– De hiszen a te szobád a második emeleten van.
A Gyuri pattanásos arca felragyogott.
– Én a szobámból, – mondta diadalmasan, – mindig meg tudom állapitani,
ki mikor oltja el a lámpáját. Feltéve, – tette hozzá szomoruan, – hogy
nem teszi be az ablaktáblákat.
– Honnan tudod ezt, Gyuri?
– A te szobád fénye ráesik a kerten tul lévő ház tüzfalára: pontosan
oda, ahol a fehérre meszelt rész kezdődik. A Zoltán szobájából a fény a
pavillon ablakaira esik. Az Árpád bácsi szobájából pedig jobbfelől a
második hársfára.
Ráncolt orral, összehuzott szemmel, pedáns genialitással folytatta:
– Teljes sötétség volt a kertben, csak jobboldalról a második hársfa
csupasz koronája villogott fehér fényben. Pont éjfélkor a fény kialudt.
Az aranysüveges kán emberei akkor surrantak oda az ablak alá. A nyomukat
még reggel is csalhatatlanul elárulta egy perzsa ruhakapocs…
Géza szórakozott mosolygással hallgatta végig az egész vaslogikáju
bizonyitást, amelyből világosan kiderült, hogy a példátlan genialitásu
detektivnek sikerült az aranysüveges kánban a gyilkosság szerzőjét
felfedeznie és ártalmatlanná is tennie. Nevetve dicsérte meg Gyurit.
Gyuri is nagyon jól mulatott a maga genialitásán és mind a ketten
elégedetten indultak ebédelni.
Az ebédet halkan beszélgetve ette végig a társaság. Ágnes nem volt
itthon; reggel elment a kórházba és telefonon megüzente, hogy nem jön
haza ebédre. Az ebéd alatt kiderült, hogy Marianne nem akar többé
iskolába járni és hogy a boldog Molitorné ehhez a tervhez félig-meddig
már hozzájárult. A többiek ellenezték a tervet. Géza egyebek között azt
mondta neki, hogy tizenkétezer korona alapjában véve nagyon kevés pénz.
– Légy nyugodt, – felelte Marianne, – én majd szerzek többet is
magamnak. A fontos az, hogy ennyi van. Hogy a nyomoruság veszedelmén tul
van az ember.
Géza meglepetve nézett rá és tovább akart vele beszélgetni, de Marianne
most már megint hallgatag lett. Szép, kis száját megvetően összehuzta,
elutasitóan felelgetett a kérdésekre és nem figyelt arra, amit körülötte
beszéltek. Az ebédnek azután vége lett és Géza elment a Palota-szállóba.
Ott találkozott Rappaporttal és elmondta neki mindazt, ami tegnap óta
történt vele. Amikor a fejgörcséről beszélt, Rappaport megint hevesen
könyörgött neki, hogy kezeltesse magát. Géza azonban boszankodott és
hallani se akart a dologról. Azután Ágnesről beszélgettek.
– Nem értem ezt a lányt – mondta Géza. – Ma már nem gyülölöm. De
tisztaság nélkül való nőnek tartom.
– Oh, – szólt Rappaport méltatlankodva, – tisztaság nélkül való?!
– Ha a nővéredről volna szó, te is feladnád a te görbe erotikus
teologiádat, amely akkor avat szentté egy nőt, amikor éjszaka fiatal
urakat ereget be magához. Nem érhet férfit nagyobb csapás, mintha ilyen
nőnek nagy szerepe jut az életében. – De én ezt a lányt nem értem.
Tegnapelőtt éjjel nála volt Zoltán. Tegnap nem eresztette be. És egész
este ellenségesen visszautasitotta. Csakugy szikrázott belőle a
gyülölet. Miért? – És amit Zoltánról mondott! És azután ezt mondta:
„épen ugy megölném, mint…“ Mint ki? Miért mondta ezt? Miért mondta épen
nekem? Miért tartott ott engem? Mi történt közte és Zoltán között?
– Kérdezd meg tőle.
– Oh, hogy gondolsz ilyet.
– Kérdezd meg tőle. Férfibabona, hogy ilyesmit nem lehet megkérdezni. A
nők mind tul vannak rajta. Örülnek, ha beszélhetnek róla.
