A tömeglélek nagy rázkódásai, melyekkel Európa térképének erőszakos
átalakítása járt, a magyarság gondolatvilágában egy axiomaszerű tételt
vetettek felszínre, amelyből sokan vígaszt merítenek a borús jelenre és
reménységet keresnek egy derűsebb jövőre nézve. A tétel olyképpen szól,
hogy kezdetleges kultúrájú népek nem képesek arra, hogy tartósan
elnyomjanak oly idegen fajokat, amelyek már a művelődés magasabb fokán
állanak. Ezzel kapcsolatban a magyarság kulturális fölényéről szóló
jelige, a politika és a sajtó révén, beleszürődött a köztudatba és máris
némi irányító hatással van egyes körök gondolkodására. A dolog érthető.
Ha a népben csökken a fizikai fegyverek erejébe vetett hit, akkor
növekedni fog a szellemi fegyverekbe vetett bizalom.
Az ilyen jelszó, mint a magyarság kulturális fölényéről szóló, a köz
szempontjából hasznos lehet, ha egy igazság népszerűsítésére és a nemzet
önbizalmának fokozására szolgál, – de kártékony is lehet, ha egy
féligazságot, vagy egy föltételes igazságot fegyverez föl az axioma
egész és föltétlen tekintélyével. Mert ez esetben hamis bálványképet
állít és elősegíti annak a fatalista felfogásnak meggyökeresedését, hogy
a nemzet boldogulásának föltételei magasabbrendű, titokzatos hatalmak
kezében vannak letéve, amely hatalmak – a mi különösebb hozzájárulásunk
nélkül is – bizonyos időn belül el fogják végezni a maguk üdvös
munkáját.
Azért talán nem végzünk teljesen hiábavaló munkát, ha érdeklődünk, hogy
gróf Széchenyi István miként vélekedett a súlyról, mely a művelődést a
nemzet erőforrásai közt megilleti és ha tisztába iparkodunk jönni azzal,
hogy az ő megállapításai mennyiben illenek a magyarság mai helyzetére.
Az Inferno utasa Vergilius szellemének kalauzolására bízta magát; mi
pedig nem választhatunk jobb útmutatót Széchenyi szelleménél, mert ő
minden magyar publicistánál ékesebb és avatottabb formában foglalkozik a
kérdéssel és mindenkinél szenvedélyesebben hitt a «kiművelt emberi
agyvelő» nemzetboldogító hatalmában.
Az ő hitében osztoztak kortársai is és ez a hit vezetett a Magyar
Tudományos Akadémia alapításához. Az alapítók nagyszabású szellemi
fegyvergyárat akartak állítani, ahol (a politikai és társadalmi
viszonyok zajától távol – az eredeti terv szerint: az élet gondjaitól is
mentesen) a művelődés fegyvereit kovácsolják a nemzet számára.
A nemes nyersanyagot, amelyből a magyar tudomány fellegvára épült,
megismerhetjük Széchenyi kimeríthetetlen gondolatbányáiban.
A Hitel-ben ezt mondja:
«Ha az országok s nemzetek előmenetelét, virágzását, vagy viszont azok
hátramaradását és hervadását tekintjük, s mindazon okokat kifejteni
iparkodunk, melyek növésüket előmozdították, vagy hátráltatták, s mily
lépcsőkön emelkedtek fel, vagy süllyedtek le: úgy fogjuk találni, –
ámbár a sorsnak s vak szerencsének is nagy befolyása van – hogy
legtöbbnyire fölemelkedésük oka az egészséges agyvelő és a tudományok
szoros rendszabásai szerint felállított és folytatott intézetek voltak…»
Ugyancsak a Hitel-ben írja:
«A tudományos emberfő a nemzet igazi hatalma… Nem termékeny lapály,
hegyek, ásványok, éghajlat satöbbi teszik a közerőt, hanem az ész, mely
azokat józanul használni tudja. Igazibb súly az emberi agyvelőnél nincs.
Ennek több vagy kevesebb léte a nemzetek több, vagy kevesebb
szerencséje.»
