III.

A német propaganda nagyszebeni gyári bélyeget visel. Tehát

engesztelhetetlen, de a mellett igen cirkumspektus. Engesztelhetetlen,

ahol lehet; óvatos, amikor kell. Ámbár az egész hajdani Bánságban

láthatjuk már a szász betörők dúlásainak nyomait, a propaganda –

számolva a magyarság előkelősködő könnyelműségével és

kényelemszeretetével – hírlapírói munkásságának javarészét arra

fordítja, hogy nagy hidegvérrel letagadja önmagát. Az izgatók azt

állítják magukról, hogy ők nincsenek, csak egyes stréberek és

soviniszták képzeletében élnek. Ahol nem tagadhatják le

exisztenciájukat, ott letagadják országbontó terveiket. Bár rájuk

bizonyultak külföldi összeköttetéseik és a zsold, melyet a nemzet

ellenségeitől kapnak, mégis gúnyos lojalitással erősködnek, hogy hű fiai

a hazának. Következetesen és nyomatékkal ismételgetik, hogy mozgalmuk

nem támadó, hanem védekező természetű. Védekezés «az erőszakos és cseles

magyarosítás ellenében.» Ha hinnék a hamiskártyás jóhiszeműségében,

akkor megkérném őket, mutassanak valahára egy németet, akárcsak egy

ökölnyi németkét is, akit valaki erőszakkal vagy csellel

megmagyarosított. A fajgyülölet megdöbbentő kitörései közepett sem

feledkeznek meg annak hangoztatásáról, hogy ők jól megférnek a békés

magyarsággal, csak a magyar sovinisztákkal van bajuk. Békés magyar a

nemzeti szempontból közömbös kérődző; soviniszta azonban mindenki, aki

nem közömbös az ország jövendő sorsa iránt. A soviniszta szó olyanféle

jelentőséget nyert a lapjaikban, mint a régi boszorkánybíróságok

jegyzőkönyveiben a _maleficus_ szó. Olyan embert jelent, akinek bűnös és

bolond voltát bizonyítani nem kell. Jellemző egyébként, hogy a német a

soviniszta jelzőt csak két nemzetre alkalmazza: a magyarra és a

franciára. Bismarck herceg visszautasította a német leveleket, amelyeket

nem gótikus, hanem a szemorvosok által propagált latin betűkkel írtak

hozzá. Bismarck herceg nem volt soviniszta. Német lapok nemrégiben azt

követelték a porosz tisztikartól, hogy ne járjon olyan vendéglőkbe,

amelyeknek lengyel ember a gazdájuk. Ők sem soviniszták.

A lappangó bujkálást, de másrészről az izgatás munkáját is megkönnyíti a

szászoknak az a körülmény, hogy nálunk a nemzeti politika egész

terminológiájának kétféle jelentősége fejlődött. Valamint a magyar

közjog és főleg a dualizmus szakszerű kifejezéseinek kétféle értelmük

van (egy, amelyet Budapesten és egy, amelyet Bécsben fogadtak el) – úgy

a nemzeti politikára vonatkozó legtöbb kifejezésnek más az értelme

Budapesten és más a végeken. Maga a hazaszeretet is többféle; nekünk: a

honfoglaló fajhoz való ragaszkodás; nekik: a holt röghöz való

ragaszkodás. Mi az ország jövendő nagyságát az egységes szervezkedéstől

várjuk; ők valamelyes federalisztikus rendezkedéstől. A sváb igen jól

ismeri a nemzeti politika jelszavait, de a szavaknak esetről-esetre a

nép vezérei adják meg tartalmukat. Igy eshetett meg, hogy az országbontó

munka a hazaszeretet és Magyarország jövendő nagyságának jelszavai alatt

folyik, amely jelszavakat az alapjában véve igen rendszerető, sőt

konzervatív svábság nagy tömege soha sem tudná megtagadni.