Géza nem figyelt rá. Töprengve bámult maga elé és egyszerre megfogta a
Rappaport kezét.
– Te, – sugta neki nagyon halkan, – én mondok neked valamit: Molitor
Árpádot Zoltán ölte meg.
Körülnézett, azután elkényszeredetten mosolygott.
– No, nem nevetsz ki? – kérdezte kicsit csüggedten. Ha nem nevetsz ki,
akkor őrültnek kell tartanod. Csak őrült mondhat ilyet. Csak egy őrült
láthat itt bent, belül az agyban ilyen kétségbeejtő világossággal egy
_gondolatot_. Nekem semmi bizonyitékom nincs. Semmi. Semmi. De itt bent
ugy világit ez a gondolat, mintha lángbetükkel volna az agyamba
beleirva. Sugárzik. Süt. Éget.
A homlokára szoritotta a kezét. Rappaport ijedten hajolt közelebb hozzá.
Géza azonban már levette a kezét a homlokáról és intett, hogy nincs
semmi baja.
– Lehetséges – kérdezte halkan – bizonyitani azt, hogy valaki _nem_ ölt?
Ha lehetséges és ha Zoltán ezt kétségbevonhatatlanul bizonyitani tudja…
hát én akkor se hiszem el. Én le fogok élni egy életet azzal a
bizonyossággal, hogy Molitor Zoltán megölte Molitor Árpádot. Mondd, nem
szoktak őrültségek igy kezdődni? Hogy lehet csukott ajtón át ölni? Hogy
lehet ugy ölni, hogy a halott egészségesebb szinü legyen, mint az élő
volt? Egy bizonyos, az öregnek az ajtaját délelőtt be kellett törni. Mit
csinált Zoltán, hogy a bezárt ajtó mögött reggel halott embert találjon?
Rábeszélte előtte való este, hogy vegyen be valamit, amitől megerősödik
és megfiatalodik? Az öreg folyton ilyen szereket szedett… Mi? Mit szólsz
ehhez? Ez lehetséges, – nem? Vagy ráijesztett valahogy… éjjel… a bezárt
ajtó mögött, ugy, hogy a rémülettől haljon meg? Mi lehetséges még? Törd
a fejedet. Ördögi találékonyságra van szükséged, mert a pokollal állsz
szemben. Nem tudod még, hogy ki Zoltán? – Maga a sátán.
Rappaport felhuzott szemöldökkel hallgatta Gézát, azután rábeszélte
arra, hogy utazzék el valahová: hegyek közé vagy a tenger mellé.
– Te komolyan őrültnek tartasz engem, – mondta Géza.
– Nem, – felelte Rappaport, – de az csak bizonyos, hogy nem vagy
egészséges.
Géza vállat vont.
– Vagyok olyan egészséges, mint te.
– _Én_ nem vagyok egészséges, – mondta Rappaport.
– Mi bajod?
Rappaport rosszkedvüen legyintett. Géza folytatta:
– Igen, mindnyájan betegek vagyunk egy kicsit, akik évekig odakint
voltunk. De ez nem ok rá, hogy pihenésnek adjuk magunkat. És különösen
nem ok rá, hogy… Nem ok rá, hogy… az áldozat halálával elintézettnek
tekintsünk egy gyilkosságot.
Rappaport felhuzta a szemöldökét és szkeptikus fejmozdulatot tett, Géza
azonban egyre zakatolóbb és lázasabb türelmetlenséggel tépegette ezt a
gondolatot. Mi történhetett? Mi történt? Órák hosszat marcangolta magát
válaszért, orvosi kérdéseket adott fel türelmes barátjának, végre
felállott és karonfogta Rappaportot.
– Most gyere, – mondotta türelmetlenül – és nézd meg. Azt akarom, hogy
nézd meg. Te orvos vagy és meg kell rajta látnod, mibe halt bele.
Rappaport szeliden ellenkezett, végül ezuttal is engedett Gézának.
Elindultak a Molitor-palota felé. Amikor a házhoz közeledtek, a Géza
lázas felindultsága halkabbá lett és lassanként csüggedt hallgatás lett
belőle. A ház előtt Ágnessel találkoztak. Géza köszönt neki és tovább
akart menni, be a házba. Ágnes azonban megállott és kezet nyujtott neki.
