IV.

A németországi jingo-lapok _történelmi jogalapról_ is gondoskodtak a

keleti propaganda számára. A ködös jogalap két léha állításra

támaszkodik, mely utóbbiakat a német sajtó komoly része is valóknak

fogad el. 1. Magyarországot német fegyver hódította vissza a töröktől, a

németségnek tehát bizonyos históriai joga van az országban. 2. A magyar

kultúra német eredetű, a magyarországi németségre nézve tehát saját

fölényes kultúrájának föladása és a magyarságba való beolvadás

hanyatlást jelentene.

Nézzünk a két állítás szeme közé.

1. A török veszedelem idején a magyarság nemzeti létéért nem harcolt más

sereg, csak magyar és délszláv. A német hadak, melyek a törököt

kiverték, nem küzdöttek a magyarság nemzeti létéért, hanem a

német-spanyol Habsburg-ház hatalmi aspirációiért. Ha rajtuk állott

volna, a törökkel együtt kipusztították volna a magyart is. A seregek

részben a család szövetségesei, részben zsoldosai voltak, de

egyáltalában nem voltak nemzeti seregek, hanem a Habsburgok családi

hatalmának fegyverhordozói. A magyarságnak, hogy nemzeti létét

biztosítsa, hosszú küzdelmek árán meg kellett törnie a hatalmi

állapotot, melyet a Habsburg-seregek itt megteremtettek, valamint a

német fajoknak is le kellett előbb győzniök Königgrätznél a Habsburg-ház

hatalmi aspirációit, mielőtt nemzetté egyesülhettek. Magyarországot

tehát nem a mai német birodalom őse, hanem annak ellensége szabadította

meg a töröktől. Miféle logikával akarják már most a

Hohenzollern-birodalom sovinisztái nemzetük számára lefoglalni a

történelmi akciót, melyet a birodalmukból véres csaták árán kiszorított

Habsburgok hajtottak végre?

2. Német eredetű a magyar kultúra? Mindenféle európai kultúra két ősi

elemből áll: a görög-latin klasszicizmus és a keresztény szellem

összeolvadásából. Ez alkotóelemek egyikét sem teremtette meg a németség.

Ő maga is másoktól vette és tovább adta másoknak, akarata ellenére, mint

egy világtörténelmi folyamat részese. Az európai műveltség mai formája

azonban, maga a modern gondolkozás és annak tudományos és művészi

eredményei, tudvalevőleg az olasz _renaissance_ termékei. Ebből indult

ki a németség legnagyobb szellemi produktuma is, a reformáció. A németek

a modern művelődés italát az olaszoktól vették, mi pedig nemzeti

királyaink idejében (főleg Mátyás alatt) ugyancsak olasz forrásból, a

Habsburgok korában pedig német vízvezetékekből merítettünk. Ha tehát

hálásak akarunk lenni a kulturális szolgálatokért, melyeket nekünk a

németség tett, koncedálhatunk nekik annyit, amennyit ma ők koncedálnak

az olaszoknak.

A németség, mely hasonlíthatatlanul kedvezőbb történelmi viszonyok közt

fejlődött, anyagi és szellemi műveltség dolgában ma sokkal magasabban

áll, mint a magyarság. De nem a magyarországi németség, hanem a német

birodalmi. Magyarországon csak egy faj van, melynek számbavehető nemzeti

kultúrája van: a magyar. Más kultúra itt nem volt, nem lesz és nem is

lehet. A kulturális munka céljai mindenütt ugyanazok, eredményei az

emberiség közös kincsei, tehát nemzetköziek, de maguk a munka szerszámai

nemzetiek, tehát mindenütt mások. Kultúra csak ott van, ahol nemzeti

érzés van, mivel a nemzeti érzés a hajtó erő az emberiség nagy

műhelyében. Gyarmat-államok, amelyek nem élnek nemzeti életet, anyagilag

boldogulhatnak, de fennállásuk külső esélyektől függ, szellemi kultúra

dolgában pedig heréi az emberiségnek. Magyarországon nemzeti és

kulturális életet csak a magyar faj élhet. Aki elzárkózik a

magyarságtól, az elzárkózik magától az élettől is, mert annak

exisztenciája meddő passzivitás vagy romboló harc.

