Görcsös rángatózás futott végig a vonásain, azután a testén is. Ágnes
ijedten és magára boszankodva csóválta meg a fejét és rákiáltott:
– Elég volt. Ne gondoljon többé semmire. Arra gondoljon, amit én majd
kérdezek. Rám figyeljen. Aludjék mélyen és nyugodtan.
A Géza nyugalma lassan visszatért; az arca kisimult és a teste
megpihent; ujra mélyen és nyugodtan aludt. Ágnes habozva nézett rá. Nem
tudta, hogyan kezdjen neki, hogy ennek a kezébe adott léleknek a sebéhez
végre gyógyitó kézzel nyuljon hozzá. Gondolkozott, azután elhatározta,
hogy az egyenes kérdezést ma is elhalasztja. Mást kérdez.
– Emlékszik-e arra a tiz napra, amelyet ezerkilencszáztizennégy
decemberében itt töltött?
– Emlékszem.
– Az első héten mi nagyon megbarátkoztunk. Azután – a hetedik napon
lehetett – maga váratlanul elhidegedett tőlem. Meg tudja mondani, miért?
– Meg.
– Miért?
– Zoltán előtte való nap este hozzám csatlakozott. Magáról beszélgettünk
és Zoltán ezt mondta: „Szép lány. Felvilágosodott lány. Ha sietsz, még
ez alatt a szabadságidőd alatt eredményt érhetsz el nála.“
Ágnes a szájába harapott, hogy nyugodt maradjon.
– Amikor azután megint hazajött, emlékszik-e rá, hogy mégis… megint
kezdtünk összebarátkozni, de a barátságnak egyszerre vége lett.
Emlékszik-e rá, miért?
– Igen.
– Mondja meg.
– Maga akkor nagy lelkesedéssel beszélt Lonkay professzorról, aki
mellett dolgozott. És egy este Zoltán ezt mondta: „Ez a Lonkay valóságos
háremet tart. Ha nagyon érzékeny volnék a Molitor név hirére, nem
érintene kellemesen, hogy a Molitor névnek egy viselője a Lonkay…
asszisztense lett.“
– Ugy? – mondta Ágnes. – De a barátságunk felbomlásának ez csak az egyik
oka volt. A másik oka az volt, hogy Zoltán én nekem arra tett célzást,
hogy maga azért rosszkedvü, mert… sulyos betegségre tett szert
Orosz-Lengyelországban.
– Ez nem volt igaz.
– Semmi sem volt igaz, amit mondott. Soha nem rágalmazott egyenesen,
csak célzásokat tett. Amikor együtt voltunk, olyan beszélgetéseket
kezdett, amelyekről tudta, hogy bennünket összeveszitenek. Emlékezzék
rá: amikor egysze majdnem megint összebarátkoztunk, váratlanul a nő
szabadságáról kezdett beszélgetést. Tudta, hogy magának itt egészen más
az álláspontja, mint az enyém és tudta, hogy én milyen ostobán érzékeny
vagyok ebben a tekintetben. A vita során haragomban el is jutottam ahhoz
az együgyü kijelentéshez, hogy egy kokott és egy urilány között nincs
semmiféle erkölcsi különbség. Mosolyogva és rendszeresen dolgozott azon,
hogy elidegenitsen bennünket egymástól. De azon is, hogy az öreg Árpádot
elidegenitse magától. Az öreg Árpád amugy is hajlott a nagy hősiességre…
mindig, mielőtt maga hazajött volna, Zoltán néhány csendes célzást tett
rá, hogy most bizonyosan valami különös hőstettel jön haza… és a
Molitor-család harci hirneve megint felragyog… most bizonyosan be van
már adva a Mária Terézia-rendre, amiről az öreg mindig ábrándozott.
Erre, amikor maga hazajött és csak a két signum laudist hozta haza és az
érdemkeresztet, az öreg csalódást és haragot érzett. De ezt is Zoltán
szitotta fel. És Czáránnét Zoltán tette tönkre. És Mariannet ő akarta
megrontani. És engem… ő tudott mégis megtéveszteni. És az öreg Árpádot
mégis ő ölte meg, – nyugodtan, higgadtan, mosolyogva, semmi másért, csak
a vagyonáért, amely ki akart siklani a kezéből. Hiszi azt, hogy
mindezért megérdemelte a halált?
