Boldog ifjuságom tündérálma: nagyvilág! isten veled!
„Keblem őszinte baráti: a terített asztal, pezsgő és jó zene közt víg
czimboráim! isten veletek!
„Pesti angyalok, ti drága, szép nők, isten veletek!
„Regényes kalandim, ezernyi élvek! órám ütött, válnunk kell!“
Nedves szemeit törölgetve sohajtá ezeket Füzesy Ernő, s
visszapillangatott a feledhetlen városra, míg az látköréből elveszett;
ekkor nehéz sohajjal magát a kocsi párnái közé temetve, multjáról s
jövőjéről merenge.
Füzesy Ernő a pesti divatvilág hősei közt tekintélyes szerepet játszék,
hová őt nem összeköttetés, rokonság, és név emelék, hanem saját
ügyessége és – pénz! Atyja egyszerü kereskedő, szerencsés üzletei által
roppant vagyonra vergődvén, fia nevelésétől mit sem tagadott meg, s ifjú
éveit tetszése szerint engedé élni. Ernő már nagykoruságot haladván,
atyja komolyan felszólitá, hogy a fővárosból haza sietvén, ha kegyeiben
s kedvezésiben részesülni akar, az – általa most szerzett – jószág
kezelését átvevén, személyesen gazdálkodjék.
Szaggatott szívvel vőn búcsut, s az érintett jószágra utazott.
Harmadnap megérkezett. Atyja ott várta.
Ernő szemeibe könyek nyomultak, midőn a – hajdan igen díszes, most alig
lakható – urilakba lépett. „Itt éljem át napjaimat;“ e gondolat
czikázott át lelkén.
A derék atya azt hivé: a viszonlátás öröme idézi fia szemébe a könyeket,
s érzékenyebben ölelé meg.
Rövid társalgás után az öreg úr somfa-botot vőn kezébe, fiát hasonlóra
inté, s megindult vele, a földeket megmutatandó. – Hol járt Ernő lelke?
Több órányi járás után ismét az úrilakhoz tértek, mely előtt régi
franczia kert maradványa terült el.
– Itt, – mondá az öreg, miután kijelölgeté, hogy mit hová vettessen, – e
kertben sok üres tábla van, jó lesz lóherésnek. Mindent megjegyeztél
magadnak?
– Mindent, atyám.
– A mi iránt nem vagy tisztában, kérdd a gazdatiszt tanácsát, ő ügyes;
azért adám melléd, s becsületességeért kezeskedem.
– Köszönet!
– Meglátom, mire viszed? tőled négynapi járóföldre lakom, hol saját
gazdaságom igen igen elfoglal; tehát ritkán látandjuk egymást, de annál
több tudósitást várok.
– Igen, atyám.
– E jószág kissé el van hanyagolva, a gazdászati készletek pedig egészen
hiányzanak, tehát készpénzre van szükséged.
– Én is ugy hiszem.
– Itt van huszezer pgő, mond az öreg úr, tárczáját átnyujtva; fektesd be
ügyesen, s meglátod: hasznát veended.
Ernő gépileg nyult a tárcza után, s atyja kezét megcsókolá.
– S most, folytatá az öreg, miután jó állásba helyezélek, tudd meg, hogy
életemben többé fillérre sem számolhatsz.
– Meg vagyok elégedve.
Az öreg Füzesy búcsut vőn.
Ernő egyedül maradt. Több perczig földre szegzett szemekkel merenge, s
azután körültekintvén, felkiálta:
– Itt vagyok! és mit csináljak e bagolyfészekben?… Megőszülök! alig
nehány órája, hogy megérkezém, s máris halálra únom magamat: hát még
hetek hónapok, évek!… Ah, ez őrültté tesz!
– Van pénzem, mond, a tárczát maga elébe vágva; mit ér, ha nem
élvezhetem?! Vásároljak ekét gulyát s igásokat? hahaha! gazdálkodjam?…
igen gazdálkodni fogok! – Ezzel inasát csöngeté. – Kasznár urat!
