kimondhatatlanul kinozta, de amikor Noszlopy kapitány nemesi szavát és
katonabecsületét kötötte le a boszu mellett, akkor elmosolyodott.
Összeszoritott foggal, kinosan elhuzott ajkakkal, hangtalanul nevetett
be magába. Bent megszólalt az öreg Molitorné, azután Zoltán. Az öreg
Molitorné szavait nem értette, csak amugy is mindig siróan panaszos
hangját hallotta. A Zoltán nyugodt beszédéből azonban kihallatszott
néhány szó:
– Hidd el… Az ajtó be volt zárva… A halottkém… Nem szabad puszta
gyanura…
Géza összerezzent. A lépcsőn egy inas jött fel és bement az ebédlőbe.
Látta ez, hogy ő itt hallgatózik? Elindult a lépcső felé. A lépcsőnél
megállt. Habozott, hova menjen. Az ebédlő ajtajában ekkor ujra meglátta
az inast. Ott áll és néz rá. Mit néz ez olyan különös szemmel? Nem ez
az, amelyik tegnap este éppen akkor ment végig a hallon, amikor ő azt
mondta az öreg Molitor Árpádnak, hogy ki kell irtani a hetvenéveseket?
Azt nézi-e most rajta, hogy az arca mutat-e bünbánatot? Nem akart
visszanézni az inasra. Merev nyakkal, lassan elindult a második emeletre
és bement a szobájába. Péter, a legénye, éppen befejezte a takaritást.
– Százados ur, parancsol valamit? – kérdezte Péter.
Géza szórakozottan nézett rá. A szemét gyöngyöző káprázás vakitotta. A
fejéhez nyult és a kezébe szoritotta a homlokát.
– Hm… igen, – mondotta – hozzál, fiam, jeget. Nagyon megfájdult a fejem.
És igen: mondd meg a konyhában, hogy itt ebédelek a szobámban.
Péter kiment. Géza lefeküdt a diványra. Kegyetlen fejfájás kinozta.
Péter végre hozta a jeget, gyorsan besötétitette a szobát és odaadta az
első jeges borogatást Gézának. Géza egész homlokával és egész arcával
elbujt a jéghideg vászoncsomó mögé. Péter még állott előtte.
– Százados ur, – mondta halkan – alázattal bocsánatot kérek… de épen
mára hivott ki a testvérem Erzsébetfalvára. Ha szabadságot tetszenék
adni.
– Eredj, fiam, – mondta Géza. – Estére legyél itthon.
– Igenis, – mondta Péter hálásan. – Majd Czáránnénak megmondom, legyen
gondja a százados urra.
Géza intett. Péter kiment, és Géza halk, belső nyögéssel huzódott meg
jeges borogatásai mögött. Fájdalmas eltompultságban töltött el igy
másfél órát, akkor kinyilt az ajtó és nesztelen léptekkel bejött a
szobába Czáránné. Halkan megteritett, azután behozta az ebédet.
– Én hoztam, – szólalt meg halkan, – mert ma mindenki a szobájában
ebédel. – De mostan tessék felkelni. Jó lesz enni egy kicsit. Nem is
reggelizett a nagyságos ur.
Géza nem akart felkelni, de Czáránné gyöngéden erőltette; erre felkelt
és étvágytalanul enni kezdett. Azután izleni kezdett neki az étel és ugy
érezte, a fejfájása is elmulóban van. Felderülten nézett rá Czáránnéra,
aki halk, tartózkodó, anyás jóindulattal várakozott.
– No, mi ujság, Czáránné? – mondta.
– Mi volna, nagyságos ur? Semmi.
Zavarodottan huzogatta a ruhája szélét.
– Mit tetszik gondolni, – kérdezte végre – megmaradhatok én itt azért,
mert a méltóságos ur meghalt?
– Hogyne, Czáránné. Akárkié lesz is a ház, kell valaki, aki rendben
tartsa.
– Kié lesz vajjon? – kérdezte Czáránné visszafojtott lélegzettel.
Géza vállat vont.
– Bár a nagyságos uré lenne, – mondta Czáránné sóhajtó vágyakozással.