Gézának vonaglani kezdett az arca.
– Hiszem, – lehelte alig hallhatóan.
– Megérdemelte, – szólt indulatosan Ágnes. – Emlékszik még rá, hogy az
öreg Árpád halála után azt mondtam magának, hogy én pedig Zoltánt
halálra itéltem?
– Emlékszem.
– Majd meg fogja érteni még, hogy… akármi történt is… voltaképen csak az
a halálos itélet hajtódott végre rajta, amelyet én mondtam ki.
A Géza arca görcsösen kezdett vonaglani. Ágnes egyszerre összeszedte
magát.
– Elég volt, – mondta. – Ne gondoljon rá többet. Ha felébred, mindezt el
fogja felejteni. A fejfájásai nem szabad, hogy visszatérjenek.
Odalépett hozzá és néhányszor végighuzta a kezét a homlokán.
– Jól kell magát éreznie. Ma is és holnap is. Tudnia kell, hogy teljesen
meggyógyul és néhány nap mulva teljesen megnyugszik. Addig érezze jól
magát. Bizzék bennem. És szeressen engem.
Az utolsó mondat váratlan melegséggel, meglepő gyengeséggel, könyörgő
hangon lebbent el az ajkáról. Maga se akarta mondani; a hang is, amelyen
mondta, egészen más volt, mint az a csengő, parancsoló hang, amelyen
egyébként beszélt. Rappaport csendes grimásszal nézett fel rá. Ágnes
megzavarodott egy másodpercre, de azután nyugodtan folytatta:
– Innen féltizenkettőkor felmegy, lefekszik és jól alszik reggelig.
Holnap örömmel várja megint az esti együttlétünket. Egyébként semmire se
emlékszik abból, amit itt beszéltünk. Most számoljon hatig és fel fog
ébredni.
Géza felébredt, nyugodtan beszélgetett féltizenkettőig és akkor
lefeküdt. Ágnes próbaképen tartóztatta, de nem lehetett visszatartani.
Másnap este tiz óra után megint egyedül maradtak a hallban.
Géza három másodperc alatt aludt. Ágnes beszélni kezdett hozzá, de
mihelyt az elmult hetek eseményei kerültek szóba, – különösen Zoltán
halála – Gézát sulyos nyugtalanság rohanta meg és az arcán és a testén
fájdalmas, hiszterikus görcs rohant végig. Ágnes sietve ráparancsolt,
hogy ne gondoljon többé ezekre a dolgokra és töprengve mérlegelte, mit
kérdezzen tőle. Végre elszánta magát.
– Mikor maga ezerkilencszáztizennégy decemberében hazajött, akkor… már
az első napon… egy asszonynál tett látogatást. Emlékszik erre?
– Emlékszem.
– Ezzel az asszonnyal… magát… ehhez az asszonyhoz közeli viszony füzte.
Igaz?
A Géza arca kissé elborult. Alvó, lehunyt szeme megremegett. Ágnes
közbelépett.
– A fontos csak az, hogy arra feleljen, amit majd ezután kérdezek. Maga
ezzel az asszonnyal pár nap mulva szakitott. Miért?
– Azért, mert lehetetlennek éreztem egy ilyen… összeköttetés
fenntartását, amikor már… másba voltam szerelmes.
Az Ágnes arcán megindult komolyság volt.
– Gondolkozzék jól: már akkor szerelmes volt?
– Igen.
– És azóta… nem mult el ez az érzés?
– Nem.
– Bizonyos ebben?
– Bizonyos vagyok.
– De ezt nem akarta magának soha bevallani. Miért?
Géza vonakodva felelte:
– Mert szégyenletesnek éreztem… ezt a lelki odaláncoltságot egy olyan
nőhöz… aki gunyolódik rajtam és… aki…
– És aki?
Géza elhallgatott. Ágnes hangosan mondta:
– Folytassa. Ne hallgasson el semmit. Mindent mondjon meg őszintén.
Fontos, hogy teljesen őszinte legyen. Tehát: és aki –?
– És aki erkölcsi tekintetben nem méltó rá, hogy az ember szeresse.
Ágnes elsápadt. Tehetetlen, ijedt pillantást vetett Rappaportra.
Rappaport felhuzott szemöldökkel intette neki vissza, hogy a beszélgetés
egész vezetését hibásnak tartja. Ágnes azonban összeszedte magát.
