A balkáni politikusok mind imperialisták. Minden népszerű balkáni
politikának végső, merész ideálja a mostani helyzet feldöntése és a
balkáni császárság felélesztése. Miféle császárságé? Tulajdonképpen nem
kevesebb, mint négy különböző történelmi alapokon álló és egymással
versenyző császárságról lehetne szó. A mohamedánok, a görögök, a
bolgárok és a szerbek császárságáról. A mohamedánoké beteg és az
erőgyüjtés munkájával van elfoglalva. A görögökét kiábrándították
önmagából a történelmi események, de azért Hellas és az ottomán
birodalom görögjei nem felejtették még el, hogy szabadságharcuk idején a
Dunáig terjedő keletrómai birodalom visszaállításáról álmodoztak. A
bolgárok a Konstantinápoly faláig terjedő Simon-féle nagy
Bolgárországról, a szerbek pedig Dusán cár birodalmáról ábrándoznak. Az
ortodox szerb eszmének két őrzője is van: Szerbia és Montenegró. Az ő
testükbe fájó tövisként szúródik a katolikus horvát eszme. A balkáni
politika vezérmotivumainak tömege ezzel még nincs kimerítve. Románia
élesen szemmel tartja a kucóoláhokat, Albániából pedig egy nagyjövőjű és
mindenkire nézve egyaránt kellemetlen nemzeti eszme kezd fegyverkezni.
Hogy a balkáni népek hogyan képzelik az egymással való végleges
leszámolást, azt a gyakorlatban már megmutatta a macedóniai
bandapolitika. Mindegyik nemzet nyilván el van rá tökélve, hogy szükség
esetén gyökerestől ki fogja irtani a többit. Szinte lehetetlenné teszi
balkáni kérdésekben a tisztánlátást az a körülmény, hogy az odavaló
politikusokon még nagyon megérzik a török cselédszobák morálja és hogy a
legtöbb balkáni ember tulajdonképpen háromféle politikát hirdet:
hivatalos, érdek- és érzelmi politikát. Ime egy példa: A katolikus albán
hivatalosan a török állameszme híve, érdekből – mivel búsásan megfizetik
érte – az osztrák-magyar politikát szolgálja, a szíve mélyén pedig
Szkander bég független Albániájának visszaállítását óhajtja.
Igen jellemző példája a tömeges érdekösszeütközésnek Bosznia és
Hercegovina mai helyzete. Törökországon és a monarchián kívül Szerbia és
Montenegró is igényeket emelnek a két tartományra. A két szerb dinasztia
most együttesen fordul a közös ellenség ellen, maguk között azonban
sohasem fogják tisztázhatni ellentétes érdekeiket. A monarchián belül
pedig külön-külön aspirációi vannak Magyarországnak, Ausztriának és a
horvátoknak.
Kétségtelen, hogy az egész félszigeten mint politikus és ember a
legerősebb és legérdekesebb jelenség I. Nikola, Montenegró fejedelme,
akit nálunk Nikitának szokás nevezni. A csekély erőforrásokhoz mérten,
melyek felett rendelkezett, szinte hihetetlen sikereket tudott elérni.
Egész élete jóformán a sikerek láncolata. Nemzetének ősi ellenségét, a
törököt, tizenkét véres nagy csatában és hatvan kisebb ütközetben győzte
le. Tizezer négyszögkilométernyi földet hódított és ma négyszer annyi
alattvalója van, mint volt uralkodása kezdetén. A szegény vladikák utóda
ma európai dinaszta; két leánya az orosz császári család tagja, a
harmadik pedig Itália trónján ül. A szerbek Ujvidéktől a Rigómezőig
rajongó lelkesedéssel dicsőítik Nikolát, aki romantikus idők hagyományai
szerint kardjával és lantjával szolgálja a szerb faj nagyságát.
Bizonyos, hogy Nikola fölényes elméjű, vasenergiájú és kiválóan
szerencséskezű ember. Az is bizonyos, hogy vérbeli képviselője a balkán
politikus típusnak, azaz ravasz, kétszínű, eszközeiben nem válogató, a
pillanatnyi szükséghez képest hol erőszakos a vérengzésig, hol
opportunus a meghunyászkodásig. Szóval Macchiavelli iskolájából való
fejedelem és mint ilyen, megvetője az embereknek.
