dolog: az öntudatnak ilyen kettéosztása. De nem is valami példátlanul
rendkivüli és egészen hallatlan. Bizonyosan maga is hallott már róla: az
én kettészakadása néven szokták emlegetni. Később megmutatom majd
magának a kérdés egész irodalmát, amelyet azért gyüjtöttünk össze, mert
bizonyosra vettük és pontosan tudtuk, hogy a maga vivódásainak a titka
az énjének egy ilyen kettéhasadása és mert pontosan tudtuk azt is, hogy
az elmult hetek eseményeinek is ez az egyetlen magyarázata.
Géza arca vonaglani kezdett és a teste görcsösen megrándult.
– Hallgasson nyugodtan végig, – kiáltott rá csengő hangon Ágnes. – Én
semmi borzasztó vagy riasztó dolgot nem fogok mondani. Várja meg, hogy
mit mondok. Az elmult hetek eseményeiről csak akkor kezdek beszélni, ha
maga is kivánja majd. Megnyugtatja ez?
– Igen, – felelte Géza habozva.
– Én ebben az állapotában nem akarok magának parancsokat adni. Nekem a
maga hozzájárulására, sőt a maga akaratára és a maga meggyőződésére van
szükségem. Ezért beszélek teljes nyugodtsággal arról, hogy az orvosi
irodalomban nagyon sok eset van olyan, mint a magáé. Mindegyiket
sikerült felderiteni és meggyógyitani, mert hiszen most, amikor mind a
két öntudati állapotára emlékszik, maga előtt se kétséges, ugy-e, hogy
az öntudatnak ez a kettéhasadása beteges állapot. Ezt tudja, ugy-e?
– Tudom, – felelte halkan Géza.
– Ezen tehát segiteni kell. A segitéshez, a gyógyitástoz mindenekelőtt a
maga akarata szükséges, amely ebben a percben – a mostani állapotában –
mindakét tudatát kormányozhatja. Egy kis intelligenciáju, tudatlan, vagy
erkölcsileg alacsony fokon álló ember ugynevezett akarattát vagy
egyszerüen parancscsal lehetne irányitani, vagy kis hazugságokkal és
babonás hókuszpókuszokkal kellene megnyerni. Magánál én a csalást is és
a hazugságot is lehetetlennek és eleve eredménytelennek tartom, – még
hipnotikus szuggesztió formájában is, – annál lehetetlenebbnek, minél
epedőbben vágyakozom rá, hogy maga teljesen megnyugodott, egészséges és
boldog ember legyen. Ezért inkább teljes őszinteséggel mindent elmondtam
magának, amit az állapotáról én mondhattam el. A többit magának kell
elmondania. Akarja?
– Akarom, – mondta Géza habozva.
– Arról van szó, hogy felindulás nélkül, teljes nyugalommal szemébe
nézzen a másik tudatának is. Szemébe nézzen mindannak, amit ez a másik
énje cselekedett.
Géza remegni kezdett. Ágnes felemelte a hangját:
– Ha ennek egyszer szemébe nézett, akkor semmi akadálya nincs többé,
hogy minderről éber állapotában is beszélgessünk.
A Géza arca eltorzult.
– Nyugodjék meg, – kiáltott rá Ágnes. Csak akkor fogunk róla beszélni,
ha majd maga is kivánja. Nem érzi azt a vágyat, hogy megnyugodjék és
meggyógyuljon?
– De igen.
– Nem akar _most_ beszélni ezekről a dolgokról?
– Inkább… máskor, – felelte Géza remegve.
– Jó. Figyeljen ide. Maga most fáradt. Én most fel fogom ébreszteni. De
ha egy óra mulva pihentnek érzi magát… ha azt a vágyat érzi, hogy előre
jussunk… akkor megint elaltatom és akkor bátran és őszintén mindent el
fog mondani. Jó lesz igy?
– Jó.
– Most aludjék.
Tiz percig szótlanul ültek. Géza nyugodtan és mélyen aludt. Tiz perc
mulva Ágnes ezt mondta neki:
– Most kipihente magát. Egy óra mulva megint vágyódik majd arra, hogy
elaltassam. Most számoljon hatig és fel fog ébredni.