– Ezért tehát önmaga előtt is letagadta? – kérdezte Gézától.
– Igen.
– De ez nem sikerült mindig?
– Nem.
– Maga negyedfél évig nem nézett más nőre. Ezért?
– Azt hiszem… ezért. Nem birtam…
– Voltak azonban órák, amikor pontosan tudta és világosan érezte, hogy
egy nőt szeret.
– Igen.
– Mikor? Mikor voltak ilyen korszakok?
A Géza arca vonaglani kezdett:
– Néha éjjel, – felelte nehezen, – akkor felkeltem… és elhatároztam…
hogy mindenen átgázolok… és ölni fogok…
Ágnes gyorsan ránézett Rappaportra. Rappaport megrendülten intett neki.
A Géza arca azonban eltorzult és a testét kinzó görcs rohanta meg.
– Elég, – mondta Ágnes, – Ne gondoljon rá többé. Feleljen erre a
kérdésre: miért nem közeledett én hozzám mégis? Miért nem akarta az
akaratát rám kényszeriteni? A gondolkozásomat átalakitani? Engem magának
megnyerni?
– Féltem a felsőbbséges nevetésétől. Mindig ott volt maga mellett
Zoltán. Vele mindig egyetértett. És azt gondoltam: magának kellene
közelednie.
– Nem, – mondta Ágnes hevesen. – A férfinak kell bátrabbnak lennie,
erősebb akaratunak, kezdeményezőnek. Engem mindig megsértett és
megsebzett a maga visszahuzódása. Vártam rá, hogy közeledik hozzám és
azért csufolódtam, mert hiába vártam. Pedig én szerettem magát.
A hangja egyszerre megint átalakult. Puha könyörgéssé lett.
– És ne higyje azt, – mondta reszkető szájjal, – hogy én méltatlan
vagyok. Higyje el, hogy én jó vagyok és hű vagyok. – Szeressen engem.
Rappaport fanyar grimászt vágott, amikor az Ágnes hangja megint
átbillent a lágy könyörgésbe és félrehajtott, fogfájós arccal hallgatta
az Ágnes szavait. Most egyszerre megmozdult, felállott és ijedt
mozdulattal mutatott rá Gézára. A Géza lehunyt szempillái nagy
erőfeszitéssel igyekeztek felnyilni és két keze megmozdult. Ágnes egy
rándulással összeszedte magát.
– Aludjék. – mondta Gézának csengő hangon. – Minderről pár nap mulva
éber állapotban is beszélek majd magával. Egyelőre ennyi elég volt. Ez
is szükséges ahhoz, hogy teljesen egészséges legyen. Aludjék mélyen.
Géza mozdulatlan arccal aludt. Ágnes kimerült, fájdalmas arccal ült le
egy székre, néhány percig pihent, azután felállott, megparancsolta
Gézának, hogy holnap is érezze jól magát és hogy bizzék a jövőben,
azután felébresztette. A következő napokban minden éjjel ujra egyedül
maradtak hárman és halk, szorongó örömmel vártak rá, hogy Ágnes végre
felálljon és Géza az Ágnes egyetlen mozdulatára elaludjék. Az éjszakai
csendességben ilyenkor az az érzésük volt, hogy különös, sötét
hatalmakkal játszanak, bóditó magiát üznek, amely a boldog tudáshoz
viszi el őket. Az egyik nap eltelt azonban a másik után és voltaképen
még mindig nem jutottak előre. Mihelyt a Zoltán haláláról volt szó,
Gézát kinos görcsök rázták meg az egész szervezete fájdalmas
tiltakozásba tört ki ennek a titoknak a kibontása ellen. Ágnest és
Rappaportot különösen az ijesztette meg, hogy a szuggesztió ereje
csökkenést mutatott. Géza nem aludt már elég mélyen; álmában többször
kisérletet tett rá, hogy felébredjen és napközben sötét és rossz órák
jöttek rá. Egyszer ezt kérdezte Ágnestől:
– Mondja, Ágnes, van arra az orvosi irodalomban példa, hogy nő
hipnotizált volna valakit?
Ágnes meghökkenve felelte:
– Nem… tudtommal nincs.
– Se nőt, se férfit?
– Se nőt, se férfit.
– Azt hiszem, – mondta Géza, – ennek megvan a maga mély fiziológiai oka.