Géza jóindulatu csodálkozással nézett rá. Miért mondja ezt olyan sóhajtó
vágyakozással? Czáránné összerezzent és dadogva magyarázkodott:
– A nagyságos ur visszafogadná az uramat soffőrnek… rá is parancsolna,
tudom, ne legyen olyan kemény ember… nagyon kemény ember az én uram… ki
tudja, mivé lesznek még ezek, szegények, előbb a háboruban, aztán ott a
hosszu fogságban… Negyedféléve nem láttam. Félévig voltam csak a
felesége. Irgalmazz nekem, uram Isten, ha hazajön.
Elfehéredett arccal kiáltotta fel a feje fölé az utolsó szavait,
kinyujtotta a két karját, mintha védekeznék, megüvegesedő szemmel meredt
maga elé, azután felsikoltott, az arcára csapta a két tenyerét és
kirohant. Géza meglepetve bámult utána, azután csengetett neki, de ekkor
már egy inas jött be és kihordta a teritékeket. Géza az inassal hivatta
Czáránnét, de az asszony nem jött vissza.
Azt üzente, hogy lefeküdt, beteg. Hideglelése van, mondta az inas,
felöltözködve fekszik az ágyán és vacog a foga. Géza elhatározta, hogy
legközelebb utána jár, mi baja voltaképen ennek az asszonynak, azután
elgondolkozott, mit csináljon. A fejfájása elmult. Szivarra gyujtott.
Egészen jól érezte magát, csak egy kis nyugtalanság bujkált még mindig a
lelkében. Telefonozott Rappaportnak, hogy beszélni akar vele, azután
indult a lépcsőn lefelé. Az első emeleten két idegen ember járkált. Géza
megkérdezte, mit csinálnak itt. Megmondták, hogy a villamos világitást
hozzák rendbe, a világitás tegnap elromlott; de egyszerü rövidzárlat
volt az egész, félóra mulva teljesen rendben lesz minden. Géza indulni
akart lefelé a lépcsőn, amikor a halottas szoba felől egyszerre
kisurrant a folyosóra Gyuri. Előrenyult testtel végigrohant a folyosón,
az ebédlő becsukott ajtaja előtt töprengő vizsla-arccal megállott,
azután hirtelen centiméteres mérőszalagot rántott elő a zsebéből és
győzelmes arccal megmérte az ajtó négyszögének a rövidebb oldalát.
Amikor ezzel készen volt, akkor elsötétült tekintettel bólintott és
ráncba szedett, hosszu orral, minden szót rejtelmes nyomással külön
hangsulyozva, kisértetiesen susogva és most már félig Gézának, igy
szólt:
– _Pont tizenkettőkor kialudt a fény._
Géza fanyar mosolygással nézte. Gyuri tovább indult a folyosó
jobbszárnya felé, lábujjhegyen settenkedett és lopózkodott, a
legváltozatosabb eszközöket szedte ki a zsebéből és a legrejtelmesebb
méréseket és vizsgálatokat végezte a folyosón. Géza borus jókedvvel
ballagott le a lépcsőn, azután a földalatti villamoson bement a
Belvárosba. Onnan gyalog a Palota-szállóig. Rappaport már várta. Egy
déli ujság volt a kezében. Tartózkodva és lassan Géza felé nyujtotta és
óvatosan rámutatott egy hirre. A hir Molitor Árpád haláláról szólt,
amely szivszélhüdés által az elmult éjjel következett be. Géza bólintott
és ránézett Rappaportra.
– Furcsa, – mondta halkan Rappaport.
– Ugye furcsa, – felelte Géza. – Én is furcsának találom. Nem, mintha
nekem most lelkifurdalásom volna. Várj csak… van egy nagyon kényelmetlen
érzésem: mintha egy lelki gyürődés volna… de nem lelkifurdalás. Nem
hiszem… gondosan megvizsgálom magamat… belenézek a lelkembe: nem
lelkifurdalás. Tudod, miért nem? Mert hiszen én nem akartam az ő
halálát. Ha akartam volna, akkor most igenis lehetne egy felsőbb
összefüggést – a lelkem számára épen eléggé terhelőt – konstruálni az én
akaratom és az ő halála között. De nem akartam. Én vele csak le akartam
számolni. A magam élete számára akartam őt megszüntetni. Ki akartam
tolni az _én_ életemből; ha ugy tetszik: magamat akartam az ő számára
megölni. Nem? Nem világos ez? Nem meggyőző ez… a te számodra?
