– Eressz be, – mondta Rappaport felindultan.
Szokatlan energiával félretolta és belépett a szobába. Gyors
pillantással körülnézett, azután Gézához fordult.
– Kedves Gézám, – mondta felindultan, – bocsáss meg… olyan régóta
várunk…
Ki az a vár_unk_, gondolta Géza ellenségesen. És miféle jogod van erre a
vizsgálódásra itt?
– És olyan nehéz szivvel, – folytatta Rappaport. Most, hogy végre
megjöttél… arra akarlak megkérni… ne feküdj még le… hanem beszélgess
előbb velünk egy kicsit.
– Ki az a velünk? – kérdezte Géza.
– Ágnessel és velem.
– Nem, – felelte Géza fellobbanó bosszusággal és szégyenkezéssel. Mit
őrködtök itt én felettem? Honnan tudtátok meg, hogy hazajöttem?
Rappaport habozott.
– A házmestert megbiztuk, – mondta azután zavarodottan, – hogy jelentse,
ha…
– Hát köszönöm szépen, nem. Semmi kedvem beszélgetni. Negyed három van,
le akarok feküdni. Eredj te is és feküdj le. Szervusz. – No öreg Rapp,
ne haragudj, nézd, igazán nem vagyok olyan lelkiállapotban, hogy csendes
csevegésekre kedvem lenne. Fáradt vagyok. No Isten áldjon meg, öreg
Rapp…
Rappaport zavarodottan állott előtte és könnyes szemmel nézett rá. Géza
átkarolta és kifelé kisérte. Rappaport engedelmesen és tehetetlenül ment
kifelé. Amikor azonban az ajtó közelébe értek, az ajtó felnyilt és
bejött rajta Ágnes. Gézának megdobbant a szive. Eltorzult arccal nézett
Ágnesre, bosszusággal, szégyenkezéssel, félelemmel és egy halk és
bizonytalan felszabadultsággal. Most vele is végezni fog.
Ágnes odalépett hozzá, kezet nyujtott neki és a kezét nem eresztette el.
– Kedves Géza, – mondta nyugodtan, – én kértem meg Rappot, virrasszon
velem és várja meg magát. És hogy jöjjön fel és kérje meg magát… _Nekem_
van szükségem rá, hogy beszélgessünk. Tegye meg nekem, kérem, ha fáradt
is. Egy negyedórát… legfeljebb egy felet… ha akarja, itt.
Géza szégyenkező elbágyadást érzett. Hiszen mindez nem igaz… nem igaz,
hogy neki van szüksége erre a beszélgetésre… és nevetséges ezt a
hazugságot együgyü udvariassággal elfogadni… amikor most vele
leszámolhatna és épen ezekben a sulyos órákban, amikor csak önmagával
szabad törődnie, nyugodt ridegséggel kitolhatná az életéből… De hiszen
nem tudja, hiszen épen ez a nyomoruságának a legfőbb oka, ez a gyászos
gyengeség, ez a gyáva hajlékonyság, ez az együgyüen tapintatos
engedelmesség. Lesütötte a szemét és fájdalmasan rágta az ajkát. Ágnes
megszoritotta a kezét.
– Megteszi, kedves Géza. Köszönöm. Akkor itt is leülhetünk.
Géza riadtan körülnézett.
– Nem… inkább menjünk le.
– Jó. Menjünk le.
Lementek a hallba. Leültek. Az asztalon ott állott a kávéfőző gép. Ágnes
egy csésze kávét kinált Gézának, Géza elfogadta. Azután szótlanul ültek
egy ideig. Felettük mozdulatlanul pihent a nagy ház nehéz csendje. Géza
csendes elbágyadást érzett, amely majdnem jól esett neki. De nem akarta
magát ennek az érzésnek átengedni és ezért kérdően és számotkérően
felnézett Ágnesre. Ágnes eddig mozdulatlanul ült és feszült figyelemmel
nézett Gézára. Most megmozdult.
– Igen, – mondta gyorsan és hangosan, mintha épen készen lenne egy
elhatározással. Én ezért kérettem, Géza. Mindaz, ami ebben a házban
történt, mondjuk március óta, az, ha akarom, befejezettnek tekinthető.
