végrendelete tartalmazza Molitor Árpádnak egyedül érvényes végső
rendelkezéseit. Ezek szerint egész vagyonának – vállalatainak, házainak,
birtokainak, értékpapirjainak és műkincseinek – egyedüli és főörököse
Molitor Zoltán.
Nagy csend volt. A társaság feszült figyelemmel hallgatott. Zoltán
mozdulatlan arccal nézett Baranyayra.
– A főörökösre egyetlen egy kötelezettség hárul: tartozik a Molitor-név
fényét minden rendelkezésére álló eszközzel fenntartani és növelni. Ez a
kötelezettség kétirányu. Először – ez a része ugyszólván csak morális
kötelezettség – a nemes örökhagyó kifejezést ad annak a reményének, hogy
örököse hamarosan családot alapit és pedig lehetőleg ugy, hogy főrangu
családból származó lányt választ élettársul. Ez, mondom, inkább csak
morális kötelezettség; jogi összefüggései csak annyiban vannak, hogy ha
a főörökös törvényes utódok hátrahagyása nélkül hunyna el, akkor az
egész Molitor-vagyon visszaszáll a Molitor-családra: egyenlő részben
örökölvén a vagyont mindazok, akár férfiak, akár nők, akik a Molitor
nevet viselik. A második kötelezettség anyagi természetü. A főörökös
tartozik mindazokat, akik a Molitor nevet viselik, budapesti palotájában
vagy trakostyáni kastélyában állandóan vendégül látni épen ugy, mint azt
Molitor Árpád az 1914-ben kezdődött háboru kitörése óta tette. Tartozik
a Molitor-család minden tagjának ezenkivül olyan évi járadékot fizetni,
amely mindig kétszerese annak a jövedelemnek, amelyet a császári és
királyi kamarások tartoznak kimutatni, ezidőszerint tehát tizenkétezer
koronát. A Molitor-név viselői közül azok, akik házasságra lépnek,
megkivánhatják – és pedig: nők harmincadik, férfiak harmincötödik évük
után – hogy a főörökös nekik a járadéknak megfelelő tőkét és pedig
legalább kétszázötvenezer koronát kifizessen.
Egy másodpercnyi szünet támadt.
– Más intézkedés a végrendeletben, – mondta Baranyay lassan, – nincs…
A mély csendben ekkor halk sóhajtás hallatszott, gyorsan elnyelt rövid
hang, egy kimondhatatlan aggódás kétségbeesett szükölése. Ezt a hangot
Noszlopy kapitány adta, aki sárgán és mereven ült a helyén, de aki
már-már elbukott a rémületével vivott harcban. Baranyay könnyü
mozdulatot tett feléje:
– … legfeljebb azt lehet mindehhez még hozzáfüzni, hogy a Molitor-család
tagjaira vonatkozó rendelkezések természetesen kiterjednek Noszlopy
István kapitányra is, akit az elhunyt mindig családja tagjai közé
számitott.
Noszlopy kapitány ekkor nem birt magával többé. Felállott. Az arcán
bőven ömlöttek lefelé a könnyek. Szikár és feszes teste ingadozott egy
másodpercig, azután elindult Zoltán felé. Sirva ölelte meg Zoltánt és
zokogva kiáltotta:
– Milyen nemes lélek volt az elhunyt! – És nekem legalább az a
vigasztalás jutott, hogy helyére méltó utód került. És ebben az ünnepies
órában vedd tudomásul, Zoltán, egy egyszerü öreg katonának azt a
fogadalmát, hogy hüségére, életére, vérére minden percben számithatsz.
Zoltán kezet nyujtott neki és megköszönte ezt a fogadalmat, azután a
többiekhez fordult és halkan azt mondta nekik, hogy változatlan rokoni
készséggel fog majd mindenben szolgálatukra állni, természetesen a
végrendelet kötelezettségein tulmenően is. Az öreg Molitorné elkinzott
arca megkönnyebbülten ragyogott; Ágnes lesütött szemmel, szótlanul ült a
helyén; Géza idegesen mozgolódott és ugy érezte, hogy most el kellene
már mennie; de nem volt rá ereje és bátorsága, hogy ilyen feltünő módon
kitüntesse a többiektől való idegenségét.