Géza ekkor bemutatta Rappaportot. Ágnes nagyon kedves volt Rappaporthoz,
Rappaport tartózkodó, lányos mosolygással beszélgetett vele. Ágnes
odafordult Gézához:
– Fel akarnak menni? – kérdezte.
Géza ugy érezte, hogy lehetetlen kerülgetnie azt, ami a lelkét
foglalkoztatja.
– Azért jöttünk, – mondta komor őszinteséggel, hogy az öreg ur
holttestét megnézzük. Én azt remélem, hogy ha ő… ha egy jó orvos
megnézi, akkor… akkor meg tudja állapitani a halál okát.
Ágnes elkomolyodva bólintott.
– Hát nézzük meg, – mondta. – Hiszen én is orvos vagyok.
Bementek a kapun és átmentek az alsó folyosón a kert felé nyiló
csarnokba, amely rendesen zárva volt és amelyben most ott állott már a
ravatal. A csarnokban még dolgozott a temetkezési vállalat egy-két
embere, de a csarnok már be volt vonva feketével és a ravatal körül
égtek a gyertyák. A ravatalon ott feküdt Molitor Árpád. Géza elfogódva
állott meg a ravatal előtt és halk szorongással nézett fel a halottra.
Valóban meghalt? Még mindig olyan, mintha aludnék. Felrázta magát ebből
az elfogultságból, hogy Rappaportot nézze. Rappaport figyelmes,
udvariasan kegyeletes arccal állott meg előbb a ravatal egyik oldalán,
azután lábujjhegyen átkerült a másik oldalra. Figyelmesen és udvariasan
vizsgálta a halottat, mintha megszólitásra várna tőle. Ágnes
mozdulatlanul várt, a tekintete azonban ugy tetszett, lassan gunyossá
válik. Rappaport lábujjhegyen visszajött. Géza izgatottan szólni akart
hozzá, de Ágnes megelőzte.
– No, mit talál? – kérdezte halkan, egy kis felsőbbséggel.
Rappaport udvariasan oldalra hajtotta a fejét.
– Hm, – mondotta elnyujtva és nagyon halkan, – legfeljebb a hulla szine
volna szembeötlő.
Ágnes hátrakapta a fejét, egy másodpercig összehuzott szemmel nézett
Rappaportra, azután bólintott és halkan, elismerően igy szólt:
– Igen, az arc üdesége határozottan feltünő. Például az ajkak egyenesen
pirosabbak, mint életében voltak.
Most Rappaport nézett rá meglepetve, azután ránézett a halottra, azután
tartózkodva, lesütött szemmel mondta:
– Itt nyoma sincs a rendes szürkészöld szinnek. És nagyon tanulságos
lenne a háton és a nyakon a hullafoltokat megnézni.
– Esetleg azok is vörösek lennének, – mondta komolyan Ágnes.
– Tanulságos lenne a vérvizsgálat, – szólt halkan Rappaport.
– Luggal, – mondta Ágnes. A vér nem lenne a lugtól piszkos-szürke, hanem
– … szép cseresznyepiros szinü.
Ágnes komolyan bólintott, azután megfordult és elindult kifelé. Géza
reszkető türelmetlenséggel hallgatta a beszélgetésüket. Most megfogta a
Rappaport karját és vitte kifelé. Mikor kiértek, Ágnes megállott.
– Mi volt az? – kérdezte Géza. – Mit beszéltek?
Ágnes nem felelt neki. Kezet nyujtott Rappaportnak.
– Én most felmegyek, – mondta. – Nagyon örülök, hogy megismerkedtünk.
Jöjjön el hozzánk egyszer. Hamarosan. Igen? Viszontlátásra.
Bucsut intett Gézának és elindult.
– Miről beszéltetek? – kérdezte Géza.
– Mennénk be, – felelte Rappaport, – valahová… a szobádba.
Géza felvitte a szobájába.
– Hát kérlek, – mondta itt Rappaport lesütött szemmel, – a hulla akkor
szokta az ilyenféle eltérést mutatni a rendes szürkészöld és szederjes
szinektől, ha a vér szaturálódott valami idegen anyaggal. Ilyen
esetekben nem jogtalan az a feltevés – de mindenekelőtt vérvizsgálatra
lenne szükség – hogy a halál mérgezés és pedig gázmérgezés következtében
állott be.