Különös esetekben… nagyon szuggesztibilis férfinál… nagyon speciális
körülmények között… rövid időre ez sikerülhet. Állandó hatása azonban
női akaratnak egy idegen pszichére nem lehet, mert…
Elgondolkozva nézett maga elé, ideges mozdulattal emelte a homlokához a
kezét, mintha egy közeledő fejfájást akarna elriasztani, azután
elhallgatott. Ágnes rémülten keresett szavakat.
– Minden szuggesztiv beavatkozásnak, – mondta – megvannak a maga
határai. A szuggesztió nem tehet egyebet, mint hogy a szervezetben vagy
mondjuk igy: a lelki életben amugy is működő folyamatokat támogat és
erősit. De egy bizonyos: az, akit szuggerálnak, semmiképen sincs
kiszolgáltatva annak, aki szuggerálja. Ez a hatalom nagyon korlátolt.
Amit én magának álmában szuggerálok, az például egyszerre tudatossá
válhatik. Ugyszólván csak egy lelki zár kinyitásáról van szó. Ezt a
zárat én pár nap mulva ki is fogom nyitni. Hiszen épen ez lesz a teljes
gyógyulás és a teljes megnyugvás. Addig türelemmel várnia kell. Olyan
nehéz a várakozás? Olyan nehéz az, hogy az akarata egy részét, a
lelkének egy szegletét nekem átadta? Olyan rossz nekem engedelmeskedni?
Leült melléje, megfogta a kezét és bágyadt, könyörgő mosolygással nézett
a szemébe. Géza elfulladva hallgatta és egy nehéz bódulat füszeres
illatát érezte.
– És az orvosi irodalom, – mondta Ágnes, – csak azért nem tud nőkről,
akik a szuggesztió terapiáját alkalmazták, mert csak pár esztendeje
vannak női orvosok. De a történelemben egész csomó nő szerepel, akinek a
sikereit semmi más nem magyarázza meg, csak a szuggesztiv hatás.
– Például?
– Például Jeanne d’Arc.
– Jeanne d’Arc hiszterika volt.
– A hisztéria a legcsodálatosabb és a legrejtelmesebb dolgok egyike. A
hisztéria édes testvére a hipnotikus szuggesztiónak: mind a kettő lelki
inditékokkal ér el testi hatásokat. Amikor egy rajongó apáca testén
egyszerre megjelenik a Krisztus sebeinek a stigmája, maga hajlandó ezt
egy felsőséges kézlegyintéssel elintézni és azt hinni, hogy mindent
megmagyarázott, ha kimondta ezt a semmit meg nem mondó szót, hogy
hisztéria?
– Nem, – felelte Géza felüdült örömmel. – Én azt meginditó és elragadó
csodának tartom. De látja: maga most olyan okosan beszél, mintha nem is
volna orvos. Az orvosok gyötrelmesen korlátoltak.
– Nem mind, – felelte Ágnes mosolyogva.
– Sokan.
– Sokan, igen.
Erről a kérdésről sokáig és jókedvüen beszélgettek. Géza megnyugodott és
derült, csendes jókedvben várta az estét. Ágnes azonban Rappaporttal
aggódva és kinos fejtöréssel tanácskozott azon, mit kellene tenniök,
hogy az eddigi eredményeket a kezükből kisiklani ne engedjék és hogy a
Géza gyógyulását teljessé tegyék. Ujra meg ujra átnézték azokat a
könyveket, amelyeket összehordtak. Megállapitották, hogy abban semmi
különös és semmi meglepő nincs, hogy a hipnotikus álomban alvó heves –
hiszterikus-görcsökkel reagál az olyan kérdésekre, amelyek a lelki
életének fájdalmas titkait érintik, de azt is megállapitották, hogy
ilyenkor egyéni leleményességre és külön elmésségü metódusra van
szükség, hogy ehhez a fájdalmas ponthoz mégis hozzá lehessen nyulni. Mi
legyen ez a metódus? Nem tudtak benne megegyezni. Rappaport végre halkan
igy szólt:
– Mi volna Ágnes… ha maga azt szuggerálná Gézának, hogy forduljon
máshoz… egy tapasztalt orvosprofesszorhoz például?…
Ágnes meghökkenve nézett Rappaportra, azután hevesen felelte:
– Nem. Hogy a nagy titkához más nyuljon hozzá? Nem. Hiszen arra még
lázasabban reagálna… az mindent felboritana… sohase is sikerülne. Hogy
jut ez eszébe, Rapp?
