BIRÓ LAJOS
A MOLITOR-HÁZ
DETEKTIVREGÉNY
LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA, BUDAPEST
_Budapest, 1918. tavaszán._
Légrády Testvérek nyomása, Budapest.
I.
Molitor Árpád abbahagyta a beszélgetést, kiegyenesedett a
billiárd-asztal mellett, dákóját lecsusztatta a szőnyegre, szegletes ősz
fejét magasra emelte és nyomatékos és rejtelmes hangon igy szólt:
– Ugy látom, mégis Antal fog nyerni.
Évek óta játszott egyedül egy karambol-partiet. A játék azonban az ő
állitása szerint elkeseredett mérkőzés volt két fél között, akikről csak
annyit lehetett tudni, hogy az egyiket Antalnak hivják, a másikat
Olivérnek. Antalról és Olivérről való minden egyéb közlése egészen
elmosódó és homályos volt. Néha ugy tetszett, hogy az egészet tréfának
tekinti, máskor azonban ugy viselkedett, mintha Antal és Olivér
láthatatlanul valóban maga játszaná az évek óta tartó játékot. Ha valaki
kérdést tett Antalra vagy Olivérre nézve, akkor mértéktelen dühbe jött.
Most ismét felemelte a dákót és játszani kezdett. Az Olivér mai
balszerencséje még néhány aggodalmas fejcsóválásra birta, egyébként
azonban folytatta az előbb abbahagyott beszélgetést. Ilyenkor este,
vacsora előtt amikor az egész család összegyült a hallban, mindig a
háboruról volt szó, mert Molitor Árpád ilyenkor az aznapi vezérkari
jelentéseket kommentálta és a jövő eshetőségeit tárgyalta. A vezérkari
jelentések ekkor – 1918. tavaszán – mindig jó hireket hoztak és Molitor
Árpád haragos fantáziával duskált a jövő nagyszerü győzelmi
lehetőségeiben.
A többiek keveset beszéltek. Noszlopy kapitányt kivéve, mind a Molitor
név viselői voltak. Kimutatható rokonság köztük és Molitor Árpád között
alig volt, és a háboru kitöréséig a diszes nagy házában és óriási
vagyonában egyedül élő Molitor Árpád nem is törődött velük. A háboru
kitörése azonban ugy fellelkesitette, hogy akkor és azóta a nagy
cselekedetekre való vágyódás állandó mámorában élt. Már az első hónapban
maga köré gyüjtötte mindazokat, akik az ólublói és trakostyáni
Molitor-család leszármazói voltak és azóta fel-felbugyborékoló
képzelettel törte a fejét azon, hogyan adja vissza a Molitor-névnek régi
fényét. Molitor Gézától várt legtöbbet, a fiatal archeologustól, aki az
egyetlen volt a család tagjai közül, aki bevonult katonának. Molitor
Géza három és fél évig, kisebb-nagyobb megszakitással, frontszolgálatot
tett; amikor egyszer-kétszer szabadságra haza jött volt, akkor gazdag
rokona áradozó lelkesedéssel fogadta; rövid idővel ezelőtt Géza ismét
hazajött; egy nehéz gránát robbanása felemelte volt, földhözvágta és
eltemette; utána kórházba került és azután féléves szabadságot kapott.
Két hét óta azonban, amióta itthon volt, az öreg ur régi lelkesedésének
semmi nyomát nem mutatta. A viselkedésében inkább halk sértődöttség és
kényeskedő duzzogás volt. Géza nagy meglepetésére lassanként megértette,
hogy a sértődöttségnek és a duzzogásnak két oka van. Molitor Árpád
először is szégyenli, hogy a Molitor-névnek egy viselője idegsokkot
kapott, ami a férfiassággal és a hősiességgel teljesen
összeegyeztethetlen dolog, másodszor meg van sértve azért, hogy
katona-rokona nem szerezte meg a Mária Terézia-rendet. Eddig bizonyosra
vette, hogy megszerzi, és ezzel uj fényt ad a Molitor névnek. Mindabban,
amit két hét óta a háboruról beszélt, benne volt ez a halk sértettség és
kényes duzzogás. Molitor Géza az első napokban válaszolt neki és magára
nagy erőfeszitéssel nyugalmat kényszeritve, próbálta meggyőzni:
általában a maga nézeteinek megnyerni. Pár nap óta nem igen válaszolt
neki, hanem többnyire fáradtan és szótlanul hallgatta.
A többiek keveset törődtek azzal, amit a ház ura a billiárd-asztal
mellett beszélt, legfeljebb néha mondott egyikük-másikuk egy-egy
közömbös és felsőbbséges helyeslő szót. A billiárd-asztal tulsó oldalán
ültek, Gézával szemben és tőle mindig különhuzódva. Ott volt Molitor
Ágnes, egy sugárzóan friss, ragyogóan tiszta, és egészségtől tündöklő
huszonhároméves lány, aki egy évvel ezelőtt lett orvos és aki ilyenkor a
kórházból jött haza. Nem messze tőle az anyja, egy nem nagyon öreg, de
egészen megtört, félénk és fáradt asszony. Marianne, a huga, bimbózó,
tizenötéves leány, aki soha nem figyelt arra, ami itt körülötte történt,
hanem mindig a saját gondolataival volt elfoglalva. Ágnes mellett,
mindig egészen közel hozzá, ott ült Molitor Zoltán, a képviselő. Ő volt
az öreg Árpád legközelebbi rokona, harmadági unokaöccse. Ő volt az
egyetlen is, aki hasonlitott rá. A koponyája felül épen olyan széles és
szegletes volt, mint az öreg Árpádé, de rendkivül finom, selymes barna
haj volt rajta. Felülről lefelé a feje elnyult és megkeskenyedett. Olyan
volt, mintha el akarna fogyni. A végső és fokozhatatlan elfinomodás
hatását tette. Egyenes orra, vonalszerüen keskeny szája, hosszu és
vékony szemöldöke olyan testetlen finomsággal megrajzolt volt, hogy néha
már nem is látszott emberi arcnak.
Valószinütlen, fáradt szépségü, jéghideg fején csak a szeme élt eleven
és nagyon emberi életet. Hosszu szempilláinak egy-egy mozdulatára új
fényben szikrázott szürke szeme; vágyódó volt, fenyegető, eltaszitó,
kérő, baljóslatu.
Rajtuk kivül még ketten voltak a szobában. Gyuri, az Ágnes tizennégyéves
öccse, pattanásos arcu, nyurga fiu, aki egyetlen másodpercig nem maradt
a helyén, hanem folytonosan settenkedett és lopózkodott. Semmi a világon
nem érdekelte, csak a detektivtörténetek és ezért folyton nyomozott.
Ide-oda settenkedett és lopózkodott; ha valaki felkelt a helyéről, ő
rögtön ott termett és nagyitó üveggel megvizsgálta a széket; azután
hirtelen levetette magát a földre és néhány agyagmorzsából
megállapitotta, hogy a bünös a Svábhegyen rejtette el áldozatát, mert
Budapest környékén csak a Svábhegyen van ilyen vastartalmu agyag. Ő maga
se vette komolyan ezt az egész dolgot; hosszu orrát tudatosan szedte
nevetséges ráncokba; de egyszerre játszotta a nagy detektiv
karrikaturáját és magát a nagy detektivet. Mulatott a dolgon. A másik
ember, aki még a hallban ült, Noszlopy kapitány volt. Noszlopy kapitány
sohase volt kapitány és nem is volt Noszlopy a neve. De olyan
kimondhatatlan és feszes előkelőségü lény volt, hogy Molitor Árpád
negyven évvel ezelőtt kiemelte egyik vállalatának az alkalmazottai
közül, előbb titkáraként, azután barátjaként tartotta maga mellett,
tótos hangzásu nevét letétette vele és kinevezte Noszlopynak és
kapitánynak. Azóta Noszlopy kapitány egész külső és belső lénye olyanná
lett, mintha valóban Noszlopy volna és kapitány volna.