Halk és akadozó beszélgetés indult meg; nemsokára azonban bejelentették
Kunovics urat, a Molitor-féle vállalatok igazgatóját. Kunovics ur
hajlott orru, fekete bajuszu, hatvan éves ur volt, aki homályos cvikkere
felett gunyos jóindulattal nézett bele a világba és aki magát tartotta a
legokosabbnak valamennyi ember között a földtekén. Bizalmasan köszönt
Baranyaynak, közömbös jóindulattal a többieknek, azután félrevonta
Zoltánt, hogy a Molitor-vagyonról informálja. Baranyaytól tudta, hogy
Zoltán ekkor már értesült róla, hogy ő a főörökös. A beszélgetés sokáig
tartott, és a beszélgetés során Zoltán egyszer-kétszer majdnem
elvesztette rendithetetlen nyugalmát. A vagyon sokkal több volt, mint
ahogyan még ő is gondolta; a vasbánya, a kohó, a szerszámgyár, a
fonógyár és a birtokok értéke tizmilliókkal nőtt meg az utolsó
esztendőkben és az elrejtett tartalékok széditő összegeket tettek ki.
A hall másik végén Molitorné csendes boldogsággal merengett maga elé,
Ágnes pedig sötéten hallgatott. Baranyay, aki derült következetességgel
itta a feketekávéjához az egyik pohár likőrt a másik után, velük hiába
próbált beszélgetni, erre Gyurihoz, majd Marianne-hoz fordult. Gyuri egy
nagy laboratórium tervét adta elő neki, amelyet bünügyek kikutatására
fog alapitani. A beszélgetés során azonban kiderült, hogy a laboratórium
egyuttal büntettek elkövetésével is foglalkoznék: olyan fejlett kémiai
módszerekkel rabolná ki a bankoknak, de különösen a hadimilliomosoknak a
páncélszekrényeit, hogy soha semmiféle kutatás az erkölcsös és fenséges
lelkü rablók nyomára nem jöhetne. Marianne eleinte szükszavuan
felelgetett a Baranyay derült kérdéseire, de aztán felélénkült és
megkérdezte tőle, hogy vajjon ő a saját kezébe kapja-e azt a
tizenkétezer koronát, amelyet Árpád bácsi neki hagyott. Amikor
meghallotta, hogy nem, akkor elpirult a felindulástól és haragtól, és
percekig nem akart semmiféle kérdésre felelni. Amikor végre megszólalt,
azt kérdezte Baranyaytól, mit gondol, lehet-e a háboru után rögtön
Párisba vagy a Rivierára menni, mert ő oda szeretne menni. Baranyay
nevetett és azt felelte, hogy az ilyen kedves kis lánynak, feltéve, hogy
engedelmes és szorgalmas, bizonyosan lehet, ha az édesanyja elviszi.
Marianne erre gunyosan elhuzta a száját és ismét hallgatott.
Tiz óra lett. Molitorné Mariannet és Gyurit felkisérte lefeküdni. Ágnes
felállott és ismét meggyujtotta a kávéfőző gépet. Noszlopy kapitány mély
gondolatokba merülve járkált fel és le. Géza ránézett Baranyayra és ujra
fel akart állni, hogy elmenjen.
– Bizony öcsém – mondta Baranyay – bizony…
Likört töltött magának és csendesen felhajtotta. Gézát boszantotta ez a
gondolattalan, derült jólét és megmozdult, hogy felálljon.
– Bizony öcsém, – ismételte Baranyay – ugy van az: furcsa az élet.
– Mit fecseg ez ilyen felesleges dolgokat, – gondolta felbőszülten Géza.
Ilyenek mind. Pohos létüknek ennyi az ocsmány bölcsesége: bizony öcsém,
bizony, bizony.
– Neked például peched volt, – mondta Baranyay.
– Tessék? – kérdezte ingerülten Géza.
– Azzal, hogy ez a haláleset a mult éjjel történt.
– Nem értem, – felelte Géza visszautasitóan és ridegen.
– Tegnap összeszólalkoztatok az öreg urral.
– Én őszintén elmondtam valamit, ami már rég nyomta a lelkemet.
– Igen. Az öreg ur nagyon furcsa ember volt. Hivatott engem azzal, hogy
téged teljesen kitagad. Egy fillért se kapsz. Zoltánt is behivatta, nem
lehetne-e lépéseket tenni, hogy neked ne legyen jogod a Molitor nevet
viselned.
Géza kesernyésen mosolygott. Baranyay töltött magának és lassan és
élvezettel ivott. Letette a poharat és ránézett Gézára.
