Te, ki más utakon ugyanazon czél felé haladsz mint én, engedd meg, hogy
tervezett regényciklusom első kötetét néked ajánljam fel.
Nagy megnyugtatásomra szolgál az, hogy eddigi munkáimmal egyetértettél,
s aláirtad az azokon keresztül vonuló tendentiát.
Tudom, hogy ezentúl is mellettem lész, s tudományoddal, infinitiv
szellemeddel támogatni fogsz müveimben. Mi, mindketten a jövő
Magyarországnak az anyaföldben gyökerező filozófiai világnézletét,
szellemét keressük.
Te biologiai alapon állva, hatalmas kulturtörténeti művedben, (a melyet
eddig csak nehány bizalmas embered ismer, a melyről azonban tudom, pár
év mulva Európa fog beszélni) csak úgy a magyar jövendő kulturát
szolgálod, mint én, ki erre regény formájában akarnék rávilágítani.
Egyet akarunk, édes társam, s ez megnyugtat, erre büszke vagyok. A mai
társadalmi testet bonczoljuk, te is, én is, s mindketten azt nézzük, mi
a kóros benne, s mi a használható, az a mi újat, jobbat fog teremthetni.
Tanácsodra nevezem el ezt a cyklust is a «_Kiválás genezisének_». Tudom,
ezzel, mint egy kedves regényíró kollegám igen helyesen megjegyezte, –
«riasztgatni» fogom a magyar közönséget, a melynek jórésze az aktualist,
az érdekfeszítőt, a mulatságost keresi.
Jól van, legyen igy. Kevesen fogják olvasni e könyveket, de ki
elolvassa, az lesz, a kinek irtuk. Mert ha, daczára e kissé kemény, s
tán nem is nagyon irodalmi czímnek (hisz a biologia felé huz!),
megteszi, ezzel bebizonyította, hogy érdeklődik tendentiáink iránt. És
egy ilyen olvasó kedvesebb nékem száz olyannál, ki mulatságát keresve s
várva, vette kezébe könyvem. Nem rejtem el, a mulattatás nem volt
czélom, nem is lesz soha. Mert az életben sem a mulatságost keresem, de
meg nem is látom mulatságosnak az életet.
Igy hát nem akarván zsákban macskát árulni, a könyveket tanulmányoknak
nevezem el.
Mint mondtam – életczélomúl a magyar szellemi világnézlet keresését
tüztem ki. Meglehet, hogy tévútra lépek, meglehet, hogy nem fogom
megtalálni soha, de hát, tán egy érdemem lesz, hogy erre a kevéssé
megvilágitott térre forditom a figyelmet.
A néptől már igen sokat tanultam, sokat s újat. Ugy érzem, az ő nyugodt
– mint mondani szoktad – turáni nyugalma biztos, erős alapunk nékünk.
«Józansággal párosult idealizmusuk, népünk rendithetetlen szellemi
egyensulyában s erejében nyilvánul», igy beszélsz róluk, azt a könyvemet
taglalva, a melyet a népről irtam. E világnézletet, a melyet a puszta
könyvében meg akartam állapitani, te felismerted, csak ugy mint nehány
franczia és angol kritikusom, kiknek a magyar nép világnézlete a
göröghöz hasonlónak tünt fel.
És én éreztem ezt mindig, minden szavukból, minden tettükből. Te voltál
az első, ki e hitemben megerősítettél. Te bátorítottál abban is, hogy a
társadalom egyes osztályait áttanulmányozva a társadalmi test
legkülönbözőbb fejlődési stádiumban levő részein keresztül, e
világnézlet megállapítását tüzzem ki életczélomúl.
Meglehet, hogy téves útra léptem. Jól van. Ha én nem találom meg,
megtalálja más, nálam hivatottabb. Megnyugtat az, hogy legalább azt
tettem, a mit megtenni kötelességemnek éreztem.
E sorozat első száma ez a kis lélektanulmány, erre fog aztán a pusztuló
felsőmagyarországi olygarcha világ, majd Erdély, legvégül a mai Pest
elkövetkezni. Mind e munkákban azt keresve, hogy a lassu pusztulás vagy
fejlődés folyamatában lévő társadalmi részek mennyiben járulnak majd
azon világnézlet fejlődéséhez, a mely egy a népével – s igy a
legmagyarabb – csak a fejlődés másodlagos fokán.
Fogadd el könyvem ajánlatát. Kétszeresen a tiéd: mert te is ez úton
indultál az igazság keresésére, s mert az én utamra rávilágítottál…