Párhuzamos barázdákban egyformára vágott, türkizkékre permetezett
szőlőtőkék futnak szét a láthatárig, a kicirkalmozott vidék
csodálatosképpen mégis olyan regényes, mint a tájkép nagymama
zenélőóráján. Aki most látja először a hegyet, az is gyermekkori
hangulatokat talál itt, amelyek édes melanchóliával cirógatják a szívét.
Ha én a szőlőkben járok, Himfy lantjának pengését hallom; ha föltekintek
a gigantikus hegytetőre, Berzsenyi pátosza mennydörög a lelkembe.
A kihült vulkán fenséges és merész vonalaival úgy emelkedik az opál- és
gyöngykagylószínekben remegő tó fölé, mint az erő és a szépség
istenszobrának talapzata. A gazdagon tagolt lejtőkön szőlők, fölöttük
sötét erdőkoszorú, a fák fölött titáni bazaltoszlopok meredeznek ég
felé.
Ez a legszebben fölépített hegy mindazok közül, amelyeket életemben
láttam. Különb a palermói Monte Pellegrinónál, amelyről Goethe azt
mondta: a világ legszebb hegyfoka. Goethe nem látta a Badacsonyt.
Mostanában mind több külföldi fordul meg a Balatonon, egyszer talán
eljön az az ember is, akinek még mi magyarok is el fogjuk hinni, hogy a
Badacsony a természet szépségének egyik világcsodája.
*
Szüretelnek a Badacsonyon, de senkinek sem telik benne öröme, keserű lé
folyik a borprésből. A halál árnyéka borul a verőfényes vidékre. Betege
van minden háznak, beteg maga az öreg Badacsony. Reggeltől estig hallani
lázas hörgését, kínos köhögését, sziklaarca napról-napra fakóbb és
idegenebb lesz; ez már a facies hippocratica. A nagy Pán haldoklik!
Beszéljünk magyarul: a hegy köhögése: robbantó töltények durrogása. Mert
évek óta robbantják, darabolják, hordják a Badacsonyt. A haszonlesés
rávetette magát, belevágta farkasfogait és ami szépséget nyert a
Teremtőtől, azt cafatokban tépi le testéről.
Sziklaormának óriás oszlopai, amelyek aranynál drágább fejedelmi
koronaként övezték homlokát, egymásután ledőlnek, a helyükön undok
sebhelyek támadnak, százöles fekélyek, vigasztalan kőomlások.
Üzleti nyelven ezt úgy hívják: kitermelik a Badacsony bazaltját. A
szőlőbirtokosok úgy szeretik a hegyüket, mint családi pátriárkájukat, ők
rémülettel és keserűséggel a szívükben tiltakoznak a szörnyű barbárság
ellen. Évek óta kongatják a vészharangot, segítséget kérnek, fűhöz-fához
kapkodnak, tanácskoznak, folyamodnak, könyörögnek, de a dinamit konokul
és ádázul tovább durrog, a hegy képe napról-napra fogy és torzul:
Istennél a kegyelem!
Mikor a részvénytársaság először vetette rá magát prédájára, azzal
áltatták a badacsonyiakat, hogy a bányákat a hegy belsejébe fúrják, a
Badacsony profilját azonban nem érintik. Mikor már szörnyű módon
elrútították, a háborgó lelkek csillapítására kijelöltek egy pontot,
hogy azon túl már nem mennek. Most már régen túl vannak azon is, a dúlás
vandál lendülettel folyik tovább és ha egy erős kéz le nem veri a
közkereseti sakálhadat a Badacsony testéről, akkor nem is fogják
abbahagyni, míg az utolsó bazaltcafatot le nem rágták sziklacsontjairól.
És majd marad a dalokban és mondákban gazdag öreg Badacsony király
helyén egy undok kő-dög a parton.
És ha valaki kegyelmet kér a halálraítéltnek, akkor szembe találja
magával a falvak lakóit, szegény, jó embereket, asszonyokat, gyerekeket,
akik munkához és kenyérhez jutottak a bányákban. Lám, a tőke
emberszerető: spódiummá őrli fel öregapa csontjait és megengedi, hogy az
unokák napszámosmunkát végezzenek mellette.
*
Állítom: ilyen vandál módját a nyerészkedésnek, a nemzeti kincsnek
egyesek javára való ilyen kíméletlen elpusztítását, semmiféle
kultúrországban nem tűrnék meg. Próbálja meg valaki és csináljon
kőbányát a rajnai Loreley-sziklából, vagy hordja le Capri-sziget hegyét,
majd meg fogja tanulni, mi a különbség mások közt és miköztünk.
A magántulajdon, a szerzett jog szentségére hivatkoznak azok, akik a
Badacsony testéből lakmároznak. Van azonban valami, ami szentebb a
magántulajdonnál és minden szerzett jognál: a nemzeti érdek. Ha nemzeti
érdekből meg kell védeni a történelmi műemléket saját birtokosának
értelmetlensége vagy kapzsisága ellen, akkor hogyan szabad eltűrni, hogy
megsemmisítsék az Úristen remekművét, amelynek szépsége közös tulajdona
minden magyar embernek?
Tegyük fel, a székesfőváros egynap bérbeadná a budai Halászbástya
köveinek kitermelési jogát és a legtöbbet ígérő badacsonyi
részvénytársaság, amelyet Esterházy herceg úr tekintélye támogat,
kőbányát csinálna Schulek architektúrájából. Nos, ez semmivel sem vadabb
gondolat, mint az, ami a Badacsonyon történik. Sőt egészben véve
ártatlanabb dolog lenne, mert a Halászbástyát egy eljövendő tisztább kor
a régi tervek szerint újból fölépíthetné, de a Badacsonyt senki, csak
maga az Úristen tudná restaurálni, ha a kihült vulkánnal megint tüzet
hányatna.
Bizony mondom, a cég, amely a badacsonyi bányának a robbanószereket
szállítja, büszke lehet patrónjainak pusztító erejére. Azok nemcsak a
hegyet zúzzák darabokra, de éreztetik hatásukat az egész művelt
emberiséggel, mert szegényebbé teszik a világ szépséginventáriumát,
azonkívül sebet ejtenek minden egyes magyar ember jóhírén is, mert
ország-világ szemében azt a látszatot keltik, hogy a mi fajtánk nem
méltó ennek az istenáldotta országnak természeti kincseire.
De még valamit összezúznak a robbantó töltények: sokunknak azt az
öröklött babonás hitét, hogy az arisztokratikus nagybirtok konzervatív
érték és valamiféle hivatást teljesít a nemzet szolgálatában. A
Badacsony homlokán éktelenkedő sebhelyek nyilvánvalóvá teszik, hogy a
nagybirtok üzleti morálja _egy_ a banktőkéével: mind a kettő a kémiai
sav vakságával és mohóságával kezdi ki és rágja szét azt, ami a közelébe
jut. Sőt mégcsak nem is konzervatív, hanem ebben az esetben a
konzervatív nemzeti gondolat tagadása.
(1929.)