Én azonban nem tudom befejezettnek tekinteni, ugy, mint a rendőrség. Az
én számomra itt még elintézendő kérdések maradtak, amelyek bántanak és
nyugtalanitanak. Teendők a jövőre nézve, de mindenekelőtt: tisztázandó
részletek a multból. Ha akarja: titkok, amelyek nyugtalanitanak. Itt
szükségem van a maga támogatására… de nemcsak egyszerüen a támogatására,
hanem a jóindulatára, a bizalmára, a szeretetére. Számithatok-e rá?
Géza értetlenül és gyanakodva hallgatta. Mit akar? Hová akar kijutni?
Mibe akarja őt belevonni? Miféle aggodalmai támadtak most egyszerre,
amikor napokig és hetekig derülten és gondtalanul nevetve járt-kelt? De
válaszolni kell neki.
– Igen, – mondta lesütött szemmel, nagyon lassan, – természetes, hogy én
rendelkezésére állok…
Az Ágnes arca kissé elborult. A Géza lassu szavaiban vonakodó
ellenségesség volt. Azért amit ő el akar érni, más eszközökkel kell
harcolnia. Virágzóan szép arcán az elszántság kőkemény maszkja jelent
meg.
– Köszönöm, – mondta nyugodtan. – Akkor megmondhatom, mi az, ami
legelsősorban és égető forrósággal foglalkoztat.
Géza feltekintett. Ágnes belenézett a szemébe és lassan és nyugodtan
mondta:
– Én bizonyos vagyok benne, hogy Zoltánt voltaképen én öltem meg.
Géza megdermedve bámult rá. Az Ágnes aranybarna szeme egyenletes tüzzel
világitott bele az övébe és ő érezte, hogyan hajtja ismét valamerre
ennek a csodálatos szemnek a nyugtalanitó, taszitó tekintete. Hová? Mit
akar vele? Mit akar tőle? Miért mondja ezt? Mit érzett meg és mit talált
ki abból, ami az ő lelkét gyötri? Azt akarja, hogy az ép elméje egészen
elboruljon és a kétségbeesett őrület itt törjön ki rajta egy reszketve
üvöltő rohamban. Rettentő erőfeszitéssel kiszabaditotta magát az Ágnes
tekintetének a kinzó igézete alól és egy haragos fejrázással
elforditotta a szemét.
– Nézzen rám, Géza, – mondta Ágnes. – Most, igy mondom magának:
mindenre, ami nekem szent, esküszöm, hogy magamat tartom a Zoltán
gyilkosának.
Géza tehetetlen rémülettel bámult rá. A pillantása egyszerre
bizonytalanná lett; gyors képek változtak a tekintete előtt és ebben a
bizonytalan derengésben egyszerre fájni kezdett a feje. Gyötrötten
szoritotta a kezét a halántékára és halkan feljajdult.
– Istenem, – mondta nyögve, – uristen, mért mond nekem ilyet! Én ezt nem
birom. Én vagy őrült vagyok már, vagy bele fogok ebbe őrülni. Hiszen
Zoltánt én öltem meg.
Nagy csend lett. Rappaport sápadtan és mozdulatlanul ült a helyén. Ágnes
lassan felkelt és odament Gézához. Géza dideregve nézett fel rá. Most
mit mondjon? Most mi jön? Most felbomló idegrendszerének ezt a
rettenetes titkát elárulta. Most mit kell mondania? Ki leplezte le itt
magát? Egy őrült-e, hogy őrült? Vagy egy gyilkos, hogy gyilkos? De miért
vagyok én a gyilkos, miért nem te, aki szintén magadat vádolod, vagy
magadat leleplezted? És van-e még tiszta ész és egy józan gondolat ezen
a beteg világon? Ágnes rátette a vállára a kezét.
– Én nem birom tovább, – mondta Géza megrendülten. – Minden összeroskad.
Elég volt.
Ágnes lehajolt hozzá.
– Mit akart ma este… milyen elhatározással küzködött… mivel jött haza? –
kérdezte gyöngéden.
Géza a fejére szoritotta a kezét, hogy megfékezze rettentő fejfájását.
Elvakuló szemmel nézett fel Ágnesre.