A kasznár megjelent.
– Holnapután, kezdé Ernő, kőmíves, ács és asztalos legyen itt, e ház
lakhatlan.
– Értem.
– S nyolcz nap alatt, akár a pokol fenekéből is, nekem franczia kertészt
teremtsen.
– De uram…
– Akarom, esék szavába Ernő.
A gazdatiszt beléegyezőleg meghajtá fejét, s távoztakor fogai közt
dörmögé: „Az öreg ur csalódott; ezt nem fogom kormányozhatni.“
Negyed nap mulva száz kéz rombolt az épületen; a padolatokat
felszaggaták, közfalakat ledöntöttek, ablakfákat és ajtókat kidobtak, a
kertre nyilásokat törtek, szóval, a nagyszerü újitások kezdete
megtörtént. Franczia kertész is érkezett, kinek kormányzata alatt öt
legény, s hetven napszámos a nagyszerü vállalathoz fogott.
A költséget nem kimélték, a munka mesésen haladt, s a gazdatiszt őszülő
fejét vakargatá.
Két hó után díszelge az újjá varázsolt épület, óriási ablakaival, s
gyönyörü emeldével[1] a kertre, benn kárpitos működött.
Ügyesség és pénz, mit nem képes eléidézni? a kert valóságos édenné
varázsoltatott.
Nemsokára a termekben fény és izlés, a fogatokban urias gazdagság, s a
kertben tündéri változékosság mutatkozék.
Ernő csodát vitt véghez, s a vidék bámulta tetteit. Ő sok szórakozást
lelt az élénk munkálatokban.
Egy reggel tisztje belép.
Ernő festészi pongyolában pamlagra dőlve csibukozott.
– Épen jó, hogy jön, kiáltá az érkező elé, és széket jelöle neki.
– Teins úr! kezdé a tiszt, a jármasok végett jöttem; a munka ideje itt
van, gondolkoznunk kellene…
– A jármasok? hm, jól van, majd.. majd.. azt hallám a d*i urodalomban
fajlovak állittattak be, ránduljon el oda, s hozzon hírt, vajjon
érdemesek-e megtekintésre.
– Igen uram, de szántóföldeink…
– Máskor; most gondja legyen Ruszter Györgynek irni Pestre, hogy három
teremre való szép tapettet küldjön: a szőnyegek választását izlésére
bizom.
– De a vetések…
– A kertész háromszáz pengő forint áru virágmagvat s plántát rendelt,
fizesse ki.
– Az istenért, uram! hát a gazdasággal mi történik?
– Mi? az idén mindent haszonbérbe adunk.
E szavakra rémület s meglepetés tükrözé magát a tiszt arczán, szólni
akart, de a nyelv megtagadá szolgálatát.
A tiszt távozék e gondolattal: tüstént megirom az öreg úrnak.
Ernő „Monte Christo“ olvasását folytatá.
Darabig ez igy folyt; de Ernő únni kezdé magát, lelke zajt, társaságot
szomjazott. Vendégségeket rendeze, s hetenként kétszer háromszor magához
gyüjté a szomszédokat. Háza a leglátogatottabb lőn.
Csak rövid ideig érdeklék ez emberek eredeti sajátságai, mert mihelyt
bizalmasb lőn velök: terhére váltak örökös időjárás-, termés-,
aratásféle beszélgetéseikkel. Menekülni ohajtott tőlök. A
regényolvasásra adta magát, ez a nélkül is ábrándos lelkét, s föllengző
vágyait méginkább izgatá. A magán és tömérdek franczia könyvek
olvadékony szivét a szerelemre egészen kiképezék. Ah! de nem volt tárgy,
nem akadt lény, kire érzelmeit halmozhatandná.
Hány érzékeny szivet emészt igy el saját tüze!