Úgy lehet, hogy egyik-másik erdélyi szász olvasóm most szánakozva

mosolyog. «Mi a magyar kultúra a miénkhez, a Goethe és Kant nemzetéhez

képest?» Ez önámítás, olyanféle, mint mikor a zsidó koldus Rothschilddal

azonosítva magát, fölkiált: «Nekünk zsidóknak minden király az adósunk!»

A szász köznép éppen csak annyit tud Kantról és Goethéről, mint az

alföldi cívis. A művelt szásznak igenis tulajdona Goethe és Kant

nemzetének műveltsége, de nekem is tulajdonom. Shakespeare, Dante,

Cervantes, Voltaire nemzetének műveltsége is tulajdona minden magyar,

szász vagy tót embernek, aki európai műveltségre tett szert. A művelődés

kincstára közpréda és mindenki ott állhat be fogyasztónak, ahol kedve

tartja. Termelő azonban csak a nemzet műhelyében lehet. Az erdélyi

szászság egyrésze kilépett a műhelyből, tehát meddő életet él. Vajjon

hol nyilatkoznak meg kultúrális képességeik? Hol a germán fölényük?

Évszázadok óta féltékenyen őrködtek jogaik fölött, de azért nem termett

köztük egy államférfi sem, akit Deák Ferenccel és más húsz magyarral egy

napon lehetne említeni. Városaik alatt örökké tombolt a háború, de a

német iskolákban, hol jól ismerik sok magyar hős nevét, nem tudnak szász

hadvezérről. Híres iparosok voltak mindig, ott is laknak a Kelet

pitvarában, de a nemzetközi versenyben, mely a Balkán piacain folyik,

semmi szerepe se jutott a szász iparnak. Kik a mai szász tudósok? Kik a

költőik? Kik a művészeik? A magyar országutak szélén termett nóták egész

rajokban teszik meg a világkörüli utat, de szász zenéről nem tud a

világ, pedig ők híres zenekedvelők. Évszázadok óta konzervatív

gondolkodású és vagyonszerző emberek voltak, de egy európai nevű

családot, egy országra szóló vagyont nem tudott alapítani egyikük sem.

Hol lappang tehát a szász nép sokat emlegetett kulturális fölénye? Nem

tudom. A multban, mikor még nem alakultak át a nagy-németség plátói

gyarmatává, igen tisztes kultúr-munkát végeztek és ötvösiparuk például

világhírű volt. Nem véletlen, hanem a nép lelkében végbement átalakulás

eredménye, hogy ez is elvesztette eredetiségét, elkallódott.

Sűrűn hánytorgatják, hogy a magyarság vezető elemei között sok volt

mindig az idegen eredetű. Ez az igazság, amelyen nincs mit tagadni, a mi

tételünk mellett bizonyít. Nem hiszem ugyan, hogy Hunyadi János oláh

eredetű lett volna, de bizonyos, hogy Hunyadi soha sem lehetett volna az

egész kereszténység jóltevőjévé és ünnepelt bajnokává, ha megmarad

oláhnak. Zrinyi Miklós horvát bán volt, de ha holmi szeparatisztikus

elvei lettek volna, nem hagyja az utókorra a nagy erkölcsi kincset,

melyet hősies példája képvisel. Buonaparte Napoleonnak és Gambettának is

franciának kellett magát éreznie, hogy elvégezhesse világtörténelmi

küldetését. Lenau sem lett volna azzá, akivé lett, ha nagyszebeni fővel

gondolkozik és besztercei szívvel érez. Petrovicsnak Petőfivé kellett

lennie, meg kellett ittasodnia a magyar faj, a magyar föld és a magyar

szabadság szeretetétől, hogy szellemi kincseivel megajándékozhassa az

emberiséget.