Rappaport lesütötte a szemét.
– Tartok tőle Ágnes, – mondta halkan – hogy a maga szuggesztiói azért
kezdik a hatásos voltukat elvesziteni, mert… maga… akaratlanul is…
átsiklik a… könyörgő, szerelmes ember hangjába…
Ágnes ránézett. Rappaport fanyar grimászt vágott.
– Kedves Rapp, – mondta Ágnes meghatottan, – bocsásson meg… nagy
izléstelenség… maga előtt…
– Nem. Nem azért – mondta tiltakozva Rappaport.
– Én magát el is fogom küldeni.
– Nem, nem, – kiáltotta kétségbeesetten tiltakozva Rappaport.
Ágnes elnevette magát.
– No, ne tiltakozzék ilyen kétségbeesetten – mondta. – A hipnózisnak
mégis csak más kriminalisztikus jelentősége van, ha férfi a szuggerált
és nő a szuggeráló, mintha megforditva lenne. – Hiszen tudja: azután
ugyis maga van soron. A morfium ellen az egész nagy irodalom tanusága
szerint nincs is más eszköz, csak a szuggesztió.
Rappaport bágyadt kézmozdulattal és reménytelenül intett. Ágnes
elkomolyodott.
– De most mit tegyünk? Most mihez fogjunk?
Sápadtan töprengve járt-kelt egész nap. A vacsora alatt nagy
erőfeszitéseket tett, hogy nyugodtnak lássék. Vacsora után mindig ujra
visszaesett a kinzott töprengésbe. Géza néha nyugtalanul nézett rá.
Ágnes elfogott egy ilyen nyugtalan pillantást. Felállott, járkált egy
kicsit és rettentő erőfeszitéssel lerázta magáról az aggodalmait. Az
arca nyugodt volt, ünnepies és tiszta, és néha ráereszkedett a
kérlelhetetlen akarat kőmaszkja. Néha odament Gézához és rátette a
vállára a kezét. Géza megdidergett, de az Ágnes szavaira azután
megnyugodott és lecsillapodott. Tiz óra után egyedül maradtak. Nagy
csend volt. Ólmos, nehéz várakozás függött felettük; a lélegzetüket
visszafojtották, ugy hallgatóztak a halkan percegő időre. Ágnes végre
felállott. Megkövült elszántságu arccal ránézett Gézára. Géza révedezve
bólintott igent. Ágnes felemelte a kezét. Karcsu és izmos testén
meghuzódott minden izom, egész lénye egyetlen feszült elhatározás és
nekikészülés volt. A kezét szótlanul leeresztette és Géza már aludt.
– Aludjék! Mélyen, – mondta Ágnes. – Semmit se érez. Semmit se hall.
Csak az én hangomat. Aludjék.
Hosszu percekig mozdulatlanul várt, azután csengő hangon megszólalt.
– Figyeljen ide. A maga betegsége ugy kezdődött, hogy egy nehéz gránát
robbanása magát felemelte, földhöz sujtotta és eltemette. Emlékszik
erre?
– Emlékszem.
– Mit érzett akkor, amikor ez történt?
– Utána semmit. Előtte azt, amit minden katona.
– Mi az?
– Azt az epedést, bárcsak érne már véget a becstelen pergőtüz és jönne a
gyalogsági roham.
– A saját érzéseire nem emlékszik?
Géza arca megvonaglott.
– Emlékezzék vissza, – mondta Ágnes csengő, parancsoló hangon. –
Pontosan mondjon el mindent.
A Géza vonagló arca lassan átalakult. A gyötrött figyelem vonásai
jelentek meg rajta, egy kinzott várakozásé és haragos elszántságé. Az
ajka szétnyilt; a fogait összeszoritotta.
– Szomjas voltam, – mondta rekedten. – És ki kellett jönnöm a
kavernából. Meg kellett néznem, hogy jönnek-e már. Fuldokoltam attól a
vágytól, hogy jöjjenek már és boszulhassam meg rajtuk ezt a kinzást.