Széchenyi gyakorlatias elméje távol volt attól, hogy a tudományos és
irodalmi munkásságban az emberiség valamely nemes fényűzését,
kiváltságos szellemek öncélú életműködését lássa; a tudomány őnála a
nemzeti élet egyik szerve, mint szerv nem is lehet önálló, értékét
megszabja a haszon, melyet a nemzetnek hajt. Közvetlenül a nemzetnek és
csak közvetve az emberiségnek, mert hiszen az egyes ember csakis a
nemzet közvetítésével szolgálhatja az emberiséget és a művelődés
legértékesebb kincseit a nemzeti érzés tűzénél kovácsolták.
A béke és a közömbösség éveiben olykor talán elhalványodott nálunk a
művelődés nemzeterősítő hivatásába vetett hit; történelmi válságok
idejében azonban a magyar közvélemény rendesen a maga tudósaiban és
költőiben látta a nemzeti gondolat győzhetetlen tartalékseregét.
Akadémiánk történetéből tudjuk, hogy az abszolutizmus éveiben a
közvélemény az Akadémiát állította a nemzeti mozgalom élére. Gróf
Dessewffy Emil, az akkori elnök, ezt az áramlatot használta ki nagyszerű
eréllyel, hogy otthonhoz juttassa az akadémiát. Sem az akadémiának, sem
a háromezer gyüjtőív aláíróinak nem válik szégyenükre, ha megmondjuk,
hogy a köveket, amelyekből ez a díszes palota épült, csak kisebb részben
a tiszta tudományszeretet, nagyobb részben a tiszta hazaszeretet hordta
össze.
Széchenyi szerint tehát a műveltség erő, mégpedig nemzeti erő. Minél
több kiművelt agyvelőt számlál egy nemzet, annál nagyobb lesz politikai
ereje. A kérdés így végtelenül egyszerűnek és politikai alkalmazása a
magyarság jövőjére nézve fölötte biztatónak látszik. Mert kétségtelen,
hogy nálunk nagyobbszámú a művelt értelmiség osztálya, mint a velünk
versenyző fajok bármelyikénél és így, úgyebár, az is kétségtelen, hogy a
létért való küzdelemben előbb-utóbb felül kell kerekednünk.
A Hitel-ben azonban, mintha csak sikra akart volna szállani szavainak
könnyelmű magyarázata ellen, így nyilatkozik Széchenyi:
«A nemzetek valódi ereje vadságon, fanatizmuson, vagy tökéletes
kiműveltségen épül.»
Tehát kezdetleges kultúrájú népnek is lehet ereje, a műveltség pedig
Széchenyi szerint csak akkor erő, ha «tökéletes». Továbbá ezt írja:
«Közép ebben (tudniillik a barbárság és a tökéletes kiműveltség közt)
veszedelem nélkül nem lehet, mint nem is lehet károsabb a félszeg
felvilágosodásnál és tudománynál. Mi már ősi vadságunk nagy részét, mely
Ozmán dühének valaha határt vont, letettük… de most, midőn ősi
bálványunk megsemmisült, szinte két nemzetiség közt s így igen gyengék
vagyunk. S mindaddig azok is maradunk, míg a felvilágosodás fél útjából
ki nem lábolunk s azon pontra nem emelkedünk, melyről minden vadságot és
fanatizmust meggyőzhetünk; mint az ordító oroszlánt bátran várja be a
jól fegyverzett ember s meggyőzi.»
Eddig Széchenyi.
Ő tehát a felvilágosodás fele útját, a félműveltséget tartja a nemzeti
haladás legválságosabb pontjának, mert ekkor leggyöngébb a nemzet. A
relativ nagyobb műveltségnek nem felel meg relativ nagyobb nemzeti erő;
a félbarbár nem különb az egész barbárnál; sőt ellenkezően: a barbár
társadalom erősebb a félműveltnél, mert a barbár még fanatizálható, a
félművelt társadalom azonban – éppen lényének felemás voltánál fogva –
nagy érzésekre, merész elhatározásokra és fájdalmas áldozatokra
képtelen. Azonban úgy a barbárnál, mint a félműveltnél erősebb az igazán
művelt nemzet. Ez a Széchenyi jól fegyverzett embere.
Kétségtelen, hogy Széchenyi a maga korabeli magyar társadalmat a
félműveltek közé sorozta. Oly nemzetet látott a magyarban, mely már
kimerészkedett a barbárság védő őserdejéből, de még nem érkezett el a
fejlett műveltség biztos várkastélyába.