Azt mondhatná nekem egyik szász vagy sváb barátom: «Én azonban nem

akarok részt venni semmiféle nemzeti életben, én megelégszem azzal, hogy

a német kultúra passzív szemlélője legyek.» Helyes, ez végre is ízlés

dolga. Az öncsonkítást, ha nem katonaköteles ember végzi magán, nem kell

büntetni. Aki azonban (bizonyos hóbortos muszka szektáriusok példáján) a

tömeges öncsonkítást prédikálja a népnek, azt büntetni kell. Az államot

ne bántsa, ha a retyezáti pásztor román nótát dudál és ha a szenthuberti

sváb németül imádkozik. De az állam nem tűrheti meg, hogy a német

imádság és a román nóta védelmének ürügye alatt egész országrészeket

elvágjanak a nemzeti élet vérkeringésétől. Az oláh, a tót, a sváb

paraszt egy-egy hasznos sejtje az anyaország testének, ha románul,

tótul, németül beszél is. Mihelyt azonban e sejtek külön organizmussá

tömörülnek, mely önálló életet akar élni az anyanemzet testében: mérges

élősdi lesz belőlük.

Ha külső ellenség fegyveres kézzel el akarná foglalni egyik határszéli

kopasz hegyhátunkat, habozás nélkül föláldoznók tízezer polgárunk életét

és vagyonát, hogy megmentsük a nemzet birtokát és becsületét. Egész

állami szervezetünk a külső ellenség ellen való gyors és hathatós

védekezésben csúcsosodik ki. Különös, hogy minő nehézkes, komplikált és

szegényes eszközök állanak az állam rendelkezésére, mikor belső

ellenségek ellen akar föllépni, akik egész virágzó országrészek lakóit

készülnek elidegeníteni. Minden állam első főcélja, hogy megtalálja és

fejlessze védekező szerveit, melyekkel fönnállását biztosíthatja.

Nagy-Britannia hatalma megdőlhet a gyarmatokon, Németországé a kontinens

csatamezőin, Magyarországé a nemzetiségi végeken. Anglia nemzeti

erejének javát a hajóhadában összpontosítja, Németország a szárazföldi

hadseregében, Magyarország azonban jóformán fegyvertelen ott, ahol

talpig fegyverben kellene állania. E különös tüneménynek talán az a

magyarázata, hogy nálunk eddig különbséget tettek a dinasztia és a

nemzet érdekei között és hogy az utóbbiakat alárendelték az előbbieknek.

A történelmi fejlődés azonban elenyésztette már a különbséget. Aki ma a

magyar nemzeti államot támadja, az szükségképpen ellensége a

Habsburg-háznak és valóban ki is lehet mutatni mindennemű nemzetiségi

propagandáról, hogy végső céljaiban anti-dinasztikus.

A magyar közvélemény ma mélységes elkedvetlenedéssel érzi, hogy a

nemzeti állameszméért folytatott küzdelme nem volt nagyon dicsőséges. Az

újonnan közzétett népszámlálási adatok nem csökkentették

elkedvetlenedését. A nemzetiségek nem magyarosodnak, pedig sok magyar

iskolát állítottak nekik! Közbevetőleg szeretnék itt egy kérdést

tisztázni. A tapasztalás azt bizonyítja, hogy iskolákkal a parasztot

egyáltalában nem lehet nemzetiségéből kiforgatni. Hadd említsem itt a

nagy-britanniai példát. Az 1891-iki népszámlálás szerint Walesben és

Monmouthban, tehát a brit birodalom szívében, 508.036 ember lakott, aki

egy szót se tudott angolul. Akárcsak a tótjaink, akik ezer esztendeje

megmaradtak tótoknak. Mért nem lehet a parasztot nyelvéből kiforgatni?

