– A TEGNAP HŐSEI –
1.
A három széphangzású név, amelyet cikkem fölé írtam, a nagymamák korában
visszhangra talált minden «nyájas olvasó» szívében. Három regényhős neve
volt, a nevek Öreg Dumas _Három Testőre_ révén világhírre tettek szert.
A nyolcvanas években három magyar úriember adoptálta e neveket és bizony
mondom, volt hármukban annyi szellem, mint a Dumas
_mousquetaire_-jeiben. Annyi tehetséggel, amennyi beléjük szorult, egy
új császárságot lehetett volna alapítani, esetleg meg lehetett volna
buktatni egy régi királyságot. Talán csak a magyar sors, a vidékiesség
átka, amely akkor még ráborult az egész országra, volt oka annak, hogy
ragyogó képességeikhez méltó pályát egyikük futott csak meg.
A magyar Athos, Porthos és Aramis: Szemere Attila, Thallóczy Lajos és
Pulszky Károly.
Talán akad még krónikás, aki megrajzolja arcképüket, én csak egypár
epizódot akarok papírra vetni, amely jellemzi őket is, némileg a kort
is, amelyben éltek.
2.
Szemere Attila fia volt a 49-es miniszterelnöknek, Szemere Bertalannak.
A párizsi emigrációban született. Délceg megjelenésű, szikrázóan elmés
és miként az emigráns-csemeték általában: kissé kalandos hajlamú ember
volt. Nem igen ismertünk nála érdekesebb és mulatságosabb embert.
Születésénél és tehetségénél fogva arra érzett magában hivatást, hogy a
nemzet vezérei közt szerepeljen, az ő bohém vére azonban eleve
elgáncsolta nagyratörő terveit. Ezt ő maga is tudta és ezért maró
szárkázmusza mögött a csonkaszárnyú sas melanchóliája lappangott.
A pénzt, amit örökölt, arra használta, hogy körülutazza a világot.
Különösen a távoli Kelet, India, Kína és Japán vonzották. Később, mikor
pénz nélkül hazajött, újságíró, majd országgyűlési képviselő lett, – mi
más is lehetett volna?
Fényűző életet élt, akár egy renaissance-fejedelem, olykor százezrei
voltak, gyakran üres volt a zsebe, de azért mindig nagyúr maradt. Nem
szabad elfelejtenünk, hogy abban az aligmult korban a jó nevelés
követelménye volt a pénz megvetése. Aki számolni tudott vagy pláne
takarékos ember hírében állott, azt nem is tekintették igazi
gentlemannek.
Megtörtént egyszer, hogy Szemere Attila, aki éppen a sovány esztendők
időszakát élte, reggeltől-estig kétségbeesett szívóssággal szaladgált
pénz után. Nagynehezen sikerült is kapnia. Este vacsorát adott jóbarátai
számára, ahol minden teríték mellett egy-egy porcellánvödörbe ültetett
szőlőtő állott, telve pompás fürtökkel. Minden vödörhöz egy-egy ezüst
olló volt mellékelve, hogy legyen mivel felaprózni a szőlőt. Notandum
est: ez február havában történt. Most már tudták a jóbarátok, mire
kellett olyan sürgősen a pénz.
3.
Thallóczy Lajos kiváló történettudós volt, később a Tudományos Akadémia
tagja lett. A közös kormány szolgálatába lépett és mint Kállay Béni
kedvenc tanítványa balkáni specialistává képezte ki magát. Szép karriert
csinált, az uralkodóház családi levéltárának igazgatója és titkos
tanácsos lett. Midőn váratlanul meghalt, a központi hatalmak által
meghódított Szerbia kormányzója volt.
