– Jolán? – sohajtá magában – legalább nevét tudom. Jolán… mint illik
neki e szép név.
Két éji álmatlanság után pihenni kivánt, lenyugvék, de oly izgatott
volt, lelke annyira hullámzott, hogy erőlködései daczára sem birt egy
percznyi türelmet szerezni. Járt, tombolt és sohajtozott; kezét szivére
nyomta, s mig ajkin boldogitó mosoly ült, éghez emelt szemei könyben
usztak.
Igy folyt le nehány óra, mig végre az öltözködés ideje megjött.
Mi történt az alatt a 8. és 9-dik számu szobákban?
Jolán reggelizett, az ablakokat lefüggönyözteté, s tizenegyedfélig
aludt.
Mennyire különbözik az emberi természet, két lényt ugyan egy szenvedély
emészt, s az egyik éhség, álmatlanság s lelki viharoknak teszi ki magát,
mig a másik jó étvágy mellett sohajtoz, álomba temeti szenvedéseit s
gyönyörökben keres szórakozást. Jolán tükör előtt fejékét rendezgeté,
többi piperéjén is némi igazitást tőn, s egy kaczér fordulat után
önelégült mosolylyal mondá társalkodónéjának:.
– Jöhet.
Egy percz mulva Vilmos állott előtte.
Jolán végtelen bájjal üdvözlé az érkezőt.
Vilmos öntudat nélkül ejté el kalapját, s kezeit összecsapva
felkiáltott.
– Igéző lény! engedje hogy csodáljam.
– Hizelgő!
– Nem, nem! oh nem! kegyed imádandó.
– Szólásmód.
– Elhiszem, hogy kegyed milliószor hallá.
– Jól van, jól. Akar lovagom lenni?
– Minden a világon kedveért, csak engedje, hogy körében maradhassak.
– Karját kérem.
– Akár éltemet – viszonzá Vilmos s nagyot sohajta, midőn a szép hölgy
karját karjába ölté.
– Előbb rövid gyalogsétára kérem föl, aztán kocsizásra, igy az ebéd
jobban fog izleni.
– És estére melyik szinházba?
– Daljátékba.
Vilmos páholyért külde.
„Borgia Lucretia“ adatott.
A páholy főüléseit Jolán s társalkodónéja foglalá el, mögöttük Vilmos
merenge.
Az előadás javában folyt. Jolán Vilmoshoz fordul e kérdéssel:
– Hol képzeli ön most magát?
– Az egekben.
– Ne oly fellengzőn,… itt a földön értem… lám én egészen Pesten vagyok,
Csillag Róza és Stéger…
– Ah! igen ők?…
– Nemde rövid idő előtt ott éneklének együtt?
– Ott emelkedének fel, s majd ha az egész világban leszerepeltek, oda
térendnek vissza jó díj mellett elenyészni.
– Hallgassa csak, e kettőst felségesen éneklik.
Hasonló megjegyzések közt ment végbe az előadás.
A szállodába tértek. A lépcsőkön a társalkodóné előre futott, Vilmos
körültekinte; ‚senki‘ gondolá, s ezzel Jolánt hirtelen átölelvén,
megcsókolá.
Jolán arcza haragra gyuladt s szemei szikráztak; Vilmost magától
eltaszitá e szóval:
– Vakmerő!
– Bocsánat.
– Soha.
– Jolán!
– Nem akarom hallani.
– Szépsége elkábita, szenvedélyem elragadott… vétkezém, de ne tegyen
semmivé. Tekintsen rám.
– Nem akarom látni.
– Mivé legyek?
– Utazzék – ezzel Jolán szobájába tünt.
E rövidke jelenet Vilmost villámként sujtá, mozdulatlan, s gondolat
nélkül ált meg helyén.
– Utazzam? – sohajtá nagy sokára – utazzam most, s haragját magammal
vigyem? hát ha az épület falai összeomlással fenyegetnének, tennék-e
egyetlen lépést e szállodából, mig ki nem engesztelem. Szegény
nagybátya, én ugy sem segithetek rajtad… s a dús örökség?… inkább
vesszen az, mint üdvem! Jolán! a viszontlátásig – e felkiáltás után
ingadozó léptekkel távozott.
Másnap Jolánnál látogatást tőn, elutasittatott; délután ismét, s tudtára
adatott, hogy Jolán lázban szenved.
– Ő beteg! – sohajtá Vilmos – oh! hát én, ki ennyire kinoztatom?
Levelet írt: lefesté szenvedélyét, fájdalmát, kétségbeesését.
Kihallgatást esde, s bocsánatot vétkeért. Elküldé Jolánnak, félóra mulva
engedelmet nyert a szép hölgynél megjelenhetni.
