Esti hat óra volt.
A szél üvölte, a zápor szakadt.
Tömérdek bérkocsi, úri fogat, társas szekér és targonczás robogott végig
a váczi uton; gyalogost csak itt-ott lehete látni esernyő alatt
gubbaszkodva, vagy fülig köpenybe burkolva.
Az utazók a vaspálya váróteremébe szorultak, némelyek ujságokkal
kezeikben, mások társalogva, legtöbben pedig unalom közt várván a
csengetyűhangot.
Érdekes ifju toppan be. Közép termet, halovány arcz, nyilt tekintet,
haja kissé rendetlen, mozdulataiban keresetlenség s mégis annyi urias
volt. Öltözete skot nadrág és mellény, franczia tarka ing, pongyolán
kötött selyemkendő, rövidke vadászkabát, sötét keztyü, fehér kerek
kalap, fekete szegély és szalaggal; karján könnyedén odavetve egy felső
öltöny, s kezében gyönyörüen himzett kis uti táska volt.
Az ifju megállt, üvegét jobb szemére szurta s körültekinte, mint ki
ismerőst keres. Hirtelen elmosolyodék, fejével üdvözletet inte s egy
eléje érkező férfival kezet szorita.
A pamlagon félóra óta szótlanul ült egy bájos hölgy, epedő kék szemeit
merengve szegezvén maga elé; az érkezők nem érdeklék, a sokaság terhére
látszott, s csak a fenemlitett ifju érkeztekor, mint egy varázs intésre,
föltekinte, arczát gyönge pir futá el, s szomszédnéjához hajolva
sugdosott.
Az ifju figyelmét sem a nő, sem roszul palástolt zavarodottsága ki nem
kerülé, mert a férfival még kezet szoritva, szemeit a hölgyen nyugtatá,
s a hozzá intézett kérdésrei válasz helyett felsohajta: „gyönyörü arcz!“
A férfi felkaczagott.
– Igen, igen – kezdé az ifju szórakozottan – tehát utazol?
– Már elmondám, hogy nem, de az ég tudja hol jár eszed, csak egy
rokonomat kisérém ide, s te?
– Én utazom.
– Hová?
– Ostendebe.
A nő összerezzent.
– Vilmos! – kezdé az idősbik – ez valami kaland.
– Nem biz az.
– Tegnapelőtt mit sem szóltál ez utazásról.
– Mert akkor még eszemben sem volt.
– És ama nő ott – mond rejtélyes halk hangon az idősbik.
– Ma látom először – felelé Vilmos.
– Mégis annyi érdekkel néz rád, s ha szemeitek találkoznak, zavarttan
tekint le.
Vilmos könnyü vállvonitással felelt.
– Tehát Ostendebe utazol – vezeté vissza a beszédet – s mi okozá e
hirtelen határozatot?
– Távirati sürgöny.
– Hogyan?
– Beteges nagybátyám a fürdőket használja. Tegnap ily tartalmu sürgönyt
kaptam: Nagybátyja látni ohajtja, életéhez nincs remény, siessen.
– Ő az – sziszegé gyönyörű fogai közt a nő, s ajkiba harapott.
– Két órával később – folytatá Vilmos – ily tartalmu sürgönyt nyerék:
Nagybátyja veszélyen kivül van, nincs ok aggodalomra, ne siessen.
– Nos?
– Mit tennél helyzetemben?
– Sietnék.
– Természetes.
Jel adatott, az ajtók nyitvák, s a sokaság tolongott a pályaudvarra.
Vilmos az első osztályban kényelmes helyet foglala, többen érkezének, s
mindnyájan jó ülésről gondoskodtak. Egyszerre belép az érdekes hölgy.
Vilmos szemei szikráztak.
A hölgy körültekinte, társához nehány szót intéze, s habozva álltak.
Vilmos helyével megkinálá, a hölgy lekötelező mosolylyal köszöné meg
figyelmét. Más is jelöle ülést, melyet a társalkodónő fogada el. A szép
hölgy Vilmos mellé jutott.
Az utazók közt élénk beszélgetés keletkezett. Vilmos és szép
szomszédnéja szótlan maradt.
A nő könyvet vőn elő, s a derengő homály daczára olvasni kezde; darab
idő mulva kezét a könyvvel együtt ölébe sülyeszté.
Vilmos a könyvbe pillanta, franczia volt.