Előre hallottam a katonák ujongó felhördülést, amikor végre nekivethetik
magukat valaminek, amit végre meg lehet fojtani és darabokra lehet
tépni. Ugy vágyódtam utána, mint valami forró kéjérzés után. Ugy vettem
észre, hogy a pergőtüznek csakugyan vége lesz és reszketni kezdtem az
örömtől. Éreztem, hogyan fogok megint ölni. A puskatussal belevágni egy
élő fejbe, mint legutóbb, amikor néhányan beleugráltak az árkainkba. Ez
olyan forró felindulás volt, mint egy szerelmi lángolás. Ekkor jött a
gránát, és a többire nem emlékszem.
Ágnes győzelmes, komoly pillantást vetett Rappaportra, azután nyugodtan
mondta:
– Most majd én segitem az emlékező tehetségét. Magát gyorsan kiásták.
Eszméletlen volt; bevitték a kavernába, onnan a roham visszaverése után
a kórházba. A kórházban is eszméletlenül feküdt egy ideig, de
harmadnapra magához tért. Ekkor ott volt már Rappaport is. Emlékszik
erre?
– Igen.
– Két napig nagyon gyenge volt. A negyedik napon azonban már
beszélgetett Rappaporttal. Emlékszik erre a beszélgetésre?
– Nem.
– Arra, hogy mit érzett akkor?
– Nem.
– Majd én elmondom. Az az érzése volt, hogy a teste nem a maga teste
többé. Hogy meghalt; és a testéhez semmi köze többé. Ha ez az érzés
állandóvá válik, akkor természetesen beteges. Egy pszichologus nevet is
adott neki: Neuropathia cerebrocardiaca. Az én-tudatának a
meggyengülése. Magánál azonban ez csak két-három napig tartott, azután
teljesen elmult. Vissza tud erre emlékezni?
Géza arcán minden idegszál feszült várakozásban volt.
– Vissza, – felelte halkan.
– Amikor azonban ezek a tünetek elmultak, akkor egy délelőtt sulyos
görcsöket kapott. Ezeknek a görcsöknek egyetlen magyarázata volt
lehetséges: a megkuszált idegrendszer szülte őket. Röviden: hiszterikus
görcsök voltak. Mikor a görcsök elmultak, féloldali érzéketlenség maradt
utánuk, teljes anesztézia a test egyik oldalán. Emlékszik erre?
Géza megrezzent és balkeze aggódva próbálta a jobbkezét megkeresni.
– Ne mozduljon, – mondta Ágnes. – Mitől fél?
– Azt hiszem, hogy ez az érzéketlenség visszatér.
– Most az egész teste anaszteziás. De ez az érzéketlenség rögtön
elmulik, mihelyt én akarom. Ez teljesen bizonyos. Gondoljon arra, amit
mondtam. Emlékszik ezekre a dolgokra?
– Emlékszem.
– A féloldali érzéketlenség magát nagyon kinozta. Próbálták
meggyógyitani. Villamozással is. Nem sikerült. Egy este azonban heves
ágyuzás volt; a kórház közelében is lecsapott néhány gránát; maga kinzó
fejfájást kapott…
A Géza arca elsötétült. A vonásai megkeményedtek és haragos elszántság
ült rájuk. Ágnes csengő hangon folytatta:
– Nagyon nehezen aludt el. Éjjel pedig felkelt, kiment a kórház
kertjébe, ott járkált egy ideig, azután feljött, levelet irt, a levelet
beletette a zubbonyába, azután lefeküdt és elaludt. Emlékszik erre?
A Géza haragos elszántságu arcán habozás látszott.
– Feleljen, – mondta Ágnes csengő hangon. – Pontosan és őszintén:
emlékszik erre?
– Emlékszem.
– Másnap reggel fáradtan és kimerülten ébredt. A zsebében megtalálta a
levelet. Kinek szólt a levél?
– Magának, – felelte Géza.
– De maga a levelet elolvasta, azután sokáig forgatta ide-oda, többször
ujra elolvasta, azután széttépte. Miért? Feleljen.
– Azért, mert nem emlékeztem rá, hogy mikor irtam és…
– És?
– És mert a levél hangját tulságosan bátornak és melegnek találtam.
– Szóval _akkor_ nem emlékezett rá, hogy éjszaka felkelt és sétált és
levelet irt?
– Nem.
– Most azonban emlékszik rá. Emlékszik-e arra is, hogy abban a kórházban
még négyszer kelt fel igy éjjel és cselekedett olyan dolgokat,
amelyekről másnap semmit se tudott?