Vilmos arczán a nyugtalanság eleven szinekkel volt festve, midőn
Jolánhoz belépe, szenvedő hangon mondá:
– Kegyetlen!
– Azt hiszi, csak ön szenved? – viszonzá a halaványság által még
érdekesbbé lett Jolán.
– Remélhetek…
Jolán kezét nyujtá, s Vilmos azt lángoló csókjaival halmozá.
– Most – kezdé Vilmos egészen neki szellemülve – birom engesztelését,
reggel utazni fogok.
Jolán megrezzent.
– Egy hét mulva látandom.
– Soha!
– Akkorára visszatérek.
– Egy hét mulva megjő férjem.
– Történjék hát a mi akar, én nem mehetek – Vilmos ezen szavaiban annyi
bensőség, oly meleg érzelem feküdt, hogy lehetetlen volt rajta meg nem
indulni.
Jolán szánakozó mosolylyal fordult felé, kezét édesen megszoritá s
töredezett hangon rebegé:
– Nem tartóztathatom, isten önnel.
– De nem mehetek.
– Fusson.
– Elüz?
– Nem, de kérem.
– Hasztalan.
– Én önnek ártottam, ön meg fog átkozni.
– Átkozni én?… veszitsem el bár mindenem kegyed által, nyomoromban is
imádni fognám, öljön meg, s én lábainál kegyedet áldva adandom ki
lelkemet.
– Hagyjon el kérem, lázam visszatér, fejem szédelg – töredezé Jolán
homlokát tenyerébe rejtve – siessen.
– Az istenért!
– Küldje a szobalányt. Tagjaim zsibbadoznak… esedezem.
– A viszontlátásig – sohajtá Vilmos s távozott.
Alig lépett ki, Jolán a pamlagról felugorván kínosan kapkoda fejéhez,
kis lábával tombolt, szép szemeiből könyet törle, kendőjét elébb
összegyüré s aztán ketté tépte… végre fájdalmas sziszegő hangon sohajtá:
– Mit miveltem?… erőm hanyatlik, akaratom ingadoz, érzem gyengülök…
szegény Vilmos! és szerencsétlen én! nem akarom őt többé látni.
Két egymásutáni nap Vilmos azzal utasittatott el Jolán előszobájából: „ő
nga alszik, ő nga roszabbul van, lázrohama növekszik.“ Harmadnap Vilmos
kimerülten veté magát a karszékbe, s még az nap betegen az ágyba. Most
Jolánon volt a sor a szenvedő állapota után tudakozódni.
Vilmosnál inkább izgatottság, nyugtalan élet, álmatlan éjek volt, mint
betegség; huszonnégy óra alatt mind kiheveré.
Első dolga volt Jolánt meglátogatni.
A nő egészen megváltozott, szemeiben bánat, vonásain félelem s ajkain
keserüség volt.
Vilmos okát kérdé.
– Elég korán fogja megtudni – nyeré válaszul.
– De én most ohajtnám – sürgeté Vilmos.
– Közelg egy percz, melytől rettegek.
– Férje érkezte?
– Mely mielőtt bekövetkeznék – folytatá Jolán Vilmos közbeszólásától nem
zavartatva – önnek egy kínos vallomással tartozom.
E perczben az ajtón ifju lép be, tetőtül talpig mély gyászban, arczán
boszú s elégületlenség ül.
Jolán és Vilmos egyszerre kiálták:
– Ottó!
– Ah férjem! – mond az érkező elé sietve a nő.
– Unokavérem! – mond Vilmos, s zavarodva tőn egy lépést hátra.
– Nagybátyánk meghalt – kezdé Ottó.
– Hogyan? – sohajtá Vilmos.
– Ostendeből jövök.
– Férje unokabátyám, s Ostendeből jő?… ugy van, mindent értek. Oh álnok
világ! –
– Hasztalan minden – szóla keserü hangon Ottó – az örökös te vagy; nekem
nyomoru huszezer fttal törlé ki szemeimet, pedig én fogám be az övét
örökre.
– Mit nekem örökség, vagyon, én többet vesziték… oh mint meg vagyok
semmisülve! – Perczig tartó fájdalmas küzdés után szemeit megtörlé,
fejét daczosan fölemelé, büszkén tekinte körül s távozni akart, ekkor
irószer ötlik szemébe, tollat ragad s hevesen nehány sort ir, a lapot
összehajtja, s Jolán elé dobván, mondá:
– E szinlett érzelmeknek ár volt szabva; nem akarom önöket meglopni – s
elrohant.
Jolán reszketve bontá fel a lapot.
„Kötelezvény százezer ftról.“
A hölgy szét akará tépni, férje kikapá kezéből s e szókkal rejté
zsebébe:
– Isten és ember előtt jogom van hozzá.
Jolán fejét a pamlag támjára fektetve, keserü könyekbe tört ki.