Géza felorditott. Halálsápadt arccal, őrjöngő szemmel rohant az ajtó
felé, az ajtónál tántorogva megállott, azután lassan megfordult és
lihegve visszavánszorgott a szobába.
– Megálljunk csak, – nyögte keserü dühhel. – Még nincs itt az ideje,
hogy a gyilkos torkának menjek. Oh, hohó, itt vigyázni kell; királyi
gazemberrel állunk itt szemben, aki gondoskodott róla, hogy ha mégis
vádat találnak emelni, ne ő legyen a vádlott, hanem _én_, A sátánnal
birkózunk itt öregem, legyünk okosak, mint a pokol.
Megrázta magát, felállott, sétált a szobában egy ideig, azután kisimult
és megnyugodott arccal, higgadtan és csendesen mondta:
– Most meg fogjuk állapitani, miképen történt a gyilkosság. Egyelőre a
következő adataim vannak. Én tizenegy óra után jöttem haza; a bolond
öreg Noszlopy állitása szerint tizenegy óra husz perckor jöttem fel a
lépcsőn. Ezt az állitást megbizható adatként elfogadhatjuk. Elszittam
egy szivart, – ideges, gyors szivarozó vagyok; ez tarthatott huszonöt
percig. Lefeküdtem, olvastam, készültem elaludni, mindez igénybe
vehetett tizenöt percet. Ekkor, körülbelül éjféltájban, feljött ide, a
második emeletre Zoltán. Végigment tehát az első emeleten, ahol kijött a
szobájából, tizenkét órakor. De _pont éjfélkor kialudt a fény_.
Ránézett Rappaportra, Rappaport feszült figyelemmel hallgatta.
– Ez, – mondta Géza, – tökéletesen megbizható adat. Pont éjfélkor
kialudt a fény. Milyen fény aludt ki? A gázlámpa fénye a Molitor Árpád
szobájában. Az első emeleten senki másnál nem égett már lámpa. Noszlopy
kapitány lefeküdt és szokása szerint rögtön elaludt, ezuttal különösen
elégedett lélekkel azért, mert barátját az én készülő merényletemmel
szemben megvédte. Zoltán pedig… Zoltán pedig kint volt a folyosón. Mi
történt Molitor Árpád szobájában? Az öreg tiz óra után lefeküdt, hogy uj
végrendeletéről őseivel tanácskozzék. Az ajtaját gondosan becsukta, mert
mindig zárt ajtók mögött aludt és mindig teljes világosságban. Félt az
éjszakától, amelyet pedig többnyire egészségesen átaludt. Azt szokta
mondani, azért ég egész éjjel a szobájában a lámpa, mert nem alszik. Ez
nem volt igaz. Tiz óra tájban el szokott aludni és nyolc óra tájban
frissen fel szokott kelni. Tizenegy óra után tehát mélyen aludt, bár az
ernyőslámpa előbb teljes fénynyel megvilágitotta a szobát, majd pont
éjfélkor kialudt.
Géza elhallgatott nehány másodpercre és kérdően ránézett Rappaportra.
Rappaport bólintott. Eddig minden rendben van. Géza is bólintott, azután
még nyugodtabban, egészen hideg tárgyaló hangon folytatta:
– Itt felvetődik egy kérdés, amelyre, ha lehet, felelni kell. Miért
égett tegnapelőtt éjjel gázlámpa Molitor Árpád szobájában; helyesebben:
mi vagy ki rontotta el a villamos világitást? Estefelé a villamos
világitás még rendben volt. Tiz óra tájban elromlott. A szerelők azt
mondták, egyszerü rövid zárlat volt az egész. Ha tegnapelőtt este tiz
óra tájban például rám nézve állott volna elő olyan helyzet, hogy ebben
a helyzetben szükségem van a villamos világitás elrontására, mit tettem
volna? Egy másodpercre feljöttem volna a hallból ide a második emeletre,
ahol akkor senki sincs, fogtam volna egy vasdarabot…
Körülnézett a szobában. Az éjjeli szekrényéről levett egy zsebkést,
kinyitotta és odament vele egy villamos kontaktushoz.
– Két sarkot egyszerüen összekötöttem volna…
A zsebkés vasrészébe lila szikrázás suhant át, hangos sercenés és
sustorgás hallatszott, és a villamos lámpa kialudt. Az ablakon az utca
bágyadt fénye szürődött be. Géza visszaült a helyére.