Molitor Árpád Olivér után ismét Antal helyett játszott már; közben
bugyborékoló lelkesedéssel beszélt arról, hogy a győzelmek milyen
sorozatát fogják hadseregeink most aratni; azután ismét áttért arra a
napok óta ujra meg ujra kifejtett nézetére, hogy, sajnos, a mai
fiatalság méltatlan ehhez a történelmi nagy időkhöz. Sem testben, sem
lélekben nem tud hozzá méltó lenni.
Molitor Géza félrehajtott fejjel hallgatta ezt a haragos és kihivó
szónoklást. Ma különösen rossz napja volt. Délben jeges borogatásokat
rakott a homlokára, mert heves főfájás kinozta; egész délután az az
érzése volt, hogy baloldalának érzéketlensége, amelyet a gránátrobbanás
és az idegsokk hozott és amely a kórházban elmult volt, megint
visszatér. A Zoltán idegen és hideg pillantása jobban ingerelte, mint
máskor, és az Ágnes halk nevetéseit mind maga ellen való támadásnak
érezte. Ágnes hátraveti kegyetlenül egészséges és energiától ragyogó
fejét és halkan megint valami olyasmit mond Zoltánnak, ami ő rá
vonatkozik és amit többé-kevésbbé nyiltan már neki is megmondott. Mit
mondhat? – A jó Géza tenyerébe hajtja szenvedő Krisztusfejét és ismét
megbocsát az öreg, bolond Árpádnak. – Mit még? – Hja, az embernek
megvannak az elvei, de mit meg nem tesz egy apostoli lelkü ember
valamely tetemes örökségért. – Ágnes halkan nevetett odaát és Géza
szenvedve lopott egy futó és félénk pillantást feléje. Milyen
tehetetlenség, hogy még ezeket az embereket se tudja megnyerni és
meggyőzni. Hogy remélheti akkor, hogy milliókat fog megnyerni,
meggyőzni, megváltoztatni? Érdemes-e velük és értük fáradni és nem
kell-e őket örök és gonosz ellenségnek tekinteni? Nem minden embert, –
csak ezeket itt, – ezeket az elvakult, gondtalan, önző és hidegszivü
embereket? Ma reggel óta folyton elviselhetetlen bizonytalanság-érzés
kinozta. Mintha a lelke valami furcsa billenékenység állapotában lett
volna. Belül egyre az a veszedelem fenyegette, hogy igazat fog adni a
hóbortos öreg Árpádnak és hogy ha Ágnes ránéz, akkor egyszerre ő is az
egész lelkével azt fogja érezni, hogy nincs értelme másnak, csak az
erőnek, az egészségnek és a jókedvü élvezésnek. A gyengéknek, esetteknek
és szenvedőknek pedig egyszerüen nincs igazuk. Most azonban, amint az
Ágnes biztos tekintetü, nagy barna szeme, a barna szemgolyó körül az
élesen kirajzolt fekete karikával, megint rajta pihent egy percig és ő
ebből a fénynyel telt barna szemből taszitó idegenséget és érthetetlenül
kergető lenézést érzett ki, a lelkében egyszerre nagy nyugalom támadt.
Végre világossá lett számára, mit kell tennie. Elég sokáig várt vele;
most egy percig sem szabad habozni többé. Megvárta, mig az öreg Árpád
befejezett egy ujabb kifakadást a mai fiatalság ellen, azután felállott,
odament hozzá, halkan megérintette a vállát és igy szólt hozzá:
– Most engedd meg, hogy röviden én is megmondjam neked minderről a magam
véleményét.
A felállása, a mozdulata, a hangja olyan uj és olyan szokatlan volt,
hogy az öreg meghökkenve hagyta abba a játékot és csodálkozva
egyenesedett ki; a többiek is egyszerre figyelni kezdtek. A hallon puha
lépésekkel egy inas ment át, olyan volt mintha a hirtelen csendességben
egyszerre lábujjhegyen kezdett volna járni.
– Nem akarok belemenni olyan magyarázatokba, – mondta Géza nyugodtan, –
amelyeket a lelked és az elméd sajátságos alkatánál fogva meg sem
érthetnél. De meg akarok valamit mondani, amit meg fogsz érteni. Az én
számomra ez a háboru alatt lett világossá, bár tiz-tizenöt éve érik
bennem. És pedig: ti, akik most hatvan és hetven év között vagytok,
bennünket, akik harminc és negyven között vagyunk, _leszoktattatok az
ősz haj tiszteletéről_. Meg vagyok róla győződve, hogy ez világtörvény:
a huszadik század első két évtizedében érvényes volt az egész civilizált
emberiségre. De sehol ez az ellentét és sehol ez a lelki szakadás és
kényszer gyötrelmesebb nem volt, mint Magyarországon, mert ti itt nálunk
nemcsak tehetetlenek, kiszikkadtak, vezetésre képtelenek voltatok, mint
amilyenek voltak a többiek is, akiknek egy-egy ország a kezében volt,
hanem azonkivül karaktertelenek, gyávák és kicsinyesek is. Férfiatlanok.
Az én nemzedékem azzal a forró vágygyal a szivében jött, hogy
tisztelhesse azokat, akik előtte jártak: ti megtanitottátok rá, hogy
megvesse az ősz hajat. Nincs kivétel, – se tudomány, se irodalom, se
politika, se gazdasági élet. – Jó. – Ez igy volt már a háboru előtt. Ti,
akiknek a nemzetek sorsa, az emberiség sorsa a kezében volt, ugy
rendeztétek be a világot, hogy ennek a háborunak el kellett jönnie. Nem
értettetek a világ sorsának intézéséhez, amint a konok öreg kocsis hiába
próbál nagy tapasztalataival és évtizedes kocsisbölcseségével automobilt
vezetni, ha egyszer nem akarja megtanulni, _hogyan_ kell automobilt
vezetni. Ti nem akartátok megtanulni. Jött a háboru. Jó. Ujjongtatok.
Jó. Én is örültem; igaz, hogy én nem másokat küldtem a pergőtüzbe és a
gránátgázba, hanem magam mentem.
De jó. Ennek igy kellett jönnie. Hanem, hogy a háborunak nemcsak nem
tudjátok végét vetni, hanem nyilván nem is akarjátok, hogy a háborunak
titokban talán még mindig örültök és hogy nemcsak általában a fiatal
évszázadot, hanem még ezt se, még ezt a háborut se tudtátok megérteni, –
mi az értelme, mit jelent, miből lett, mivé kell lennie, – abból az
következik, hogy veletek le kell számolnunk. Most hatvan és hetven éves
emberek küldik a husz, harminc és negyven évesek millióit a halálba. Ha
a háborunak vége lesz, a husz, harminc és negyvenéveseknek egy
dühorditása fog végigzugni a világon: elsöpörni a konok és kártékony
hetvenéveseket. Kipusztitani és elpusztitani őket, ha másként nem megy:
puszta kézzel rakásra fojtogatni őket. Csak ezt akartam neked
megmondani. Holnap elköltözöm a házadból. Isten veled.
