I.

Kezdjük az elején. Abban az időben, mikor a délvidéki svábok elei

otthagyták ősi szülőföldjüket és a töröktől megtisztult Bánság zsombékos

pusztaságaiba telepedtek, tudvalevően még nem volt német nemzeti érzés.

A római szent birodalom laza határain belül az osztrák, porosz, bajor,

szász és még néhány tucat dinasztia égisze alatt ugyanannyi állameszme

és állameszmécske virult, versenyzett, intrikált és tülekedett, de a

fajbeli közösség gondolata akkor még egyáltalában nem volt politikai

tényező. A német fejedelemségek lakóit a dinasztia közös volta fűzte

össze és választotta el egymástól. A fajbeli összetartozás politikai

gondolata jóval későbben, a napoleoni háboruk idején szökött kalászba.

A bánsági telepesek bizonyára hoztak magukkal kedves és fájó emlékeket

régi hazájukból, de német nemzeti érzést nem hoztak magukkal. Emlékeik

is inkább fájóak lehettek, mint kedvesek, nem is lehetett rá nagy okuk,

hogy megőrizzék azokat, mert bizonyos, hogy ma a sváb családok közül

alig egy-kettő tudja, hogy a német államok melyikéből származtak ide

ősei, német földön maradt rokonsága után pedig százötven esztendő alatt

egyikük sem érdeklődött annyira, mint teszem Zichy Jenő gróf Ázsiában

maradt atyjafiai után. Képtelenség tehát, ha valaki a bánságiak német

nemzeti érzéséről, mint történelmi fogalomról beszél. Ennek az érzésnek

nincs eredete a multban és nincs folytonossága a jelenben. Ha igazán meg

is van, akkor nem a szívekben nőtt, hanem újságpapíroson tenyésztették.

A beláthatatlan nagy síkságon elszórt falvakban és civis-városokban

élve, a legújabb időkig extenzív gazdaságot folytatva, gabonát és bort

termelve, lovat nevelve: a sváb gondolkozása, jelleme, de még a

vérmérséklete is gyökeresen átalakult. A déli égboltozat, az alföldi

égalj, a zsíros magyar föld, az új környezethez alkalmazkodó életmód és

táplálkozás megtette a népre a maga hatását: a bánsági sváb ma nem

hasonlít sem bajorhoz, sem szászhoz, sem württembergihez, sem semmiféle

német felekezethez, de igenis hasonlít a keleteurópai nagy síkságok

lakóihoz és édesrokona mindenekelőtt az alföldi magyar embernek. Munkás,

szívós, takarékos, földéhes, mint minden jó paraszt, de a mellett

kevély, szabadságszerető, alkotmányos érzületű és politizálni szerető,

miként a magyar civis. A gazdagjának minden takarékossága mellett

gavalléros hajlamai vannak, szereti a vendégséget, a bort, a szép lovat;

a fiatalsága pedig szeret legénykedni.

A németet, míg az osztrák uniformisban jelentkezett, soha sem

szenvedhette a sváb. A hajdani Bánság, de különösen a határőrvidék

katonai kormánya brutális, a korlátoltságig copfos és hihetetlen módon

romlott volt. Nevezetes, hogy ennek a német kormányrendszernek mindenkor

a szerb és román granicsárok voltak legmegbízhatóbb oszlopai. Ez a két

délvidéki nemzetiség, melyet az osztrák katona-bábák tervszerűen

politikai és gazdasági nyomorékokká akartak nevelni, szívesen tűrte a

katonai gyámkodást, mivel a házközösségi rendszer megvédte őket a

gazdaságilag nagykorú svábok terjeszkedése ellenében.

A szabadságharc idején az egész bánsági svábság habozás nélkül a magyar

zászló alá sorakozott. Különösen a határőrvidék fekete-sárga sorompói

között senyvedő svábok tüntek ki hősiesség és áldozatkészség dolgában;

ők tapasztalásból tudták, mi az osztrák szolgaság és valósággal

janicsárjai lettek a magyar szabadságnak. A magyar földet, melyet

osztrák császárok adtak nekik, most véren vették meg a magyar nemzettől

maguknak és utódaiknak. A reakció idejében – mely sűrűn szedte közülök

is áldozatait – a _svarcgelb_ és _pecsovics_ név a svábok közt

szakasztott olyan megbecstelenítő volt, akár a nagy Alföldön.