– A vége pedig az lett, – tudod, mi lett? Az lett, hogy téged akart
megtenni főörökösének.
– Tessék? – kérdezte Géza meglepetve.
– Téged akart megtenni főörökösének. Azt mondta, szálljunk magunkba,
értsük meg a fiatalság szavát, hintsünk hamut a fejünkre, verjük a
mellünket – ő verte is a mellét – és lássuk be a büneinket. A
Molitor-vagyon pedig azt illeti meg, aki vérzett a hazáért. Zoltán kapja
az alföldi birtokot, a többi legyen Molitor Gézáé, aki talán mégis méltó
utóda Molitor Orbánnak, a kurucvezérnek. Azzal ment aludni, hogy Molitor
Orbán szellemétől kér tanácsot. Szegény. Molitor Orbán nem adott
tanácsot neki. Vagy tanácsnak tekinthetjük azt, ami történt? Hm. Ugy
látszik, nem vagy jóban a holtakkal, fiam. Mindenesetre peched volt. Nem
kell busulni. Itt van-e.
Gézának is töltött és Géza szórakozottan emelte ajkához a poharat. Ekkor
Molitorné jött vissza és leült hozzájuk. Pár perc mulva ujra felállott
és azt mondta, hogy fáradt és aludni megy. Hivta Ágnest is, de Ágnes nem
akart menni. Meggörnyedve ült a kávéfőző előtt és nézte a spiritusz
lobogó kis lángjait. Zoltán befejezte a beszélgetését Kunovicscsal.
Kunovics leült Baranyai mellé és gyorsan felhajtott egy pohár likőrt.
Zoltán átment Ágneshez, megállott mellette és mozdulatlan arccal, halkan
mondott neki valamit. Ágnes nézett bele a lángba és szótlanul megrázta a
fejét. Zoltán meglepetve ismételte meg azt, amit mondott. Ágnes néma és
dacos fejrázással felelt. Zoltán elképedve nézett le rá, azután lehajolt
hozzá és ismét beszélni kezdett. Ágnes elhuzta tőle a fejét és olyan
hangosan, hogy szinte kiáltásnak hangzott, ezt mondta neki:
– Nem.
Zoltán erre elsápadtan megfordult és odaült a többiekhez. Kunovics menni
készült. Baranyay vele tartott. Zoltán kikisérte őket. Noszlopy kapitány
hangosan jóéjszakát kivánt és ő is kiment. Géza megvárta, mig kimegy,
azután lassan ő is felállott és indulni akart. Ágnes felkapta szenvedő
fejét és összehuzott szemmel, váratlanul felvillanó, szorongó
tekintettel nézett Gézára. Géza zavarodottan akart jóéjszakát kivánni
neki. Meghajtotta a fejét. Ágnes ekkor megszólalt:
– Ne menjen még, – mondta csengő, de megtört hangon.
Géza megrettenve nézett rá és nem tudott szólni és nem tudott
megmozdulni.
– Virrasszon velem még – mondta Ágnes. – Én feketekávét főzök, mert…
ugyse tudnék aludni. – Nem akarok egyedül lenni. Maradjon itt. Nem akar?
– De igen, – felelte Géza remegő ajakkal.
Odament az asztalhoz és leüut vele szembe. Ágnes megtöltött egy kis
csészét kávéval és elébe tette.
Géza remegő kézzel nyult a csésze után és kavargatni kezdte a kávét,
hogy ne kelljen Ágnesre néznie. Hideg reszketés ült bent az egész
testében: eltiportság, félelem, harag, boszuvágy… Mit akar ez a lány?
Mit mondjon ő most ennek a lánynak? – Mit – fog – ő – most – mondani
ennek a lánynak?
– Nem szeret éjjelezni? – kérdezte Ágnes.
– De igen.
– Én néha egész éjszakákat átbeszélgettem egy pár barátnőmmel és egy pár
barátommal.
Hallgattak.
– Mire gondol? – kérdezte Ágnes.
Géza habozva nézett bele, Ágnes aranybarna szemébe.
– Mire gondol? – kérdezte Ágnes még egyszer lassan, nyugodt parancsoló
hangon. – Mondja meg őszintén.
Géza dideregve érezte, hogy engedelmeskednie kell.
– Arra gondolok, – felelte lassan, – miért mondta nekem, hogy maradjak
itt.