– Érdekes olvasmány lehet – kezdé Vilmos franczia nyelven – hogy kegyed
az alkony daczára is vesződik vele. Nem sajnálja szemeit?
– Szemeimet? inkább azok szenvedjenek kissé, mint czéltalan érzelmimmel
küzdjek.
A kiejtésből azonnal megismeré Vilmos, mikép a nő nem franczia; mindegy
– gondolá – elkezdtem, most csak ezen a nyelven folytatom.
– Szavait nem tudom értelmezni.
– Nekem szórakozás kellene, azért vevém elő e könyvet, de lapjait
értelem nélkül forgatám.
– Kegyed szenved… boldog halandó, ki e szenvedéseket okozá!
– Nem értem ön felkiáltását.
– Nem? mi más szenvedés dulhatna ily ifju tündér kebelt, mint a
szerelem. Szóljon, ugy-e eltaláltam?
A nő Vilmos szemei közé nézett.
– Eltaláltam? vallja meg.
– Követelő, alig nehány percze lát, s már bizalmas vallomást akar
belőlem kicsikarni. Ha még is…
– Mit mégis?
– Oly rég ismerne, mint én önt?
– Kegyed engem?
– Igen, Érváry Vilmos ur.
Vilmos a nő kezét e szókkal ragad meg:
– Oly szerencsés lettem volna valaha…
– Mi nem találkoztunk soha.
– És mégis…?
– Mégis ismerem. Vannak nyilvános helyek, séták, szinházak, hol egyes
szerény lények a tömegben látatlan vesznek el, mig mások a legnépesb
helyen megjelenvén, közfigyelmet ébresztenek. Az ember megkérdi
szomszédját vagy véletlenjut nevéhez, eleg az hozzá, megtudja – a nő
sohajta s Vilmos kezében feledett kezét visszavoná, nyomatékkal
folytatván – én önt gyakran láttam.
Vilmos álmélkodva tekinte a nőre, s annak szép szemeiben könyet láta
rezegni. Csaknem eszméletét veszté; nyugtalan feszelgett ülésén, s a
hely szűk kezde lenni. Nézésében egy kérdés feküdt, melyet ajkin
ellebbenteni nem mert.
A nő ábrándszerüen rázta meg fejét mintha nehéz gondolatoktól ohajtna
menekülni, az ablakot leereszté s homlokát tenyerére fektetve a nedves
légbe merengett.
A társalgás megszakadt.
A nő sokáig nem vonta vissza kecses fejét.
Vilmos a párnák közé temetkezék, szemeit behunyta, mint ki édes
dolgokról akar álmodozni. Átgondolá e nő minden szavait, viseletét, maga
elé képzelé tündér szépségét, szenvedélyes arczát, epedő szemeit,
elegans uti öltözetét. És ha rejtélyesen előadott érzelme csakugyan őt
illeti, honnan érdemli e szerencsét? Vajjon ki ő, kit a véletlen mellé
sodort, hogy szivét eszét megzavarja? Sokáig ábrándozott, s ábrándja
annál élénkebb lőn, minél inkább lankadt az utazók társalgása.
Az éj beállott, átalános csend lőn.
Vilmos tündérekről ezeregy-éji regéket álmodozott.
Ábránd és való, álom és éberség közt van egy vonal, midőn az idegek
megdelejezvék s a lélek költői világban leng; érezzük, hogy ébren
vagyunk, tudjuk miről gondolkozunk, de nincs erőnk gondolatinknak más
irányt adni.
Ily szendergő helyzetben volt Vilmos, midőn lábát két gyönge nyomással
érinteni érzé. Fölrezzent s körültekinte; mély csend, mindenki alvék,
még ő is, a szép angyal, ki eddig Vilmos egész lelkét elfoglalá.
Álmában is szép volt, ah! ő még halva is szép volna! az egyetlen lámpa
halovány sugarai ugy rezegtek az alvó szépre, mint Guido Renny Madonnája
fején a dicskör. Kék szemei hunyvák, keskeny rózsaajkin angyali mosoly
játszadozik; a megoldott csipkekendő alól gazdag fürtök aranylanak ki,
festői rendetlenségben; a pongyolán felöltött, s vigyáztalanság miatt
kissé szétnyilt jappanica alatt vakitó fehérségü kebel hullámként
emelkedék és sülyedt.
