II.

Németországi lapok, főleg a drezdaiak és müncheniek, melyek állandóan

szemmel tartják a bánsági eseményeket, a mozgolódásban a tűzzel-vassal

való magyarosítás ellenhatását látják. Könnyen kimutatható azonban, hogy

a Bánságban sohasem magyarosított senki. Az állam talán legkevésbbé.

Magyarosításról nem lehet szó, legföllebb magyarosodásról. Ez az

önkéntes folyamat nem az államhatalomból, hanem a sváb községi

autonómiákból indult ki. Az állam jóformán csak plátói rokonszenvével

támogatta, a magyar társadalom még annyival se. Maguk a svábok azonban

igen nagy anyagi és erkölcsi áldozatokat hoztak és hoznak a cél

érdekében. Törvényhatóságaik mégis ma is német nyelven tanácskoznak.

Természetesen az istentiszteletük is német. A községi iskoláik nyelvét

maguk határozzák meg. Egy-egy magyar állami iskolát úgy kell

kikönyörögniök a kormánytól. És ha a bánsági ember azt akarja, hogy a

fia igazán megtanuljon magyarul, akkor nagy pénzáldozatok árán ma is

Szegedre küldi. A magyarságot nemcsak hogy rá nem kényszerítik a svábra,

de elég drágán is mérik neki.

Való igaz azonban, hogy a délvidékiek egy töredéke ma másképpen érez,

mint éreztek a honvéd-apák és a papírrokonság, mely a távoli, ismeretlen

külföldhöz fűzi őket, komoly beszéd tárgyává lett köztük. Való igaz,

hogy a gyakorlati észjárásáról híres svábság egy töredéke ma délibábok

után futkos. Ez azonban nem reakció jele. Mikor a földmíves érzelmi

politikát kezd űzni, akkor baj van a gazdaságában.

A svábság demoralizációja elsősorban és túlnyomó részben az országos

gazdasági válságra vezethető vissza. A gabonaárak mélységes

hanyatlásával leapadt _Európa magtárának_ gazdagsága is. A

filloxera-veszedelemmel még meg tudott birkózni a svábság bámulatos

szívóssága – sehol az országban oly gyorsan és tömegesen nem

rekonstruálták a szőlőt, mint odalenn, – de az új intenzív gazdaság

berendezésével járó óriás terhek most kezdenek csak igazán a nép vállára

súlyosodni. Az olasz borvámklauzula pedig megfosztotta a leterített

szőlőgazdákat a reménytől is, hogy egyhamar talpra állhassanak. Az

uzsorabankok (és odalenn a legtöbb parasztbank leplezett uzsorás) teljes

gőzzel szivattyúzzák a nép vérét. Hozzájárul mindehhez, hogy míg a

svábok azelőtt könnyű szerrel kielégíthették földéhségüket gazdaságilag

kiskorú szerb és román szomszédjaik rovására, addig terjeszkedésüknek ma

már nagyjában határt szabott a nevezett nemzetiségek gazdasági megérése.

Mind a szerbek, mind a románok sokat tanultak a sváboktól, a szorgalmas

és takarékos gazdák száma növekszik falvaikban, földjükhöz pedig,

amelyen annak előtte ugyancsak könnyű szerrel túladtak, most már

szívósan ragaszkodnak. A bánsági svábok közmondásos gazdagsága ma

jóformán csak szóbeszéd. Minden községben akad egy-két aranyparaszt, aki

a többiek rovására hízik, de a gazdák nagy tömegében szaporodik az

úgynevezett törpebirtokosok száma és terjed a nyomor, mégpedig a

piszkos, fekete zsellérnyomor. Hogy az éhség rossz tanácsadója a népnek,

azt nem kell bizonyítanom olyan közönség előtt, mely tudja, hogy az

alföldi szittya-koponyákban minő vad ötleteket érlelt meg a nyomor. A

szegénység hatalmas szövetségese mindennemű népbolondítónak. A nagy

Alföldön az agrár-szociálizmus alakjában explodált a nép

elégedetlensége, a Bánságban nemzetiségi mozgolódás formájában.