A propaganda tehát a hazaszeretet nevében kongatja a vészharangot és az

állam nyugalmát és biztonságát veszélyeztető sovinizmus ellen való

védekezés ürügye alatt tüzeli föl a békés nép harci kedvét. A nép harci

kedvét pedig könnyű föltüzelni; hiszen olykor a magyar falu is

vasvillára kap a garabonciás ellen.

A szász ügynökök egyébként eléggé ismerik a magyar ember és a magyar

hatóság természetrajzát. A magyar ember igen fogékony mindennemű

demonstráció iránt. Tüntetéssel lehet az országos közvéleményt

fölizgatni és tüntetéssel lehet megnyugtatni. Ha valahol egy nemzetiségi

fészekben magyar nyelvű táblákat szögeznek az utca sarkára: ezzel igen

nagyra vagyunk. Ha idegenajkú gyerekek nemzetiszínű zászlócskákat

lengetnek: közel vagyunk hozzá, hogy sírva fakadjunk. Az _alldeutsch_

ügynökök, ha megszorítják őket, tüntetéssel segítenek magukon, bár az

utcatáblákig és a zászlókig már nem mennek el. Ha esküdtbíróság előtt

áll a szász szerkesztő – ami eddig ugyancsak elvétve esett meg – akkor a

kettős terminológia _fraus pia_-jával élve, tüntet a hazafiságával.

Sohasem mulasztja el, hogy ne hivatkozzék a magyar nemzet lovagiasságára

és vétségét a magyarság és németség higgadt elemeinek együttes

működésével könnyen eloszlatható félreértés eredményének tünteti föl. A

magyar esküdt – miként a szegedi példa bizonyítja – lépre is megy neki.

A magyar esküdt bírót lefegyverzi már a szász ügynök magyar beszédje is.

Olyanféle naív hit él a mi népünkben, hogy aki magyarul tud, az nem is

gyülölheti a magyart. És fölülkerekedik az esküdt szívében a

diplomatikus vágy, hogy nagylelkűségével megszégyenítse és megtérítse a

nemzet ellenségét. Azaz kegyes szívvel meg akarja jobbítani a

farkaskölyköt. A hazafias érzésű sváb esküdt, miként a temesvári példa

bizonyítja, nem annyira érzelmes, de nem is annyira naív. Ő tudja, hogy

az izgatót már azért is el kell ítélnie, mivel a nyilvános megbélyegzés

talán sehol az országban nincs olyan hatással, mint a Bánságban, melynek

sváb lakossága még eltévelyedésében is tiszteli a törvény tekintélyét.

Van az úgynevezett hazafias tüntetésnek egy más módszere is, mely, ha

jól sikerül, nemcsak hogy kirántja a megkergetett rókát a hinárból, de

bele is mártja üldözőjét. Lássunk egy példát. – X falu gazdáit

rendszeresen és sikeresen dolgozza a szász szerkesztő, aki a szomszéd

városból szokott odarándulni. A falu ifjú tanítója megrémül a nagy

változástól, mely a lakosság lelkében végbement. Mivel nem ismer más

helyet, hol kiönthetné szíve keserűségét, egyik fővárosi laphoz fordul.

Az országos közvélemény és a hatóság szeme kezd X falu felé fordulni. Ez

pedig kellemetlen a szerkesztőre nézve, aki szereti a homályt, miként a

ragadozók általában. Mi történik most már? Tüntetést rendez. A vádakat,

amelyeket ellene emelt a tanító, áthárítja a falura. Ime, ti jámbor

gazdák, a tanító befeketítette a falu becsületét a fővárosi lapokban.

Azt írta rólatok, hogy rossz hazafiak vagytok, hogy összeköttetésben

vagytok a külfölddel és hogy pénzt kaptok Nagy-Szebenből. A falu

rettenetesen elkeseredik ezen. Népgyűlést tartanak és a gyűlésen jelen

van a főbíró is, de nincs jelen a szász ügynök. A gyűlés egyhangú

megbotránkozással kimondja, hogy a tanító rágalmazó. Aztán üdvözlő

táviratot küldenek a főispánhoz. A főispán természetesen udvariasan

válaszol. Másnap vagy harmadnap újból megjelenik a _szerkesztő_.