– De igen.
– Ölni! Megölni! Én! – Hanem tudod, mi az, ami nyom és zavar? Az, hogy
van, aki _mégis_ engem gyanusit.
Rappaport óvatosan mosolygott. Géza elmondotta neki azt a beszélgetést,
amelyet a könyvtárszobából kihallott.
– És tudod-e, – mondta – hogy ennek az ostoba öreg embernek az ostoba
szónoklata egészen letört és összezuzott volna, ha a végén nemesi szavát
és katonabecsületét nem emlegette, volna. – Hlinkának hivták és sohasem
volt katona. – És igy is tántorogva mentem fel a szobámba és másfél óra
hosszat raktam jeges borogatást a fejemre, olyan rettentő fejgörcsöt
kaptam. – Nem születtem nagy gonosztevőnek, na… Egy inas, azt éreztem,
gyanakodva néz rám, amikor felmegyek a lépcsőkön. Ugy mentem fel, hogy
ha utánam jött volna és rá tette volna a kezét a vállamra, összeestem
volna.
– Rossz idegállapotban vagy, öregem, Gézám… öregem… kezeltesd magad.
Rátette a kezét a Géza karjára és könyörgő, kék szemmel nézett rá. Géza
megrázta a kezét, azután elgondolkozva hajolt előre.
– Tudod mit? – mondta halkan, – nem is igaz: lelkifurdalást érzek.
Valahogy igy: nem tettem meg mindent, hogy ez az élet megmaradjon. Igaz,
nem tettem semmit arra se, hogy elpusztuljon. De valahogyan: közömbössé
lettem iránta, elvonultam mellőle, lelkileg elhagytam. És minthogy az
univerzumban minden összefügg mindennel, talán egy léleknek ez az egy
rezzenése elég volt arra, hogy feldöntsön egy egyensuly-állapotot. Egy
lelki porszem, amely megindit egy lavinát.
– Ennyi büntudatot azonban nyugodtan magadra vehetsz, – mondta
Rappaport, – és a magad teozófiai skolasztikája is fel fog menteni, ha
én megmondom, hogy akkor már nekem sokkal több részem van az öreg
Molitor Árpád halálában.
– Neked?
– Nekem. Amikor elváltunk és én hazafelé mentem, akkor azon
gondolkoztam, amire te figyelmeztettél engem egyszer, hogy csakugyan
milyen hazug a háboruért lelkesedő, habzó száju öregeknek az a
sóhajtása, hogy ők – mennyire sajnálják szegények – nem mehetnek a
háboruba. Pedig, hogy szeretnének. Ha szeretnének, mehetnének. Egész
csomó hely és alkalom van odakint, ahol semmi fiatal erőre nincs
szükség, csak arra van szükség, hogy meghaljon az ember. Automobilon
lehet szinte a lövészárokig jutni. – No hát: én tegnap hazafelé menet
kidolgoztam egy olyan utánpótlási tervet, amely minden lelkes hetvenéves
háborupártit teljes kényelemben – automobilon – eljuttat egy olyan
helyre, ahol semmi törődés nem vár rá többé, csak az a gyönyör, hogy
hősi halált halhat. Ahol azonban – ez a legfontosabb – egy friss és
fiatal életet mentesit és megment. Különösen két helyet akartam
betölteni. Az egyiket, egy derék, bátor szanitéckatonámét, akinek az
egész mellét feltépte egy gránát: ezt szántam egy nagybátyámnak, akivel
beszüntettem… nem, ő szüntette be velem az érintkezést, mert azt mondta,
hazaárulókkal nem érintkezik. A másikat… Igaz, ugy kell képzelned, hogy
visszaképzelem magamat az utolsó Isonzó-csatába és ugy játszattam el
magamnak az egészet, mintha a hetvenéves hősök által való hadkiegészités
már akkor szépen bevezetett rendszer lett volna. Az én derék Matzauer
nevü szanitécem helyett tehát Simon nagybátyám. A másik pedig… emlékszel
rá, hogy mikor a pergőtüz kezdődött és bebujtunk a kavernákba és az
őröket kiállitottad, akkor a század jobb szárnyán állt egy fiatal
parasztlegény, tizenkilenc éves, feltünően szép, különösen a nemes
hajlásu orra…
– Hogyne. Cseresnyés Gergely.