Ernő atyjától eleinte oktató, később intő, s végre komolyan dorgáló
leveleket kapott. Ép oly kevéssé adtak más irányt gondolkozásának, mint
tetteinek.
Ismét egy levél. Ernő ismeré az irást, tartalmát is sejté, tehát fél
napig bontatlanul hevert; végre felnyitá, nem csalatkozott, atyjától
volt. Epés szavakban a legkeserűbb szemrehányások. Ernő mosolyga, de a
levél vége felé megdöbbent, mert atyja határozottan nyilvánitá, miként,
ha működésinek más irányt nem adand, s egész akarattal a gazdasághoz nem
lát: az átadott jószágot visszaveendi, s fiát, mint tékozlót, szűk
évpénzre szoritván, az örökségből kizárja. Záradékul a levélben
következő állt:
„Ohajtom, parancsolom, nősülj, s e lépésre három hó határidőt tüzök. A
leány, kit számodra kijelölék, Felhősy Irma, hajdan kereskedőtársam, s
most földbirtokos barátom egyetlen gyermeke. Ott tárt karokkal várnak.
Látogatásodról őt értesítém; remélem, igéretemet be fogod váltani.“
– Felhősy Irma?… elmélkedék magában Ernő. E leányról sok dicséretest
hallék… Atyám! ötleted dicső, fiad engedelmeskedik. – És egészen
felvidult; mert egyhangu életébe valami uj, s váratlanul ép olyasmi
vegyült, a mi után lelke sovárgott.
Rendelést tőn, és – Felhősre utazott.
Kitünő szivességgel fogadták, s az előkészületekből látható vala, hogy
Ernőt várták. Úr, szolga és az egész női személyzet roppant megelőzőleg
forgolódtak; szállásaul a legdíszesb szobát jelölték ki, s még
cselédségére is nagy figyelem fordíttatott.
Alkonyatkor több meghivott vendég érkezék ünnepélyi öltözetben.
Mennyi sajátságos alak, s minő feszesség!? Ernő egyszerüen urias
öltözetében, s fesztelen viselete által ugy tünt ki köztök, mint müvész
festvénye a tarka mázolások között.
Volt megjegyzés elég.
– Nézd, mond az egyik, agarász-ostorával a port csapkodva lábairól, hogy
játsza Füzesy a nagyurat, pedig alig szagolt le, s már fülig van
adósságban.
– És hányja-veti magát, tevé hozzá társa végig egyengetve magát; pedig
ruhái egészen divatkivüliek. – Az, ki ez észrevételt tevé, középtermetű,
szőke, pödrött bajszu ifju volt; legnevezetesb rajta, hogy haja feje
közepén volt elválasztva, s fülei körül karikákba gyürűdzött; széles
vállain szűk zöld frakk ragyogó érczgombokkal büszkélkedett, nyakán
fehér echarpe rubintűvel, biborbársony-mellény, sárga nadrág s gombos
topán egésziték ki öltözetét. Nyakán vastag aranyláncz kigyózott le
mellénye zsebéig, s ujjain több pecsétgyürű ragyogott. Ez ember Havasy
közbirtokos, s a vidék arszlána volt!
– Lám, lám! hangzék a másik körben, – hogy pöffeszkedik az a Füzesy,
mintha apjáról grófságot örökölt volna.
– Az igaz, egészité ki a mellette levő e rágalmat; pedig atyja nem volt
sem több, sem kevesebb, mint becsületes marhakereskedő.
– Fiának is okosabb volt volna a mellett maradni; legalább maholnap nem
állítnák a dobot szép kastélya elé.
– Hahaha! pedig azt el nem kerüli.
– Hogy tetszik? tevé harmadik helyen a kérdést egy ifju; a háziúr
Füzesyn kivül mást nem ismer, és e piperkőcz minket látni sem akar.