Diadallal fogadják. Ime, a főispán rehabilitálta őt! Most már újult

erővel folytathatja a propagandát. A tanító pedig majd a föld alá

süllyed szégyenében. Rajta szárad, hogy denunciáns, izgága ember,

soviniszta, stréber, aki önző okokból meg akarta bontani a falu békéjét.

Még jó, ha nem kap orrot föllebbvalóitól. Dehogy vesz többet tollat a

kezébe! Ez a hazafias tüntetés sablonja, melyet mostanában alkottak meg

és úgy lehet, hogy a közel jövőben a tüntetések egész sorozata fog erre

a mintára készülni. _Minden hazafias demonstráció, mely nem ítéli el

nyiltan a délvidéki szász sajtót, teljesen értéktelen._ Ha a hatóság és

a nép jóhiszeműen vesz is bennük részt, közvetve mégis a propaganda

céljait szolgálja vele.

Céltudatos és alattomos ellenségével szemben mit tett eddigelé a

magyarság? Azt mondtam, hogy semmit, sőt annál is kevesebbet. A nemzeti

állam eszméje a hajdani Bánságban egyáltalában nem lépett föl

hatalomként. A hatalom egyik külső ismertetőjele kétségkívül az, hogy

azt szolgálni könnyebb, mint vele ellenkezni. Hogy valaki odalenn

szereti-e vagy gyülöli-e a magyarságot, az ma még jóformán egyéni ízlés

dolga. Ez természetesen nem a hivatalos körökre vonatkozik, hanem a

tulajdonképpeni lakosságra. Hogy így van, azt eléggé bizonyítja az a

körülmény, hogy a politikai szélkakasok, azok az emberek, akiket a

hatalom puszta exisztenciája vonz és megigéz, ma még nem igen vallottak

színt.

Most pedig vegyük vegyi analizis alá a föntebb említett _semmi_-t. Mi az

államhatalom? A szíves olvasó tudja, magam is tudom, de a paraszt csak

azt tudja, amit lát, vagy amit elhitetnek vele. Az államhatalomról

olyasmit képzel, hogy az egy komplikált valami, ami a messzi Budapesten

van, előszobák, folyosók és írószobák méhében. Olykor szerencsét próbál

és együgyű folyamodást intéz hozzá. A folyamodáson fő a bélyeg. De ki

vagy mi képviseli a paraszttal szemben az állam hatalmát? A szomszédos

Szerbiában talán a hadsereg. Nálunk a katonaság el van szigetelve a

nemzeti élettől, a közös hadsereg szervezete pedig inkább összezavarja

még a homályos fogalmat, mellyel a sváb gazda a magyar állam

szuverénitásáról bírhat.

A vidéki városkában több középület is van, melyen az állami címer

díszeleg. Nézzük azokat sorra, mindig az egyszerű földmíves szemével. A

királyi posta! Ez a maga nagyszerű szervezetével hatalmas szövetségese a

német propagandának, mert levelek és nyomtatványok alakjában gyorsan,

pontosan és olcsón hordja szét az infekció anyagát. A másik a királyi

adóhivatal. Mindenki tudja, hogy a szükséges rossz, melyet végrehajtó és

finánc megszemélyesít, sehol a világon nem erősíti az állameszme

erkölcsi erejét, de kedves fegyvere mindennemű államellenes izgatásnak.