Megfordult és kiment. A szobában halálos csend volt. Az öreg Árpád eddig
nyitott szájjal és kimeredt nagy szemmel hallgatott. Most a dákó kiesett
a kezéből, ő utána fordult Gézának és sápadtan meredt az ajtóra, mely
becsukódott mögötte. A többiek se tudtak megszólalni. Zoltán gunyosan
mosolygott Ágnesre, de Ágnes komolyan vonogatta a vállát. Hosszu csend
volt és senki se mozdult, csak Gyuri lopózkodott oda a Géza elhagyott
székéhez és izgatottan előrántott nagyitóüvegével gyorsan megvizsgálta a
dohányzóasztalon levő cigarettahamut. Végre egy inas jelentette, hogy
tálalva van és az egész társaság felment az ebédlőbe.
Géza kiment a hallból és felment a szobájába, a második emeletre.
Ragyogó jókedve volt. Frissnek és megkönnyebbültnek érezte magát,
hajlékonynak és erősnek. A szobája előtt a folyosón Czáránné ment végig.
Kiszólt neki:
– Czáránné, – mondta jókedvüen – holnap délelőtt össze kell szednie
minden holmimat és segitenie kell Péternek a becsomagolásban. Elköltözöm
innen.
– Igazán, nagyságos ur? – kérdezte Czáránné kételkedve. – Miért
tetszenék elköltözni? Nem a legjobb itt?
– Nem, – mondta Géza jókedvüen, – nem a legjobb. Maga is csak hajladozik
és ringatódzik itt előttem, de ha rákerül a sor, akkor kiderül, hogy
bolonditott.
Átölelte az egyik karjával, a másikkal az álla után nyult. Czáránné
megremegett, ellankadva dőlt bele a karjába, mély, nehéz lélekzeteket
vett és a szempilláit félig lehunyta.
– Jaj, irgalmazzon… irgalmazzon nekem, – mondta sóhajtva.
Géza meglepetve nézett rá és óvatosan visszavonta a karját a derekáról.
Semmiféle szándéka nem volt, amikor szemrehányást tett neki és
hozzányult. Jókedve volt és azt akarta, hogy az asszonynak is jókedve
legyen. Fiatal, feszes járásu, bővérü parasztmenyecske, mivel lehet ezt
jókedvre deriteni? – ha az ember egy kicsit parasztosan udvarol neki. És
erre itt van egyszerre ez az elbágyadás, ez a lankadt sóhajtás, ez a
bünbeesés előtt való könyörgés.
– No, ne legyen ugy kétségbeesve, – mondta neki. – Nem akarok én magának
semmi rosszat.
Az asszony elsápadva, lesütött szemmel állt előtte és hallgatott. Géza
is zavarba jött.
– No, Czáránné, – mondta – ne busuljon. Hát mi a baj?
Az asszony remegő szájjal próbált néhányszor megszólalni, végre nagyon
halkan ezt kérdezte:
– Nem tetszett ujabbat hallani? Mikor érnek haza?
– De Czáránné, mondtam már, egyik előbb, másik később. A maga ura
Szibériában volt, abba tehát beletelik egy pár hónap, mig ő is hazaér.
Az asszonynak vonaglott az arca.
– No, Czáránné, – mondta Géza, – ne adja magát ekkora bubánatnak. Ha
három évig el lehetett viselni, ezt a pár kis hónapot még el lehet.
Czáránné nagyon halkan felelt. Egy lehellet volt az egész, egy keserü
sóhajtás.
– Ez, – mondta – ez a legnehezebb.
Megfordult és kiment. Géza elgondolkozva nézett utána, azután
elhatározta, hogy a jókedvét ma semmivel sem engedi elrontani, odament a
telefonhoz és felhivta a Rappaport Zsigmond ügyvéd lakását. Ott a
telefonhoz kérette doktor Rappaport Albertet, a barátját.
– Rappkóm, mondta neki, – szeretnék veled beszélgetni. Eljöhetsz-e
valahová vacsorázni?
– El, – felelte Rappaport. – De hogy van az, hogy nem vacsorázol előkelő
családi körben?
– Az előkelő családi kört egy kissé széttéptem, – felelte Géza. – Majd
elmondom.
Megállapodtak benne, hogy a Palota-szálló éttermében vacsoráznak. Géza
vette a köpönyegét, a kardját és a sapkáját és indult befelé a városba.
Kiért az Andrássy-utra. Az Andrássy-ut külső részén kevesen jártak, de a
köruttól lefelé sétálókkal zsufolva volt a gyalogjáró. Fiatal nők és
fiatal férfiak sétáltak itt a hideg tavaszi estében, száz meg száz kis
társaság, amely az utcán ismerkedett vagy szőtt tovább egy megkezdett
barátságot. Igen sok fiatal katonatiszt is volt közöttük. Géza
csodálkozva nézte ismeretlen bajtársait és csodálkozva nézte a lányokat
és asszonyokat, akik eleven és nyugtalan érdeklődéssel beszélgettek és
nevetgéltek velük. Miért ilyen jókedvüek? Miért nevetnek ilyen lázasan?
A telezsufolt utca hangja olyan volt, mint egy mámoros dongás, egy
részeg vágyódás zugó készülődése. Gézát elfárasztotta ez az ezerhangu
zugás. Visszafordult, hogy villamosra üljön. Ekkor azonban eszébe
jutott, hogy a villamosok ilyenkor zsufolva vannak és borzadva gondolt
rá, hogy a zsufolt villamoson milyen türelmetlenek és durvák egymáshoz
az emberek. Habozva állott egy ideig, azután bekanyarodott egy
mellékutcába és sötét és piszkos mellékutcákon haladt le a Dunapart
felé.
Az étteremben kevesen voltak még de a szaporán érkező vendégek látása
Gézát még idegesebbé tette. Nők jöttek, diszesek, kiöltözködöttek,
meztelenek; és mindnyájan mintha valami nyugtalan és kihivó
készülődésben lettek volna. Mire készülnek? Miért vetnek maguk köré
ilyen kutató és elszánt tekinteteket? Katonatisztek is voltak a
teremben, mindnyájan diszes s uj unifomisban. Gézának kissé
kényelmetlenné vált a maga kopott zubbonya.
Végre jött Rappaport. Géza elmosolyodott, amikor meglátta.
– Rappkóm, – mondta neki mosolyogva, – a te kisasszony-jelleged
ahelyett, hogy az évekkel enyhülne, aggasztóan fokozódik. Meglátod, az
lesz a vége, hogy valami ezredes idejön és felelősségre von, hogy lány
létedre hogy mersz főorvosi egyenruhát hordani. Mellesleg: amint itt
láttalak finom, kis lépésekkel végigjönni az éttermen, egészen világossá
lett előttem, hogy benned semmi szemita vér nem lehet. Tiszta germán
vagy – és csak ez magyarázza meg, hogy husz esztendő óta a legjobb
barátom vagy.