Egy különös mellékkörülmény még tetézte a bajt. A bánsági tömegekben

mindig bizonyos erős ellenzéki áramlat dolgozott, mely azonban az újabb

országos pártalakulások következtében már nem tudott alkotmányos

mederben lefolyni. A nép ellenzéki kedve csak kisebb részben fakad

politikai meggyőződéséből. A nagy politikai értékek aprópénz alakjában

forognak a vidéken. A kisgazdát sok esetben gazdasági okok, gyakran

lokális ellentétek, olykor a vérmérséklete vagy a családi hagyománya

teszik ellenzékivé. Majd minden sváb községnek vannak ellenzéki utcái és

háznegyedei, melyeknek lakói együttesen opponálnak a községházának és a

kormánynak, ami vidéken körülbelül mindegy. A svábok ellenzéki ösztöne

azelőtt a Nemzeti Párt keretében keresett kielégítést. Ott nagyon jó

kezekben volt. A fuzió óta fölszabadult ez az erő és nem igen tud

magával mit kezdeni. A függetlenségi párt nem tudta elveit a svábok

szája íze szerint formulázni, a néppárt se tudott gyökeret verni

közöttük, mert a sváb vallásos, de nem papos. Ha évekkel ezelőtt

megalakult volna valami országos agrárpárt, valószínű, hogy a bánságiak

nagy tömegekben tódultak volna zászlai alá, még ha e zászlókra az

úgynevezett sovinizmus igéit írták volna is. Ezt a fölszabadult

ellenzéki gőzt most a maga kazánjába fogja a német propaganda. Bizonyos

dinamikus vonzást, de jóval kisebbet, mint közönségesen hiszik, a nagy

német faj világhatalmi állása is gyakorol a svábságra. Ha dagad az

oceán, akkor zúgni kezd a kandallón fekvő tengeri csiga. A régi német

császárság a _Drang nach dem Süden_ jelszava alatt fejtette ki

világuralmi vágyait, évszázadokra megnyomorítva velük Olaszországot; sok

jel arra mutat, hogy az új világuralmi rendszer a _Drang nach dem Osten_

jelszava alatt keresi a maga tartalmát. Szinte természetes, hogy a

németség erőfölöslege keleti irányban igyekszik lefolyni, ahol a

Boszporusig csak bomladozó, újonnan alakuló és felemás államszervezetek

állják útját. Ennek a nem-hivatalos, de a németség vérmesebb elemei

között igen népszerű politikának már egész kis irodalma van

Németországban, amelyet aggódó figyelemmel kísérnek a francia politikai

revue-k. Ránk nézve főleg az az érdekes, hogy a keleti propaganda

Magyarországgal szemben különös dilemmába keveredett. Egyrészről ugyanis

megragad minden eszközt arra, hogy a magyar államot németajkú

polgárainak elcsábításával gyöngítse, mivel egy egységes magyar állam

kemény akadálya lehetne a németek keleti politikájának, – másrészről

azonban láthatólag idegessé teszi a gondolat, hogy a magyarság

megegyezésre találna jutni a szlávokkal a közös veszedelem láttára.

Igaz, hogy a keleti problémán egyelőre csak a németség legvérmesebb,

tehát legkevésbbé komoly elemei rágódnak. De az is igaz, hogy a nemzeti

politikát nem kormányok készítik elő, azok csak végrehajtják.

A német egység gondolata is évtizedeken át az írók és sörházi

politikusok vesszőparipája volt és a német kormányok keményen üldözték

azokat, akik előkészítették a nemzet jövendő nagyságát. Ha ma nincs is

rá okunk, hogy kétségbevonjuk különösen a Hohenzollern-dinasztia

lojalitását a magyar nemzettel szemben, meg lehetünk róla győződve, hogy

ez a lojalitás véget fog érni, mihelyt a dinasztia hatalmi érdekei

megkívánják.

A dinasztikus érzésű és jó katolikus délvidékiek természetesen nem is

sejtik, hogy őket közvetve ugyanaz az erő mozgatja, mely az osztrák

németeket elhidegítette a Habsburg-háztól és kiadta a _Los von Rom_

jelszót.

Milyen eszközökkel dolgozik a német propaganda? Eszközei a képzelhető

legegyszerűbbek, de egyszersmind csalhatatlanok is.

Magyarfaló lapok és füzetek, melyekkel különösen Drezda és a Királyföld

elárasztotta a Bánságot, továbbá odaszakadt németországi és erdélyi

emberek, már régóta hintették a konkolyt, de vajmi kevés eredménnyel.