Géza felébredt. Pihenten és jókedvüen kelt fel a helyéről, néhány lépést
járkált, azután azt mondta, hogy nagyon jól érzi magát. Egy óra hosszat
derülten beszélgettek mindenféléről, egy óra mulva Géza kissé zavart
kiváncsisággal kérdezte Rappaporttól:
– Mondd, Rapp, hogy megy voltaképen ez a dolog? Van annak valami
értelme, hogy ti engem itt minden este elaltattok? Vagy csak mulattok
rajtam?
– Nagyszerüen megy, – mondta Rappaport. – Ágnesnek kiállithatom azt a
bizonyitványt, hogy kitünő orvos és elmés pszichológus. Ha te akarod,
hamarosan mindent elérünk, amire vágyódunk.
– Én akarom, – mondta Géza habozva.
– Nem fárasztja? – kérdezte Ágnes.
– Dehogy. Legszivesebben mindjárt folytatnám. De magát nem fárasztja-e?
– Engem nem. Folytassuk, ha kedve van rá. Én nagyon, nagyon örülök neki.
Rámosolygott Gézára. Géza bágyadtan visszamosolygott és az Ágnes
kézmozdulatára átült abba a karosszékbe, amelyben rendesen aludni
szokott. Ágnes elébe állott, felemelte a kezét, leeresztette és Géza már
aludt is. Ágnes komoly arccal állott előtte, Rappaport szorongva
várakozott. Amikor Géza mélyen aludt, Ágnes igy szólt hozzá:
– Most tehát teljes nyugalommal és teljes őszinteséggel el fogja
mondani, hogy a hazajövetele óta, tehát ezerkilencszáztizennyolc
februárja óta, mikor történt meg, hogy ez a második énje, akit maga
Molitor Orbánnak nevezett, feléledt és szerephez jutott.
A Géza arca vonaglani kezdett. Ágnes hangosan és nyugodtan mondta:
– A saját elhatározása az, hogy erről beszéljen. Erősebbnek kell lennie
az izgalmánál. E nélkül nincs gyógyulás és nincs megnyugvás.
Gondolkozzék és feleljen: mikor történt először, hogy itt a
Molitor-házban éjjel felkelt és ugy cselekedett, mintha más ember volna,
– mondjuk: Molitor Orbán.
A Géza arca heves küzdelem után megkeményedett. Rekedten felelte:
– Annak a napnak az éjszakáján, amikor Molitor Árpád meghalt.
– Hogy történt ez?
– A Molitor Árpád halála nyugtalanitott. Bizonyosra vettem, hogy megölte
valaki. Lementem, hogy megnézem a holttestét és megnézem a szobát, nem
találok-e valami jelet vagy nyomot. Lent Noszlopy kapitány egyszerre
fehéren kiegyenesedett előttem. Ettől megrettentem. Felrohantam. A fejem
elkezdett fájni. Elaludtam.
– Nagyon helyes. De mindezt még Molitor Géza tette. Azután?
Géza vonagló arccal mondta:
– Azután egyszerre felébredtem. És akkor megint felkeltem.
– Miért? Mit akart?
– Zoltánhoz menni.
– Miért? Minek?
– A torkát megfogni. A torkát megszoritva azt kérdezni tőle, bevallja-e,
hogy ő volt a gyilkos. És azután kiszoritani a lelket belőle nemcsak
azért, mert ölt és mert tőlem egy vagyont elrabolt, hanem azért is, mert
ellopta tőlem azt a lányt, akit…
– Akit?
– Akit én akarok.
Ágnes eltikkadva bólintott.
– Helyes, – mondta. – És mit akart még?
– Azután fel akartam menni magához.
– És mit valósitott meg ezekből a szándékokból?
– Lementem az első emeletre. De ott ujra találkoztam Noszlopy
kapitánynyal. Ekkor azt gondoltam, hogy most lehetetlen megtenni, amit
akartam. Majd máskor. A maga szobája pedig zárva volt. Erre visszamentem
a szobámba és lefeküdtem.
– Helyes. Noszlopy kapitány másnap délben meg is mondta, hogy maga
kétszer járt az első emeleten. Maga azonban akkor erre nem emlékezett.
– Nem.
– Most azonban emlékszik rá. A mostani lelki tekintete átfogja mind a
két tudatát. Beszélje el tehát, hogy a második tudata, a másik énje
mikor jelentkezett ismét?
– Maga egy este megállt itt mellettem és azt mondta nekem, hogy
segitségére kell lennem. Azután megszoritotta a kezemet… és a szemembe
nézett. Később fejfájásom támadt. Nagyon nehezen aludtam el. Éjszaka
felébredtem, felöltözködtem és lementem az első emeletre.