Pulszky Károlytól hallottam, hogy Thallóczy gyors előremenetelét
elsősorban albániai viselt dolgainak köszönhette. A kevés európai
emberek egyike volt, akik tökéletesen megtanulták az albán nyelvet. A
bosnyák okkupáció idején mint a monarchia titkos emiszáriusa azon
fáradozott, hogy a katolikus albántörzseket a montenegróiak ellen
uszítsa. A fekete hegyek sasai ugyanis hajlandóságot mutattak, hogy
megsegítsék a bosnyákokat és azért nem ártott, hogy otthon, illetőleg az
albán határon, foglalkoztatják őket. Thallóczy akkoriban mint
ferencrendi barát élt az albánok közt. A suba alatti küzdelemnek, amely
közte és némely orosz emiszáriusok közt folyt, az volt egyik epizódja,
hogy Thallóczy tüdőlövést kapott, amelyből hosszabb betegeskedés után
szerencsésen fölépült, az orosz főemiszárius pedig fejlövést kapott,
amelyből sohasem épült föl többet.
Ez a nagyeszű és nagyenergiájú ember, aki Bécsben jólelkű pátrónusa volt
minden rászoruló magyar embernek és minden magyar ügynek, különös kedvét
lelte abban, hogy a legcinikusabb álarcban lépjen a nyilvánosság elé.
Például: még kegyelmes úr korában is szívesen vette, ha pincérek és
hivatalszolgák lengyel zsidónak nézték és mivel kitünően beszélte a
_jiddisch_ dialektust, egyébként pedig vörös körszakált viselt és igen
rosszul öltözködött, ezt az örömöt elég gyakran meg is szerezték neki.
4.
A triumvirátus harmadik tagja Pulszky Károly volt, Charly, ahogyan
bizalmasai nevezték. Azt lehetne mondani: annak a kornak előkelőségei
csak kivételesen születtek otthon, nagyobb részük azokban az idegen
nagyvárosokban látott napvilágot, ahol a 49-es emigráció fészkei voltak.
Ha Szemere Párizsban, akkor Pulszky Londonban született.
Fia volt Pulszky Ferencnek, a szabadságharc nagyszerű diplomatájának és
publicistájának, aki mint archeológus is világhírre tett szert és akinek
karakterisztikus torzképe, Podmaniczky Frigyes báró karikaturája
mellett, évtizedeken át dominált a budapesti élclapokban.
A kicsi, szinte leányosan finom és karcsú alakú Charly volt korának
talán legzseniálisabb műértője. Az ő igazi birodalma ugyan a renaissance
volt, de azért csodálatos intuicióval igazodott el az összes korok és
nemzetek művészetének labirintusában. A zsibárusbolt zugában rozsdásodó,
összevissza görbített rézgombolyagban ő megismerte a kincseket érő antik
tripust; az ócska olajmázolmány alatt megsejtette az átfestett
prerafaelita műremeket; olasz kisvárosok zegzugos tömegkvártélyaiban ő
lebontatta a közfalakat, hogy rég feledésbe ment termeket rekonstruáljon
és halhatatlan szépségű falifestményeket kaparjon ki a mész alól.
Pulszky Károly az állami Esterházy-gyüjtemény igazgatója és egy időben
országgyűlési képviselő is volt. Miként negyvennyolc előtt a táblabírói
cím, úgy abban az időben a mandátum adott komoly hátteret minden szabad
életpályának.
5.
Athos, Porthos és Aramis elhatározták, hogy együtt fognak lakni. Közös
lakást bérelnek, vagy még jobb lesz, ha közös költségen egy kis villát
építenek maguknak. (Az ilyet hozomra és amortizációra is meg lehet
csinálni, mondta Szemere, a triumvirátus pénzügyi kapacitása.) Nekiültek
és elkezdtek tervezgetni. Nagyon alapos megbeszélések folytak köztük és
arról a kérdésről, hogy a pipázó kandallója fölött gobelin vagy
alabástrom-, esetleg színezett márvány-dombormű ékesítse-e a falat,
hetekig tartó szenvedélyes viták folytak. Végül az utolsó szögig
elkészült a ház. Természetesen papíron. A legjelentéktelenebb részletről
sem feledkeztek meg, éppen csak _egy_ kérdéssel nem értek még rá
foglalkozni: honnan veszik a pénzt? De hiszen majd azt is kimódolják
valahogyan…
Egyik építészbarátjuk elkérte a terveket és lelkiismeretes költségvetést
készített az építkezésről és a bútorzatról. A villa, amely időközben
gigantikus márványvárrá növekedett, 45,000.000, azaz _negyvenötmillió
arany forintba_ került volna. Jóval többe, mint akár a pesti Országház,
akár a lipótvárosi Bazilika, nem is szólva afféle vityillókról, mint a
Villa Albani, vagy a Borghese.