Rappaport levetette a köpönyegét és leült az asztalhoz. Gyöngéd, rózsás
bőrü arcán tartózkodó, kissé zavart mosolygás jelent meg, hosszu
szempillái kissé ráereszkedtek sötétkék szemére. Ha valami komoly
mondanivalója volt, mindig igy fogott hozzá:
– Az én őseim – mondta halkan és tartózkodva – spanyol vagy portugál
zsidók voltak. A Rappaport név ebből a két szóból lett: rof Oporto. Ez
annyit jelent, mint Oportóból való orvos vagy tudós. Ha valami germán
vér van az ereimben, az gót vagy vandál vér lehet és az őseim onnan
hozták, a spanyol félszigetről. Nézd meg a fivéreimet: elmehetnének
picadoroknak.
– Hiszen nekem elég ennyi germán vér is benned. Az enyém nyolcszáz év
óta annyira meghigult, hogy nagyobb igényeim igazán nem lehetnek.
Összemosolyogtak, azután a pincérnél vacsorát rendeltek. Géza
figyelmetlenül, Rappaport gondos és óvatos hozzáértéssel. Rappaport
aztán felemelte a fejét, megint óvatosan mosolygott és mély kék szemét
kissé lehunyta.
– Szabad megkérdeznem, mi történt a Molitor-palotában? – kérdezte
óvatosan.
– Igen – mondta Géza szórakozottan. – Azon kell kezdenem, hogy egész nap
fájt a fejem és folyton az az érzésem volt, hogy a baloldalam megint
érzéketlenné válik.
Rappaport hátrakapta a fejét és meglepetve, szokatlanul hangosan
kérdezte:
– Mit éreztél?
– Semmit… semmi pozitivet… ostobaságot… de mindig ujra meg ujra meg
kellett fognom és meg kellett szurnom a baloldalamat, hogy nem
érzéketlen-e.
– Nézd, Géza, – mondta Rappaport, – én hogy kértelek rá, hogy menj
szanatóriumba. Kezeltesd magad.
– Ostobaság. Nem érek rá.
– Hát engedd, hogy én kezeljelek.
Géza elnevette magát.
– Nem, öregem, – mondta, – abba nem megyek bele. Te az én szememben
sohase leszel orvos. Kis kisasszonyos bölcs, kényes kis életművész,
ábrándos hedonista, az igen. De orvos? És még hozzá hipnotikus
szuggesztióval akarsz gyógyitani? Te! Engem. Husz év tapasztalatai
alapján állithatom, hogy inkább tudom én azt szuggerálni neked, hogy
menj ki innen és ugorj a Dunába, mint te nekem azt, hogy ezt a sótartót
innen ide tegyem.
– Már oda is tetted.
– Jó, Rappkó, hát ne beszélj butaságokat. Hiszen ez… de hisz ezt nem is
kell neked megmagyaráznom.
– Hát akkor más orvos. Én elviszlek egy professzorhoz, nagyon kiváló
ember…
– Nem. Köszönöm. Utálom az orvosokat. És különben is egészséges vagyok.
Nem érek rá betegnek lenni.
Rappaport szólni akart, de Géza egy ideges mozdulattal elhallgattatta. A
pincér hozta az ételt. Géza szórakozottan evett és közben elmondta, mi
történt a Molitor-házban. Rappaport figyelmesen hallgatta, azután
tartózkodó, halk hangon igy szólt:
– Azt hiszem, nemcsak nagyon helyesen cselekedtél, hanem kimondtál egy
olyan szót is, amely történelmivé fog válni. A mi generációnk
legsürgősebb feladata a háboru után ez lesz: kiirtani a hetvenéveseket.
Géza szórakozottan intett igent, azután letette az evőeszközeit és
gondolkozva nézett maga elé.
– Igen – mondta azután lassan és töprengve, – ez lesz a háboru után. De
nem elég a háboru utánra programmokat csinálni. Már most is tenni kell
valamit. Felszerelődni, készülni, egy uj rendnek az alapjait lerakni. Az
én apám azt szokta mondani, hogy én anarchista és hazaáruló vagyok.
– Engem az én apám, – mondta Rappaport, – csak szédült bolondnak tart.
– De én a lelkem fenekéig konzervativ vagyok.
– Én is.
– Én meg akarok tartani mindent, ami ér valamit a társadalmunkban, azért
akarok annyi mindent kipusztitani.
– Nagyon helyes.
– Hozzá kell fogni már most. Még nem tudom, mit fogok tenni, de
összeszoritom a fogamat és ugy megyek neki egy nagy munkának. Mert
különben elpusztul és tönkremegy körülöttünk minden.
Gondolkozott és idegesen dobolt az ujjával az asztalon.
– Azt hiszem, – mondotta, – az emberiségnek mindenekelőtt uj vallásra
van szüksége.
– Ami ezt illeti, – szólt Rappaport tartózkodva, – én ajánlhatok egyet.
– ?
– Mindig ugyanazt, amelyet egy bizonyos galileai Jézus alapitott.
– Ugyan. Ez a zsidó snobizmus. Kacérkodás a kereszténységgel. A
kereszténység megvan; látod, mit használt.
– A kereszténység nincs meg. Hány embert ismersz, aki valóban
keresztény. – Jézus életéhez és halálához méltó?
Géza vonogatta a vállát.
– Uj vallásról majd akkor beszéljünk, – mondta Rappaport, – ha az
emberiség előbb kereszténnyé lett.
– Eh, – mondta Géza boszusan, – te keresztény etikáról beszélsz és abban
igazad lehet, de keresztény metafizika is van és az nem elégithet ki
többé egy olyan emberiséget, amely tudja, hogy a Jupiternek négy holdja
van és hogy a Centaur Alfájától százezer évig halad a föld felé a
fénysugár.
– Hiszen itt az uj vallás. Magad beszélsz róla. Csak bele kell
illeszteni a kereszténységbe.
– Éppen az a nagy feladat.
A beszélgetésük egyre élénkebb lett. Körülöttük egészen megtelt a terem.
Itt is szomjas zugás volt a levegőben, hivó férfihangok és igérő női
hangok pezsgő nagy összeolvadása. Géza és Rappaport nőkről kezdtek
beszélni.
– A nők, – mondta Géza, – gonoszak lettek. A nyomoruság tette őket azzá;
de ez nem menti őket.
– Gonoszak! Istenem! – felelte Rappaport. – A háboru felszabaditotta
őket egy kissé. A láncaik egy része lehullott. De még távolról se
szabadok igazán; és most botorkálnak és tántorognak ebben a
fél-szabadságban. Az élet örömlehetőségeinek a századrészét se tudják
megszerezni, se maguknak, se nekünk.
Géza rámosolygott halkszavu, rózsás arcu barátjára.
– Hedoné! – mondta neki gyöngéden csufolódva.
Az asztaluk előtt egy keskenyvállu, karcsu pincér ment el, aki bizalmas
alázattal meghajtotta feléjük a fejét.
– Ez a pincér már harmadszor köszön nekünk, – mondta Géza csodálkozva.
– Nagyon ismerős nekem, – szólt Rappaport gondolkozva. – Megállj csak…
tudom már…
– Kovács János! – kiáltotta ekkor Géza.
A pincérnek egy percnyi szabadideje volt és odajött hozzájuk. Mind a
ketten kezet fogtak vele.
– Jani fiam, – mondta neki Géza meleg barátsággal, – nagyon örülök, hogy
látlak. De hogy kerülsz te haza?
A Kovács János nyilt, tiszta arca kissé elfanyarodott. Elhuzta a száját
s a mellére mutatott.