– Emlékszem.
– Mondja el, mit érzett ilyenkor éjjel?
Géza vonakodott, Ágnes azonban csengő hangon rászólt, hogy beszélnie
kell, mert csak a teljes őszinteség által gyógyulhat meg. Géza erre
beszélni kezdett:
– Éjszaka egyszerre felébredtem. Este fejfájással aludtam volt el. A
fejfájásom megszünt. És ugy éreztem, hogy rögtön fel kell kelnem.
Azonnal tennem kell valamit. Ugy éreztem magam, mintha az árokban a
rohamot várnánk. Felöltözködtem és kimentem a kertbe. Kint holdvilág
volt és én egyszer arra is gondoltam, hogy olyan vagyok, mintha
holdkóros lennék. De nem voltam az. Engem a hold nem is érdekelt
különösen. Inkább magammal voltam elfoglalva.
Elhallgatott. Az arca most már egészen más volt, mint amilyen szokott
lenni. Konok akarat és kegyetlen elhatározás ült rajta; kemény lett,
sötét lett; a szelid komolyság, amely rajta fényleni szokott, eltünt
róla; félelmes lett és fenyegető.
– Folytassa, – mondta Ágnes. – Mit érzett ilyenkor?
– Mindenekelőtt ezt: tennem kell valamit. Ha mást nem: járnom. Ha
egyebet nem: egy kerti eszközt felvenni és megsuhogtatni és ugy
szoritani, hogy a karom elhalt beléje. A legnagyobb erőfeszitésembe
került, hogy fel ne másszak a ház tetejére; de ezt nem engedtem meg
magamnak, mert azt mondtam magamnak, hogy hiszen ennek semmi értelme.
Nem vagyok én holdkóros.
– Igen. Nagyon helyes. Tehát: mit tett e helyett?
– Járkáltam és különböző tervekkel foglalkoztam.
– Milyen tervekkel?
– A jövőre nézve… Azt éreztem, hogy ezentul mindent másképen csinálok,
mint eddig. Nem szabad gyengének lenni. Hatalmat kell szerezni, minden
eszközzel. Meg kell ölni azokat, akiknek a konok rosszakaratát nem
tudjuk legyőzni. Ha a kis olasz katonákat meg tudtuk ölni, miért ne
tudnók azokat, akik igazán gonosz ellenségeink? A háboru után hazatérő
katonákból ligát alakitok, és mi vesszük a kezünkbe az uralmat. És mi
boldogabbá tesszük az országot és a világot, mint azok, akik az utunkban
álltak és akiket ezért ki kellett irtanunk.
– Ugy. Tehát ezt érezte éjszakánként? Arra gondolt-e, hogy nappal nem
emlékszik az ilyen éjszakai tervezgetéseire?
– De… gondoltam.
– Mit érzett akkor… hogyan magyarázta ezt meg magának?
– Én éjszakánként… azt hiszem… némi lenézést éreztem… a… a másik…
önmagammal szemben. A régi Molitor Gézát tudatlannak, együgyünek,
gyávának és kijátszásra méltónak éreztem. Azt mondtam magamnak, hogy a
régi Molitor Géza már meg is halt. Én nem is vagyok többé Molitor Géza…
– Igen. Maga ilyenkor másnak érezte magát. Kinek? Minek?
Géza habozott. Az arca megvonaglott és a feje megmozdult, mintha le
akarná rázni magáról azt a kényszert, hogy feleljen.
– Feleljen, – mondta csengő hangon Ágnes. – Értse meg, hogy a maga
érdekében szükséges a teljes őszinteség. Feleljen: minek érezte magát?
– Azt gondoltam, – mondta Géza ismét nyugodt keménységü arccal – hogy én
nem is viselem majd többé a Molitor Géza nevet. Én születésem után még
két nevet kaptam volt; ezek közül az Orbán nevet viselem majd. Molitor
Orbánnak nevezem magamat. Nem is vagyok más. Molitor Orbán vagyok, – az
ősöm, a kurucvezér – irtózatos elszántságu és rettentő kegyetlenségü
vezér, aki nevetve ölt és gunyosan mosolyogva térdelt le, amikor Eperjes
piacán leütötték a fejét.
– Szóval ilyenkor más embernek érezte magát?
– Igen.