Midőn a három testőr meghallotta ezt a csillagászati számot,
vérmérsékletükhöz képest különféle módon reagáltak rá. Thallóczy
kacagott, Pulszky elszomorodott, az örök optimista Szemere Attila pedig
azt mondta: Majd beszélek bankár-barátaimmal!
Nem építették föl a villájukat, pedig ez lett volna az öt világrész
legszebb lakóháza. Éppen abban érvényesült a magyar stílus, hogy sohasem
építették föl. A bútorzat inventáriumának egyik darabját azonban mégis
beszerezte Pulszky Károly. Egypár gyertyára való sapka volt, antik
csipkéből. Egyik párizsi antikvárnál vette, párját ötszáz jó frankért.
6.
Akkoriban jóformán senkinek sem volt pénze az országban. Akinek a
szabályt megdöntő módon mégis találkozott ilyesmi a zsebében, az sietve
eldobálta, mintha undorodnék tőle. Ez különben már a magyar középosztály
pusztulásának fejezetébe tartozik.
A Szemere vagyonát megdézsmálta valami gyám. Attila úr ezért igen
megneheztelt rá, bár sohasem jutott eszébe, hogy büntető följelentést is
tehetne az öreg ellen. A Pulszkyak dominiuma a szabadságharc után addig
volt a bécsi kormány kezén, míg a fejedelmi szécsényi kastély a kéményig
elmerült az adósságokban. Pénz tehát nem volt.
Athos, Porthos és Aramis akkoriban, pénzbajaik enyhítése céljából, közös
uzsorás ügynököt tartottak, annak ugyan magának sem volt pénze, hallomás
szerint azonban olykor tudott volna szerezni. _Fiatal Kasztlnak_ hívták
és fia volt az _öreg Kasztlnak._ Az öreg a maga idejében hirhedett pesti
pióca volt, de a fáma szerint belepusztult abba a szerencsétlen
rögeszméjébe, hogy ki akarta uzsorázni a három testőrt. Ugyancsak a fáma
szerint a halálos ágyán a három jóbarátra hagyta fiát, azok vállalták
is, aminek az lett a következménye, hogy a fiatal Kasztl abbahagyta a
szolíd uzsorás életét és gavalléros lumpéletre adta magát. Az orfeumban
és a kávéházban rendesen a szomszédasztalnál ült, ha pedig fizetésre
került a dolog, akkor a három testőrök asztala felé bökött, jelezvén,
hogy szomszédban rejlik az elégtétel.
A fiatal Kasztl azzal igyekezett magát hasznosítani, hogy pontos rováson
tartotta a különböző váltóesedékességi terminusokat; ilyen kritikus
napokon beloholta a várost és nem nyugodott, míg rendbe nem hozta az
összes prolongálásokat.
Váltózsiránsok dolgában akkoriban nem igen jöttek zavarba az emberek,
hiszen a jótállást úgy kérték és adták egymásnak az utcán, mint ma a
szivartüzet. Akkor történt meg az az eset is, hogy valaki a Nemzeti
Színház társalgójában egyik kitünő művésznőhöz lépett és papírlapot meg
írótollat tett eléje.
– Nem, – tiltakozott ő nagysága, – százszor megmondtam már: senki fiának
nem írok alá több szabadjegykérvényt!
– Ez nem szabadjegykérvény, hanem váltó – világosították föl.
– Ja, az más! – és odakanyarította nevét a bélyeges blankettára.
7.
A krónika följegyezte, hogy a fiatal Kasztl megjelent egyik hónap
elsején az öregúrnál, Pulszky Ferencnél, és különböző aláírandó
ürlapokat rakott eléje az asztalra. A méltóságos úrnak azonban ezúttal
valami pedáns rohama lehetett, mert orrára tette a cvikkert és
mindenáron tudni akarta, miféle váltókról van itt szó.