– Tüdőcsucs, – mondta fanyarul. – Félévi szabadság.
– Akkor nem kellene itt lenned, – mondta Géza.
– Hegyek közé, vagy tenger mellé! – mondta Rappaport.
Kovács János egészen elsötétült arccal vonogatta a vállát.
– Mit csináljak, százados ur? – mondta. – Mit csináljak, főorvos ur?
Három és fél évig nyomorgott az asszony a gyerekekkel. Most amikor
kiszabadultam, nézzem, hogy továbbnyomorognak…?! Élni kell.
– Hány gyereked van?
– Négy.
Kovács Jánost elhivták. Gézának nagyon rossz kedve támadt. Fizetett s
menni készült.
– Milyen furcsa, – mondta elgondolkozva. – Egy ilyen pincér milyen
elegáns. Ebben az egész teremben Kovács János a legelegánsabb ember. A
felesége és négy gyereke nyomorgott. Milyen furcsa.
Vették a köpönyegüket és indultak kifelé. A Dunaparton szótlanul
sétálgattak egy kicsit. Rappaport azután óvatosan megszólalt:
– Én irok majd a Tátrába. Ez a Kovács Jani talán állást kaphat a
Csillag-szanatóriumban.
– Igen, Rappkó, – mondta Géza hálásan. – Azon gondolkoztam, mit lehetne
tenni.
Befordultak az Andrássy-ut felé. Géza lehajtotta a fejét és
elgondolkozott. Azután megszólalt a nélkül, hogy Rappaportra ránézett
volna.
– Tudod, mit mondana erre a Kovács Janira Molitor Zoltán? Azt mondaná,
hogy ennek a Kovács Janinak el kell pusztulnia, mert annak, hogy mi
éljünk, az az alapja, hogy mások elpusztuljanak. Mindegy, hogy ő milyen
módon pusztul el és mindegy, hogy mi milyen módon élünk, – aki
elpusztult, annak nem volt igaza; aki él, annak igaza van pusztán az
által, hogy él. Mindaz, amit a társadalmunk alapjának szoktunk nevezni
és mindaz, amit kötelességről, erkölcsről és hitről fecsegünk, nem való
másra, csak arra, hogy másokat küldjünk a halálba magunk helyett –
háboruban is, békében is. És minden cselekedetünk csak az életért való
küzdelem, akármilyen gyönyörü nevet adunk neki, vagy akármilyen másnak
érezzük is. Azt a cselekedetünket, hogy egy nyulat elfogyasztunk,
tökéletesen mindegy, hogy mivel okoljuk meg: mi ettük meg a nyulat,
tehát nekünk van igazunk. Ha mi tovább élünk, Kovács Jani pedig meghalt,
akkor akármilyennek látjuk is mi a folyamatot – az történt, hogy mi
elfogyasztottuk Kovács Janit.
Hirtelen fölkiáltott. Rappaport meglepetve fordult feléje.
– Tudod, mi a borzasztó? – mondta Géza. – Az, hogy alapjában véve a
legtöbb ember igy gondolkozik, vagy legalább is igy érez. Csak ez
magyarázza meg, hogy a háboru előtt nyugodtan tudták nézni azt, amin
segiteni lehetett volna: a szivszaggató nyomoruságot, amellyel a világ
tele volt és hogy a háboru alatt nyugodtan tudnak itt járni, kelni,
nevetni, falni, párzani, ami alatt a többiek odakint tizezerszámra
döglenek meg. Mi, akik itthon vagyunk, elfogyasztjuk azokat, akik
odakint vannak. Annak, amit Zoltán mond, annak irgalmatlan a logikája.
Néha az az érzésem, hogy megszédülök és belezuhanok az ő erős és hideg
kegyetlenségébe. Ismered Zoltánt? Tudod, milyen szép? Az arca emberarc,
de már nem is emberi. Ez talán azért van, mert a csontjai olyan
vékonyak, mint a papiros. Törékenyek. Gyógyithatatlanok, ha eltörtek.
Ennek van valami orvosi neve, bizonyosan ismered.
Rappaport igent intett.
– Ez talán sulyos degenerációs tünet. A vérünk elfáradt. Vagy nem az?
Véletlen? De ez érthetővé teszi, hogy Zoltán ilyenné lett. Az ember vagy
alázatos és mámoros szeretettel áll a világgal szemben, vagy hideg és
gonosz gőggel. Vagy assisi Szent Ferenc, vagy Torquemada. Vagy buddhista
az ember, vagy emberevő. A Zoltán utja vihetett volna fölfelé is. Ő a
lefelé vivő utat választotta. Ámbár: mit tudom én, ez-e a fölfelé vivő
ut. Hátha ez az emberiség jövője: világosan tudni, hogy el kell
pusztitanunk és fel kell falnunk egymást. Egy van, ami bizonyos: ha
Zoltánnal beszélgetek és időről-időre fájdalmas tehetetlenséget érzek a
gonosz okosságával szemben és azt a lelki szédülést: hogy bele hanyatlom
abba, hogy igazat adok neki, akkor tudod, milyen érzés jön utána? Az,
hogy aki velem szemben van, aki itt ül egy angol karosszékben és
megdermeszt a szépségével és az emberfeletti eleganciájával, az _maga a
sátán_. A gonoszszal harcolok… Oh!
Keservesen nevetett, azután elhallgatott, lehajtotta a fejét, és sokáig
mentek hallgatva egymás mellett. Végre kiértek a Városliget tájékára és
megálltak a Molitor-palota előtt.
– Holnap majd megtelefonozom neked az uj lakásom cimét, – mondta Géza. –
Nehéz lesz lakást kapnom ebben a tulzsufolt, piszkos városban. Ha tudsz
valamit…
– Igen.
A kis kapun belül kopogó lépések hallatszottak.
– Igaz, Rappkóm, – mondta ekkor Géza. – Hát nálad mi ujság? Hogy vagy az
idegfájdalmaiddal?
A Rappaport nyugodt arca elsötétedett.
– Jól, jól, – mondta gyorsan. – Teljesen rendben vagyok. Semmi
fájdalmam.
– Szervusz, öregem. Viszontlátásra, holnap.
– Viszontlátásra.
A kapu kinyilt és Géza bement. A kaput egy rendőr nyitotta ki. Ez volt a
Molitor-ház házmestere.
– Mi ujság, Berecz? – kérdezte tőle Géza.
– Semmi különös, százados ur. Igaz, hogy el tetszik tőlünk költözni?
– Igaz, Berecz.
– Hm, – hm. Tetszik tudni, ki járt itt? Ez az egyetlen ujság. Baranyay
ur. A méltóságos ur sürgősen hivatta és sokáig tanácskozott vele.
Baranyay az öreg Molitor Árpád ügyvédje volt.
– Kitagadás, – gondolta felsőbbséges derüvel Géza.
A rendőr nézett Gézára, miközben mentek befelé. Becsületes, barna arca
felindultan vonaglott. Látszott rajta, hogy mondani szeretne valamit.
Nyilván ő is tudja, miért járt itt Baranyay és fel van háborodva azon,
hogy épen azt az embert éri a kitagadás, akit a ház lakói közül
különösen a szivébe fogadott. Géza azonban nem akart vele erről a
dologról beszélgetni és ezért, mielőtt szólhatott volna, elébe vágott. A
vállára tette a kezét.
– Mondja csak, Berecz, – mondta neki – hát magánál mi az ujság?