Azért nem, mivel neki nincs szüksége a nyelvre. Munkáját az izmaival

végzi, arra pedig, hogy megértesse magát környezetével, elég neki egész

életére néhány száz szó. A paraszt az őstermelő és aki vele érintkezik,

az jóformán mind utána él, tehát érdekében áll, hogy megtanulja a

paraszt nyelvét. Az angol szatócs, ha letelepszik Walesben, megtanulja a

welsh nyelvet és a magyar ügyvéd, ügynök, korcsmáros és szatócs, ha

boldogulni akar a végeken, megtanul két-háromszáz szót a paraszt

nyelvéből. A tót kivándorló Amerikában hamarosan elsajátítja az angol

nyelvet. A walesi ember is, ha az új világba vitorlázik, ott angollá

lesz. Miért van ez így? Azért, mivel ott nem földmíves, hanem gyári

munkás, házaló, szolga és mint ilyennek szüksége van a nyelvre. Az

említett néprajzi törvényt ismerve, se keseredem el hazám jövendő

sorsán. A paraszt megmagyarosítását nem tartom szükségesnek a nemzeti

állam kiépítéséhez; ha az ország értelmisége kizárólag magyar lesz,

akkor a nemzetiségi néprétegekből fel-feltörő új elemek is magyarokká

lesznek és akkor magyar az állam. Ha a statisztikában az értelmiség

fészkeit, a városokat kísérjük figyelemmel, az arány kedvező módon

változik a magyarságra nézve. Ami különösen a Dunántúlt és a Bánságot

illeti, annak városaiban húsz esztendő óta erősen hódít a magyarság.

Hazánk e részben hasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben van, mint

Ausztria. Ott a német Bécs mellett hatalmas nemzetiségi metropolisok

virulnak, melyeknek külön nyelvük, külön történelmük, külön

arisztokráciájuk, külön műveltségük, sőt külön divatjuk is van.

A magyarosodás kérdését meglehetősen komplikálja a tény, hogy puszta

hazafiságból nem tanulnak meg magyarul az emberek. Könnyebben halnak meg

a hazáért, semhogy grammatikát forgassanak. Példa rá nem egy

negyvennyolcas szabadsághős. Ismertem egy sváb polgárt, aki holtáig

sántított a békótól, melyet Haynau rakatott a lábára, tüzes magyar is

volt mindvégig, de bizony a magyar köszöntésén kívül nem tanult meg egy

magyar szót sem. Az én megfigyelésem szerint az emberek csak két okból

tanulnak meg nyelvet: életszükségből és a fényűzés kedvéért. Fényűzésből

ott, ahol a magyar nyelv tudása a magasabb műveltség jele, mint például

a vidéki vagyonosabb polgárhölgyek körében. Egy városi sváb gazda,

akitől egy ízben megkérdeztem, hogy beszélnek-e a gyerekei magyarul,

ilyenformán válaszolt: «Beszélnének, de nem engedem meg nekik, mert az

nem ilyen szegény embereknek való.»

Miféle eszközökkel lehetne elejét venni a kerekedő vésznek? Tegyünk

különbséget az okozati és a szimptomatikus gyógyítószerek közt.