A Kelet Népé-ben ezt szokott szókimondásával és plasztikus nyelvén meg
is állapítja:
«… ha nem akarjuk tagadni – ugymond – bajaink legfőbb oka tán az, hogy
nincs hazánkban, mint szokás mondani, elég „gátra való alkalmas legény“,
de ehelyett inkább csak szónok, irka-firkász, vagy egyedül nagyokat,
kicsapongókat tervező van általánosan köztünk és hibázik viszont azon
józan és minden lárma és pompa nélkül tenni s cselekedni tudó osztály,
melyből minden hivatalra s minden dologra lehetne találni elég
választásra alkalmas egyént…»
Visszatérve oda, ahonnan elmélkedve kiindultunk, a magyarság kulturális
fölényéről szóló jeligéhez, – abból a nemzeti jövőnkre nézve biztató
következtetéseket csak oly esetben szabad levonni, ha haladásunkban már
kiláboltunk a félműveltség veszedelmes útszakaszából, ahol a legnagyobb
magyar a maga honfitársait találta. Mert hiszen hallottuk tőle: a
relatív fölény még nem erő. Ha valóban túl vagyunk a veszedelmen, akkor
joggal hivatkozhatunk fajunk kulturális fölényére és oly nyugodtan
várhatjuk be a jövőt, amint Széchenyi jól felfegyverzett embere az
ordító oroszlánt.
Ha összevetjük háború előtti közviszonyainkat a Széchenyi koráéval,
akkor kétségtelen, hogy a nemzet úgy szellemi, mint anyagi téren nagy
haladást tett. Bátran mondhatjuk: a háború előtti Magyarország sok
tekintetben megvalósította Széchenyi István legmerészebb álmait. Vasúti
hálózatunk és gőzhajó-parkunk gazdagabb volt, mint aminőnek a mult
század közepén bárki is el tudta volna képzelni; országunk
belekapcsolódott a világforgalomba; hitelrendszerünk kifejlődött;
gyáriparunk nagy arányokban kezdett terjeszkedni és – hogy a Lánchíd
tervezőjének ne legyen oka irígykedni az angolokra, – Budapesten a Dunát
ma éppen annyi híd íveli át, mint amennyit Széchenyi ámuló tisztelettel
számlált meg Londonban. De «kiművelt agyvelőkben» sem szenvedünk hiányt;
a tudományok és művészetek minden ágában annyi képzett munkásunk van,
hogy az újabb magyar publicisztika inkább a túlprodukción, mint az
emberhiányon kesereg. Mi tehát valóban kiláboltunk már a félműveltség
veszedelmes hinárából és ha a gondolatmenet helyes, akkor a mi eszes,
tanult és világlátott magyar értelmiségünk szükségképpen olyan erőt
képvisel, amely szilárd acéltömbbé formálja a nemzetet.
A tapasztalás azonban másra tanított minket. A vezető néprétegek,
amelyeket az értelmiség névvel szoktunk megjelölni, más nemzetek hasonló
osztályaival összemérve, igen műveltek, de nem jelentettek erőtényezőt a
nemzet válságos napjaiban. És ami még szembeszökőbb: a művelt magyarság
képe a háború előtt mindazokat a rikító fényfoltokat és sötét árnyékokat
mutatta, amelyek egyébként köztudomás szerint csak a félműveltség
jellemző szinei.
Talán nem vétek az Akadémia házi géniusza ellen, ha emlékeztetek reá,
hogy a háborúelőtti magyar közéletet egyrészről a személyi harcok,
másrészről a féktelen demagógia, a magánéletet az önzés és az élvezetek
vadászata jellemezték, hogy a politikai életben a pártérdek túlgyakran
eltiporta a nemzeti érdeket, hogy a sajtóban a frázis királyi trónon ült
és hogy az irodalomban és művészetekben elharapódzott a hitetlenség és a
különcködés betegsége. Bár most már elég «gátra való alkalmas legény»
találkozott volna az országban, a Széchenyi által oly maró gúnnyal
említett szónokok, irka-firkászok és kicsapongókat tervezők nem
vesztették el befolyásukat a nemzetre. Növelte a nemzeti ziláltság képét
az a körülmény, hogy a felsőbb osztályok egy része közömbösségből, az
alsók egy része osztálygyűlöletből, cserben hagyták a nemzeti
gondolatot. Ilyen körülmények közt a jövő történetírójának azt kellene
meglepőnek találnia, ha a háborúvesztést nem követi nyomon a
megsemmisítő összeomlás.