A rendőr felindult arca elsötétedett.
– Mi volna! – mondta búsan. – Eszünk, ha van mit.
– Hát még mindig? A szakács még mindig…?
– Sőt most csak igazán. A méltóságos ur igazat adott neki. A méltóságos
ur azt mondja, szegény ember ne szokjon rá a finom ételre. Ha marad
valami a konyhán, azt el kell adni. Persze, hogy nem adják el. A szakács
ellopja. De az én öt gyermekem ugy éhezik, mintha pontosan eladná.
Géza szótlanul intett bucsut Berecznek és dobogó szivvel indult felfelé
a lépcsőn. Az az érzése volt, hogy be kell mennie Molitor Árpádhoz és
még egyszer az arcába kell kiáltania a dühét és a megvetését, – de
sokkal felbőszültebben és sokkal irgalmatlanabbul, mint pár órával
ezelőtt, – többet kell tennie, – torkon kell ragadnia ezt a gonosz
együgyüségü öreg embert, hogy egy dühödt ökölnek a szoritása érttesse
meg vele végre mindazt, amit a körülötte sóhajtozó kin és az egész
világban jajgató nyomoruság nem tudott vele megértetni. Dobogó szivvel
sietett fel a lépcsőn. Most rohamra megy. Rohamra megy a gonosz
együgyüség és a konok vakság ellen. Vagy ők, vagy én!
Az első emeleten lihegve megállott. Körülötte mély csendben pihent a
Molitor-palota. A boltozatos első emeleti folyosó sötéten huzódott el
tőle jobbra és balra. Miért van itt sötétség? Miért nem égnek a folyosó
villamos lámpái? Géza dobogó szivvel állott a folyosó puha szőnyegén és
egyszerre nyomni kezdte a folyosó fülledt melege, a sötétségben
láthatatlan boltozat a feje felett, mindaz, ami ebben a palotában élet,
akarat, szándék és sors. Belemeresztette a szemét a folyosó sötétségébe.
Mitől fél? Miért fél? Honnan rohant rá egyszerre ez a rémület? Van itt
valaki ebben a sötét folyosóban, aki őt a lépcsőház lámpásának gyenge
fényében látja, de akit ő nem lát? Hol van? Eltikkadva fordult jobbra,
azután balra, de a sötétségben nem látott semmit.
Ki lehet itt? A középen, vele szemben van az ebédlő. A nagy ajtó be van
zárva; bent régen csend van és nyugalom. Az ebédlőtől jobbra a nagy
szalon, a zeneszoba, a könyvtár, azután a Zoltán szobája. Balra a kis
szalon, a Molitor Árpád két szobája, azután a Noszlopy kapitány szobája.
Ki jött ki közülök, sötétben lappangani, a folyosóra? Eh, ostobaság.
Mindnyájan alszanak már. Csak az ő felizgatott fantáziája
nyugtalankodik. Jó lesz elköltözni ebből a házból, ahol minden idegesiti
és ingerli. Ujra a lépcső felé fordult és a lépcső puha szőnyegén lassan
és fáradtan ment fel, a második emeletre. Amikor a lépcső fordulójához
ért, a fáradtsága egyszerre eltünt. Megint, mintha váratlan ijedelem
rázkódtatta volna meg. Maga se tudta, miért: hirtelen visszafordult. A
lépcsőházi lámpa gyenge fényében ekkor látta, amint valaki, aki
féltesttel a folyosó fala mögül kihajolt, hirtelen visszapattan a fal
mögé. Még egy másodpercnyi ijedelmet érzett, azután elmosolyodott
Noszlopy kapitány. Csakugyan ott lappangott a sötétségben. Nevetséges
éjszakai toalettjében, nesztelen, papucsos lábbal utána lopódzott és…
és? Mit akar? Öreg paprikajancsi.
Most már jókedvüen felballagott a második emeletre. Itt a folyosón égtek
a villamos lámpák. Bement a szobájába, szivarra gyujtott és derült
bágyadtsággal vetkőzni kezdett. Lassan lefeküdt, elgondolkozva a
levegőbe szivarozott, azután könyv után nyult és szórakozottan olvasni
kezdett. A betüket látta, de a szavakat nem értette. A könyvet le is
tette, maga elé nézett egy ideig, a villamos lámpát lecsavarta és aludni
próbált. Az álom lassan leszállóban volt a szemére. Boldogan akarta
átadni magát az elalvásnak. Milyen jó, ha az álom ilyen bágyasztó
édességgel jön, ilyen szerelmes, szelid engedelmeséggel, nem ugy, mint
az elmult napokban, rosszindulatu ellenségként, amelyet le kellett
tiporni, de amely még az utolsó másodpercben is védekezik, – kinos
görcsként, amely megrohanja az embert, amely ellen megint a lélek
védekezik rémülten. Ma szeliden átbágyadok az alvásba. Ez azért van,
mert ma a lelkemet megszabaditottam végre egy gyötrő tehertől. Jó
cselekedetet végeztem. Meg vagyok magammal – végre egyszer – elégedve.
Az álom már itt volt. Az alvás ráteritette már puha szürke fátylát az
engedelmes agyvelőre. Kivülről azonban ekkor egy halk nesz hallatszott,
egy alig hallható hang, olyan csendes és olyan finom, mint egy alvó
leány halk sóhajtása, vagy egy meztelen gyermekláb lépése a homokban. Ez
a kis zaj azonban eljutott a Géza füléig, az alvás szürke selyem fátylát
rongyokká tépte és Gézát ugy felriasztotta, mintha trombitaszó lett
volna. Mi az? Felült az ágyán és a sötétségben az ajtó felé bámult. Ki
jár az ajtaja előtt? Kint, a puha szőnyegen óvatos lépések rakódnak le
egymás mellé. És aki az ajtaja elől óvatos lépésekkel most tovább halad,
az az előbb néhány másodpercre megállott itt az ajtaja előtt és
hallgatózott.
Géza egyetlen szökkenéssel az ajtónál termett. Halkan kinyitotta az
ajtaját és kinézett a folyosóra. A folyosón valaki eloltotta volt a
villamos lámpákat. Ez volt talán az a zaj, amely őt felriasztotta.
Belehajolt a folyosó sötétségébe és ekkor látta, hogy a folyosó tulsó
végén kinyilik egy ajtó. Maga a szoba azonban még világos. A fénynyaláb
kivetődik belőle a folyosóra. És bár az ajtót gyors kézmozdulat nyitja
ki és huzza ujra be, két másodperc elég volt arra, hogy világosan fel
lehessen ismerni Molitor Zoltánt, amint a sötétségből belép a
fénynyalábba és azután a behuzott ajtó mögött eltünik a szobában. Azután
ujra sötétség van és csend.
Géza megdermedve bámult bele a csendbe és a sötétségbe. Ez a tikkasztó
sötétség! Ez a fullasztó csend! Ez az átkozott ház! – A szoba, amelynek
az ajtaja a folyosó tulsó végén kinyilt, az Ágnes szobája.
Géza kezében tartotta a maga ajtajának a kilincsét és a keze fájni
kezdett a dermedt szoritástól. Fuldokolva hajolt előre. Mit most?
Beleorditani a csendbe és a sötétségbe? A kezébe markolni valamit,
kézigránátokat csapkodni a földhöz, ráomlasztani a tetőt erre a házra.