Vilmos elkábult. Ezerszer hunyta be szemeit, hogy előbbi álmodozásit
folytassa; lehetlen! pilláit egy perczig sem tarthatá csukva, hisz a
legköltőibb ábránd sem kárpótolhatá e látványt.
Az alvó szép jobbra balra bólinta fejével, s mindenütt párnákba ütközék,
egyszerre Vilmos vállára hajtá.
Vilmos villanyszerüen rezzent meg. Boldogsága rövid volt, a szép fő
másfelé billent. Vilmos kezét ovatosan csusztatá a nő kezéhez s azt
megragadá. A nő keze nem siklott ki az ifjuéból, hisz ő aludt (?) Vilmos
feje lángolt, ereiben a vér forrt.
A drága fő ismét Vilmos vállára hanyatla s ott is pihent.
Minő leirhatlan érzés!
Vilmos melle dagadt, lélekzete rövidült. Mozdulatlan maradt, nehogy a
pihenőt háboritsa. Tagjai zsibbadoztak, dereka megfájult és mégsem
mozdult volna egy világért.
Feledé fájdalmait, a távirati sürgönyöket, nagybátyját, örökségét,
mindent, mindent felede e perczben csak azt nem, hogy vállán angyalfő
pihen.
A nő forró lélekzetét Vilmos arczára lehellé. Melyik virág ne kapna e
harmatos lehelettől életet? A lég, melyet Vilmos beszítt, balzsamos lőn
és gyönyörbe kábító, hatását idegein átfutni érzé. Fejét kellemes mámor
szédité, s öntudatát vesztve kiszáradt ajkival a nő bársony homlokát
érinté. E merény után megtágult keblében eddig összeszorult szive
lázasan kezde dobogni. Minden mit ezentul érze, tündéri álom volt.
Átalános mozgalom lőn, az ajtók megnyittattak s „Pozsony!“ hangzék
mindenfelől.
Vilmos gyöngén érintve szép alvóját felkölté.
– Ki zavarja kellemes álmomat? – kérdé az ébredező battist kendőjével
szemeit törölve.
– Én – viszonzá Vilmos.
– Különös, ép önről álmodám. Haragszom miért költe fel?
– Mert Pozsonyba érkezvén, más pályára megyünk.
– Ah! beh rövid volt ez ut! még alunni szerettem volna.
Vilmos is felette rövidnek találá az utat, s akárhányszor egy
városligeti sétakocsizás hosszabbnak tetszék. A nőt lesegité s a kávézó
terembe vezette,
– Nos kialudta magát? – kérdé a nő párolgó csészéjéből egyet szörpölve.
– I.. gen – habozott Vilmos.
– Voltak kellemes álmai?
– Monte Christo, hogy utazási unalmait röviditse s magának szép álmakat
szerezzen, ‚hatchis‘-t evett…
– S ön?
– Én egy léget szítam kegyeddel, s utam percznyi, álmam mennyei volt.
Az utazók ismét helyre vergődtek, a harsány fütty végig szeldelé a
léget, s egy zökkenés után megindultak.
Ujra egy rövid álom, s a hajnal első sugaraival az utazók is elevenülni
kezdtek. Egyik szivarra gyujtott, másik a Pozsonyban eltett kalács
fogyasztásához látott, a harmadik „jó reggelt“ kivánt, negyedik
öltözékét rendezgeté, végre mindenki tőn valamit.
Ez tegnap félbeszakadt beszéde fonalát akará folytatni szomszédjával, ki
szemmeresztve néz rá; egész más egyén ül mellette. Az bocsánatért esd,
hogy tévedésből más köpenyét gyürte feje alá; itt szóváltás van
kicserélt kalapok miatt, ott uti táska után szitkozódnak; amott a
tegnapi Presse számát keresik. A fejek borzasak, az arczok gyűrödtek, a
szemek álmosak, s az öltözékek rendetlenek. Ah! egy ily vaspályai hajnal
érdekes! Miután mindenki rendben találá magát, holmiját maga körül
gyüjté, s mindenféle izetlen beszélgetésekre nj tér nyilt.
– Még nehány percz – kezdé nehéz lélekzettel Vilmos – és Bécsben
leszünk.
– Hova száll ön? – kérdé a nő.
– Sehova.
– Hogyan?
– Kötelességem int, azonnal tovább utazom.
A nő arcza elkomorult, s kendőjét ajkira nyomva busan forditá szemeit
Vilmosról a szabadba.
– Mi lelte kegyedet?