Nikola körülbelül huszonöt esztendővel ezelőtt érte el hatalmának és
népszerűségének tetőfokát. Akkoriban világosan kidomborodott a
montenegróiak különös és merész nemzeti programmja. Ők nem tekintik
magukat véglegesen megalakult nemzetnek, csak a nagy szerb nemzet
töredékének, az eljövendő szerb császárság gárdájának. Ez a gárda
egyelőre talpig fegyverben áll a kopár Lovcsen-hegyen, de rövid idő
kérdése csak, hogy elfoglalja ősei örökségét, mely az Adriától az
Al-Dunáig terjed. A kicsi és koldus-szegény nemzetet valami csodálatos,
szinte megható arisztokratikus önérzet jellemzi. Ők tudják és felette
sűrűn emlegetik is, hogy a rigómezei csata után, midőn összeomlott a
szerb birodalom és az egész Balkánt elnyelte a pogány áradat, csak
Montenegró hegyei emelkedtek ki a szabadság szigeteként az özönvízből. A
gyöngék meghódoltak, rájákká vagy renegátokká lettek, a délszlávság
elitje azonban felvonult a hegyekbe és megőrizte szabadságát akkor is,
mikor már Budán is török volt az úr. 1768-ban 120.000 török és 20.000
velencei vonult Cettinye ellen, de a vladika maroknyi csapata szétverte
őket. 1805-ben leszállnak hegyeikből és elfoglalják az egész Bocchet a
franciáktól. 1861- és 1862-ben megint több török hadsereget semmisítenek
meg. Azután jön az 1876-iki dicsőséges háború.
Nem csoda, ha a maroknyi nép Isten kiválasztott népének hiszi magát és
rendületlenül bízik világraszóló küldetésében. Keleties fantáziájuk
elhiteti velük, hogy ők semmisítették meg a török világhatalmat és hogy
ők a velencei köztársaság és I. Napoleon legyőzői. Nekik semmi sem
elérhetetlen. Ők a világ legkülönb harcosai. Ha európai hadseregről van
szó, kicsinylően mosolyognak. A németek? Az osztrákok? Idejöjjenek, ha
mernek. Még a cettinyei kis fogadó szolgája is, ha idegeneket kalauzolt
a sívár fővároskában, naív önérzet hangján mondta: Nekünk nincsenek
palotáink, mert mi a hősök nemzete vagyunk.
A nyolcvanas évektől fogva azonban lassú, de nagy fordulat állott be a
crnagorcok lelkivilágában. A modern kor felhatolt a kopár hegyek közé is
és ez a kor tudvalevően megölője minden romantikának. A montenegróiak a
hétköznapi élet sanyarúságai közepett kezdtek kiábrándulni hősi
mámorukból. Súlyos gazdasági válságok siettették a kiábrándulást, mely
akkor érte el tetőfokát, mikor Montenegró mindenható protektora, a fehér
cár rettenetes vereséget szenvedett a japánoktól. Ezt a váratlan és
hihetetlen vereséget vérző szívvel fogadta minden szerb. Úgy látszik,
bizonyos segélyforrások is kiapadtak akkoriban, mert a feketehegyek
között azóta a szürke nyomorúság az úr. A török végeken rendezett,
búsásan jövedelmező portyázások ideje végleg elmult. A talpig fegyverben
álló nemzetet agyon untatta és megnyomorította a harmincéves béke.
Kómikusan jellemző, hogy a rablólovagok fiai mindenáron «modern
fürdőhelyeket» akartak alapítani. Párizsban erre azt mondanák: az
operett kerülgette a feketehegyeket. A fejedelemség összes állami
bevételeit akkoriban hatszázezer forintra becsülték! Ebből a
nyomorúságos összegből kellett az egyre fokozódó állami kiadásokat és az
udvartartás költségeit fedezni. Nikola népszerűsége rohamosan hanyatlani
kezdett. Néhány szókimondó vajda, akit a fejedelem balkáni módon akart
elnémítani, külföldre menekült és dühös rágalmak záporát zúdította
Cettinye felé. A fejedelem, hogy kitérjen az elkerülhetetlen adóemelések
ódiuma elől, alkotmányt adott népének. Az alkotmányos élet Montenegróban
is odavezetett, ahová eddigelé minden szláv államban: a pártok irtó
hadjáratához, összeesküvésekhez és államcsinyekhez. A fejedelem
Olaszországtól várta a gazdasági megváltást. Olasz tőkepénzesek
segítségével behozta az állami dohánymonopóliumot és sokféle gazdasági
előnyt biztosított az olaszoknak. Az élelmes idegenek inváziója
kimondhatatlanul felháborította a népet. Minden egyes montenegrói
munkakerülőből egy-egy Petur bán lett, aki mosdatlan szájjal szidta a
«külhoniak hálójába került» fejedelmet. A dinasztia tekintélyének
lejáratásához nagyban hozzájárult a gőgös és különcmodorú Daniló
trónörökös is.