– Hát ez a kétszázforintos micsoda? – rivalt rá Kasztlra.
– Ezt a váltót Szemere Attila úrnak zsirálja a méltóságos úr.
Nahát ez több volt a soknál! A méltóságos úr az asztalra csapott:
– Nem fogom aláírni! Hogy jutok én hozzá? Hiszen nem is ismerem azt a
Szemere Attilát!
– Nem baj, – vélekedett az ügynök, – ő sem ismeri a méltóságos úrat és
mégis negyvenezer forintig zsirál méltóságodnak.
Erre aztán az öregúr nem szólt többet, hanem mérgesen odarajzolta a
nevét.
8.
Miként Napoleon granátosa a marsallbotról álmodott, úgy a nyolcvanas és
kilencvenes évek ifjúságának is volt egy kedves álomképe: szétrobbantani
a montekarlói bankot! Nemcsak a haszon, hanem a dicsőség kedvéért is,
mert hiszen akinek sikerülni fog, arról hőskölteményeket fognak
zengedezni a riporterek.
A mi triumvirátusunk is foglalkozott a gondolattal, de komolyabban, mint
a többi szélkakas, mondhatnám tudományos alapon. Volt egy rulettbankhoz
való fölszerelésük, azt egész télen át üzemben tartották. Hozomra
játszottak milliós differenciák mellett, az eredményt mindig gondosan
följegyezték. Igy aztán ellenmondást nem tűrő bizonyossággal kitünt,
hogy abban a szeszélyes útban, amelyet a körbe vágtató szerencsegolyó a
piros-fekete mezőkön megtesz, igenis van logika és rendszer. Most már
tovább lehetett menni egy lépéssel és matematikai alapon ki lehetett
számítani: hogyan kényszeríthetjük szolgálatunkba az úgynevezett
véletlent.
Szóval: kitaláltak egy rendszert és a szisztémájuk csalhatatlan volt,
ami abból is kitetszett, hogy most már minden héten annyiszor
robbantották föl a saját rulett-bankjukat, ahányszor akarták.
Kora tavasszal egyikük elutazott Montekarlóba, tárcájában mindazzal a
pénzzel, amit hárman csak föl tudtak hajszolni. Az eredmény lesujtó
volt, négy nap mulva már távirat érkezett: «Semmim sem maradt, küldjetek
útipénzt». Rákövetkező és harmadik tavaszon hasonló dolgok történtek az
azúros tengerparton. A rendszer, amely Budapesten kifogástalanul bevált,
odalenn mindig csütörtököt mondott.
– Valamit kellene csinálnunk, nehogy minden pénzünk Montekarlóba
vándoroljon – indítványozta az egyik.
A másiknak, nem tudni melyiknek a három közül, volt egy kitünő ötlete:
– Legjobb lesz, ha leutazunk és nyilvánosan fölpofozzuk a játékbank
igazgatóját.
– És az mitől jó?
– Ilyen botrány után örök időkre kitiltanának minket a monakói
fejedelemség területéről és ez lenne egyetlen módja annak, hogy
megmaradjon a pénzünk.
Az ige azonban nem öltött testet és ezt sajnálni lehet, mert ha
elcsattan a pofon, nagy öröm lett volna Európában, de talán Amerikában
is.
9.
Kasztlnak, a triumvirátus állandóan szerződtetett uzsora-ügynökének,
néhanapján mégis sikerült egy kis kölcsönt közvetítenie. Igaz, hogy
készpénzt elvből nem adtak az akkori uzsorás urak, inkább csak _árut_,
amit aztán Kasztlnak kellett pénzzé tennie.
Tehát sikerült kölcsönt közvetítenie. Az áru Pozsonyból jött úgynevezett
_cülnin_, a Dunán úsztatva. Különböző okokból kívánatos lett volna, ha
sikerül az üzletet gyorsan, lehetőleg azonnal lebonyolítani és a
fiatalok kimentek a pesti Vámházhoz és ott várták növekedő
türelmetlenséggel a cülnit. Este felé megjött. Impozáns nagy hajó volt.
