Tegnap este a Tudományos Akadémia képestermében megalakult a Magyar
Színpadi Szerzők Egyesülete. Körülbelül harmincan voltak csak jelen
írók. Szerény keretben, a vérmes reményeket eleve is lefokozva,
eszközeik hiányos voltát elismerve és erejük fogyatékos voltát
hangoztatva, láttak hozzá a szervezkedéshez. Mikor azonban az értekezlet
véget ért, egyszerre tüzesen és lelkesen, a mi kétkedő és kesernyés
fővárosi íróinknál szinte páratlan formában, tört ki egy gondolat.
Ugyanaz a gondolat, mely ma ezer fővárosi és tízezer vidéki magyar
embert nyugtalanít, mely régóta a fejünk fölött lebeg és melyet magam is
érintettem a Petőfi-Társaság nagygyűlésén: a magyar színpadnak az idegen
járom alól való felszabadításának gondolata.
Tudom, most sokan szánakozva mosolyognak. Nem bánom, mosolyogjunk, de
beszéljünk a dologról!
Azt mondják, hallom: Tessék a magyar szerzőknek jobb darabot írni, mint
írnak a külföldiek, és meglesz az emancipáció. Ezt már gyakran hallottam
és aki mondta, mindig udvariasan hozzátette: A jelenlévő szerző persze
kivétel. Nem kivétel, mert mi bizony együttvéve sem tudunk olyan
színdarabot írni, mint Dumas, Gorkij, Hauptmann. De a tudósaink se
tartanak ott, ahol Spencer, Mommsen, Pasteur. A technikusaink kisebbek
Edisonnál. Olyan zeneszerzőnk sohasem volt, mint Wagner, vagy Verdi.
Mednyánszkynál ismerünk nagyobb külföldi festőket. A Times nagyobb lap,
mint a Magyar Hírlap és képviselőházunk szellemi színvonalát éppoly
kevéssé lehet összehasonlítani az angol parlamentével, miként
kereskedőinket és iparosainkat nem lehet a németekkel. Egy szegény,
elmaradt és gyönge nemzet munkásai vagyunk valamennyien és a mi
gyöngeségünk, a színműíróé éppúgy, mint az öné, tisztelt olvasó, a
magyar nemzet gyöngesége.
Csudálatos és feltűnő dolog azonban, hogy míg anyagi és szellemi
közéletünk minden terén a kezdetlegesebb hazai termelés
nélkülözhetetlenné tudta magát tenni a fejlettebb külföldi mellett is,
addig Katona, Madách és Szigligeti örökéből ma az idegen import
lerakodóhelye lett. És szinte gyanús dolog, hogy míg nyilvános életünk
minden terén ma erős és gyakran türelmetlen nemzeti érzés az úr, addig
első kultúrintézeteinket védelem nélkül kiszolgáltatjuk az idegen
szellemnek és erkölcsnek.
Eszembe jut, hogy a világ leghatalmasabb nemzete, a német, valaha
hasonló, csakhogy még nyomorultabb kulturális rabságban senyvedett. A
német szalónban, színházban és könyvtárban a francia nyelv uralkodott.
Nemzeti íróikat, az előkelő német sznobok bárdolatlan, együgyű és
unalmas tuskóknak tartották, kik sohasem fognak megmérkőzhetni a gall
elegánciával, a gall elmésséggel és formaérzékkel. Egy Lessingnek
kellett születnie, hogy kiragadja nemzetét az idegenimádás
fanatizmusából. Goethe, Schiller azután végleg eltiporták a francia
hegemóniát. Lessingék nemzették az új német irodalmat. A német irodalom
nemzette a németség öntudatát.
Tudom, min mosolyognak most: Lessing, Goethe, Schiller! Oh igen, köztünk
nincs ilyen. De talán jönni fog, legalább jönnie kell. Mi pedig addig is
egyengessük az útját, azzal a hittel, mely hegyeket tud kimozgatni a
helyükből. Mert tudjuk, hogy oly nemzet életében, mely nem akar
lemondani önmagáról, egy idegen kultúra legfényesebb és legfejlettebb
termékei sem pótolhatják a nemzeti kultúra kezdetleges és szegényes
termékeit.
Miféle eszközökkel kívánjuk elérni a célt? Fölösleges a megbotránkozás:
sem szellemi védvámot, sem cenzúrát nem kívánunk. Egyáltalában nem
kérünk védelmet az idegen verseny ellen. Jöjjön be Dumas, Hauptmann.
Hozzák be a klasszikus francia pezsgőt és a nemes rajnait. A mi magyar
csigerünknek mindig akad még barátja. Nem kérünk védelmet a hatalmas
versenytársak ellen, de kérjük az államhatalmat, a sajtót és a
közönséget, védje meg önmagát és védjen meg bennünket a tisztességtelen
verseny ellen, mely a művészet vignettája alatt mérges kotyvalékot mér.
A propaganda eszközeit mérlegelvén, megemlékeztem a magyar irodalmi
színház tervéről. Egyik napilap ilyen megjegyzéssel fogadta a tervet:
«Azt az üzleti versenyt, mely a színházak közt kifejlődött, vajmi nehéz
lesz megszüntetni akként, hogy még egy színházat építünk.»
A szóbanforgó színház tervezői azonban nem is akarnak segíteni a
színházak baján, őket az irodalom nagy baja érdekli csupán. Nem kívánják
szaporítani a fölös számmal fennálló vállalatokat, hanem olyan intézetet
akarnak alapítani, amelyhez hasonló nincs a fővárosban és amelyre
kulturális okokból szükség van. A mostani színházak kevés kivétellel
üzleti alapon alakultak. Versenyeznek egymással, vad és éhes
kapkodással. Részben egyes művészek népszerűségére, részben a
nagyközönségnek nuditások és sikamlósságok iránt való előszeretetére
támaszkodnak. A helyett, hogy vezetnék a tömeget, a tömeg által
vezettetik magukat. A tömeg lélektanának minden ismerője tudja, hogy mit
jelent ez. Irodalmi és művészi szempontból a minuendo licitációhoz
vezet. Egyes színházaink máris ott tartanak, hogy megszokásból adjuk
nekik csak a színház nevet; a valóságban csak mulatók.