– Nem birom, – mondta panaszosan. – Végzek magammal. Kiszabadulni… ebből
a… börtönből…
Ágnes kiegyenesedett, égő szemmel bólintott egyet, azután néhány lépést
tett, elforditotta a fejét és mozdulatlanul megállott. Géza halkan
sóhajtva szoritotta a két kezébe a fejét. Rappaport felindultan
megszólalt:
– Géza, én hónapok óta hiába könyörgök neked… gyenge voltam és gyáva
voltam és engedtem, hogy elutasits… de te tudod, hogy én jobban
szeretlek, mint a testvéreimet… hidd el nekem, nem gyógyulhatsz meg
segitség nélkül… pedig gyógyulásra van szükséged… engedd meg, hogy a
segitségedre legyünk…
– Mivel? – Hogyan? – kérdezte Géza tompa és fájdalmas ellenségességgel.
– Győzd le ezt a bosszuságot, amely benned ilyenkor mindig feltámad.
Hidd el, ez is babona, a tudatlanság és a tudománytalanság babonája.
Hiszen te is tudod, hogy az ösztönéletünknek nem vagyunk urai… és a
tudatunknak olyan titkai vannak, amelyeket vagy soha meg nem ismerünk
vagy csak másnak a segitségével ismerhetünk meg. Én minden vagyok, csak
nem konok materialista. De azok a lelki folyamatok, amelyek az agykéreg
mechanizmusával összefüggnek, mégis csak megzavarodnak, ha ezt a
mechanizmust valami megzavarta. Téged felkapott és földhöz vágott egy
gránát… hosszu öntudatlanság jött utána… gyötrő fejfájásaid maradtak…
funkcionális zavarok az agyműködésben és az idegműködésben, amelyektől
meg kell és meg lehet szabadulni.
– Hogyan?
– Hipnotikus szuggesztióval. Kérlek, ne hördülj fel megint erre a szóra.
Én elhoztam neked azokat a könyveket, amelyek ezzel foglalkoznak… komoly
tudósok, nagy orvosok komoly és nagyszerü könyvei. Ha érdekel,
megmutatom neked, hányan foglalkoznak vele – Schrenck-Notzing,
Wetterstrand, Forel, Freud, Ranschburg az egész nagy nancy-i iskola – és
milyen egyszerü és milyen csodálatos gyógyitó eszköz. Ne gondolj
kuruzslókra és ne gondolj sarlatánokra. Minden épelméjü ember
hipnotizálható. Csak az őrültek nem. Csak a megbomlott, beteg agy feszit
a szuggesztió elé olyan ellentállást, amelyet nem lehet legyőzni. Ha te
beleegyezel abba, hogy hipnotikus szuggesztióval gyógyitsunk, az
közvetett bizonyitéka lesz annak, hogy az elméd nem beteg, csak
funkcionális zavarok befolyásolják. És épen ezért ne hidd azt, hogy a
hipnózisban kegyelemre kiszolgáltatod magadat valakinek. A szuggesztió
egyszerüen egy dinamikus változást akar előidézni az idegrendszeredben,
de ezzel csak segitségére siet az idegrendszerednek, amely maga is
törekszik erre, de hiába vergődik, mert önmagán nem tud segiteni. A
hipnotikus szuggesztió segitségére siet. De te ellenőrzöd. A te akaratod
kell hozzá, hogy az idegen akarat segitségedre tudjon menni; és az
öntudatod ellenőrzi. Nem adod fel az akaratodat, csak engeded, hogy az
idegen akarat társul szegődjön hozzá. Gondolj az álomra. Az álom gyakran
fantasztikus képekkel játszik, holott az öntudatod ugyanakkor éberen
őrködik, és bár átéled az álom eseményeit, mégis ezt mondod: hiszen ez
csak álom, hiszen ezt csak álmodom. Igy van a hipnotikus szuggesztióval
is. Ha akarnád, Géza, ha akarnád.
Mit? Nem… semmit se akarok… a fejem…
Ágnes ekkor ujra odalépett Gézához. Az arcán a kérlelhetlen elhatározás
kőmaszkja volt. Rátette a Géza vállára a kezét és közel hajolt hozzá.
– Géza, – mondta halkan, – hallgasson rám. Én megigérem magának, hogy
meggyógyul. Megigérem, hogy minden olyan kérdésre, amelylyel magát most
gyötri, teljes és végleges választ kap. Megigérem, hogy ha egészséges
lesz és mindenben tisztán lát, akkor az akarata teljes szabadságával –
amennyire szabad emberi akaratról csak beszélni lehet – dönt majd a
sorsa felett. Kezességül az életemet kötöm le, mert ha mindez nem igy
történik, akkor én meghalok. Feleljen hát nekem, akar-e meggyógyulni?