– Az. Az ő helyébe tehát kiállitottam a te hősies rokonodat, Molitor
Árpádot. Semmi testi fáradság nem kell. Csak hősnek lenni. Állni és
várni a pergőtüzben, mikor jönnek az olaszok. No és a hősies Molitor
Árpád ott állt az árokban és az olasz gránátok nem Cseresznyés Gergelyre
zuhogtak le, hanem Molitor Árpádra, és végül én nem a Cseresnyés Gergely
helyén találtam egy véres emberpépet, hanem a Molitor Árpád helyén.
Molitor Árpád már a tizenegyedik isonzói csatában elérhette szivének azt
a legfőbb vágyát, hogy hősi halált hal, Cseresnyés Gergely pedig otthon
van a falujában és nemzi a szebbnél-szebb gyerekeket.
Géza elmosolyodott.
– Nálad mindennek ez a vége, – mondta felsőbbséges jóindulattal. – De
látod, most már mi is ilyen véres fantáziákban gyönyörködünk.
– Ők attól usznak gyönyörben, hogy a fiatalokat valóban véres péppé tépi
a gránát. Mi legalább gondolatban adhassuk vissza.
– Fenékig meg vannak mérgezve a lelkek, – mondta Géza csüggedten. Ki
gyógyitja meg őket?
– Az a jól bevált gyógyitóművész, – felelte Rappaport, most már ismét
halkan és óvatosan, – aki Galileában egyszer már elkezdte gyógyitani a
maihoz teljesen hasonló állapotban lévő emberiséget.
– Rappkóm, ne ejts kétségbe ezzel a konoksággal, – mondta Géza. Komolyan
azt hiszed, hogy erre van szüksége a világnak? Nem volt elég belőle
kétezer évig?
– Nem. Több kereszténységet. Több kereszténység kell. Ha több
kereszténység lett volna a világban, soha ki nem tört volna ez a háboru.
De ha kitört volna, régen véget ért volna. Európa népei nem
keresztények, hanem pogányok. Sokkal rosszabbak, sokkal mélyebben állók,
mintha pogányok volnának: vallástalanok. Hiányzik belőlük minden vallási
érzés. Nem ismerik az áhitatot.
– Ez igaz.
– Mélyebben állanak az animisztikus hitü vad népeknél. Azért
sülyedhettek bele ennek a háborunak a vérmocskos pocsolyájába. Nincsenek
keresztények. Hány igaz keresztényt ismersz?
– Egyet, – felelte Géza csufolódva, – Téged.
– Én az vagyok, – felelte Rappaport komolyan. – Te is az vagy. Rajtad
kivül ismerek még… még… talán kettőt. Van ebben a városban egy-két száz,
ebben az országban egy-két ezer talán. Mit tehetnek ezek? Olyan ember
sincs több pár ezernél, aki bár csak az evangeliumokat alaposan ismerné.
Pedig erre van szükség: kereszténységre. Több kereszténységre.
– De ember! – mondta Géza most már halk haraggal, – hát hogy kezdjem én
komolyan hirdetni az elektronok és az iónok szerkezetén spekuláló,
pragmatista emberiségnek a szentháromságot?
Akármilyen filozófiai spekuláció van olyan valószinütlen, mint a
szentháromság tana; és a plátói _idea_ vagy a Ding an sich épen olyan
merész inszinuáció a józan ész számára, mint ez. Különben pedig: van
kereszténység a szentháromság nélkül is. A katolicizmusban pedig az a
nagyszerü, hogy épen a dogmáit, ha szükség van rá, egyszerü
szimbolumokként tudja kezelni és hogy épen ezért ő, aki legjobban el
tudott távolodni a kereszténységtől, egyuttal a legközelebb is maradt
hozzá. És én megjósolom neked… ezt majd kifejtem egy tanulmányban,
amelyet „Katolicizmus és szociálizmus“ cimen akarok irni… megjósolom
neked, hogy a katolicizmus ötven év mulva az őskereszténység formáihoz
tér vissza és ujra ő vezeti az emberiséget.
Géza jóindulatu mosolygással bólogatott.