– Miért?
Géza vonagló arccal felelte:
– Meg akartam Zoltánt ölni.
– Már akkor? Őszintén feleljen.
– Nem. Magamhoz vettem a pisztolyomat és kinyitottam a zárját, de akkor
még nem akartam megölni.
– Miért vette magához a pisztolyt?
– Tulajdonképen… hozzá akartam magamat szoktatni ahhoz a gondolathoz,
hogy Zoltánt megölöm. De ostobaság lett volna pisztollyal megölni.
Rögtön rájöttek volna. Ez csak kisérlet volt… próbálkozás… kipróbálása
annak, hogyan lehet a Noszlopy kapitány őrködését kijátszani és
Zoltánhoz jutni. De bizonyosan tudtam, hogy nem pisztollyal ölöm meg.
– Helyes. Mikor volt ez?
– Május tizedike körül.
– Másnap semmire se emlékezett.
– Semmire.
– De május tizenegyedikéről tizenkettedikére virradó éjjel ujra lent
járt.
– Lent. Akkor a bajonettemet hoztam le. Azzal már megöltem egy embert.
De Zoltánt nem akartam ezzel megölni.
– Helyes. Mi történt a május tizenkettedikéről tizenharmadikára virradó
éjszaka?
A Géza arca még egyszer megvonaglott, Ágnes azonban rákiáltott, hogy
legyen nyugodt és beszéljen el mindent és Géza erre rekedt hangon
beszélni kezdett:
– Fél egykor felébredtem. Pontosan tudtam, mi a teendőm. Lassan
felöltözködtem. Öt perccel egy óra előtt körülnéztem a szobámban.
Tudtam, hogy itt van valahol az az eszköz, amellyel Zoltánt meg akarom
ölni. A tekintetem ekkor ráesett a jeges vederre. Nem voltam meglepetve.
Éreztem, hogy nemcsak a fejfájásom miatt hozattam este jeget, hanem
azért is, mert egy szegletes jégdarabbal ölni lehet; és a jégdarab
azután eltünik.
Ágnes sápadtan hallgatott. Rappaport feldult arccal hajolt előre és a
szájára szoritotta a kezét, hogy a lélekzete ne hallatszék.
– Éjfél után, egy óra előtt két perccel egy jégdarabot a balkezembe
vettem és kimentem a szobámból. Pontosan egy órakor leértem az utolsó
lépcsőfokra az első emelet előtt. Láttam, hogy Noszlopy kapitány bemegy
a szobájába és behuzza az ajtót. Mielőtt a behuzott ajtó résén
kinézhetett volna, eloltottam az első emeleti lámpát. Előre hajoltam a
lépcsőről, kinyujtott karral elértem a csavart és megforditottam. Sötét
lett.
Elhallgatott.
– Folytassa, – mondta Ágnes nyugodtan.
– Beléptem Zoltánhoz. Zoltán az ajtónyilásra odafordult és elébem akart
jönni, de amikor meglátott, akkor meglepetve nézett rám és megállott.
Felhuzta a szemöldökét és elmosolyodott. „Ez meglepő látogatás“ – mondta
gunyosan. Teljesen nyugodt volt. Csufolódott. Nyugodtan azt kérdezte,
hogy a szerelmi bánat hozott-e ide.
– Igen. És? Mit mondott még?
– Akárminek köszönhetem ezt a furcsa szerencsét, arra kérlek, hogy
holnap csevegjünk, most pedig tisztelj meg a gyors távozásoddal.
– Igen. És maga mit felelt?
– Semmit. Mondani akartam valamit… meg akartam mondani… hogy megtorlom a
gyilkosságot, amit elkövetett… és megtorlok minden egyebet…
– De nem szólt semmit?