Akar-e tisztán látni? Akar-e szabad akarattal a maga sorsa és az én
sorsom felett határozni?
– Akarok, – felelte Géza kimerülten.
– Akkor semmi egyebet nem kérek, csak bizalmat. Azt, hogy egyelőre nekem
engedelmeskedjék. Nem tart sokáig… egy-két nap az egész. Fog nekem
engedelmeskedni?
– Fogok.
Ágnes egy-két lépést tett hátrafelé. Üde arca merev volt az akarattól és
kemény az elhatározástól.
– Nézzen rám, – mondta csengő hangon. Most el fog aludni. – A pillái
megnehezednek. – Most még ide néz… a kezemre…
A balkezét magasra emelte és a hüvelykujját és a mutatóujját széttárta.
Géza halálosan elfáradva, bágyadtan nézett a magasra emelt kéz két fehér
ujjára.
– De a pillái egyre nehezebbek lesznek. – A tagjaiban az álom melegségét
érzi. – A pillái… lassan… lecsukódnak…
Kezét a kifeszitett két ujjával lassan mozgatta lefelé, végül
leeresztette. A Géza tekintete engedelmesen követte a kéz mozgását.
– Egészen lecsukódtak. Most alszik. Az alvása egyre mélyebb lesz. Jól
esik aludnia. A szemét nem tudja többé kinyitni.
A Géza arca megvonaglott és a szeme héjja megrebbent.
– Nem tudja kinyitni, – mondta Ágnes határozottan. – Nem is kell, hogy
tudja. Mélyen alszik, mert igy jut el az egészséghez és a megnyugváshoz.
A Géza arca merev volt és mozdulatlan. Ágnes várt néhány másodpercig,
azután odalépett hozzá és az alsó karját felemelte. A felső karja tovább
is a karosszék párkányán hevert.
– A karját most, – mondta, – nem tudja többé lehajtani.
A Géza alsó karja megrezzent. Le akarta hajtani a karját. Ágnes egy
ujját elébe tette és nem engedte.
– Nem tudja lehajtani, – mondta nyugodtan. – Nem is tudhatja, mert
mélyen alszik és mert én nem akarom. Mélyen alszik… és a karját… nem
tudja többé… lehajtani.
Az ujját most óvatosan elvette. Géza nagy erőfeszitéseket tett, hogy a
karját lehajtsa, de a karja mozdulatlanul és mereven állott a levegőben.
– Ne erőlködjék, – mondta Ágnes. – Ugyis hiába. Ugy-e, nem tudja?
– Nem, – felelte Géza.
– Jó. Most fektesse vissza a karját a karosszék párkányára.
Géza merev arccal aludt és felszabadult karját lefektette a karosszék
párkányára.
– Azért fog nekem mindenben engedelmeskedni, – mondta Ágnes, – mert ez
az engedelmesség hozza meg magának a gyógyulást és a megnyugvást és mert
maga is óhajt nekem engedelmeskedni. Tulajdonképen öröm magának, hogy
nekem engedelmeskedhetik. Igaz ez?
– Igaz, – mondta Géza.
– Most felelni fog a kérdéseimre, – mondta Ágnes. – Ma este elhatározta,
hogy öngyilkosságot követ el. Igen?
– Igen.
– Azért mert nem tudta megérteni az elmult hetek eseményeit?
– Azért.
– Gondoljon vissza most ezekre az eseményekre…
A Géza arca egyszerre eltorzult. A vonásait mintha egy sulyos görcs
rázta volna meg. A szája kinyilt, mintha kiáltani akarna. Az egész teste
vonaglani kezdett. Ágnes megrettenve nézett rá, de egy pillanat alatt
megértette, hogy hibát követett el. Korán nyult hozzá egy lélek
legfájóbb pontjához. Ez a lélek még nincs eléggé hatalmában. Rákiáltott
Gézára.
– De csak egyetlen másodpercig. Most ne gondoljon rájuk többé. Nem
akarom, hogy ezekre a dolgokra gondoljon. Nyugodjék meg. Pihenjen meg.
Aludjék mélyen. Jól érzi magát. Semmire se gondol. Semmit se hall… csak
ha én szólok magához.