– Az a szerencse, öreg Rapp, – mondta, hogy ez a tanulmány ismét
megiratlan műveid hosszu sorozatát gyarapitja, mert ha megirnád, szép
dolgokat olvashattál a katolikus sajtóban az immár határt nem ismerő
zsidó arcátlanságról…
– Az lehet…
– Persze, ez nem lenne bizonyiték ellened. Hanem: én mondtam már neked:
nemcsak keresztény etika van, hanem keresztény metafizika is. Mit
mondjak nekik, ha azt kérdezik: hol van az Isten.
– Mondd nekik, hogy az elektronban és az ionban.
– És ott nyilatkoztatja ki, hogy az ember földi célja az üdvözülés…
– Igen.
– És készüljünk most már azután valóban arra az utolsó itéletre, amelyre
Jézus tanitványai készültek? _Ez_ nem volt szimbolum. Ez utasitás volt.
És igéret. No látod, erre már nem tudsz felelni.
– De igen…
– Hogy ne tekintsük az evangéliumot az egyetlen kinyilatkoztatásnak?
– Ha akarod, ezt. Középkori _katolikus_ misztikusok voltak, akik azt
hirdették, hogy jön még egy vagy több uj kinyilatkoztatás és uj
evangelium. Hirdesd te az ujat.
Géza elgondolkozva nézett maga elé.
– Mi járna ki ma érte? – kérdezte csendesen. Keresztrefeszitést ez a
humánus világ nem ismer többé. Csak golyót és akasztófát. Ügyészeket és
vezércikkirókat.
Sokáig hallgatott, azután ránézett Rappaportra, aki finoman
összeszoritott, csendesen élvező szájjal a likőrje maradékát hajtotta
fel. Elmosolyodott.
– Mondd, öreg Rapp, – kérdezte szelid csufolódással, – alapitsuk meg az
uj, hedonista kereszténységet? Kereszténység a pszichoanalizis alapján,
nemi életünk korlátlan kiélésének programmjával?
Rappaport elpirult.
– Te nagyon tévedsz, – mondta hevesen, – ha azt hiszed, hogy a
kereszténységhez hozzátartozik az aszkézis. Ami a pszichoanalizist
illeti, az a katolicizmusban igenis benne volt, mert mi más a
gyóntatószék, mint az ideggyógyász fogadószobája. És ha a jezsuiták,
akiknek a csodálatos nagyságáról szintén én fogok egy olyan munkát irni,
amely nemcsak rehabilitálja őket, hanem ugy állitja őket végre az
emberiség elé, mint az emberiség megszervezésének korai, tehát tragikus
harcosait… ha tehát ma a jezsuiták vezetnék a katolicizmust, akkor
minden katolikus papnak igenis orvosdoktornak és a pszichoanalizis
művészének kellene lennie, hogy a gyónás megint az lehessen, ami ezer
évig volt; a lelke titkaival gyötrődő emberiség legnagyobb áldása.
Géza mosolygott. Rappaport ingerültebben folytatta:
– És az aszkézisnek önmagában semmi köze a kereszténységhez. A nemzeti
Istenében kételkedni kezdő Judeának a lázas tévelygése volt ez. Az
aszkézis Jézus-előtti gondolat. Jézus megszüntette. Keresztelő János
aszkéta volt, Jézus nem.
– Nemcsak az aszkézisről van szó. De ki mondta azt, hogy ami az égben
köttetett, az a földön ne oldoztassék fel?
Rappaport fáradtan hallgatott. Kipirult, finom bőre lassan
elszintelenedett.
– Hirdessem azt, – folytatta Géza – hogy ezt is belecsempészték az
evangeliumba? Mondjam azt, hogy mert ma a család intézménye ugyis
felbomlóban van és mert minden arra vall, hogy haladunk egy uj formáju
matriarkátus felé, az egész nem gilt többé? Mondjam, hogy a házasság
tovább is felbonthatatlan: tehát, hogy baj ne legyen, inkább ne is
házasodjatok, hanem szüljetek házasságon kivül minél több gyereket,
lehetőleg minél több apától? Talán ha pápa volnék… tudod mit, – akkor se
tudnék mást tenni, mint hogy megdermedve bámulok rá erre a boldogtalan
világra, amely elveszitette az Istenét és amely most néhány száz évig
fájdalmasan tévelyegve bukdácsol előre, mig ismét rátalál. – Gyerünk
innen.
Felállt, gyorsan fizetett, vette a köpönyegét és indult kifelé.