– Nem szóltam. Ő dühbe jött. Dölyfösen elfordult és intett, hogy menjek
ki. Ki innen. Elég volt. Takarodj. Én ott álltam már mellette. Ekkor
visszafordult és egyszerre megriadt, amikor az arcomba nézett. De én
eddig a hátam mögött tartottam a balkezemet a jégdarabbal. Most
előhuztam és a homlokára ütöttem vele. Hosszu, hördülő lélekzetet vett,
a kezem után kapott, de én egy lépést tettem hátrafelé, ő maga elé
kapott a levegőbe és végigesett a szőnyegen. Én föléje hajoltam, hogy
megnézzem él-e még. Már halott volt. A kezemet szinte sütötte a jég
hidegsége. A jégen vércseppek is voltak. Kiejtettem a kezemből. A kezem
nagyon fázott, beledugtam a zsebembe és vártam még egy percig. Zoltán
nem mozdult. Ekkor a kezemet ujra kivettem a zsebemből és kimentem a
szobából. Kint észrevettem, hogy a zsebemből fagytól merev kezemmel
kirántottam a tüzszerszámomat. Leesett az iróasztal mellett. De már nem
mentem érte vissza. Végigmentem az első emeleti folyosón és felmentem a
második emeletre. Mikor a szobámba beértem, egy óra tizenegy perc volt.
Lefeküdtem, de sokáig ébren voltam. Gondolkoztam.
– Min gondolkozott?
– Azon, hogy ha a Zoltán megöletésével magát vádolják, mit kell
cselekednem?
– Mire határozta el magát?
– Nem határoztam semmit. Attól függ, minden, mondtam, mi történik. Ha
kell, jelentkezem is… hogy magát ne vádolhassák. De ennek igy kellett
történnie…
– Ugy van. Ennek igy kellett történnie. És kell, hogy magának elég ereje
legyen arra is, hogy éber állapotban szemébe nézzen mindennek és éber
állapotban is ezt mondja: ennek igy kellett történnie.
Géza remegni kezdett és a testét vonagló görcs rohanta meg. Ágnes
rákiáltott:
– Egyelőre elég, hogy igy beszéltünk róla. Most az a fontos, hogy maga
nyugodt legyen. A lelki pillantása most zavartalanul átfogta mind a két
tudatát; amikor a két tudat majd éber állapotban is összeolvad, akkor
meggyógyult és megnyugodott. Most ráérünk erre készülni. Mára elég volt.
Ha felébresztem, jókedvünek és megkönnyebbültnek érzi magát. Holnap is;
egész nap. Most számoljon hatig és fel fog ébredni.
Géza felébredt. Ágnes és Rappaport sápadtan és nagy erőfeszitéssel
beszélgettek vele, ő azonban nyugodt volt és jókedvü. Nemsokára aludni
mentek.
XVII.
Minden este ujra együtt voltak. Géza a hipnotikus álomban teljesen
átadta már az akaratát Ágnesnek, nem volt többé semmiféle titka Ágnes
előtt, de a szervezete még mindig heves, görcsös felindulással
tiltakozott az ellen, hogy mindazzal, ami történt, éber állapotban is
szembenézzen. Egy hét mulva Ágnes végre este elaltatta és igy szólt
hozzá:
– Figyeljen ide, Géza. Én ezt ugy akartam elmondani magának, hogy már
éber állapotban és teljesen szabad itélettel hallgassa végig. De most
elmondom igy. Elmondom… miért tartom én magamat a Zoltán gyilkosának.
Akarja ezt tudni?
– Akarom, – felelte Géza a feszült figyelemtől merev arccal.
– Emlékszik-e még arra a koratavaszi estére, amikor maga odalépett az
öreg Molitor Árpádhoz, megérintette a vállát és olyan kegyetlen dolgokat
mondott neki a kipusztitandó hetvenévesekről?
– Emlékszem.
– Mielőtt akkor maga megmozdult, én magára néztem és ezt gondoltam: ne
türd már tovább az ostoba fecsegését, állj fel, menj oda hozzá és mondj
neki olyan kegyetlen dolgokat, hogy a vér fagyjon meg az ereiben tőle.
Erre maga felállott, odament, beszélni kezdett… én részeg lettem az
örömtől. De ekkor még nem értettem, mi történt. Részeg voltam… azt
hittem, a fiatalság ereje mámorosodott meg bennem… és aznap elkövettem
az életem legrettentőbb tévedését. Maga emlékszik rá. Látta…
– Láttam, – szólt sötét arccal Géza.