– Sohse gondoljunk vele, utoljára azt hinné, mi tartjuk szerencsénknek
ismeretségét.
– Ahoz mégis sok szemtelenség kellene.
E beszélgetések mind azalatt történtek, mig Felhősy családjának Ernőt
bemutatá.
A szokott udvariságok után a háziúr vendégeihez fordulva kérdé Ernőt:
– Ezen urakat..?
– Van szerencsém, esék szavába Ernő; s megindult kezet szorítni a
jelenlevőkkel.
Kik imént legizetlenebbül megszólák: most szemtőlszembe legmosolygóbb
arczot öltének.
A különzés választófalai lerontattak, a társaság összeolvadt.
Hajlongások közt bókoltak férfiak a nőknek, s ezek szégyenkedve süték
szemeiket a kezökben levő legyezőre, virágbokrétára, vagy kendőjök
himzetére.
Ernőnek ideje maradt szemlét tartani.
Sok falusi szépség, de tagadhatlan Felhősy Irma tündöklött valamennyi
felett. Gazdag szőke haj, epedő kék szemek, kissé telt, de finom arcz,
gondosan ápolt fogak, nem rút termet és szerény toilette.
Ernő nem volt ugyan elragadtatva, de nem is hibáztatá atyja választását.
Irma Ernőnek tetszett.
Meglehet, ha valamely pesti elegans bálban látandotta, fel sem tünt
volna neki, s ha udvariasságból megszólítná is: a vele társalgást minél
rövidebbre törekednék nyujtani; de itt, elszigeteltségében, e hölgyet
találá, s társaságát keresé, mit a zöld frakkos Havasy elég mérges
szemekkel tekinte.
Ernő nem érdek nélkül forgolódott Irma körül, s azt minden áron
kitüntetni törekvék. Társalgásában sok kellemet, modorában bájt fedeze
föl. Atyjának e perczben választásaért kész volt volna nyakába borúlni.
Irma sem mulasztá el a szülőitől kapott utasitást Ernő irányában
felhasználni, s ennek udvarlását nagyvárosi hölgy finom kaczérságával
fogadá.
A zöld frakkos nem veszté őket szem elől, s ajkait véresre harapá.
Mint a vidékiek rendesen: ugy ezek is a társalgásból kifogyván: táncz
inditványoztatott. Irma zongorához ült.
– Engedje, e szókkal lépett hozzá Ernő, hogy én legyek a szerencsétől
megfosztva kegyeddel tánczolhatni.
– Hogyan?
– A koszorúban a legszebb virág nem hiányozhatik, kegyed tánczoljon, e
hangszernél majd én kisértendem meg szerencsémet.
– Ön igen szíves.
A zöld frakkos ott terme, s Irmát az első négyesre fölkéré.
Ernő jelt ada.
A kör megalakult, s Ernő a „Rigoletto-négyest“ rákezdé.
Havasy, a zöld frakkos arszlán, ki csinos tánczosnője mellett ugy állt,
mint valami kérdőjel, fitymálva nézegetett a zongorán működőre,
kedvetlenül kiáltván oda: „csöndesebben!“ és száraz lábaival a tactust
veregeté, idétlen fejével is bólintván hozzá.
Ernő mosolygott.
– Kiállhatlanul játszik; mond a zöld frakkos Irmához fordulva.
– Gondolja?
– Minek kezd belé, ha nem ért hozzá?
– Inkább ohajtaná, hogy én játszam?
– Most nem, meg volnék fosztva e nagy szerencsétől. Ah! – tovább nem
folytathatá, mert Irma ellebegett.
Havasy szomszédait is kezdé lázitgatni Ernő játéka ellen, gúnyosan
mondván:
– Talán e szerencsétlen négyesnél nem tud egyebet; mégis sok
arczátlanság kell hozzá, feltolakodni vele. – Gyorsabban!
Ernő nem engedé magát megzavartatni.
A négyesnek vége lőn.