Rappaport fáradt, szürke arccal, lányos, kis lépésekkel ment mögötte. A
hotel előtt találkoztak Kovács Janival, aki jött ki az étteremből.
Rappaport megszólitotta és elmondotta neki, hogy fel akarja küldeni a
Tátrába, a Csillag-szanatóriumba.
– Nagyon köszönöm, főorvos ur, – felelte Kovács Jani, – de csak akkor
fogadhatnám el, ha megkeresném azt a hat-hétszáz koronát, amit itt. Mert
hogy én…
Abbahagyta a mondatot. Vonaglani kezdett a szája és a szeme könnyes
lett. Nagy fáradsággal erőt vett magán.
– Tetszik látni, – mondta szomoruan, – ugy van: voltak, akiknek ezalatt
jól ment a dolga. Az én gyerekeim pedig mezitláb jártak télen és a
feleségem keze olyan a munkától, mintha késsel hasogatták volna fel.
Ujra vonaglani kezdett a szája.
– Pedig olyan szép, kis keze volt – mondta halkan.
Géza lehajtott fejjel, szótlanul hallgatta a beszélgetést. Egyszerre
nagyot sóhajtott, közelebb lépett Kovács Janihoz, rátette a vállára a
kezét, mintha megölelné, azután odahajolt hozzá.
– Jani fiam, – mondta neki eltorzult arccal, – hiszel te Istenben?
Kovács Jani meglepetve nézett a Géza eltorzult arcába és lázasan égő
szemébe. Habozott.
– Azelőtt hittem, százados ur, – felelte végre halk keserüséggel.
A Géza eltorzult arca és tüzelő szeme lobbot vetett.
– Hát az ördögben? – kérdezte sziszegve.
Kovács Jani megdöbbenve nézett rá és nem tudott felelni.
– Mert én már csak abban hiszek, – kiáltotta bele Géza arcába.
Eltaszitotta magától, megfordult és elsietett. Rappaport ott maradt még
Kovács Janinál. Lesütött szemmel egy pár vigasztaló és barátságos szót
szólt hozzá. Nem szabad nekiadnia az embernek magát, hogy a keserüségbe
belesülyedjen. A százados ur kétkedése és lázongása is csak a jóság
szenvedése és háborgása. Van még jóság a világon. Lesz segitség. És van
Isten. Kovács Jani kételkedő, szerény mosolygással nézett le rá, a
lesütött szemére, a fáradt, szürke arcára, és szótlanul hallgatta végig.
– Hm… igen, – mondta azután alázatos felsőséggel, – hogyne… Köszönöm,
főorvos ur.
Kezet fogtak és Rappaport indult Géza után. Géza arca még mindig égett
és a szeme lázasan lobogott.
– Miért mondtad neki, – szólt Rappaport halk szemrehányással. – Nincs
jogod elvenni mástól a hitét.
Géza sebzetten fordult feléje.
– Azt hiszed, – kiáltotta felindultan, – hogy van neki hite? Azt hiszed,
hogy a szenvedők ezen a széles világon fel tudják emelni még valahová
könnytől cserzett arcukat, ha vigasztalást keresnek? Azt hiszed, van
ennek a boldogtalan világnak Istene? Hiszen ha volna. De még az is, aki
epedve és forrón vágyódik rá, még az se tud benne hinni. Azért együgyü
dadogás az, amit te a kereszténységről és az ionokról és az
elektronokról beszéltél, mert mindez jámbor feszengés és hazudozás… a
régi szavakkal egy most feltárult rettentő üresség előtt. Becsülete
igyekvés; – de ne hazudjunk magunknak. Ez nem Isten. A boldogtalan ember
sirva mered bele a végtelenségbe, mert elveszitette a kalauzát, a
reménységét, a célját, a léte értelmét. Nincs Istenünk!
Olyan fájdalmasan jajdult fel, hogy Rappaport ijedten nézett körül, nem
állnak-e meg körülöttük a járókelők. Figyelmeztetni akarta Gézát, de
Géza ekkor karon fogta és felindultan ragadta magával előre.