Kasztl a hajó orrán állott, büszkén, mint Nelson admirális és a kalapját
lengette. Végre, hosszú cihelődés után kikötött. Athos a hajóra rohant.
– Miféle áru? – kérdezte izgatottan.
– Jó áru, nagyon jó áru! – nyugtatta meg az ügynök.
A cülnin néhány száz új fakoporsó volt. És így egy időre a halottakat is
bevonták hitelügyleteikbe.
10.
A triumvirátus egyik-másik tagja sűrűn mutatkozott Kasztl társaságában a
Rózner-kávéházban. Hogy hol volt a Rózner? Ti fiatalok nem tudtok semmit
a világon! Tehát a Rózner ott volt a Károly-kaszárnya sarkán, szemben a
luteránus templommal. Este női zenekar játszott a Róznerban, ami az
arany- és a talmi-ifjúság némely tagját odavonzotta, nappal azonban
egész szolid hely volt, akkor vén uzsorások ültek a márványasztalok
körül, kapucinerezve, tártlizva és a gavallér-váltókat kínálgatva
egymásnak.
A fiatal urak tehát odajártak, nem mintha pénzt remélhettek volna az
uzsorásoktól – az ő hitelük éppen akkor fenékig kimerült, – de hát jól
esett messziről is látniok a huszonöt percentes oroszlánokat. A párizsi
Maximba és az ostendei kaszinóba is elmennek az emberek szép nőket
nézni, még ha a vagyoni viszonyaik nem is engedik meg nekik, hogy
közelebbről is tiszteljék a szóban forgó nőket.
Egyszer, amint ott ülnek, Kasztl hirtelen lerántja kalapját egy
savanyúképű vén ember előtt.
– Tetszik látni azt az öreget? Ő a híres Deutsch! Legalább is egy
millióig áll.
Athos rendületlenül optimista volt és odaszólt Kasztlnak:
– Maga kérhetne nekem ezer pengőt!
Kasztl keserű mosollyal legyintett. De valahogyan ő is már az urak bohém
filozófiájának hatása alá kerülhetett, mert hirtelen fölkelt és azt
mondta:
– Mért ne kérjek? Igenis kérek! Mert mi történhetik velem? Legföljebb
nem ad!
És már ott is ült az öreg Deutsch asztalánál.
– Deutsch úr, jó üzletet ajánlhatok. Ezer forintot lehetne elhelyezni
gavallérváltóban. Biztos pénz, jó kamat!
– Ki az illető? – kérdezte Deutsch látható bizalmatlansággal.
– Nagyságos Szemere úr.
– Der Ottila? – szörnyülködött Deutsch németül.
– Igen, ő!
Mi történt ekkor? Deutsch úr úgy látta, hogy ez a _nimand_, ez az
incifinci kis ügynök ugratni merészli őt, a komoly tőkepénzest. Annyira
dühbe jött, hogy szó nélkül pofon legyintette Kasztlt.
És Kasztl? Az ügynök sem szólt semmit, hanem fölkelt és hideg arccal
visszaült ügyfelei asztalához. Csak nagysokára fakadt ki keserű hangon:
– Na mondhatom: sokra vitték az urak!
11.
Életük expozicióját maguk csinálták meg Athos, Porthos és Aramis,
jókedvűen, elmésen, könnyű szívvel, – az ember megesküdött volna rá,
hogy vígjáték lesz belőle, de aztán jött a titokzatos dramaturg és
tragédiára fordította a szellemes komédiát. Mert hiszen mindenféle
verőfény és jókedv csak rövid moratórium, amit a sors engedélyez. A
triumvirátusnak mind a három tagja tragikus módon halt meg.
Szemere Attila egy napon valami reumás fájdalmat érzett. Nem először
életében és ő tudta is a gyógyszerét. Forró fürdőt kell ilyenkor
csináltatni és öt percig benne ülni. Bele is ült szegény Attila, de
kijönni többé nem tudott, úgy kellett kiemelni, mert öt perc mulva már
halott volt. Szívszélhüdést kapott.