A Géza arca kisimult. A vonásai megnyugodtak. Csendesen és mélyen aludt.
Ágnes hátralépett egy kissé és leült. Az ölében összekulcsolta a kezét
és győzelmes, fájdalmas boldogsággal nézett Gézára. Hagyta aludni.
Egyszer odafordult Rappaporthoz. Rappaport ragyogó és meghatott
elragadtatással intett neki és meg akart mozdulni. Ágnes az ajkára tette
a kezét és hallgatást parancsolt. Rappaport mozdulatlanul ült a helyén.
Ágnes visszafordult Gézához és meghatottan és elgondolkozva nézte.
Egy hosszu, csendes negyedóra telt el. Azután még öt perc és ismét öt
perc. Ágnes ekkor felállott.
– Figyeljen rám Géza, – mondta nyugodtan. – Figyel?
– Igen.
– Most mindenekelőtt el fogjuk tüntetni a fejfájásait.
Odament hozzá és erős fehér kezével néhányszor végigsimitotta a Géza
homlokát.
– A fejfájásai teljesen el fognak mulni. Ha innen majd felmegy
lefeküdni, gyorsan elalszik és egészségesen, nyugodtan alszik reggelig.
Mihelyt én most felébresztem, jól fogja magát érezni, mert abból, amit
itt álmában beszéltem magával, arra fog emlékezni, hogy megnyugvást és
gyógyulást igértem. Holnap nyugodt napja lesz. Velem tölti az egész
napot és azért érzi majd jól magát, mert teljes megnyugvást érez a
jövőre nézve. Azt, ami eddig nyugtalanitotta, nem fogja egyelőre érteni,
de pontosan és biztosan tudja, hogy nehány nap mulva teljes magyarázatot
kap. Ezért nyugodtan és derülten tölti el a napot és örömmel fog arra
gondolni, hogy estére megint elaltatom. Igy lesz?
– Igy.
– Ha most felébresztem, kellemes, egészséges, fáradtságot érez, semmi
mást. Értette?
– Igen.
– És holnap is jól fogja magát érezni és örül majd az estének. És most
ha felébresztem, akkor… öt perc mulva… amikor a barokk-óra mutatója ott
a sarokban eléri a negyed négyet… akkor ezt fogja nekem mondani: „Kedves
Ágnes, nagyon jól érzem magamat.“ Megértette?
– Igen.
– Tehát pont negyed négykor ezt mondja nekem: „Kedves Ágnes, nagyon jól
érzem magam“ És ezzel mára befejeztük. Fel fogom ébreszteni.
Várt egy másodpercig.
– Számoljon magában hatig és a hatnál ébredjen fel.
A Géza ajka megmozdult. Rappaport izgatottan vele számolt. Amikor a
hathoz eljutott, Géza felnyitotta a szemét. Megnézte Ágnest, azután
megnézte Rappaportot és zavartan törülgette a szemét.
– Azt hiszem, – mondta zavart mosollyal – hogy aludtam egy kicsit. Ah,
persze, hiszen Ágnes elaltatott. Furcsa, hogy sikerült. Sohse hittem,
hogy ez velem, rajtam sikerülhet. Sokáig aludtam?
– Nem sokáig, – mondta Ágnes mosolyogva. – Valamivel tovább egy
félóránál.
– Igen, – mondta Géza, – csakugyan. Mindjárt negyed négy. Ilyen hosszu
virrasztásra már rég nem emlékszem.
Régebbi virrasztásaikról beszélgettek. A barokk-óra nagymutatója a
hármas szám felé közeledett. Géza ránézett az órára, nyugtalan lett,
felállott és járkálni kezdett. A mutató közvetlenül a hármas előtt volt.
Géza hirtelen megfordult.
– Nekem voltaképen… nagyon szépen meg kell… ezt az egészet köszönnöm.
Tudniillik… én…
Megállt egy másodpercre, azután folytatta:
– Kedves Ágnes, nagyon jól érzem magamat… a fejfájásom teljesen elmult
és azt hiszem, ez csakugyan nagyon hasznos dolog… és utána kitünően
alhatik az ember.
Ágnes összeszoritotta a fogát, hogy a felindultságát és a meghatottságát
elrejtse.
– Én is azt hiszem, – mondta – hogy ez hasznos lesz magának. És most már
késő van… és legjobb lesz lefeküdni.