– És tudod mit? – suttogta neki forró hangon. – Ha az ember
vérkönnyektől kiégett szemét mégis felemeli a magasságba és keres
valamit, akkor lát… lát egy irtóztató trónust… lángon, aranyon, véren és
füstön… és ezen az irtóztató trónuson ott ül kormánypálcával kezében a
sátán és kormányozza, hajtja, meredt kéjjel gyötri ezt a vak
véletlenségből született, céltalan világot.
Kinyujtotta a kezét a vörös fényben égő alkonyati ég felé. A Duna tulsó
oldalán, a citadella felett, fekete felhők csüggtek a vörös égen és
Rappaport megborzongott egy másodpercre, amint rájuk nézett. Azután
szótlanul mentek tovább; járkáltak egy ideig, megint betértek egy
kávéházba és órák hosszat beszélgettek. Géza halkan és nyugodtabban, de
tompa keserüséggel egyre azt fejtegette, hogy a legnagyobb csapás, amely
az embert érte, az, hogy a lét okába és céljába vetett hitét
elveszitette. Ma és holnap – néhány évszázadig, amig egy lángelme valami
megváltó szót ki nem mond: tehát egy uj kinyilatkoztatásig – nem lehet
mást gondolni, csak azt, hogy az okosság elve csak az emberi agyvelő
fejlődési terméke, nem pedig világtörvény. A meztelen lélek beburkolta
magát vele, mint a meztelen test állatbőrökkel, hogy ne dideregjen.
Beléje hazudtuk a világba. Bennünk van csak, de a világban nincs. Az ok
és okozat épitő elve – egyszóval az Isten – a világunkból hiányzik; csak
a véletlen, az ok nélkül valóság, a céltalanság van benne. Egyszóval a
sátán.
Erről sokáig beszélgettek, azután Géza félnyolc tájban hazaindult. Ekkor
eszébe jutott, hogy táviratoznia kell az apjának. Bement egy
postahivatalba és feladta a táviratot, de bizonyosra vette, hogy az apja
ugyse jön el a temetésre, mert mindig gyülölte az öreg Árpádot.
Rappaport azután végigkisérte Gézát a zsufolt Andrássy-uton, amely tele
volt az esti sétálók vágytól sóhajtozó zugásával. A Molitor-palota előtt
elválltak és Géza felment a lépcsőn az ebédlőbe. Az ebédlőben együtt
volt már az egész család és ott volt a vendég is: Baranyay Kálmán
ügyvéd, képviselő, volt államtitkár, az öreg Molitor Árpád jogtanácsosa.
Baranyay szótlanul fogott kezet Gézával. Tömött, hófehér bajuszu, de
ránctalan arcu, hatvanéves ur volt, felsőségesen nyugodt és
rendithetetlenül derült. A kézszoritás után folytatta halk beszélgetését
a család többi tagjaival. Félperc mulva már vacsorához ültek. Halk és
gyors vacsora volt, mindenki halkan beszélt és keveset evett, Baranyayt
kivéve, aki alig beszélt ugyan, de szeretettel, nyugodt odaadással és
bőven táplálkozott. A vacsora után az egész társaság lement a hallba.
Géza eddig magába sülyedten, lesütött szemmel és kinlódó
zavarodottságban ült, most figyelmesen végignézte a többieket, amint
előtte mentek a lépcsőn. Noszlopy kapitány kihivó derékkal és provokáló
fejtartással ment előtte; a fordulnál visszanézett rá és a tekintetéből
gyanakvás és gyülölet lángolt ki. Ágnes fáradtan vonszolta magát, fiatal
arcán szenvedő barna árnyékok voltak, aranyfényü szeme körül kék
karikák. Géza nem tudta elforditani a szemét róla.
A hallban leültek. Az inast, aki a feketekávét behozta, kiküldték,
Baranyay kissé előrehajolt és igy szólt:
– Tisztelt hölgyeim, kedves barátaim, most tehát röviden közlöm veletek
elhunyt, kiváló barátom végrendeletének az intézkedéseit. A megboldogult
a háboru alatt többször végrendelkezett; a legmélyebb erkölcsi
komolysággal foglalkozott ezzel az ügygyel; még tegnap éjjel is – mintha
érezte volna közeli halálát – azon tépelődött és azon vivódott, nem
kellene-e legutóbbi rendelkezéseit megmásitania.
Géza kényelmetlenül, feszült figyelemmel nézett a többiekre, nem
pillantanak-e rá. De mindenki Baranyayra nézett.