Férfikora delén ment el, fiatal felesége mellől, akit nagyon szeretett;
telve volt még életkedvvel és életerővel, fejében még száz terve
nyüzsgött. Tervei között volt _egy_, amelyet ma is sajnálok, hogy
abbamaradt: meg akarta írni az _igazi Amerikát_. Ő két évig élt
Newyorkban, ahol tőkét keresett egy zseniális magyar találmányhoz, –
pénzt nem talált, de a találmányát ellopták tőle. Egész kofferra való
anyagot hozott magával, az igazi Amerika dokumentumait, és én azt
hiszem, Európa egy szenzációs könyvtől esett el.
Mellesleg szólva: ő olyasmit hitt, hogy Amerika soha sem vitte előre
egyetlen lépéssel sem az emberiség kultúráját, Amerika sterilis föld,
ahol nem termett még egy eredeti gondolat, – tulajdonképpen egy óriás
szivattyúrendszer, amely arra rendezkedett be, hogy fokozatosan
kiszívjon Európából minden erőt, pénzt és tehetséget.
*
Thallóczy Lajos vasúti szerencsétlenség áldozata lett. Mint Szerbia
kormányzója fölment Bécsbe, hogy részt vegyen Öreg Ferenc József király
temetésében, hazamenet kisiklott a vonat, amellyel utazott és ő szörnyet
halt ágyában fekve. Élete minden eredménye: hogy a saját
szalonkocsijában halt meg.
12.
A legszomorúbb véget rendelte a sors Pulszky Charlynak. 1896-ban a
kultuszminisztérium följelentést tett ellene, hogy hűtlenül kezelte az
állami pénzt, amelyet rábíztak, hogy képeket vásároljon a Szépművészeti
Múzeum számára. Olyan embervadászat indult meg ellene a sajtóban és a
képviselőházban, amilyen még a híres magyar vadászterületen is
ritkaságszámba ment. Emlékszem: a képviselőházban főleg azt vették
zokon, hogy drága pénzen valami Piombo-képet vett. A magyar politikusok
szótárában a Piombo szónak akkoriban olyanféle hangzása lett, mint
Franciaországban a Panama szónak. A Piombo-kép, amelyért a szegény
Pulszkyt annyira támadták, ma a Szépművészeti Múzeum irígyelt
büszkesége, valamint a többi kép is, amit hozott, kulturális leltárunk
jelentékeny értéke.
Én sohasem értettem meg és ma sem értem, mért kellett szegény Charlynak
meghalnia? Való igaz, hogy ő, bármennyire zaklatták is, nem tudott
elszámolni a rábízott pénzzel. Pedig a testvérbátyja, Pulszky Ágost,
fölajánlotta a nyilvánosság előtt, hogy az esetleges kárt megfizeti a
maga zsebéből.
A kérdés lényege mégis csak az: megérték-e a beszerzett műtárgyak a
pénzt, amit rábíztak Pulszkyra? A kérdés azonban nem is kérdés, mert
minden hozzáértő tudja, hogy a magyar állam sohasem csinált még jobb
üzletet, mint ez alkalommal.
Tudunk esetekről, midőn az összes hivatalos formaságok szem előtt
tartása mellett óriás kárt okoztak az államnak. Pulszky páratlan hasznot
szerzett az országnak, mivel azonban nem törődött a formaságokkal,
vizsgálati fogságra vetették, kiüldözték a hivatalából és kivándorlásra
kényszerítették. Egy ideig bolyongott a nagyvilágban, akkor aztán elúnta
a dolgot és a nyilt tengeren, Ausztrália és Dél-Amerika közt, főbelőtte
magát. Ujságíró és politikus üldözői _halalit_ fuvathattak: a nemes vad
terítékre került. Másutt talán üvegharang alatt tartották volna ezt a
lángeszű gyermeket, mint Goethe Homunculusát.
(1926.)