– Már akkor… már a második percben éreztem… hogy rettentő hibát követtem
el. Hogy mondjam ezt el?… ez irtózatos… a testi és lelki életnek olyan
megrendülése egy lánynál… aki igy tévedett… hogy én még akkor éjjel…
odavánszorogtam a szekrényemhez… kivettem belőle a ciankálit, amelyet
benne tartogattam és véget akartam vetni mindennek. De amikor a halálra
készültem, akkor végiggondoltam az elmult három éven. És egyszerre
világossá lett előttem, hogy én mindig magát szerettem. És ha egy lány…
tévedésből, véletlenségből… erőszak miatt… odaadta a lányságát
valakinek, akit nem szeret… még ha hozzáesketett felesége lenne is…
ilyenkor a lelkében azt a férfit mégis _halálra itéli_. Higyje el:
minden lány azt a férfit, akit nem szeret, de akinek magát oda kellett
adnia. És én ekkor még azt is megértettem, hogy magát szeretem és hogy ő
idegenitett el magától. És akkor töprengtem és vivódtam. És megértettem,
hogy neki el kell tünnie; meg kell hallnia; örökre el kell takarodnia,
hogy maga engem szeretni tudjon. Egy özvegyet már lehet szeretni. Én
Zoltánt halálra itéltem. Maga ezt tudta.
– Tudtam.
– El is mondta, hogy az elhatározásaiban milyen szerepe volt ennek a
tudatnak. A másik, az erőszakos, az ölni is kész énje pontosan érezte,
hogy nemcsak szeret engem, hanem hogy ez az utja annak, hogy mi végre
találkozzunk. De azt nem érezte és nem tudta, hogy ezt az énjét is
mennyire én irányitottam… mennyire én idéztem fel…
– Ezt nem tudom. Ezt nem értem…
– Akkor… azon az első estén… azt hittem, csak valami különös véletlen,
hogy maga azt teszi, amit én gondolok: feláll, odalép az öreg Molitor
Árpádhoz, kegyetlen dolgokat mond neki. Később észrevettem, hogy ha
ránézek magára és nagyon akarok valamit… _nagyon_ akarok… akkor maga
vonakodva és habozva, de megteszi. Igy van ez?
– Igy van. Egy furcsa… hajtó és taszitó érzés volt…
– Néhány héttel ezelőtt, mikor megint rejtelmes dolgok kezdtek itt a
házban történni, Rappaport végre elmondta nekem a maga betegségének a
történetét… és a kettős tudatának a titkát. Abban állapodtunk meg, hogy
egyesült erővel rávesszük arra, hogy gyógyittassa magát. Én azonban egy
este ideálltam maga mellé… és olyan hangon beszéltem magához… és ugy
néztem a szemébe… azzal a könyörtelen akarattal… egyszóval… röviden azt
láttam… hogy egy ilyen erős felindulás olyan pszichikai megrendülést
jelent magánál… annyira ugy hat a maga érzékeny idegrendszerére, mint
egy _trauma_… hogy utána fejfájást kap és a fejfájás után feléled a
második énje. Ezt szándékosan csináltam május tizenegyedikén; és aznap
tudtam már, mit fogok másnap este tenni. És másnap este szándékosan
mondtam Zoltánnak olyan hangosan, hogy maga is meghallja, hogy pontosan
egy órakor bemegyek hozzá. Én készitettem elő mindent… én nyitottam meg
az utat… és küldtem magát erre az utra… én vagyok a bünös és én térdre
akartam vetni magamat maga előtt, hogy sirva könyörögjek érte: bocsásson
meg nekem, szeressen engem…
Hangosan felzokogott. Rappaport rémülten ugrott fel, megfogta a karját,
megrázta és rámutatott Gézára. Géza nagy erőfeszitéssel kétszer
egymásután felnyitotta a szemét és üveges tekintettel, remegő
szempillákkal nézett rájuk. Ágnes egyszerre magához tért. Kijózanodott.
– Aludjék, – mondta csengő hangon Gézának.
Géza ismét aludt. Ágnes azután nyugodtan és parancsoló hangon beszélt
tovább vele és azt bizonyitotta neki, hogy tulajdonképen ő a Zoltán
gyilkosa. Géza ellentmondott, de annyit elismert, hogy ilyenmódon Ágnes
is részes a cselekedetben és bizonyos magas erkölcsi szempontból épen
akkora felelősséget visel – talán még nagyobbat – mint ő. Ezután még
három nap telt el; a harmadik nap estéjén Géza teljes nyugalommal felelt
Ágnes minden kérdésére. Azt mondta, hogy vágyódik rá, hogy teljes
tudatossággal, világos és éber öntudattal emlékezzék vissza mindenre,
ami történt. Nyugodtan fog itélkezni mindkettőjükről.