Fuldokolva vett erőt magán. Visszahuzódott az ajtóból és beletántorgott
az ágyába. Mi közöm hozzá, mondta hörögve, mi közöm hozzá. Ki ez a lány
nekem? Ellenségem. Ki ez a férfi nekem? Gonosz ellenségem. Mi közöm
hozzájuk. Mindig idegenek voltak nekem, és én azt akartam, hogy örökre
és visszahozhatatlanul idegenekké váljunk egymáshoz. Mit bánom én, ha
most örömükben összebujnak végre és ha az gyulasztotta fel a szerelmes
kedvüket, hogy én végre elmegyek innen.
Mit tudom én, ma bujnak-e össze először? Ki tudja, mióta henteregnek
együtt, titokban, ebben az átkozott házban? De ha ma találtak egymásra
először, azt megünnepelni, hogy engem innen kihajtottak, oda kellene
mennem az ajtajuk elé… be kellene törnöm az ajtót… a nyakánál fogva
kellene kihurcolnom a férfit… Ostobaság. Ez is csak a sértett him
megvadult fantáziája. Mi közöm az egészhez? Falják szerelemben egymást,
ahogy akarják. Mért szakitanám én szét őket? Mulassanak. Jó mulatást.
Géza aludni próbált. Most azonban az álom nem jött többé. Órák hosszat
hánykolódott forró párnáin, kinlódó agya gyötrő képeket rajzolt elébe. –
Nő és férfi. – Azután magát látta, amint óriási lángu gránátokat vagdos
feléjük. Felgyujtja a házat és a ház vörös, nagy lobogással ég. Néha
megmerevedve hallgatódzott bele az ellenséges csendbe, azután kinlódva
rágta a párnáit. Hosszu órák teltek el igy. Hajnaltájban végre neszt
hallott a folyosóról. Halk csettenést. Most csavarják fel ismét a
villamos lámpa csavarját. Ki se kell mennie. Innen is lát mindent. A
nyitva felejtett ajtó szük nyilásán már be is szürődik a bágyadt fény.
Halk lépések a folyosón. Azután a lépcsőn. Zoltán megy vissza az első
emeletre, a szobájába.
Géza feszült figyelemmel hallgatódzott. Hosszu, nagy csend volt. Dermedt
mozdulatlanságát ekkor hirtelen egy sirógörcs rázta meg. Reszkető
testtel, hangosan zokogott. A könnyeitől egyik párnája a másik után
nedvesedett át. Kikeresett egy sarkot, behuzódott egy szögletbe és
összetörten, megverten, megsemmisülten végre elaludt.
Ágya szögletében összekuporodva halálos, mély álomban hosszu órákig
aludt. Péter költötte fel, a legénye. Kinyitotta az ablaktáblákat. A
déli nap beömlött a szobába. Péter széles, vörös arcát odaforditotta
feléje és katonásan jelentette:
– Százados ur, jelentem alásan, tessék felkelni. Dél van. És a
méltóságos ur meghalt.
II.
Géza kiugrott az ágyából. Lindwurm Péter, a két vitézségi éremmel a
mellén és a tiszti szolgák vörös csikjával a karján, egyszerre
vigyázz-állásban állott előtte és jóindulatu, vörös-szőke fején
becsületes meghökkenés látszott. Nem értette, mért szökik fel a százados
ur ilyen sebzett rémülettel az ágyból és miért mered ilyen sápadtan bele
az ő egészséges arcába.
– Ki halt meg? – kérdezte Géza végre halkan. – Hogy halt meg?
Péter nagy tisztelettel, alig észrevehetően, de rosszalóan csóválta meg
a fejét és folyékony, de kissé idegenes kiejtésü, délvidéki svábos
magyarságával elmondott mindent, amit tudott.
– A méltóságos ur meghalt. Öreg ember volt, az annak a rendje, hogy
öregek is haljanak meg, amikor annyi fiatal hal meg. Csak Noszlopy
kapitány ur toporzékolt sirva, mindenki más belátta, hogy ennek igy kell
lennie. Öreg ember meghal, a fiatalok gazdálkodhatnak tovább.
Géza türelmetlenül intett.
– A méltóságos ur, – mondta Péter, – még féltizenegykor se csengetett.
Ekkor Noszlopy kapitány ur, aki már félórája ott kiabált az ajtaja
előtt, hivatta a képviselő urat. A képviselő ur betörette az ajtót. Ott
találták a méltóságos urat az ágyában holtan. Már az orvossal is
megnézették; persze, halálra nincsen orvosság.
Géza szótlanul felöltözködött és lement az első emeletre. Lassan
lépegetett, szédülősnek érezte magát és a jobb kezével könnyedén
rátámaszkodott a lépcső széles márványkorlátjára. Az első emeleten
végigment az ebédlő előtt és a kis szalon előtt és odaért a Molitor
Árpád két szobája elé. A két szobának kis benyilója volt, a benyilóban
egy inas ült és cigarettázott. Amikor Gézát meglátta, felállott és a
cigarettát lustán a háta mögé tette. Géza kérdő tekintettel ránézett.
– A képviselő ur parancsolt ide, – mondta az inas, – hogy senkit be ne
eresszek.
Géza nem akarta megkérdezni, ő rá is vonatkozik-e a tilalom.
– Nyissa ki az ajtót, meg akarom nézni, – mondta csendesen.
Az inas kinyitotta az ajtót és közben nagyot szitt a cigarettájából.
– Bocsánatot kérek, – mondotta, – de rossz szag van odabent. Szegény
méltóságos ur annyi mindenfélével kenekedett.
Géza végignézett a két szobán. A fehér tapétás, fehér szőnyeges, fehér
butoros két szobában teljes rend volt. Csak az ajtó mellett volt némi
hulladék, néhány szög és faforgács. Ez attól van, hogy az ajtót be
kellett törni. A második szoba mélyén ott áll az óriási ágy, az óriási
ágyon a dus párnák közepén egy szegletes ősz fej. Meghalt? Alszik? A
szeme le van hunyva. Géza elfogódottan nézte és fel kellet magát ráznia,
hogy elforditsa a fejét. Az ágy mellett éjjeli szekrény, valami
italokkal. Az éjjeli szekrény mellett sok ernyőjü álló lámpa. Az ágyon
innen óriási márványlapos asztal, szines üvegekkel és
porcellántégelyekkel: kozmetikai szerekkel. Egy tejüvegből készült tartó
feldőlt és nyulós, barna tartalma végigfolyt a márványlapon. Az ablakok
nyitva vannak és a kora tavaszi nap bőven ömlik be a szobába. Az
ablakban zug a villamos szellőztető készülék.
Géza nem akart kérdezősködni. Biccentett a fejével és kiment a
folyosóra. Az inas behuzta az ajtót, leült a székre és tovább
cigarettázott. Géza a lépcsőnél megállt és nem tudta mihez fogjon. A
lépcsőn Czáránné jött le a második emeletről.
– Oh, nagyságos ur, – mondta örömmel, – éppen a nagyságos urat keresem.
A képviselő ur kéreti, tessék hozzá befáradni a könyvtárba.
– Megyek Czáránné, – felelte Géza.
Indulni akart, de Czáránné ekkor még megszólalt:
– Most csak nem tetszik elköltözködni? – mondta bizalmas alázattal. –
Most minden jóra fordul.