– Mert nem akartam egyedül itt maradni.
Géza töprengve nézett rá. A gondolatai most egyszerre szerteszét
cikáztak, mint egy villám, amely sok fénylő, kis ágra szakad szét.
Mondania kellett valamit, de maga se tudta, miért mondja épen ezt:
– Halott van a házban, – mondta lassan és tartózkodva.
Ágnes hátravetette a fejét és az arcán néhány másodpercre megint
felsőség és erő ragyogott.
– Azért? – mondta gunyosan. – Azt hiszi azért? Azt hiszi, engem az a
kötőszövet-halmaz, a melyet Molitor Árpádnak hittak, halott állapotában
különösebben foglalkoztat, mint ahogy élő állapotában foglalkoztatott?
Magát igazán érdekli? Foglalkoztatja valamennyire? Nem teljesen közömbös
magának?
Csengő hangja most megint frissen suhogott és a szavai kihivóan
pattogtak Géza felé. Géza lesütötte a szemét csillogó, támadó tekintete
előtt és ugy érezte, hogy megint egy mély alázatba kell menekülnie ez
elől a felsőség és biztosság elől.
– Én, – mondta halkan, – némi büntudatot érzek a halála miatt.
– Maga? – kérdezte Ágnes meglepetve. – Miért?
– Mert bünösnek érzem magam abban is, hogy katonák halnak meg a
harctéren. És abban is, hogy asszonyok sorvadásban pusztulnak el, mert
halálig dolgozniok kell. És abban is, hogy gyerekek halnak meg, mert
szegénységre születtek. Neki pedig – én – tegnap este – itt – azt
mondtam…
– Már régen kellett volna! – szólt közbe felcsattanó hangon Ágnes.
Géza meglepetve nézett fel rá.
– Igen, – mondta Ágnes kipirultan. – Már régen meg kellett volna
mondania neki. Én azt értem, hogy valaki felelősnek érzi magát asszonyok
és gyerekek haláláért. De azt nem értem, hogy türheti valaki hetekig egy
ilyen ostoba öreg embernek az ostoba és kinzó szellemi zsarnokságát. És
ezért lelkifurdalást érezni? Még ha világos volna, hogy a maga szavai
söpörték ki az életből, még akkor se. Egy ilyen értéktelen életet!
Egyért érezzen lelkifurdalást: hogy már rég nem mondta meg neki. Az első
napon, amikor a türhetetlen ostobaságait elkezdte. Én akkor vártam már,
hogy megmondja.
Géza bólintott, mintha egy belső kérdésre felelne igennel.
– Tudja-e, – szólt azután csendesen, – mit mondott nekem az imént
Baranyay? Hogy tegnap éjjel végül is azzal a gondolattal foglalkozott,
hogy engem tesz meg főörökösének.
– Mit? – kérdezte Ágnes meglepetve.
– Előbb teljesen ki akart tagadni, de azután azt mondta, azé legyen a
vagyona, aki vérzett a hazáért. Zoltánra csak az alföldi birtokot akarta
hagyni.
Ágnes egészen előre hajolt. Az arca elsápadt. A szája nyitva volt, a
szeme kerekre nyilt.
– Akkor, – suttogta fehér ajakkal, – Zoltán ezt tegnap éjjel tudta.
Megigézetten meredtek egymás szemébe. Mi az? Miért nem szól most egyikük
se? Miért hangzottak ezek a szavak olyan rejtelmesen és olyan sulyosan?
Mi bujkál itt közöttük, miféle kimondatlan szó, milyen kinos titok?
Ágnes végre összerezzent, hátravetette magát a karosszékben és az arcára
csapta a két kezét. Mozdulatlanul ült igy percekig és Géza töprengve
bámulta két erős, szép, fehér kezét.
Egyszerre lekapta az arca elől a két kezét és arcára erőltetett
mosolygás ült. Az ajtón Zoltán jött be. Nyugodtan és elegánsan jött, de
keskeny szája mögött keményen egymásba záródott két fehér fogsora.
– Ti még csakugyan itt vagytok? – kérdezte könnyedén.
– Itt, – mondta Ágnes.
– Mit csináltok? – kérdezte Zoltán.
– Beszélgetünk, – felelte Géza.