– Jól van, – mondta erre Ágnes elfogódottan. Akkor én… visszaadom
magának az elhatározása teljes szabadságát. Figyeljen ide. Holnap este
pontosan tizenegy órakor eszébe fog jutni minden, amit hipnotikus
álmában beszéltünk. A normális, nyugodt öntudata átfogja és magába
olvasztja mind a három tudatot: azt, amelyet a gránátrobbanás óta
normálisnak érez, de amelybe néha félöntudatos derengések felhőztek
bele, az éjszakai második énjét, amelyben minden elfojtott vágyódása és
elszántsága kitört és végül ezt a harmadikat, amely a hipnotikus
szuggesztió következtében állt elő. Az összeolvadás teljesen nyugodtan
történik meg, minden felindulás nélkül, sőt minden izgalom nélkül; az
egészséges, teljes, uj öntudata ugy jön meg, mint a friss ébredés egy
üditő álomból. Az egész mult ugy jelenik meg, mint egy megszokott,
bizalmas emlékkép. Tehát: teljes nyugalomban. Pontosan tizenegy órakor.
Most számoljon hatig és fel fog ébredni.
Másnap este tiz óra után még az egész család a hallban volt. Gyuri már
nem járt iskolába és igy nem kellett pontosnak lennie a lefekvésben.
Jókedvüen szaladozott ide-oda és egy tökéletes védelmi berendezkedés
tervét készitette el, amelyet a trakostyani Molitor-kastélyba akar
bevezetni. Marianne jókedvüen, kivirágzottan beszélgetett Rappaporttal
arról, hogy hogyan fog élni nyáron Trakostyánban; mindenesetre megtanul
lovagolni is. Noszlopy kapitány legényes hangon Ágnesnek számolt be a
szinházi tapasztalatairól és lovagiasan meghitta Ágnest, hogy legyen ő
is vendége holnapután a páholyában. Az idő haladt előre és Ágnes végre
kérő pillantást vetett az anyjára, aki csendes és boldog mosolylyal
nézte a gyerekeit. Az öreg Molitorné erre rögtön felállott és aludni
vitte Mariannet és Gyurit. Pár perccel később elment Noszlopy kapitány
is. Ágnes egyedül maradt Rappaporttal, és Gézával. Csendesen
beszélgettek; Ágnes sápadt volt és néha szorongó pillantást vetett az
órára. Rappaport idegesen huzogatta a száját és néha izgalomtól
fájdalmas mosollyal hajtotta oldalra a fejét. Csak Géza volt nyugodt.
Tizenegy óra előtt két perccel Géza egyszerre figyelmesen ránézett
Ágnesre, azután ránézett Rappaportra.
– Igaz, – mondta kissé nyugtalanul, – hát ma nem lesz séance?
– Nem, – felelte Rappaport bizonytalanul.
– Miért?
– Abban állapodtunk meg, – mondta Ágnes, – hogy ma nem lesz.
– Ugy? – szólt elgondolkozva Géza. – Abban állapodtunk meg. De miért?
– Azért, – felelte sápadtan és reszketve Ágnes, – mert már felesleges.
– Ugy? Felesleges?
Géza nyugtalanul simitotta végig a homlokát, azután a két kezébe
hajtotta a fejét. Ágnes és Rappaport sápadtan néztek össze. Géza
mozdulatlanul ült egy ideig a kezével az arcán, azután lassan
leeresztette a kezét.
– Persze, – mondta halkan. Felesleges.
Felemelte a fejét és előbb Rappaportra nézett, azután hosszu,
mozdulatlan pillantással Ágnesre. Végre megszólalt:
– Mindenre emlékszem, – mondta nagyon halkan.
Az arca kissé halvány volt; de a szeme nyugodtan és tisztán fénylett.
Ágnes néma reszketéssel nézett rá. Sokáig néztek egymás szemébe. Géza
végre megmozdult. Végigsimitotta a homlokát.
– _Mégis_ rettenetes, – mondta halkan és nyugodtan. Ujra ránézett
Ágnesre, azután Rappaportra. Megcsóválta a fejét.
– Én magamat, – mondta – büntelennek mégsem tudom érezni.
– Én vagyok a bünös, – jajdult fel sirva Ágnes.
– Nem… vagy legalább is: nem az én dolgom, hogy magáról itéljek.