– És meg lett volna a rövid zárlat. Ezt tehettem volna, ha például
kilenc óra tájban arról értesültem volna, hogy egy végrendelet a káromra
készül megváltozni. De ez a feltevés nem is szükséges a bizonyitáshoz.
Én ragaszkodom hozzá, mert én látom… én itt, magam előtt látom az
egészet… mert előttem a gyilkosnak nincs többé titka. – De mondhatjuk
azt is, hogy a villamosvilágitás valami más ok következtében egyszerüen
elromlott és a gyilkos csak ezt a véletlent használta fel. Mondhatjuk
azt is, hogy ez a véletlen sugalta neki a gondolatot. Maradjunk tehát e
mellett. A véletlen sugalta neki a gondolatot. Pont éjfélkor kijött a
folyosóra és indult felfelé a második emeletre. A folyosó közepén égő
gázlámpát eloltotta. Sötétségre volt szüksége. Tudta, hogy eloltja majd
a villamos lámpát a második emeleten is. Tehát eloltotta. Sötétség lett.
Indulhatna tovább. Az első emeleten azonban a lépcső kanyarodásától
éppen balra ott van a gázóra egy kis függöny mögött, mely épen olyan
vörös, mint a folyosó szőnyege. Vagy mint a vér. Ha ennek a gázórának a
nagy csavarját egyszer elforditja az ember, egészen jobbra, akkor
valamennyi lámpaláng, amely az emeleten még ég, kialszik, mert hiszen a
közös vezetéket elzárták. Hát kialszik. Az ember néhány másodpercig vár
a gázóra mellett. Ha valamelyik szobában mozgást hall, esetleg
csengetést, vagy haragos lármát, akkor módjában van visszavonulni a
szobájába és aludni. Sok minden egyéb lehetősége is van, ha épen lármát
hall. De ha teljes csend van, akkor az egy égő lámpa kialvását senki se
vette észre és akkor megint vissza lehet a kulcsot forditani egészen
balra, hogy a vezeték ismét bőven öntse a gázt néhány óra hosszat. Az
ember ekkor elmegy szerelmi találkozóra és hajnaltájban, amikor hazatér,
három-négy órakor, ismét csavar egyet a gázóra csapján. Elzárja. Ha
három-négy óra hosszat ömlött belőle a gáz, akkor megtette a
kötelességét. Gyilkos módon megtöltött egy szobát. Most adjunk neki
módot az elillanásra délelőtt tizenegyig, amikor majd be kell törni az
ajtót. Amikor az ajtót betörjük, mindenkit kiparancsolnak a szobából. A
rossz szagra ráfogjuk, hogy kozmetikai szerektől ered. A halott amugy is
egész éjszakára nyitva tartatja a szomszéd szoba felső ablakát, mert az
hiszi, hogy a friss levegőtől az ember fiatal marad. A szellőztető
készüléket mindenesetre rögtön meginditjuk. Amire az orvos jön, már
legfölebb szivszélütést állapithat meg. Ha azonban vagy az orvos, vagy
más gyanakodni találna, ki az akkor, aki itt gyanus lehet? Nem más, csak
az, aki a halottat pár órával előbb kiirtással fenyegette, aki a
kitagadástól tartott és aki ellen tanu is van: bizonyitván, hogy éjjel
őt látta a gázóra közelében.
Géza felállott, odalépett Rappaporthoz és rátette a kezét a vállára.
– No öreg Rapp, mit szólsz ehhez?
Rappaport sápadtan ült a homályban, nehezen kereste a szavakat; ekkor
azonban felnyilt az ajtó és Czáránné nézett be.
– A világosság miatt tetszett csengetni? – kérdezte. – Már ég a gáz. A
villamosság az egész balszárnyon elromlott.
Géza odament a gázlámpához, meggyujtotta, azután visszafordult Czáránné
felé.
– Jőjjön csak Czáránné – mondotta – mi van ezekkel a lámpákkal? Mit
romlanak el ezek most folyton?
Czáránné bejött a szobába és köszönt Rappaportnak.
– Tetszik tudni, – mondotta – ez is bizonyosan olyan. Háborus munka.