– Hála istennek! sohajta Havasy.
– Köszönöm, viszonzá Irma.
– Ah! nem kegyedet értém, bár oldalánál tánczolhatnám végig az életet;
de azt a szerencsétlen zenét!…
Ernő nem mozdult helyéről. A tánczzene után Wilmers „Pompa di Festa“ját
játszá.
Élénken tolongtak körötte.
Dreyschok, Liszt és Thalberg szerzeményeiből is remekelt.
A hallgatók tapsviharban törtek ki.
– Mit gondol? kérdé gúnyosan Ernő az ott ácsorgó zöld frakkostól, elég
csöndesen játszám?
– Nem értek hozzá, – viszonzá a megszólitott, s daczosan fordíta hátat.
Ernő ismét a billentyűkre vágta ujjait, hogy Straussféle keringőt
csörömpöljön le azokon.
Mindenki széditő tánczba röpült.
Alig végzé el Ernő, s kérelemmel ostromlák, hogy valami dalműből
játszék, s ő „Dom Sebastián“ – ból, rövid előjáték után, „Abayaldos“
bravour-áriáját csengő mély hangon éneklé: utána mindjárt „Ernani“-ból a
király szerepét.
El voltak ragadtatva, s a zöld frakkos agyonszégyenlé magát, hogy Ernő
zene-tehetségében annyira csalatkozott!
Ernő a nap hőse lőn.
– Kedves! sugá az egyik leányka.
– Érdekes, mond a másik.
– Müvelt!…
– Imádandó! kiáltának fel sokan.
Havasy zöld frakkjában feszelge, s hol itt, hol ott egyegy gúnyos
megjegyzést tőn, mit Ernő észrevevén, nyájasan közelíte hozzá, s kezét
vállára tevén, enyelgő hangon mondá:
– A mint éneklek és zongorázok: ép ugy tánczolok és vívok.
– Nem kételkedem, felelé nekihalaványulva Havasy.
– Ki azon úr, kérdé Ernő szomszédját, ki ott az ablakmélyedésben nagy
veres szakálát oly egykedvüen simogatja?
– Melyik?
– Ott,… éles tekintetét most ránk szegzé. Pongyolájáról azt gyanítom,
nem sokat törődik a világgal.
– Ah, az bátyámuram. Neve Sándory.
– Ön bátyja?
– Azaz, neki minden ifjabb „öcsém“ s mi „bátyámuram“-nak hivjuk. Tetőtül
talpig magyar ember, kissé nyers, de roppant becsületes.
– Azt kinéztem belőle.
– Az ármánykodók ostora, a gyávák réme, e vidéken minden becsületdolgot
nála intéznek el.
– Ismertessen meg vele.
– Szivesen.
Percz mulva Ernő Sándoryval szoríta kezet.
Ernő e társalgásban nagy élvet talált, Sándoryban sok alapos ismeretet
és jártasságot fedezvén föl.
– Mily bizalmasan beszélgetnek, kezdé Havasy czimborájához; ha az a két
ember jó egyetértésben élend, meg nem maradhatunk a vidéken.
– Igaz; egyik sima piperkőcz és sértegető –
– A felett jó vivó!
– A másik darabos, büszke…
– És czivakodó.
– Egymással kell összeveszítni őket, hogy mi békében maradjunk.
Havasy nem felelt, hanem ajkait fogai közé szoritván, gondolkodó arczot
ölte.
– Mit mondasz hozzá?…
– Adandó alkalommal bocsátkozzál Sándoryval beszédbe, s mondd neki, hogy
Füzesy roppant kalandorosan élt, Németország egyik kisebb városában
szinésznővel levén viszonya, mint énekes szerepelt s meg is bukott; hogy
Pesten kifizethetlen adósságai s párviadal elől szökött meg. Ezek iránti
felvilágositás végett utald hozzám.
– Ugy lesz. Ezzel szétváltak.