– De igen. Senki más nem itélhet rólam, csak maga.
– De előbb magamról kell… És én most nem tudom: mit kell tennem.
– Mit akarsz tenni, Géza? – kérdezte remegő hangon Rappaport.
– Még nem tudom. A legegyszerübb az lenne, ha elmennék a vizsgálóbiróhoz
és feljelenteném magamat.
Rappaport felállott, odament Gézához és felindultan mondta neki:
– Tudtam. Ezt vártam. Ezt a tervet alaposan végiggondoltam. Két
eshetőség van: vagy hisznek neked vagy nem hisznek. Ha hisznek neked,
megindul egy botorkáló birósági eljárás, amely igazi bizonyitékok nélkül
tapogatódzik ide-oda és végül is azzal végződik, hogy
beszámithatatlanság cimén felmentenek és szanatoriumba küldenek. Vagy
nem hisznek neked – ami sokkal valószinübb – akkor kerülgetés nélkül
csuknak be… igen, a bolondok házába.
– Miért ne hinnének nekem?
– Semmiféle bizonyitékod nincs… se adatod… se tanud.
– Van tanum, ha Ágnes mindent őszintén elmond.
– De én nem mondok el semmit, – kiáltotta Ágnes szenvedélyes haraggal. –
Senki itéletének nem vetem magam alá, csak a magáénak. Senki ellen nem
vétettem, csak maga ellen. Semmit nem bántam meg… mindent én tettem…
mindent én mozgattam az első naptól kezdve…
Géza közbeszólt:
– Mindent maga mozgatott? – kérdezte elgondolkozva.
– Igen. Néha ugy érzem, még azt is én tettem… hogy Zoltán a gyilkosság
bünét kövesse el… mindent én tettem azért, hogy… maga előtt… magát…
magához… Én semmi mással nem törődöm, csak azzal, hogy maga megbocsát-e
nekem.
Géza elgondolkozva nézett rá. Rappaport halkan mondta:
– Igy hárman ültünk együtt, amikor el kellett dönteni, hallgassunk-e
arról, hogy ebben a házban gyilkosság történt. Ugy döntöttünk, hogy
hallgatni fogunk. A gyilkosság megtorlatlan maradt. Most, hogy
megtoroltatott: megint nekünk kell döntenünk. Mit akarsz? Hány halottnak
akarod a nyugalmát megbolygatni? Te mondtad, hogy a halottak hadd
aludjanak békében. Hát aludjanak békében. Annyi szörnyüség történik most
a világon; ki tudja, hány házban, mennyi véres titok lappang; hadd
aludjanak a halottak békében. Te nem vagy bünös.
– Hát ki a bünös? Ki követte el a bünt? Mi az, ami bennem akarta és
elkövette a bünt?
– Most jól kérdeztél. Benned követte el a bünt valami. Te nem vagy
felelős érte.
– De én hordozom magamban. Rettenetes, hogy milyen lelket hordozunk
magunkban. Rettenetes, hogy ezt a lelket hogyan mérgezi meg még a
háboru. Uristen, mi jön még itt. Irgalmas Isten, hogy omlik itt össze
minden.
Mind a hárman hallgattak. Rappaport nagyon halkan mondta:
– A fejsze rátétetett a fa tövére.
Géza bólintott és fájdalmasan merengve nézett maga elé:
– A rettentő hazugság, – mondta, – amelylyel majd le kell számolnunk,
az, hogy a halál valami borzasztóan nagy dolog. A magam halála: az
borzasztó. A másé: semmiség. Erre a nagy hazugságra kell végre
ráébrednünk és ezt kell valahogyan a lelkünkben megőrölnünk. De milyen
ember vagyok én, hogy ezt a hazugságot ilyen nyugodtan hurcolom
magammal?
– Maga _az_ ember, – mondta Ágnes. – Jó és nemes és tiszta. És a
lelkének nagy titkai vannak. Ember.
Géza gondolkozva nézett rá. Sokáig hallgattak. Végre Ágnes remegő
ajakkal és sápadtan megszólalt:
– Most meg kell mondania, hogy én… hogy velem… mi legyen…
Felállott és ingadozva odament Géza elébe. Az arcán nehéz könnycseppek
gördültek le. Egyszerre odafordult Rappaporthoz:
– Kérem, – mondta sirástól fuldokló, könyörgő hangon, – most… menjen…
menjen el.