Felmentek a második emeletre. Itt Rappaportnak ki volt nyitva az egyik
vendégszoba. Rappaport azonban behurcolkodott Gézához. Ágnes megvárta,
amig elkészülnek, azután elbucsuzott tőlük. Géza lefeküdt. Pár percig
beszélgetett még Rappaporttal, azután mélyen elaludt.
XVI.
Másnap frissen és pihenten ébredt Géza és a délelőttöt csendes
olvasgatással töltötte el. Déltájban visszajött Rappaport és beszámolt
Kovács Janiról és a családjáról. Holnap utaznak a Tátrába. Géza nagyon
örült ennek a közlésnek. Ebéd után kimentek a budai hegyekbe, elvitték
Mariannet és Gyurit, és velük tartott Noszlopy kapitány is. Kint
sétáltak egy kicsit, azután Géza megelégelte a sétát. Egy tisztáson
voltak, ahonnan le lehetett látni a völgyre, a völgyön tul a városra és
a másik oldalon a hegyekre. Géza végigfeküdt a füvön és kérte a
többieket, jöjjenek majd vissza érte. Marianne, aki eleinte szomoru
volt, most felvidámultabban tovább akart sétálni; vele tartott Rappaport
és Gyuri, és lelkes örömmel állt a társaság élére Noszlopy kapitány, aki
mindenképen meg akarta őket uzsonnáztatni a hegy tulsó oldalán lévő
vendéglőben. Amióta pénze volt, azóta esténként szinházba járt nagy
borravalókat osztogatott és epedve vágyódott rá, hogy másokat vendégül
lásson.
Ágnes Gézával maradt. Az otthagyott köpönyegeket összerakta a fübe és
leült. A lába előtt feküdt Géza és kinyujtózkodva nézett le a völgybe.
Sokáig hallgattak. A közelgő nyár nehéz, meleg, édes levegője vette őket
körül.
Géza végre megszólalt. Nem nézett fel; lefelé tekintett a fübe.
– Mondja, Ágnes, foglalkozott maga valaha ezekkel a dolgokkal?
Ágnes habozott egy másodpercig.
– Nem. Soha, – felelte azután őszintén.
– Ugy. Csak most. És most, – miért?
– Azért, mert Rappaport… ugy két héttel ezelőtt elmondta a maga…
fejfájásainak a történetét… és be kellett látnom, hogy itt csak…
hipnotikus szuggesztióval lehet eredményesen… beavatkozni.
– Ugy. És bizonyosra vette, hogy maga alkalmas rá, hogy engem
szugeráljon… vagy hogy én vagyok rá különösen alkalmas?…
– Mindakettőt bizonyosra vettem.
– Ugy. Hm. Furcsa… hogy nincs bennem semmiféle lázadás ez ellen a
beavatkozás ellen a legbelső lelki életembe… ellenkezőleg: valami
megnyugvást érzek azért, hogy a szabadságom egy részét feladtam. Ugy
érzem magamat, mint aki valami nagy elhatározást elhalasztott és most
élvezi azt a csendet, amelyhez az elhalasztás juttatta. – Mondja, mi
voltaképen a hipnozis és a szuggesztió? Mit tudnak róla? Min alapszik?
Mi a lényege?
Ágnes, aki eddig feszült és aggodalmas figyelemmel hallgatta Gézát, most
felszabadult mozdulatot tett. Örült, hogy semmi baj nincs és hogy a
beszélgetés megint elméleti térre fordult át.
– A lényegéről voltaképen nagyon keveset tudunk, amint hogy lelkünknek
vagy agyunknak egész mechanizmusáról egyelőre több a feltevésünk, mint a
pozitiv tudásunk. Ha egy tudós szerző azt mondja, hogy a szuggesztió
lelkünk dinamikájába való beavatkozás, amely képzeleteket disszociál és
asszociál, idegpályákat gátol és viszont idegpályákat megnyit, a tudat
alatt lévő képzeteket a tudatba segiti, ezzel csak leirta azt, amit
mások más szavakkal irhatnak le, de a lényeg megértéséhez nem juttatott
közelebb. A fontos ez: majdnem minden épelméjü ember szuggerálható. De
neki is akarnia kell. Kivánnia kell. Éreznie kell, hogy jó és hasznos
neki. Igy egyelőre lemondhatunk annak a titoknak a megmagyarázásáról,
hogyan tud az egyébként tehetetlen nagy-agy a szuggesztió segitségével
egyszerre testi életünk bizonyos funkciói felett is uralomra vergődni.