A kiegyezés után bekövetkezett a reakció reakciója. A magyarosodás sehol

az országban nem haladt oly lázas gyorsasággal, mint odalenn. A

temesvári német színészetet a jóformán tisztára német város kiéheztette.

Oly községi képviselőtestületek, melyeknek alig volt egy-két magyarul

értő tagjuk, elhatározták, hogy iskoláikat megmagyarosítják. A torontáli

parasztész a szegedi internátusok alapításával olcsón és gyakorlatilag

megoldott egy kérdést, melyen sok tudós elme hiába töprengett. A magától

megindult természetes folyamatnak legértékesebb eredménye, hogy a

bánsági városokban erős magyar értelmiség képződött. A sváb eredetű

értelmiség a magyar faj szeretete dolgában talán túltesz magán a fajbeli

magyarságon is.

Szerbek, románok, de főleg erdélyi szászok gyakran mondták, meg is

írták, hogy a nagy készség, mellyel a sváb értelmiség beleolvad az

anyanemzetbe, a faj férfiatlanságának jele. Szerintük a svábok

opportunisták, akik a hatalomhoz szítanak. Ez a fölfogás erdélyi szász

levelezők jóvoltából közkeletűvé lett a németországi sajtóban is. Egy

nép jellemét azonban annak történelme után kell megítélni. Minden épeszű

és becsületes ember a megmondhatója, hogy opportunisták voltak-e azok a

sváb földmívesek, akik véres csatákban védték meg a királyától is

elhagyott magyar zászlót Knicsanin seregei ellen. A svábok akkor

vallották magukat első ízben magyaroknak, mikor a délvidéki magyarságot

három ország kopófalkája hajszolta. Fegyveres kézzel törtek maguknak

utat a nemzet szívéhez; vérben forrtak össze a magyarsággal;

vitézségükkel örök jogot nyertek a magyar szabadságban való

részesedésre. Az opportunizmus ostoba vádját megcáfolja egyébként az a

tény is, hogy a bánsági svábság politikai téren rendesen nyakas

ellenzéki volt. Elég különös, hogy a férfiatlan megalkuvás vádját éppen

szászok hangoztatják, mikor pedig Erdély egész történelmén tragikomikus

motívumként vonul végig a szász városok ismert cirkumspektus

opportunizmusa. A nemzetiségekre nézve a magyarsággal való rokon- vagy

ellenérzés ma sem opportunizmus, hanem tisztára csak érzelem, vagy ha

úgy tetszik: ízlés kérdése. Ez így van, mivel a magyar állam – és erre

még rá fogunk térni – nemzetiségi vidékeken ma sem lép föl hatalomként.

A svábok hajlandósága a magyarosodásra egy világtörténelmi igazság

ösztönszerű megismeréséből fakad. Az igazság ez: az egyén csakis a

nemzet közvetítésével vehet részt az emberiség munkájában. Ami becseset

és nagyot az ember alkotott, az mind a nemzeti érzés kohójából került

ki. Hasznos ember csak az lehet, aki a nemzeti szervezet tagja. A

fajától messzire elszakadt svábság magában soha sem lehet nemzet.

Legföllebb csak úgynevezett nemzetiség. A jövőjét illetőleg két

lehetőség képzelhető el. Vagy eggyé lesz a magyarsággal és akkor

beleviheti speciális faji tulajdonságait a nemzet állami és kulturális

életébe, értékesítheti nagy munkaerejét a maga és az emberiség javára,

szóval nemzeti életet élhet. Vagy elzárkózik a nemzettől, átalakul a

nagynémetség platonikus gyarmatává és akkor az ellenséges földön magára

hagyottan tengődő kolónia meddő és szomorú életét éli. A nagy életerő és

életkedv, mely a svábokat az erdélyi szászok elvénhedt fajától

megkülönbözteti, az előbbi útra terelte őket.

Úgynevezett _nagynémetek_ szórványosan mindig akadtak a Bánságban.

Idősebb emberek voltak, akik nem tudták megérteni a kort, részben

nyugalmazott határőrvidéki katonatisztek, legkisebb részben pedig

Bécsben iskolázott ügyvédek vagy orvosok, akiket elkeserített valamely

(rendesen az állami nyelv nemtudásából eredt) mellőzés vagy megbántás.