Zoltán rájuk nézett. Előbb Ágnesre, azután Gézára. Géza visszanézett a
szemébe és érezte, hogy ennek a jéghideg szürkeségü tekintetnek a
tőrvillanásától kigyulladt a vére. Kipirul az arca és dac lütet fel a
halántékába. Zoltán azonban elforditotta tőle a tekintetét. Ágneshez
fordult.
– Nem volt még elég? – kérdeze félig elharapott mosolygással. Feküdjék
le kis Ágnes.
– _Nem_, – felelte Ágnes halkan pattanó hangon.
Felnézett Zoltánra és barna szemében dac és harag égett. Zoltán
elsápadt.
– Akkor… jó éjszakát, – mondta lassan.
– Jó éjszakát, – szólt kurtán Ágnes.
Zoltán lassan kiment, Ágnes nyugtalanul égő, figyelmes szemmel nézett
utána, azután ujra hátravetette magát a karosszékében és az arcára tette
a két kezét, Géza nem szólt. Sokáig ültek igy hallgatva, végre Ágnes
megmozdult és lassan, fáradtan felállott. Zavaros, bágyadt szemmel
ránézett Gézára.
– Az én gyerekkorom, – mondta egyszerre csendes bánattal, – volt a
legboldogtalanabb gyerekkor a világon.
Gézának tele lett a szive jóindulattal.
– Beszéljen róla, – mondta melegen.
– Az apám genienek tartotta magát. Lehet, hogy igaza is volt. Gyülölte
az egész világot: a tanártársait, az ujságokat, az egész országot, a
járókelőket az utcán. Minden elégedetlenségéért az anyámnak kellett
megszenvednie. Én imádtam az apámat; mert szép volt; mert éreztem benne
a geniet. Gyülöltem, mert kinozta az anyámat. Lenéztem, mert nem tudott
boldogulni. Megvetettem, mert szegény volt. Mit szenvedtem én a
szegénységünktől!
Odament a Géza közelébe és bizalmas fejhajlással közelebb hajolt hozzá.
– Ölni? – mondta. – Tudja, hány embert öltem én meg gondolatban hat éves
koromtól husz éves koromig?
Legyintett. Halkan felnevetett. Azután elkomolyodott.
– Molitor Árpádot is megöltem néhányszor. Az apám azt mondta, hogy tudni
se akar rólunk. Akkor ezért itéltem halálra. Azután ezt elfelejtettem és
arról ábrándoztam, hogy örökölnénk tőle. Akkor ezért öltem meg. És ha
most ugy kivánta volna az érdekem, épen ugy megöltem volna, mint –.
Elhallgatott. Megint farkasszemet néztek. Géza meg akart szólalni.
Érezte, hogy most tennie kellene valamit. Felkiáltani. Megfogni az Ágnes
kezét. Rákényszeriteni, rendkivüli okossággal odavinni, hogy monda ki
azt, amit elhallgat. Folytassa a mondatát. Mint –? Mint ki?
Ágnes kiegyenesedett és elfordult.
– Menjünk aludni – szólt halkan.
Indult az ajtó felé, és Géza tehetetlenül és engedelmesen ment utána.
Lassan felmentek az első emeletre, onnan a másodikra. Ágnes itt röviden
elbucsuzott tőle és bement a szobájába. Géza is bement a szobájába,
lefeküdt, de nem tudott aludni. Ébren figyelt bele a sötétségbe és
egyszerre meghallott valamit, amire eddig is tulajdonképen szomjas
feszültséggel várt: halk lépéseket a lépcső szőnyegén, azután a villamos
lámpa csavarának a csettenését. Felugrott az ágyából, halkan kinyitotta
az ajtaját és kinézett a folyosóra. A folyosó sötét; és a sötétségben
lábujjhegyen megy valaki a folyosó jobboldali vége felé. Most megáll.
Ráteszi a kezét egy kilincsre. Az ajtó nem nyilik. Még egy kisérletet
tesz, azután halkan rákoppant az ajtóra. Néhány suttogó szó hallatszik,
megint csend van, még egy halk koppanás az ajtón, arra hosszu hallgatás,
hosszu sötét csend, elbirhatatlan, mozdulatlan várakozás, végre a halk
lépések jönnek visszafelé. A villamos lámpa csavara ujra csetten és a
világosságban egy másodpercre látni még Zoltánt, amint eltorzult, fehér
arccal indul le a lépcsőn.