Havasy czimborája addig őgyelge, mig csakugyan Sándory mellé furódott.
Elmondá társa koholmányát.
– Ki meri ezeket állítni? kérdé indulatosan Sándory.
– Tessék Havasyt kérdezni.
Sándory csakugyan fölkeresé Havasyt, és szórul-szóra elmondá a Füzesy
ellen hallott vádakat.
Havasy csodálkozva voníta vállat e szókkal:
– Bámulatos!
– Tehát mindezekről ön mitsem tud?
– Most hallom először.
Hát micsoda éretlenségeket fecseg az a szájhős? hol is van?… Már
seholsem volt.
Havasyt e percztől a férfiakkal, sőt a nőkkel is lehete suttogva látni;
igen rejtélyes arczot ölte, s kikkel csak beszélt, szemet meresztének,
kezöket csapkodák össze, vagy homlokaikat szedték redőbe.
Ernő az egész estét Irma oldalánál tölté, s ha ezt házi kisasszonyi
kötelességei igénybe vevék: önelégülten mosolyga utána. Szíve és lelke
még nyugodt vala ugyan; de el akará magával hitetni, hogy szerelmes, s
érzelméről a piruló lánykának szólt is.
Mielőtt a társaság szétoszlék, Ernő haza utazott, nehány percz mulva
Sándory is követé.
Most Havasyé lőn a világ.
A Füzesyről költött rágalom szájrul szájra terjedt, s ő, ki két óra
előtt a nap hőse volt, most általános gúny, megvetés s nevetség tárgyává
lőn. Hogy az egész tényt Sándory beszélé, nyiltan senki sem vallá; hanem
titoktartás mellett mondván el egymásnak, nehány percz alatt mindenki
értesülve volt erről.
Havasy Irma oldalánál érzelgőn forgatá összevissza színetlen szemeit, s
midőn aljas tervének ily fényes sükerét látá: szakálát simogatván,
győzelmesen rágdicsálá azt.
Irma az egészet közönyösen vevé.
Ernő, a szép holdas éjen hazafelé utazván, az egész leányt regényes
alakban varázslá maga elé, s bármennyire törekvék is magával elhitetni,
hogy az szép, kedves, szeretetreméltó és érdekes, otthon mégis e
gondolattal szállt le kocsijáról: „Igen fiatal, válhatik belőle müvelt
nő.“ Nem merenge, jót alvék, másnap nem sohajtott… Ez még nem szerelem.
Harmadnap ismét rendelést adott készületre. Felhősyékhez vala utazandó;
midőn gyönyörű fogata előhajta, levél érkezék. Ernő felbontá, elébb
elhalaványult, azután haragosan kaczagott, e szókkal:
– Még meg sem kértem, s már is kosár! Hahaha! valóban nevetséges! –
Ezzel kocsiba veté magát, s kocsisára rivalga: Sándoryhoz!
Sándory örömmel fogadá váratlan vendégét.
Ernő hidegen érinté az elébe nyujtott kezet, s komolyan tekinte Sándory
szeme közé. Szünet után megindult hangon szóla hozzá:
– Sándory! nagyobb előszeretettel e vidéken egy emberhez sem közeledém,
mint önhöz.
– És több rokonszenvet egyik sem érezhet öcsém iránt, mint én.
– A körülmények, fájdalom! ellenkezőt bizonyitnak.
– Hogy értsem?
– Ugy, hogy én arczáról nyiltságot olvasék, ön azonban alattomos.
– Uram!…
– Tudom, ön a vidék réme; de bennem férfira talált.
– Abban pillanatig sem kétkedem: de mielőtt indulatos hajlammal lépnénk
fel egymás irányában, jónak látnám, hogy az ok felett jőnénk tisztába.
Ernő, válasz helyett, Felhősy levelét adá át.
Sándory olvasá, mint következik:
„Tisztelt úr!