A bíróság. Ennek a kezébe bizonyára nagy része van letéve az állami

hatalomnak. Igaz, hogy hatalmát csak kész bűntettekkel és vétségekkel

szemben érvényesítheti, de az elrettentő példának nagy a hatása olyan

nép között, amely egészben véve törvénytisztelő. Egy-egy ügyészi

vádbeszéd élesen és erősen bevilágít a népnek az államhoz való

viszonyába – baj azonban, hogy a beszédeket a nép ma már nagyrészben

csak a szász szerkesztők önkényesen szerkesztett tudósításaiból

ismerheti meg. Baj, hogy a megbélyegzés nem követheti rögtön nyomon a

vétséget. Baj, hogy nem is nyujtja mindig a bűnös személyét hanem olykor

csak annak kibérelt helyettesét. A legnagyobb baj pedig – erre Szivák

Imre mutatott rá első ízben, – hogy a büntető hatalom oly

kétségbeejtően, oly érthetetlenül sokáig hüvelyében tartotta pallosát.

Nagy nemzeti erő rejik (fájdalom, azonban korántsem olyan nagy, mint a

közönség elhinni hajlandó), az állami magyar iskolákban. Ezekre még

bővebben is rá kell térnünk. Most emlékezzünk meg a nemzeti erőről, mely

a közigazgatásban rejlik. Mind a három délvidéki vármegyének

főtisztviselői kara színmagyar, túlnyomó részében magyar születésű is. A

főszolgabírák között, akik közvetetlenül érintkeznek a néppel, sok a

nagyműveltségű, erélyes és ambíciózus ember. A főbírónak, hogy

fönntartsa tekintélyét a nép előtt, úrnak kell lennie. A cívis és a

paraszt pedig rendesen begombolkozott még az olyan úrral szemben is,

akit tisztel, sőt szeret. A községi elüljáróság, főleg a jegyző,

közelebb áll a néphez. A főszolgabíró úgy jelenik meg járásának egy-egy

falujában, mint az angol cirkálóhajó az oceán vad szigetein. Tisztelet

és félelem fogadja. Ő megnézi, hogy ott leng-e még a nemzeti zászló a

kókuszpálmák fölött, aztán impozánsan, amint jött, elmegy megint. Ha

folt esett a zászló becsületén, elégtételt szerez neki. Ez az elégtétel

gyakran a föntebb említett _hazafias_ demonstrációk medrében folyik le.

Akik bensőleg is érintkeznek a néppel, a községi elüljárók, szinte

kivétel nélkül opportunisták. A _milieu_ teszi őket azokká. Az ő

föladatuk, hogy rendet tartsanak falujukban. Van is rend a legtöbb sváb

faluban. Amit a korcsmában és a malom alatt beszélgetnek és olvasgatnak

az emberek, az nem zavarja a rendet. A főispánok kezében tehát olyan

kard van, melynek mozog a pengéje. Nem odaüt, ahová sujtani akarnak, ha

talál is, rendesen ellapul a vágás.

Még fokozottabb mértékben áll mindez a városi törvényhatóságok

tisztviselőinek nagy részére. Ezek egyébként is a polgárság kegyétől

függnek. A lokális pártoskodás intrikái és önfenntartó ösztönük

belekényszerítik őket az opportunizmusba. Főigyekezetük, hogy fölfelé és

lefelé megerősítsék állásukat. Fölfelé azzal, hogy erős nemzeti

érzésükkel tüntetnek, lefelé azzal, hogy ignorálnak minden olyan dolgot,

mely nem érinti őket személyükben. Tolsztoj azt mondta, hogy a legtöbb

ember, aki háborúban járt, önkéntelenül hazudik. Azt lehetne mondani,

hogy a legtöbb ember, aki ex offo részvevője a nemzeti harcoknak, akarva

sem tud igazat beszélni. Meg kell jegyeznem, az a kevés vérbeli magyar,

aki sváb városi törvényhatóságnál szolgál, az én megfigyelésem szerint

opportunus félénkség dolgában rendesen túltesz német eredetű kartársain.