Géza visszafeküdt az ágyba. Mozdulatlanul meredt maga elé és kérdéseket
adott fel a sötétségnek. Két óra hosszat feküdt igy, végre nem birta
tovább. Beszélnie kell valakivel. Hangosan kell elmondania azokat a
kérdéseket, amelyek kinozzák, akkor talán inkább tud felelni rájuk. Ha
mást nem: felkölti Pétert és felhozza beszélgetni. Felöltözött és indult
lefelé a lépcsőn. Az első emeleten megállt. Elnézett jobbra a Zoltán
szobája felé. Itt teljes csend volt. Azután balra nézett: a folyosó
elhagyottan és mintegy tágra nyilt szemmel állott itt is az éjszakai
világitás mozdulatlanságában. Szobájában ott fekszik – ma éjjel utoljára
még – a halott Molitor Árpád. Nem őt kell-e megkérdeznie? Őt, – lehunyt
szemét – mozdulatlan arcát – a szobát, amelyben a halál utolérte? Géza
lassan és vonakodva elindult a halottas szoba felé. Kétszer is vissza
akart fordulni, de mindig ujra ellenállhatatlan erő szoritotta rá, hogy
tovább menjen. Végre odaért az ajtóhoz. Az ajtó nyitva volt. Géza
megállt a benyiló előtt és be akart, lépni. A benyilóban ekkor egy
hosszu és fehér alak egyenesedett ki. Széken ült és most, hosszan
kinyult. Fölmagasodott. A jobbjában meztelen kard volt. A baljában
párbajpisztoly. Gézán a rémület dermedése futott át.
– Ha! bünös! – huhogta az arcába egy károgó hang. – El innen,
szentségtörő.
Géza borzadva fordult meg és rémülten rohant vissza a folyosón, fel a
lépcsőn, a szobájába. Levetette magát az ágyra és rászoritotta a kezét
esztelenül dobogó szivére. Mi volt ez? Az öreg bolond Noszlopy kapitány
éjszakai fehér toalettben, karddal és pisztolylyal őrt áll halott
barátja holtteste mellett. Ettől a nevetséges maskarától meredt égnek az
ő haja és lett őrjöngővé a szive verése? Sokáig kinlódott a sötétségben
a szive verésével, a szégyenkezésével, a töprengő gondolataival, végre
erős fejgörcse támadt és akkor nem tudott többé másra gondolni, csak
erre az elviselhetetlen fájdalomra.
III.
Másnap délben Péter bejött a szobájába és fölfeszitéssel fölkelt és
lassan öltözködött.
– Hamarosan ebédidő van, százados ur – mondta. Nem tetszett eddig
csengetni, hát nem költöttem a százados urat.
– Jól tetted, Péter – mondta Géza. – Rettenetesen fáradt vagyok.
Ájultan összetörtnek érezte magát. Kinos erőfeszitéssel felkelt és
lassan öltözködött.
– No, mi ujság, Péter? – kérdezte.
A Péter széles, vörös arcán savanyu mosolygás jelent meg.
– Az az ujság, százados ur, hogy alighanem megházasodom.
– Ne mondd, Péter. Hát kivánsz házasodni?
– Kivánni nem is nagyon kivánok. De a testvérem Erzsébetfalván van
férjnél egy vasutasnál. És a testvérem összehozott egy lánynyal. Azért
hitt tegnap ki. Mindenáron: hogy vegyem el.
– Tetszik neked a lány?
– Hát… nem épen nagyon.
– Hát akkor miért vennéd el?
– Hm, százados ur… negyvenezer koronát adna vele az anyja. Kofa az
anyja.
– És a lány menne hozzád?
– Az menne.
Géza elgondolkozva öltözködött és egyszerre ránézett Péterre.
– De Péter, – mondta – hisz neked…
A Péter savanyu mosolya keserüvé lett. Rángatózott a szája.
– Hisz ez az épen százados ur – mondta lesütött szemmel. – Otthon ott
van a Rézi a két gyerekivel.
– A _te_ két gyerekeddel, Péter – mondta Géza elszomorodva.
Péter lehajtotta elbusult, vörös fejét és lehunyt szemmel bólogatott.
– Ez az, százados ur, ez az. Csak ne volna ennek negyvenezer koronája.
De negyvenezer korona. Meg egy ház. Meg az anyjától is örököl még. Meg
levélhordó is lennék mindjárt; fel is mentenének, mint
segédszolgálatost. Meg a testvérem csak ugy sir, hogy el ne szalaszszam
a szerencsémet.