Mit higgyünk most már? A legnagyobb magyar volt-e tévedésben, midőn a
nemzetek erejét a «kiművelt agyvelők» számarányával mérte meg, vagy
talán mi magyarok vagyunk olyan rendkívüli, minden történelmi
tapasztalást megszégyenítő kivétel a nemzetek sorában, hogy egyesíteni
tudjuk magunkban a művelt és barbár fajok rossz tulajdonságait?
Forduljunk egyenesen Széchenyihez és tudjuk meg, milyen módon kívánta ő
nemzetét fölruházni azzal az erővel, amely szerinte a fölényes
műveltségből fakad.
A Kelet népé-ben a nemzetnevelés tárgyáról elmélkedik és egyebek közt
így szól:
«… a nevelés tárgya mutatkozik nagy nemzeti sakkjátékunk azon vonásának,
melynek józan logika szerint minden más vonást alá kellene rendelni…»
Később pedig megállapítja, hogy sok bajunk «… koránt sem lelki
tulajdonunk, vagy értelmi súlyunk híjával, hanem egyedül nevelésünk
fonák és mégis oly bonyolódott képéből veszi eredetét; mert valóban, ha
csalni nem akarjuk magunkat: sehol sincs annyi sokat tanult s mégis
annyi hasznavehetetlen ember, mint nálunk…»
Ez a vékony Ariadne-fonál talán elkalauzol a helyes útra. A passzus
egyébként jellemző Széchenyi éleslátására és gyakorlatias
gondolkozására. Ő, aki leírta ezt a sort: «Az ész erő s így az ész
boldogság», – ő ismer sokat tanult és mégis hasznavehetetlen embereket,
tehát ismer művelt embereket, akik a nemzetnek nem erősségei, hanem
inkább gyöngeségei.
Széchenyi különbséget tesz az egyéni nevelés és a nemzetnevelés közt; ő
tudja, hogy igenis, lehet valaki egyénileg tanult, sőt tudós ember, aki
a mellett a nemzet – és így az egész emberiség – szempontjából
hasznavehetetlen; szerinte Magyarországnak éppen az a baja, hogy itt
több az olyanféle ember, mint bárhol másutt. A bajon azzal akar
segíteni, hogy fonák nevelési rendszerünk helyébe mást állít és bár erre
vonatkozó nézeteit nem fejtette ki részletesebben, kétségtelennek kell
tartanunk, hogy az egységes nemzetnevelés elvével foglalkozott.
Ő egyébként a Hitel-ben a «kiművelt agyvelő» mellett a nemzet
boldogításának egy másik föltételét is említi.
«Csak magunkban a hiba, – mondja – de egyszersmind magunkban is a
feltámadási erő! A nemzet nagysága mindig csak magában a nemzetben
rejtőzik, s ahol már nemzet van, ott annak belső kifejtése mindennek
sarkalatja; hol pedig még nemzet nincs s csak egy kis része
privilegiált, nagyrésze pedig pórnép, legislegelső a nemzetesítés.»
A nemzetesítést ő a jobbágyságra vonatkoztatta, de úgy gondolom, nem
vétünk Széchenyi szelleme ellen, ha föltesszük róla, hogy követelhette
volna oly néprétegek nemzetesítését is, amelyek nem kényszerűségből,
hanem szándékosan különítik el magukat a nemzeti közösségtől, legyen bár
magatartásuk oka osztálygyűlölet, pártikuláris hajlandóság vagy
általános közömbösség.
Ő tehát kétféle módon kívánta gyarapítani a magyarság erejét: neveléssel
és nemzetesítéssel, illetve a meglévő nemzeti érzés belső kifejtésével.