Azelőtt évszámra nem volt bajunk vele. Most meg három nap alatt
másodszor ég ki. Tegnapelőtt az első emeleten.
– Szerencse, – mondotta Géza – hogy be van a gáz vezetve. Sok gázt
használunk el?
– Dehogy – felelte Czáránné. – Lent a konyhában, igen; de itt az
emeleten félévszámra semmit. Csak ha néha el van romolva a villamos
világitás.
– Mikor fizették az utolsó gázszámlát?
– Meg van annak féléve is. Azóta se itt, a másodikon, se az elsőn meg se
volt gyujtva egy se.
– No jól van, Czáránné. Mi ujság magánál?
Czáránné rémült tekintetet vetett Rappaportra, a szája vonaglani
kezdett, azután elfehéredő arccal sugta:
– Levelet kaptam az uramtól. Két-három nap mulva itthon lesz.
– No, Czáránné, hiszen akkor…
Az asszony egész teste reszketett. Rémület és zokogás rázta. Géza szólni
akart hozzá, de az asszony hirtelen megfordult és kirohant. Géza
elgondolkozva nézett utána, azután igy szólt:
– Ezt majd holnap. – Most… most szedjük még össze azokat az adatokat,
amelyek összeszedhetők. Mit gondolsz, mennyi gáz árad ki egy ilyen lámpa
csövéből óránkint?
Rappaport vállat vont.
– Azt könnyü kiszámitani, – mondta.
– Hát számitsd ki.
Rappaport megnézte a cső vastagságát, ceruzát vett elő, számitgatott és
végül igy szólt:
– Egy óra alatt kiömlik egy ilyen csövön száz-százhusz-száznegyven
köbdeciméter világitógáz.
– Mondjuk százhusz – szólt Géza. – E szerint három-négy óra alatt
három-négyszáz köbdeciméter. Most gyere velem.
Kivitte a folyosóra. A gázóra előtt megállott, félrehajtotta a függönyt
és lehajolt a fogyasztásmérő készülékhez.
– Nézd meg – mondta – ez ugyszólván a nullán áll. Félév óta most ég itt
először gáz. Az első emeletinek e szerint egy félköbmétert kell
mutatnia.
Lement az első emeletre. Rappaport dobogó szivvel ment vele.
Kényelmetlenül érezte magát, kinos volt számára az a gondolat, hogy
valaki rajtakaphatja őket ezen a vizsgálódáson. Géza azonban lehajolt a
gázórához, kiegyenesedett és nyugodtan mondta:
– Nézd meg; majdnem egy fél köbméter. Épen elég arra, hogy eltegyen az
utból valakit.
A második emeletről Ágnes jött lefelé. Megállott a lépcsőnél és felemelt
fejjel, csendesen kérdezte:
– Mit csinálnak maguk itt?
– Azt vizsgáljuk, – felelte Géza fanyar komolysággal, – mennyi gáz
fogyott itt el tegnapelőtt óta.
– Ah, ez érdekes.
Megfordult és lassan ment lefelé a lépcsőn. A földszinten befordult a
hallba és visszanézett Rappaportra:
– Nem ül le egy kicsit beszélgetni?
Rappaport leült. Géza elkomorodva járkált ide-oda és egyre sötétebb
dermedtséggel sülyedt magába. Ágnes elfogulatlan derüvel intézett néhány
kérdést Rappaporthoz – a fronton való élményeiről, az orvosi terveiről –
és nemsokára barátságosan bizsergő beszélgetésbe merültek. Hét óra
tájban Zoltán átment a hallon. Ágnes ekkor meghitta Rappaportot
vacsorára. Rappaport elfogadta a meghivást. Később lejöttek a család
többi tagjai is és Zoltán is visszajött a hallba. Ágnes felállott.
– Mi mondta nyugodtan, – most fel fogunk menni. Vendégem van vacsorára.
Zoltán ekkor odalépett hozzájuk:
– Miért akar megfosztani bennünket attól az örömtől – mondta
szeretetreméltóan – hogy a maga vendége a mi vendégünk is legyen?
Ágnes egy könnyü fejhajtással válaszolt. Zoltán bemutatkozott
Rappaportnak és megkérte, hogy tisztelje meg őket; szerezze meg azt az
örömet, hogy –. Rappaport félrehajtott fejjel állott, megköszönte a
meghivást és könnyedén elpirult, zavart, lányos arccal viselte el, hogy
megismertessék a család többi tagjával, köztük Noszlopy kapitánnyal is.