Több esztendővel ezelőtt aztán a budapesti német főkonzulátus egy

tisztviselője vette kezébe a vezetést. Ő egységes szervezést, tartalmat

és célt adott a mozgalomnak. Azelőtt is állandó összeköttetésben volt a

zöldszászokkal és most természetesen köztük válogatta ügynökeit. A szász

szellem, mely egyébként minden közügytől távol tartja magát, kikelt

kriptájából és lóra ült, mint a ballada holt vitéze, hogy ellátogasson a

Bánságba. Egész csendben egy féltucat szász ember bukkant föl a svábság

központjaiban. Ott egymásután több német lapot alapítottak. Ezeket a

lapokat fővárosi ember igen együgyűeknek találja, ha olvassa. Pedig

céljukhoz mérten igen jól szerkesztett lapok, igazi néplapok. A

szerkesztőik tudják, hogy az út a paraszt szívéhez a gazdagságán át

vezet, a lapok tehát agrárius lapok, vagy – mint büszkén vallják magukat

– parasztlapok. A szerkesztők bejárják a falvakat és a legkisebb

fészekben is szerződtetnek tudósítót. Legszívesebben valami intelligens

földmívest vagy a nép között élő kispolgár-embert. Az ilyen levelező

aztán legbuzgóbb terjesztője is a lapnak. A lapot a nép írja, a maga

nyelvén, a nép számára. A szerkesztő szerkeszt, azaz kiélezi a magukban

véve talán ártatlan közleményeket a magyar állameszme ellen. A paraszt,

ha ír vagy íróembert informál, rendesen csak panaszkodik. Van is ezer

oka a panaszra. Semmi sem könnyebb most már, mint a közélet ezer

látszólagos és valódi félszegségét és hibáját az uralkodó rendszerre

visszavezetni. Azaz a magyar faj hegemóniájára. E lapok alaphangja a

Bismarck-féle titáni önérzet, melyet a vaskancellár halála óta minden

német tintanyaló a maga örökségének tekint. Mivel a sváb paraszt igen

önérzetes és kedveli az önérzetes embert, fölötte tetszik neki a

férfiasan brutális hang, amelyen hozzá beszélnek és amelyen őt

beszéltetik. A sváb magát németnek nevezi. Nem nehéz vele elhitetni,

hogy a legderekabb német az, aki a legnémetebb német. A lapok nem igen

foglalkoznak a nagy politika kérdéseivel. Inkább csak helyi kérdéseket

vitatnak, fölkarolva a szegény nép minden érdekét, de mindig a leplezett

faji politika szempontjából. A magyar nemzetet és a magyar államot

következetesen gyalázzák, kicsinyítik és kompromittálják, de ebben

eléggé furfangos taktikát követnek. A fajbeli magyarságot nem igen

támadják, de a düh és a gúny minden fegyverével küzdenek az idegen

vérből eredt magyar hazafiak ellen. Ezek a renegátok, kik vérük

megtagadásával fizették meg a boldogulásukat. Ezek közé tartozik Baross,

Wekerle, Benczúr, szóval mindenki, akinek idegen hangzású neve van vagy

akinek valahol a végeken ringott a bölcsője. Jellemző, hogy a helyi

hatóságokba nem szívesen kötnek bele. A minden vakmerősége mellett is

cirkumspektus szász tudja, hogy Magyarországon egy-egy polgármestert

vagy szolgabírót bántalmazni veszedelmesebb dolog, mint az állam

méltóságát. A mindig változatos, népies, harcias és a köznép közvetetlen

érdekeit érintő lapokat még azok a parasztok is érdeklődéssel olvassák,

akik szívükben magyarok. Ezerszámra küldözgetik szét, pénzért és ingyen,

a legkisebb falunak is jut belőle.

Romboló munkájuk legsikeresebb részét azonban nem is a sajtó útján,

hanem társadalmi téren végezték. Tudnivaló, hogy a svábokban igen erős

az egyesületi szellem. Minden fészekben vannak takarékpénztári és egyéb

szövetkezeteik, gazdasági egyesületeik, olvasó-, dalos-, tűzoltó- vagy

lövész-egyesületeik. Az iparosok és gazdák, akik ott nagyon

összeszítanak, szeretnek fantasztikus és tréfás nevű társaságokba

verődni, melyeknek egyéb céljuk nincsen, mint a társas együttlét. A

bánsági magyar társaság, mely, mint minden magyar társaság,

arisztokratikus hajlamú és ennélfogva zárkózott természetű, nem igen

törődött a szociális nagy tőkével, melyet a svábok társas szelleme

képvisel. Igy tehát az izgatásnak könnyű volt ott gyökeret vernie. Az

egyesületek egyrésze – kisebbik részére még idejekorán rátették kezüket

a magyar érzelmű sváb urak – ma a propaganda fellegváraiként szerepel. A

német ügynökök közt – a lapszerkesztők mellett számos magánhivatalnok is

szerepel ilyen minőségben – vannak világlátott, ügyesmodorú fickók, kik

rendezői ügyességükkel, sörös humorukkal és azzal, amit kedélyességnek

szokás nevezni, vezérlő szerepet tudtak maguknak biztosítani társas

téren. Némelyik mint a társaság bolondja kezdte a szereplését, hogy

idővel vezérévé legyen. Ezek eddigelé ismeretlen német szokásokat

honosítanak meg a Bánságban, ők szorítják ki a sváb dalos-egyesületekből

a magyar zene kultuszát és – hadd említsem meg ezt a jellemző apróságot

is! – ők tanítják a népet arra is, hogy _Éljen_ helyett _Hoch_-ot

kiáltson. Ezek a látszólagos kicsinyességek befolyással vannak a faji

önérzet fokozására.