A nevelés kérdésének megóvása szerinte a nemzeti sakkjáték első vonása,
amelytől az egész játék eredménye függ. A nemzetesítés a legeslegelső
dolog; a nemzet belső kifejtése pedig mindennek sarkalatja. Tehát egyik
olyan fontos, mint a másik, egyébként azonban ugyanannak az akciónak
különféle hatásairól van szó, az akció maga: a nemzetnevelés.
Széchenyi a nevelés fonák és bonyolódott voltáért nem az iskolát teszi
felelőssé, és nekünk, ha tovább akarnók szőni az ő gondolatát, erre még
kevesebb okunk volna, mint lehetett neki a maga idejében. Tudjuk: az
iskola csak egyik tényezője a nevelésnek. Folytatja azt, amit a család
jól-rosszul elindított, a mellett az ifjúság irányításában az iskola
állandó versenytársa az élet, amely száz látható és láthatatlan
csatornán keresztül csepegteti balzsamát és mérgét az ifjú lelkekbe.
Ha a Széchenyi gondolatköréből kiindulva, nemzetnevelésről beszélünk,
nemcsak az ifjúságra, hanem az egész magyar társadalomra kell
gondolnunk, amelynek belsejében át kell nevelődnie, ha meg akarja élni a
holnapi napfölkeltét.
A nemzetnevelés első feladata Széchenyi szerint: a nemzet belső
kifejtése. Tudatossá tenni a magyarság minden tagjában az összetartozás
érzését. Ha a legnagyobb magyar szellemében fogjuk fel a nemzeti érzést,
akkor ez nem más fajok gyűlöletét és elnyomását, hanem saját véreink
szeretetét és fölemelését fogja céljául kitűzni. Ma a nemzeti érzés mint
valami magától értetődő ősi örökség, ott szunnyad mindegyikünk lelkében,
de mint hatékony erő alig szerepel a közéletben.
A nemzetnevelés feladata, hogy minden magyart képessé és hajlandóvá
tegyen a nemzeti munkában való részvételre. Meg kell értetni a nemzet
minden tagjával, hogy az egyén csak a nemzet útján érvényesülhet és aki
cserben hagyja a nemzetet, cserben hagyja önmagát. Széchenyi szellemében
meg kell teremteni a közfelfogást, amely arra kényszerít mindenkit, hogy
saját érdekét alárendelje a nemzeti érdeknek.
Bár mindez elsősorban politikai feladatnak látszik, mégis úgy vélem, a
tudomány nagy szolgálatot tehet az ügynek, közreműködhetik abban, hogy
Széchenyi szavai szerint: egy nemzet megtartassék az emberiségnek, – ha
megkeresi és kijelöli az utakat, melyek a cél felé vezetnek; ha szilárd
formába önti a mai magyarság vezető gondolatait, megállapítja a
nemzetnevelés irányát, vagy – hogy egy divatos kifejezéssel éljek – ha
kultúrprogrammot ad a nemzetnek.
A magyar értelmiség epedve várja az országra boruló sötétségben
felcsillanó első fénysugárt. Hiszen tudjuk: a sötétség felidézésében
nagy része volt annak az áltudománynak, amely a háború előtt annyira
visszaélt a magyarság tudásszomjával és annyi jobb sorsra méltó
«kiművelt agyvelőt» idegenített el a nemzettől.
«Csak magunkban a hiba, de egyszersmind magunkban is a feltámadási erő!»
– mondja Széchenyi. «A feltámadási erő» valóban csak a kultúrális fölény
ereje lehet, de azt meg kell még szereznünk akarattal, munkával,
áldozatkészséggel. Ma is igazság még, ami igazság volt, midőn Széchenyi
a Garat-ot írta:
«… a magyart azon zarándoki önmegtagadás, azon széplelkű mérséklet,
egyedül azon rokonkeblű kölcsönös méltánylat és nemes magatartás
mentheti meg a süllyedéstől és vezetheti biztos és dicső nemzeti öbölbe,
vagy legalább az ránthatja ki provinciális pangásából, mely szerint, ha
a helyett, hogy most egyik a másik ellen agyarkodik… és egyik a másikra
törekedik tenni a hon hátramaradását… ha mindenik… nem aggódva azzal, a
többi mit művel… nem tétovázik jobbra-balra, de kötelességérzetében
saját példája által a selejteset is maga után rántja.»
(1922.)