Géza elszomorodva hallgatta.
– Hát… gondold meg jól Péter – mondotta halkan.
Péter nem felelt. Géza azután lement az ebédlőbe. Amikor belépett,
Noszlopy kapitány épen befejezett egy Zoltánhoz intézett
figyelmeztetést:
– Mert a drága életedet, – mondta, – nem szabad kockára tennünk és mert
a hütlen rokon itt van a házban, ujra mondom neked, Zoltán: gondosan
csukd be minden éjjel az ajtódat. Tegnap éjjel eljutott az ajtódig,
szemébe mondom neki, ha akarod.
Zoltán ránézett Gézára. Noszlopy kapitány elsápadt egy kissé.
– Szemébe mondom neki, – ismételte bizonytalanabbul és kihivó tekintetet
vetett Gézára.
Géza odament hozzájuk.
– Velem parancsolsz? – kérdezte szikrázó szemmel.
– Én igenis… meg akarom mondani, – szólt hebegve Noszlopy kapitány, –
hogy az éjjel kétszer jártál itt az első emeleten.
– Kétszer?
– Először éjféltájban; megálltál a nemes halott szobája előtt…
– Ugy van. Engem izgat és nyugtalanit ez a haláleset, amint azt,
őszintén megmondom mindenkinek, aki az érzelmeim iránt érdeklődik. Az
éjjel nem hagyott aludni. Lejöttem és a halottat megakartam nézni. Meg
akartam kérdezni… megnyugvást akartam tőle szerezni. No – és?
– De hajnaltájban ujra lejöttél. A folyosó sötét volt. Nem tudom, ki
oltotta el a lámpát, mert én elszunnyadtam. Elmentél a Zoltán szobájáig.
Rátetted a kezedet a kilincsre; de az ajtó zárva volt; én is
felébredtem, felorditottam. Erre visszarohantál a második emeletre.
– Ezt vagy álmodtad, – mondta Géza nagyon lassan. – Vagy hazudod.
Noszlopy kapitány felhördült. Zoltán közéjük lépett. Géza várt még
néhány másodpercig, de Noszlopy kapitány csak magában hörgött és
toporzékolt, erre megfordult és átsétált a szalonba. Noszlopy kapitány
felfelé rázta az öklét, mint aki az eget hijja tanunak.
– Ezért leszámolunk majd, – fogadta meg összeszoritott foggal. – De nem
akkor, amikor a rokongyilkosnak kellemes, hanem amikor a sujtó igazság
órája eljön.
Géza átsétált a szalonba és ott találta Gyurit. Örült, hogy a lobogó
ingerültségét levezetheti valami közömbös beszélgetéssel.
– Szervusz Gyuri, – mondta, – már hazajöttél az iskolából?
– Nem is voltam, – felelte Gyuri. – Családi haláleset: őszinte
szivfájdalom: némi kárpótlás érte, – iskolai szünnap.
Géza elmosolyodott. Gyuri azonban nem ügyelt rá. Nyomozott.
– Adjatok, – szólalt meg hirtelen, – egy hegedüt. Csak ha a Beethoven
Cis-moll szonátáját eljátszottam, akkor találom meg a hiányzó
láncszemet.
Ugy tett, mintha hegedüt venne a kezébe, töprengő arccal hegedült rajta,
azután félretette a hegedüt, felvillant az arca és igy szólt:
– Pont tizenkettőkor kialudt a fény.
Géza mosolyogva nézte.
– Miféle fény, Gyuri? – kérdezte derülten.
– A fény az Árpád bácsi szobájában.
– Hol?
– Az Árpád bácsi szobájában.
– Mikor?
– Tegnapelőtt éjjel, amikor meghalt.
Géza csodálkozva nézett rá.
– Honnan tudod te azt, Gyuri? – kérdezte.
– Láttam.
– Láttad? Hogy láthattad te azt, hiszen akkor már aludtál.
– Nem aludtam. Addig olvastam. Akkor feküdtem le. És mert éppen éjfél
volt, kikémleltem a kertbe, hogy – nem jönnek-e…
Elnevette magát. Mulatott rajta, hogy tegnapelőtt éjfélkor elalvás előtt
még gyorsan egy kis detektivtörténetet játszott.
– … hogy nem jönnek-e az aranysüveges kán perzsa bérgyilkosai.
– És akkor láttad, hogy az Árpád bácsi szobájában…?