Géza mosolygott.
– Maga a sebész őszinte lenézését érzi az egész pszichológia iránt.
– Mert a pszichológia alig is nevezhető tudománynak. Kombinálás.
Elmélkedés. A dolgoknak uj neveket adnak: ez benne a haladás. A valóság
egyelőre annyi, hogy ha a Broca-féle agytekervényt valami ütés
szétroncsolja, akkor nem tudunk beszélni. Ha a szürke agykéreg
akármelyik része megbetegszik, akkor elveszitjük a lelkünk egy darabját.
És a beteg nagyagy beteg lelket jelent; és tönkrement nagyagy azt
jelenti, hogy nincs többé lelkünk.
– Hm. Maga ilyen rideg materialista?
Ágnes kissé meghökkent.
– Nem, – mondta egy kis megzavarodottsággal – nem mondom, hogy a
nagyagy: a lélek. Csak azt mondom: nagyagy nélkül nincs lelkünk. Se
magunk számára, se más emberek számára.
Géza a hátára fordult és nézett fel a tompa kékségü nyári égbe.
– Ha telefonon beszélek magával, – mondta csendesen – és a drótot
egyszerre elvágják, azt fogja akkor maga mondani, hogy nekem nincs többé
hangom, nincs többé lelkem? – hogy én nem vagyok többé?… Nem mondja. A
mechanizmus romlott el. De a szó, a gondolat, a lélek ott van azért
tovább is valahol a hitvány anyagon tul és élő életet él. – Ki tudja, mi
az, ami bennünk hangot keres és megszólal és aminek az agy csak hitvány
eszköze? Honnan jön? Mi a célja? Hová küld bennünket?
Nézett fel a tompa kékségü égbe és orrát, szemét, száját egyszerre egy
édesen káprázó lebegés töltötte el. A virágos lehelletü fü és a völgy és
a lány, aki mellette ült és a beláthatatlan ég összeolvadt valami remegő
egységgé, valami felsőbb valósággá, amely után csak a karját kell
kinyujtania, hogy beléje ölelhesse magát. Forró jóérzés melegitette át
az egész testét, egy olyan halk mámor, amely minden vércseppet boldog
örömre gyujt. Ugy érezte, hogy most mindjárt megért minden titkot;
beszijja az egész lét értelmét egyetlen mámoros lehellettel. De nem mert
megmozdulni. Félt, hogy a megmozdulással ezt a csendes boldogságot is
elriasztja, amelylyel most az élet nagy titkának az előtornácába álmodta
be magát. Hosszan és extatikusan mosolygott fel az égre, azután lassan
behunyta a szemét. Ágnes visszafojtott lélekzettel, elfogódottan
figyelte, azután megborzongva hajolt közelebb hozzá. Ő is megérezte
ezeknek a perceknek a titoknyitó varázsát. Sokáig hallgattak. Az egyik
félóra eltelt a másik után; végre visszajöttek a többiek és erre ők is
józanul felálltak.
Este, amikor a hallban egyedül maradtak, előbb hosszu hallgatás támadt,
azután Ágnes tartózkodó mosolygással ránézett Gézára. Géza egy
fejbólintással válaszolt. Ágnes felállott és néhány másodpercig az
elszánt akarattól kőkemény arccal nézett a Géza szemébe. Azután
felemelte a bal kezét a két kitárt ujjal. Géza nehéz pillával követte a
felemelt kezet. Ágnes lassan leeresztette a kezét. A Géza pillái
lecsukódtak. Aludt. Eddig egy szó se hangzott el közöttük. Rappaport,
aki felindultan félrevonult és remegő izgalommal várakozott,
elragadtatva fordult Ágneshez. Ágnes egy szempillantással csendre
intette. Gézához fordult.
– Nem tud mozdulni, – mondta csengő hangon. Nem érez semmit. Nem hall
semmit, csak az én hangomat. Jól érzi magát. Aludjék mélyen.
Leült és néhány másodpercig szótlanul és elgondolkozva nézte Gézát.
Azután felállt és megszólalt:
– Figyeljen ide. Hallja, amit mondok?
– Hallom.
– Gondoljon most az elmult hetek eseményeire.