Ha egyáltalában még segíthetünk a bajon, azt csak új színház építésével
vagy valamely meglévőnek gyökeres átalakításával tehetjük. Szüksége van
a fővárosnak oly népies színházra, mely mindenek fölött és mindenek
előtt színház, csak másodsorban vállalat. Nem szeretem a külföldről vett
példákat, de a párizsi Odéon-ra és a berlini Deutsches Theater-re kell
gondolnom. Egy intézetre, ahol nem a pénztári kimutatás, hanem a kritika
az úr. Amely nem vezetteti magát a karzat közönsége által, hanem vezetni
igyekszik a közönséget. Feladata volna, hogy magához vonzza és
szaporítsa a fővárosi közönségnek azt a részét, mely még ma is
művészetet és irodalmat keres a színházban. Végső célja annak a
bebizonyítása, hogy egészséges, kulturális viszonyok közt az irodalom is
– üzlet. Hogy a színház tervét a Nemzeti Színház vezetői érdeklődéssel
és örömmel fogadják, az erkölcsi erősségük azoknak, kik az új intézet
gondolatában a Nemzeti Színház nagy hagyományainak egyik hajtását
látják. Más kérdés, hogy üzleti szempontból jövedelmező lenne-e a terv?
Ennek a kérdésnek előzetes eldöntését azonban rábízhatjuk azokra, akik
készek rááldozni pénzüket és munkájukat. Aki eleve is letagadja
létjogosultságát, az nem hisz a magyar kulturális törekvések jövőjében.
A Magyar Hírlap engem a Petőfi-Társaságban előadott elmefuttatásom
alkalmával azzal vádolt, hogy a színházi cenzúrát sürgetem. Azt mondja
vezércikkében: «Politikába vág: kutatni, nincs-e abban törvényszerűség,
hogy a színházi cenzúra gondolata is azóta támadt fel nálunk, mióta az
ultra-liberális Tisza István gróf Magyarország miniszterelnöke?» Nincs
benne törvényszerűség. Hogy megnyugtassam a kollégát, ünnepies ígéretet
teszek, hogy Tisza István gróf, vagy bárki más, aki Magyarországon meg
akarná honosítani a színházi cenzúrát, engem is, a leghevesebb ellenzék
soraiban találna. A Petőfi-Társaságban ezeket mondtam: «Üdvös volna, ha
az államhatalom élne felügyeleti jogával ama színházaknál, melyek állami
segítségben részesülnek, és itt elsősorban a szubvencionált vidéki
színpadokra gondolok.» Ez nem cenzúra. Az államnak nincs ma olyan
felügyeleti joga, mely hasonlatos volna a cenzúrához, de igenis, megvan
az a joga, hogy közpénzekből csak olyan színházat segítsen, mely a
_művészet_ szolgálatában áll. Ha egy vidéki igazgató léhaságok és
trágárságok segítségével akar boldogulni, ám tegye a maga szakállára, de
ne az ország pénzén.
Azt is mondtam: «A cenzúra szó gyűlöletes, de ha a magyar államnak
megvan a joga, hogy nyilvános helyeken őrködjék a köztisztesség fölött,
akkor nem tudom belátni, miért szabad fényesen földíszített termekben,
ezerszámra menő közönség jelenlétében, a tisztességet és vele a
művészetet estéről-estére pellengérre állítani.»
Az államhatalom előzetes cenzúra nélkül is őrködhetik a tisztesség
fölött. El tudom képzelni, hogy a közerkölcsiség durva megsértésére
vonatkozó bűnfenyítő intézkedések kiterjesztetnek a színházakra. Ha egy
nő földszintes lakásának ablakában hiányos öltözetben jelenik meg, a
rendőr följelenti és megbüntetik. Ez kihágás. Ha ugyanaz a nő levetkőzik
a színpadon, akkor az művészet? Ha az ügyészség vagy egyik magánfél
följelentésére bíróság elé idézzük az igazgatót, ki szemérmetlenségek
elkövetésére és trágárságok elmondására kényszeríti művészeit, azzal nem
esnék rés az alkotmány sáncain és a kormány hatalma sem növekednék meg
vele.
Nem szeretném, ha ezekután valaki oly prüdériával vádolna, amelyből egy
mákszemnyi sincs bennünk. Mi tudjuk, hogy a szenny, melyet egy
Dosztojevszkij vagy egy Gorkij bemutat, tisztít; tudjuk, hogy Tizián
meztelensége fölemel, tudjuk, hogy érzékiség nélkül nincs művészet.
Tizián, az ó- és újkor összes klasszikusai és a papírliberalizmus összes
jelszavai azonban nem szolgálhatnak mentségéül annak az
import-irodalomnak, mely ma úr a mi színpadjainkon. Ez nem az igazság,
nem a klasszikus mezítelenség és nem a művészi érzékiség, – ez
romlottság, szemérmetlenség és mocsok. Ez ellen az irány ellen fogunk
küzdeni és száz szimptoma meggyőz róla, hogy a kérdés megérett és hogy
csatlakozni fognak hozzánk mindazok, akik egyrészről tudják, hogy milyen
óriás nevelő hatása van a színpadnak és másrészről azt vallják, hogy a
jövő Magyarországnak tiszta erkölcsű és ép gerincű nemzetségre van
szüksége.
(1904.)