Ilyen volt a Petrovics-Nyegus-dinasztia helyzete, mikor bekövetkezett
Bosznia és Hercegovina annexiója. Az éleseszű és elszánt Nikola rögtön
megragadta az alkalmat, hogy visszahódítsa veszendő népszerűségét.
Egyszerre kitünt, hogy minden bajnak, nyomorúságnak a gyülölt «svába» az
oka. A lobbanékony crnagorcok ezt rögtön elhitték és megértették. Ami
gyülölet és elégedetlenség forrongott a kis országban, az ízzó
lávafolyamként törtet Ausztria felé. Egész Montenegró most megint talpig
fegyverben áll. Régi hősi énekek akkordjai visszhangzanak a hegyekben és
az ifjúság megmámorosodott régi nemzeti dicsőségétől. Senki sem beszél
most a fejedelem gyanus pénzmanipulációiról, az olaszok arcátlanságáról,
a dohánymonopóliumról és Daniló herceg izetlenkedéseiről. Mindenki a
nemes montenegrói faj történelmi küldetéséről beszél, szaval és dalol.
Kétségtelen, hogy az egész agitációt maga a fejedelem irányítja és
kétségtelen, hogy a furfangos Nikola ezúttal is tudja, mit akar. Nikola
igen jól ismeri a nagy aránytalanságot, mely az ő országának és a
szomszéd monarchiának erőforrásai között van. Ő azt is tudja, hogy a mai
montenegrói nép többé nem az, mely valamikor ellenséges hadseregeket
semmisített meg. Harminc esztendő alatt új nemzetség nőtt fel, mely nem
kalandos vitézek, hanem szántó-vető kisparasztok módjára nevelkedett és
mely a fegyvert csak férfias dísznek viselte, de nem igen használta. A
féktelen gárda-önérzet megvan még a crnagorcokban, de apáik edzettsége
és félelmetes gyakorlottsága a tömeges emberölés művészetében nincs meg
bennük. Kitünő katonai anyag, egészben azonban csak népfölkelők. A
fejedelem azt is tudja, hogy egy modernül felszerelt és fegyelmezett
hadsereg egészen más segédeszközök felett rendelkezik, mint a régi jó
idők török hadseregei, amelyeknek vezérei különös előszeretettel
lepették meg magukat álmukban.
Mindazonáltal nincs kizárva, hogy a biztos vereség tudatában is belemegy
a hadi kalandba, ha dinasztiájának érdeke úgy kívánja. Ilyen eset pedig
könnyű szerrel elképzelhető. A háború mindig jó levezető csatornája volt
a belső elégedetlenségnek. Néhányezer montenegrói otthagyná ugyan a
fogát, de Nikola nem az az ember, aki ilyesmin megakadna. Az óriás
túlerővel szemben folytatott guerilla-háború, ha Montenegró
legyőzetésével végződnék is, alkalmat ad újabb hőstettekre és újabb
legendákra és friss babért fon a fejedelem őszülő feje körül. A
dinasztia exisztenciáját semmiképp sem veszélyeztetné, arról majd
gondoskodnék az orosz és az olasz rokonsággal élén az úgynevezett
európai koncert. Az pedig egészen bizonyos, hogy az izgága néppel
megrakott kopár hegyeket még a győztes ellenfél sem óhajtja elvenni.
A fejedelem ezt tudja és számít rá, hogy Bécsben is tudják. Bécsnek ma
nagyobb érdeke, hogy kerülje a háborút, mint Montenegrónak, és lehet,
hogy Bécs hajlandó ezt a körülményt honorálni. Ha a honorárium olyan
lesz, hogy Montenegrónak haszna lesz belőle, akkor a fejedelem könnyű
szerrel le fogja csendesíteni a felizgatott hegyi sasokat, és újból,
mint a szerbség hatalmának öregbítője fogja magát ünnepeltetni.
(1908.)