Géza csodálkozva nézett rá. Ez az asszony nyiltan azt várja tőle, hogy
nyiltan örüljön az öreg Molitor Árpád halálának. Czáránné alázatos és
hűséges tekintettel nézett a szemébe. Igen, azt várja tőle. Ő a Géza
helyén nagyon örülne. Még igy is örül. Az uj gazda csak jobb lehet a
réginél. Géza szótlanul megfordult és elindult a Zoltán szobája felé.
Végigment a folyosón és bekopogtatott a könyvtárba. Amikor belépett,
nagy csend támadt. Zoltánon kivül még ketten voltak bent: az öreg
Molitor Györgyné, az Ágnes anyja és Noszlopy kapitány. Az öreg Molitorné
fáradtan és ijedten ült egy karosszékben, Noszlopy kapitány
nekitámaszkodott a kandallónak és egész lénye valami felhevült és kihivó
hősiességben lobogott. Az arcbőre, mindig redőtlenül, mintegy gőgös
megfeszitettségben huzódott rá a kiálló pofacsontjaira; most gőgös
pofacsontjai, dölyfös szája és hideg, kis szeme vöröslő tüzben égett.
Szikár derekára is ugy feküdt rá a ruha, mint egy szoros páncél. Géza
ugy érezte, meg kell állnia és védő állásba kell zökkennie vele szemben.
Zoltán azonban kimentette őt ebből az egy másodpercnyi megzavarodásból.
Elébe lépett, kezet nyujtott neki, helylyel kinálta meg és nyugodtan
beszélni kezdett.
– Azért kérettelek, kedves Géza, mert ez a váratlan és nagyon sajnálatos
haláleset már most is szükségessé tesz bizonyos intézkedéseket. Helyes,
ha ezek az intézkedések a család valamennyi nagykoru tagjának a
hozzájárulásával történnek meg.
Könnyed kézmozdulattal jelezte, hogy Noszlopy kapitányt is a családhoz
számitja. Géza megigézetten nézett fel rá. Milyen csodálatos a nyugalma,
a felsőbbsége, az eleganciája. Milyen nagyszerü okosság van abban, hogy
semmiféle hazuggyásznak a pózát nem veszi fel, hanem tartózkodó hangon
egy váratlan és sajnálatos halálesetről beszél. – És milyen szép. Ha én
rajtam valaha – gondolta Géza kétszer-háromszor villámgyorsan egymásután
– ha én rajtam egyszer igy állna egy zsakett. Ha én rajtam egyszer… ha
én rajtam egyszer…
– Te rád vártunk még. – Ágnes itthon van: de gyengélkedik és a
szobájában maradt. A kicsik reggel elmentek az iskolába, ők még nem is
tudnak semmit; különben ezek az ügyek nem is tartoznak rájuk. – Tehát.
Azt gondolom, a temetést tüzzük ki holnapután délelőttre. Ha a
végrendeletben nincs más intézkedés, akkor ugyis az idevaló családi
sirboltba temetjük el. – Kunovics urat már értesitettem, ő értesiti a
vállalatokat az esetről és gondoskodik róla, hogy minden vállalat
képviselve legyen a temetésen. Általában: rendezi a temetést. – Ha ehhez
hozzájárultok, hátra van még, kedves Géza, hogy apádat értesitsük. Ezt
talán szives leszel te vállalni. Igen? Köszönöm. – Ha apád időt
szakithat magának arra, hogy a temetésre eljöjjön, akkor a végrendelet
hivatalos kihirdetésénél mindenesetre jelen lehet. Azt hiszem azonban,
hogy semmi akadálya nincs annak, hogy Baranyay ma este velünk
vacsorázzék és egyelőre bizalmasan közölje velünk a végrendelet
tartalmát, amelynek különben egyik végrehajtója. Az imént telefonoztam
neki. Ő egyrészt szükségét érzi annak, hogy öreg barátja közelében, öreg
barátja családjának körében töltsön pár órát, másrészt helyesnek látja,
hogy a végrendelet tartalmát már ma közölje velünk. Mi van még? Kunovics
ur egyelőre természetesen változatlanul teljes joggal vezeti tovább az
ügyeket; az ő plein pouvoirján akkor se lenne helyes változtatni, ha a
rendelkezésre bármelyikünknek joga volna. – Azt hiszem, igy mindent el
is intéztünk. Köszönöm szépen, hogy szives voltál idefáradni.
Géza felállott. Zoltán a kezét nyujtotta neki. Mi ez? Az audienciának
vége? Miért ült ő és miért hallgatott ő itt ugy, mint egy kihallgatásra
rendelt alattvaló az uralkodója előtt? Miért bocsáttatja el most magát
és miért hajlik meg – kissé mereven – az öreg Molitorné és Noszlopy
kapitány felé? Miért megy kinosan felszegett fejjel ki és miért huzza be
maga mögött ijedt szegényemberként az ajtót? Egy egész csomó dolgot
akart kérdezni. Mindenekelőtt: engedelmet akart rá kérni, – de nem
engedelmet, hát ki ez a Zoltán, hogy itten máris intézkedik? –
egyszerüen be akarta jelenteni, hogy meg akarja nézni, közelről meg
akarja nézni, néma beszélgetésben sok mindenről ki akarja kérdezni a
halottat. Egyedül akar maradni a halottal, mondani akar neki valamit…
Visszafordult, hogy rátegye a kezét a könyvtárszoba kilincsére, de
mozdulatközben megállott. Bent ujra megindult a beszélgetés. Az ajtón át
azonban egy hangot lehetett csak tisztán hallani, Noszlopy kapitány
előkelő, rekedt, de most izgatottan rikácsoló orrhangját. Géza dobogó
szivvel hallgatta.
– Nézd meg az arcot, – rikácsolta bent Noszlopy kapitány. Én ránézek egy
arcra és tudom, mi lakik az ember szivében. Mi nyomta rá erre az arcra a
bélyegét? _A bűntudat_. A lélekbuvárnak elég ránézni erre az arcra.
Férfiak, uriemberek, nemes emberek pedig itélhetnek, ha elmondom nekik:
tegnap vakmerően bejelentette, hogy a hetvenéveseket ki kell irtani, –
ma a legnemesebb rokon halva találtatik ágyában. Hol konstatálható
bünösség, ha ez nem az? De jó, én a család hirnevét tisztelem. Én az
álarcot most még le nem rántom róla. De megfogadom, hogy résen leszek.
És jobban, mint tegnap voltam. Ti tegnap se tudtátok, hogy veszély
fenyeget, de én már tegnap tudtam. Én ott álltam szerencsétlen barátom
ajtaja előtt az éj sötétjében, mint elszánt testőr, fegyverrel a
kezében, készen éltemet odaadni… Tizenegy óra husz perc volt, amikor a
gonosz szándéku rokon feljött a lépcsőn. Ne higyjétek, hogy egyenesen
tovább ment a második emelet felé. Itt az első emeleten megállt. Hosszan
hallgatózott. Vizsgálódott jobbra és balra. Már-már meg akart indulni a
szoba felé, ahol a nemes öreg szunnyadozott, amikor zajt hallott és
sietve elmenekült. Bement a szobájába. Hallottam, hogy lefekszik. És én
elámittattam magam. Lefeküdtem én is. Az álnokság virrasztott, és a
hűség együgyüen behunyta a szemét. De nem fogsz győzni, álnok gonoszság.
A hetvenéves öreg barát boszút áll. Ezt megfogadom – a drága halott
emlékére! – nemesi szavamra! – katona-becsületemre!