A propaganda egyik legaggályosabb eredménye, hogy a sváb városokban

német érzelmű értelmiség kezd képződni. Ezt az értelmiséget egyre

erősítik a bécsi egyetemről hazakerült ifjak. A sváb fiú, aki Budapesten

tanul, rendesen mint tüzes magyar tér meg. Az én tapasztalásom szerint

németországi és svájci főiskolákon megfordult ifjaink odakünn inkább

megerősödnek magyar nemzeti érzés dolgában. A bécsiek nagyrésze azonban

mint harcias _alldeutsch_ tér meg hazájába. Jól megértsük egymást: az

osztrák főváros nem csöpögtet osztrák érzelmeket a mi ifjaink szívébe,

hanem igenis megitatja őket a Hohenzollern-házért rajongó,

porosz-protestáns propaganda eszméivel. A bécsi német diákság ma

poroszabb a berlininél. A sváb ifjakat egyébként Bécsben a _Vereinigung

deutscher Hochschüler aus den Ländern der ungarischen Krone_ készíti ki

erdélyi szász és egyéb magyarországi ifjak társaságában a propaganda

számára.

A bánsági német értelmiség ma még kicsi és fölfelé jelentéktelen, de

lefelé szervezettebb és tevékenyebb a magyar értelmiségnél. El lehet

mondani, hogy a társaság minden tagja agitátor. A magyar értelmiségnek

úri hajlandóságai vannak, exkluzív és a néppel jóformán csak választások

idején törődik. A német belsőleg is demokrata és a nép között él. Nem

veregeti meg a paraszt vállát, de valódi barátságban él vele, megfordul

a házában, szolgálatokat teljesít neki egyesületeiben, foglalkozk

ügyes-bajos dolgaival, résztvesz mulatságaiban.

Ez korántsem áldozat, melyet a fanatizmusuknak hoznak. A sváb gazda

urakkal szemben átlag bizalmatlan, olykor gőgös is; aki azonban közel

férkőzött a szívéhez, az nemcsak megbecsüli, de meg is szereti a

társaságát. Tiszta, becsületes, őszinte és fölötte férfias jellemű. Sok

van benne abból a tulajdonságból, amit lovagiasságnak és tapintatnak

szokás nevezni, megfigyelőképessége megdöbbentően éles, némelyik közülök

pedig ellenállhatatlan humorral bír. Sok egész férfi van közöttük. A

parasztság az értelmiségtől kapja politikai elveit, de viszont a

parasztság elvei is visszahatással vannak az értelmiségre. Amelyik

községben a gazdák egyrésze német érzelmű, ott mindjárt akad iparos,

kereskedő, gyógyszerész, ügyvéd vagy orvos, aki szintén német érzelmű.

Részint az anyagi, részint az erkölcsi haszon kedvéért. Sok ember, aki

sehogysem tudott érvényesülni a régi viszonyok közt, most befolyáshoz

juthat. Azelőtt senki se törődött vele, most még a vármegyei urak is

szóba állnak vele, mivel tudják, hogy otthon népszerű ember. Vannak,

akik erkölcsi gyávaságból csatlakoznak a nemzetiségi propagandához. Az

átlagos emberre nézve nincs országos közvélemény. Őt a maga városa,

faluja vagy utcája emeli föl vagy ejti el.

A bánsági sváb községek legnagyobb része ma már meg van mételyezve.

Politikai párttá nem szervezkedett még a propaganda, azért is tudunk

róla olyan keveset, de a szervezkedés csak idő kérdése. A nyilt

szervezkedéstől maguk az intézők is fáznak még, mivel valószínű, hogy a

színvallás reakciót fog kelteni jóhiszemű híveik soraiban. A parasztság

nagy tömege ugyanis sejtelemmel sem bír még a mozgalom egész

horderejéről.

Fölmerül a kérdés, hogy mit tett eddig a magyarság a veszedelem

elhárítására.

Jó lélekkel mondhatom és be is fogom bizonyítani: _semmit_. Azaz még

kevesebbet, mert van a semminél is kevesebb. A német mozgolódás a

hatalom elleni küzdelem látszatával bír. Ez azonban csak látszat. Soha

semmiféle hatalom, amely megérdemelné ezt a nevet, nem állotta útját a

mozgalomnak. A hatalom relatív fogalom és a Bánságban ma hatalom egy a

Királyföldről odaszakadt embercsapat, mely részben erkölcsi idiótákból,

részben félművelt szájhősökből áll. Ma még elférnének néhány

tolonckocsiban.