Első a _jó közigazgatás_. Azt hiszem, az ország többsége ma már

tisztában van vele, hogy ezt csak a nagy reformmal, a közigazgatás

államosításával lehet elérni. A délvidék mai közigazgatási apparátusa –

elsősorban a városi autonómiákról beszélek, de itt tisztelettel kiveszem

Temesvár városát – vidékies pártcsoportok játékszere, mely állandó

megalkuvásokkal, elsimításokkal és kétértelműségekkel tengeti opportunus

életét. Ez a szervezet a nemzetiségi kérdésben akaratlanul félrevezeti a

kormányt is, a közönséget is, a mellett átlag gyalázatosan rosszul

adminisztrál és több virágzó várost az adósságok feneketlen posványába

döntött. Egy lefelé független tisztviselői kar, mely nemcsak

opportunitásból, de meggyőződésből is magyar, egy becsületes és képzett

tisztviselői kar már társas befolyásával is hatalmas fegyvere lehetne a

magyarságnak. A kormánynak módjában volna, hogy tisztviselőinek elitjét

küldje a fenyegetett vidékre és míg most a legtöbb esetben az üldözés

gyülöletes politikáját kénytelen folytatni, akkor valahára preventív

politikát csinálhatna. Minden egyes nap, mely az államosításig elmúlik,

halasztás, melyet ellenségeinknek a fegyverkezés céljából adunk. Az

okozati gyógyítás eszközei közé sorolhatjuk a helyes _gazdasági

politikát_ is. Ismétlem: az út a sváb paraszt szívéhez a gazdaságán át

vezet. Aki megvédi a birtokát, könnyit a terhein, vagy akár csak

érezteti vele rokonszenvét, az nagy befolyásra tehet szert nála. A

svábok közt erős az egyesületi szellem. Ha a kormány – a hazafias sváb

értelmiség igénybevételével – elősegíti a fennálló gazdasági egyesületek

működését és új egyesületek megalakulását, közvetetlen nagy befolyást

szerezhet a nép szélesebb rétegeire.

Úgy tudom, hogy a földmívelési kormány tetemes segítségben részesít

néhány egyesületet. Igen fontosnak tartanám, hogy az egyesületeket a

szász propagandával szemben nyilt állásfoglalásra ösztönözzék. Valószínű

ugyan, hogy egyik-másik egyesületben szakadás fog beállani, de bizonyos,

hogy a lappangás és elsimítás rendszerének, melyet az egyesületek

egyrésze máig követ, csak a propaganda látja hasznát.

Szükséges továbbá, hogy gond fordíttassék a meglevő _németnyelvű

néplapok_ fejlesztésére, esetleg arra, hogy újak alapíttassanak. Egy

olcsó és jó napilap (lehetőleg kétfilléres kis újság), mely kimondottan

parasztlap, rendszeresen foglalkozik a kisbirtokost érdeklő kérdésekkel,

mely nem elégszik meg általános hazafias szólamokkal, hanem a helyi

viszonyokhoz mért okos nemzetiségi politikát csinál és kíméletlen harcot

folytat az úszítók ellen, nemcsak hazafias kötelességet végezne, de

talán még jó vállalkozás is lehetne. Föltétlenül szükséges, hogy az

idegen földről a Bánságba szakadt agitátorok, akik kenyérkeresetből

izgatják a népet minden ellen, ami magyar, _eltávolíttassanak_ a déli

vármegyékből. A magyar közjog nem zárja ki az ilyen kitiltást, igaz

azonban, hogy a hiányos kormányintézkedések alapján fejlődött gyakorlat

csak a közbiztonságra veszedelmes és keresetnélküli egyénekre

vonatkozik. Azok a szellemi proletárok azonban, akik ma a délvidéken

csavarognak, jóval veszélyesebbek az állam közbiztonságára, mint egy

szociálista apostol, életüket pedig gyanús eredetű pénzforrásokból

tengetik. Szabadelvű ember vagyok, de semmiféle doktrinér-liberálizmus

nem akadályozhat meg abban, hogy örömmel ne fogadjak egy

törvénynovellát, mely a büntetőbíróságot vagy esetleg a rendőrbíróságot

fölhatalmazza arra, hogy ilyen békétlenkedőket kitiltson egy-egy járás

területéről.

Szükségesnek tartom azt is, hogy a kereskedelemügyi kormány olyan

lapoktól, amelyeknek egész irányából kitűnik, hogy céljuk az

államellenes lázítás – különösen olyan esetekben, mikor ezt a bíróság is

konstatálta már – _vonja meg a postai szállítás jogát_.

A magyarság nem vesztett még csatát a küzdelemben, melyet az egységes

nemzeti államért folytat, hanem meg sem ütközött még. Ha azonban fönn

akarja tartani erkölcsi hatalmát az országban, fegyverkeznie kell. A

délvidéki nép, még annak megtévelyedett része is, minden körülmények

közt igényt emelhet az anyanemzet szeretetére. De éppen ez az előrelátó

szeretet teszi kötelességévé a magyarságnak, hogy a hatalom minden

eszközével kipusztítsa a hajdani Bánság földjéről a fölbérelt

kútmérgezőket.

(1902.)