Sokat ront a viszonyokon egy-egy képviselőválasztás is. Az úgynevezett

nemzetiségi kerületek mandátumainak egyrésze a legkülönösebb paktumok

eredménye. A németérzésű svábok még nem szervezkedtek párttá, de azért

pillanatnyi és apró kedvezések igérete fejében résztvettek az elmult

választásokban. Jó magyar ember is, ha képviselőjelölt, megteszi azt,

hogy oly kérdéseket, amelyekben nem ért egyet választóinak egyrészével,

hallgatással mellőz. A másik kétértelmű nyilatkozatokkal vagy általános

frázisokkal ugrat át a veszedelmes árkon. Ismerek azonban olyan

képviselőt is, aki ma a szabadelvű párt tagja és aki lapjában a

legféktelenebb nemzetiségi hajszát indította meg ellenjelöltje ellen.

Emlékezzünk meg a délvidéki sajtóról is. A németnyelvűről, mert a

propaganda ellen való helyi küzdelemben csak ez jöhet számba. A bánsági

hazafias német lapok közt van egy-két jól szerkesztett napilap. Ezek

egészben véve a _Pester Lloyd_ iskolája szerint szerkesztvék. A _Pester

Lloyd_ tudvalevően kitünő lap, de bizonyára maga sem pretendálja, hogy

paraszt-lapnak nevezzék. Oda pedig ilyen kell. A kisebb lapok, egy-két

magyar érzelmű paraszt-lapnak a kivételével, úgynevezett

_Intelligenz-Blätter_-ek, félhivatalosan komolykodók, egyébként pedig

jámbor és jelentéktelen kis hüllők módjára tengődnek. A szászok népszerű

és harcias paraszt-lapjaival nem tudnak versenyezni. Az egész bánsági

sajtó egyébként a legújabb időkig azt a taktikát követte, hogy elvből

ignorálta a szászokat, kerülte az izgatóknak és lapjaiknak említését,

nehogy mozgolódásuk nagyobb fontosságot nyerjen.

A propaganda ellen való küzdelemre hivatott tényezőkről szólva, meg kell

emlékeznem a katolikus papságról is. A svábság kivétel nélkül katolikus.

Papsága számra nagy és vagyonra nézve éppen nem szegény. A horvátok

példájából tudjuk, hogy minő óriás szolgálatot tehet a nemzeti eszmének

a papság. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a horvát eszme legerősebb

oszlopai katolikus papok. A német propagandáról nyilvánvaló dolog, hogy

végső következtetéseiben úgy a Habsburg-dinasztia, mint a magyar állam

ellen irányul és hogy eredetére nézve antikatolikus – tehát három ok,

hogy az _ecclesia militans_ felkösse kardját. Egyesek, a tüzesebb

fiatalok közül, kongatják is a vészharangot, a papi bonvivánok nagy

tömege azonban, akik nagyrészben oly nyilt és idillikus családi életet

élnek plébániáikon, mely a többi egyházmegyékben teljesen ismeretlen, a

békesség nevében hamarosan elhallgattatják az alkalmatlan strébereket. A

mostani megyéspüspök elődje, életének jókora részét betegeskedve

töltötte. Óriás összegeket ajándékozott a szegényeknek és az iskoláknak

és ha aranyból lett volna a szíve, azt is elajándékozta volna. Hosszú

betegeskedése idején azonban oly fegyelmezetlenség hatalmasodott el az

alsó papság közt, mely szerencsére páratlanul áll az országban. A

mostani püspök, Dessewffy, tudvalevőleg igen lelkes magyar, a mellett

európai műveltségű és a legtisztább életű férfiú. Úgy látszik azonban,

hogy a viszonyokon ő se tudott még változtatni.

Szerény eszközeihez mérten elég sokat tett a propaganda ellen való

csendes küzdelemben a német eredetű értelmiség. Az ő befolyásuk főleg

ott érvényesül, ahol kezükbe keríthették egyes gazdaegyesületek

vezetését. A mérleg azonban mindenképpen kedvezőtlen.