A vacsoránál Rappaport előbb megigézetten bámulta Zoltánt, azután
megrettent attól a gondolattól, hogy Zoltánnak feltünik az a csodálkozó
bámulás és Marianne-nal kezdett beszélgetni, aki mellette ült. Marianne
hallgatag és dacos volt, minthogy azonban Rappaport ugy beszélt vele,
mint egy királynővel – mert minden nővel igy beszélt, a tiz éves
lányokkal is és az utcai lányokkal is – hamarosan felmelegedett és
nemsokára lázas, halk beszélgetésbe fogott Rappaporttal. Kozmetikai
szerekről, toalettekről és ékszerekről volt szó, végül egy
jelentéktelen, de ragyogóan öltözködő kis szinésznőről, akit Rappaport
személyesen ismert. A többiek halkan és tartózkodóan beszélgettek a
háboruról és háborus dolgokról. Géza néha felrázta magát és szólt
egy-egy szót, de azután megint sötét, szinte magánkivül való töprengésbe
merült. Vacsora után lementek a hallba. Tiz óra után Gyurinak és
Mariannenak le kellett feküdnie; Marianne szivszakadva bucsuzott
Rappaporttól és könyörgött neki, hogy máskor is jöjjön el, itt eddig
mindenki olyan unalmas volt, most végre akadt egy érdekes ember, akivel
ő nagyszerüen, _nagyszerüen_ mulatott. Rappaport tartózkodóan
mosolygott.
Azután ő is menni készült. Géza hallgatott, de Ágnes tartóztatta.
– Maradjon még, – mondta neki barátságosan. Nem szereti az éjszakai
beszélgetéseket? Mi tegnap is órák hosszat beszélgettünk Gézával. És én
ma is mindjárt friss fekete kávét főzök.
– Ugy? – kérdezte Zoltán udvariasan, – ma is hosszu virasztás lesz.
– Igen – mondta Ágnes, – nincs kedvem lefeküdni.
Szembe fordult Zoltánnal.
– És a második emeleten – folytatta nyugodtan, – elromlott a villamos
világitás. És én gyülölöm a gázvilágitást. És félek tőle.
Rappaport elsáppadt. Géza égő szemmel meredt Zoltánra. Zoltán csendesen
fujta a szivarja füstjét és nyugodtan bólintott és derülten nézett bele
az Ágnes szemébe.
– Igaza van, – mondta nyugodtan. – Én is gyülölöm. Tegnapelőtt itt az
első emeleten is elromlott a villamos világitás. Ez mind a háborus anyag
silányságától van.
Megállott egy másodpercre, azután közömbösen huzta fel a szemöldökét.
– De félni a gázvilágitástól a végén csak annak van oka, aki nem tud
vigyázni.
Nyugodtan szivta tovább a szivarját. Ágnes tehetetlenül és ijedten
nézett rá. Rappaport zavartan vizsgálta, Géza fuldokló, mély
lélegzeteket vett, Zoltán csendesen beszélt tovább a háborus kopásról.
– Ez a ház is vigasztalanul megkopott a háboru alatt – kivül-belül
csorbul, kopik és repedezik. Az öreg ur erkölcstelenségnek tartotta
ilyesmire pénzt költeni a háboru alatt. Most pedig, a negyedik évben már
az anyagok is hiányzanak a rendbehozatalhoz. És ha megvolnának, attól
kellene tartani, hogy kisebbrendü lázadást okoz, ha az emberek látják,
hogy ilyesmire van pénz.
A beszélgetés lassan folyt tovább. Rappaport végre felállott és indult
haza. Géza kikisérte. Mire visszajött, a hallban már csak Ágnes és
Zoltán volt. Ágnes állott; nekitámaszkodott egy asztalnak, mint aki
védekezik egy támadás ellen; előtte állott Zoltán és előrehajló, karcsu
testtel, feléje hajló fejjel halkan beszélt neki.
Géza habozva állott meg. Ágnes hozzáfordult és levegő után kapkodva,
kihivó nyugalommal mondta:
– Jőjjön Géza. – Üljön le. – Akar egy csésze feketekávét?