Ezeket azonban soha sem vették komolyan, csak többé-kevésbbé mulatságos

alakoknak tekintették. Mivel a délvidéki szerbek is elcsendesültek, az

odavaló románok pedig soha sem voltak nyugtalan természetűek, már úgy

látszott, mintha a délvidéki nemzetiségi kérdés történelmi emlékké lett

volna. Egy idő óta azonban minden megváltozott. A svábok körében a

legféktelenebb izgatás indult meg minden ellen, ami magyar. Az agitáció

nem folytatása a régi nagynémet különködésnek, hanem más eredetű és más

irányú mozgalom. Az úgynevezett _groszdeutsch_-ok, akiknek déli

Németországban még lehetnek szórványos híveik, a Habsburgok égisze alatt

alapítandó ködös határú nagynémet államszervezetről álmodoztak. Az

_alldeutsch_ mozgalom egyenesen a Habsburg-dinasztia ellen irányul. A

régi _groszdeutsch_ gondolat német tanárok és írók rögeszméje volt; az

új _alldeutsch_ eszme határozottan valami katonai és kereskedői

karaktert mutat. Az előbbi délnémet, az utóbbi porosz eredetű. Ez

meglátszik híveinek harcmodorán is; a _groszdeutsch_-ok ideálisták

voltak, az _alldeutsch_-ok gyakorlati emberek. Az _alldeutsch_ hajót egy

a budapesti német főkonzulátusnál alkalmazásban volt tisztviselő

bocsátotta vizre. Kormányosai németországi emberek, buzgó evezősei

erdélyi szászok. Az ügynökök lapokat és bankokat alapítanak. Mindennel

törődnek, mindennel foglalkoznak, ami a szegény népet érdekli. Pénzük is

van. Bevallottan magyar lelkű ember nem igen találkozik velük, de a nagy

tömeg mindig látja őket. Bámulatos vakmerőséggel és valódi német

alapossággal dolgoznak és a siker, melyet máris elértek, ugyancsak

bámulatos.

Itt is, ott is fölhangzik a nép köréből a követelés, hogy a

magyarosított iskolákat megint vissza kell németesíteni. Egyesek

megtiltják gyermekeiknek, hogy maguk közt magyarul beszéljenek. Német

színházat akarnak. A községi képviselőtestület pedig vezesse németül

jegyzőkönyveit. Egyes városokban német érzésű értelmiség kezd képződni.

Ezek kiadták és fölkapták a jelszót, hogy a német a világ első nemzete,

mely kulturális képességei tekintetében szédítő magasságban áll a

szegény és műveletlen magyarság fölött. Aki pedig magyarul szól a

gyermekeihez, az renegát.

Ha így folynak tovább a dolgok, akkor valószínű, hogy rővid öt esztendő

mulva féltucat német nemzetiségi képviselőt fognak Budapestre küldeni.

Némelyek úgy vélekednek, hogy ez nem nagy baj. «Hadd beszéljék ki

magukat, legalább a szemük közé nézhetünk.» De igenis baj! Ha politikai

pártszervezetet nyernek, akkor biztosra vehető, hogy minden

magyarországi nemzetiségi mozgalom élére fognak állani. A szerb

radikálisok és románok máris sűrűn érintkeznek velük és nagy

kedvteléssel szemlélik a német mozgolódást. Bevallott céljaik ma még

eléggé emberségesek, de minden propaganda önmagát tüzeli és minden

nemzetiségi mozgalomnak végső célja valamelyes autonómia, vagyis a

nemzet testétől való elszakadás. Megeshetik, hogy évtizedek multán, ha

magyar ember végigutazik a Bánság gyönyörű rónaságain, ugyanaz a

keserűség facsarja majd össze a szívét, melyet ma Erdélyben érez az

ember.

Pesszimisztikus hangokat is hallottam már. «Ha harmincöt évi uralom után

ide jutottunk: akkor ez a magyarság csődje!» Nem tudok egyetérteni a

pesszimistákkal. Igaz hitem, hogy szeretettel, tapintattal és eréllyel

elejét lehet venni a vésznek. Megpróbálom majd kifejteni, minő

eszközökkel érte el sikereit az agitáció és mely körülmények vetették

meg neki ágyát – akkor talán tisztázható lesz az a kérdés is, hogy minő

magatartást kell e különös esetben a magyar államhatalomnak és a

társadalomnak elfoglalnia.