„Ha Ön pénzemre számolt s nem leányomra, további látogatásai
fölöslegesek. Nem fog csodálkozni a hangon, ha megirom, hogy pesti
élete, németországi kalandozási előttem nem ismeretlenek, melyek
valódiságán nincs okom kétkedni; mert hitelt érdemlő egyéntől erednek,
ki nem más, mint Sándory. Sajnálom, hogy atyjának hozzám bizalommal s
jósággal irt levelére kedvetlen választ kell adnom. Isten Önnel stb.“
– Mit mond erre? kérdé Ernő.
– A silányak!
– Kik?
– Majd holnap. Találkozni fogunk.
– Hol?
– Estére vendége leszek. Váljunk mint idegenek; a holnap elhatározza: ha
barátok lehetünk-e, vagy ellenségek. – S utazásra tőn rendelést.
Feszült ingerültséggel várá másnap alkonyatkor Ernő Sándoryt.
A várt vendég megérkezék, s e szavakkal szállt le kocsijáról:
– Azokat ugyan szépen megijesztém.
– Kiket? kérdé Ernő.
– Két jó madarat.
– Neveiket nem szabad ismernem?
– Irásban hoztam. Tessék. – Ezzel lapot nyujta át.
Ernő belé tekinte.
– Havasy?
– Csak olvasd.
„Alulirt ezennel elismerem, hogy t. cz. Füzesy ur ellen gyáva rágalmat
koholtam, a szerelemféltés és gyülölet miatt, mellyel irányában
viseltetém, s mivel szavamnak állani gyáva vagyok: Sándoryval akarám
összeveszítni. Hibámat elismerem, s az illető uraktól irásban kérek
bocsánatot. Kelt.. stb.“
– Az ügyetlen! mond mosolyogva Ernő.
– Biz azt elég ostobául számiták ki.
– Köszönöm fáradságodat, mosolyga Ernő, s bűnbánólag nyujtá jobbját
Sándorynak.
– Kötelességem volt, viszonzá Sándory, hatalmasan csattantva széles
tenyerét az oda nyujtott kézbe.
Az izletes esteli és zamatos port-á-port bor mellett, Havasy
nyilatkozványa sok elmés ötletre s tréfás megjegyzésre nyita alkalmat,
mi az estet igen derültté tevé.
Éjfél után a gyönyörű holdvilágnál Sándory haza utazott, Ernő pedig
havannai szivarra gyujtván: a kellemes éji légben a susogó fák közt
sétát tőn, gondolatinak szabad tért engedvén.
Másnap azon gondolattal kelt fel Ernő, hogy Felhősyékhez utazik, – s
Havasy kéziratával magát igazolván: Irmának irántai érzelmét kikémlendi.
Elmerülve állt az ablaknál, midőn idegen bérruhás szolgát láta
közeledni.
Kevés percz mulva a szolga ezen izenettel állt előtte:
– Urnőm, báró Révyné s kisasszonya, átutaztokban itt kissé időzvén,
engedelmet kérnek, hogy azalatt t. uraságod szép kertében sétát
tehessenek.
– Vigye üdvözletemet, s mondja: szerencsémnek fogom tartani.
A szolga távozott.
Ernő inasára csöngete.
– A kerti pálmalugasban – igy adá a rendeletet – azonnal hűsitő reggeli
teremjen, több személyre; aztán könnyü kabátot vőn, svéd kesztyűt
húzott, firenzei szalmakalapot tőn, s az érdekes látogatók elé sietett.
Minő meglepetés! Ernő az urhölgyek irányában igen udvarias készült
lenni, s midőn előttök állott, alig birá magát bemutatni. Most látta,
mennyivel szebb szemek, delibb termet, s nemesebb vonások vannak a
világon, mint Felhősy Irmáéi. – A hölgyek ifjabbika tündérszép volt!
A szokásos üdvözletek után Ernő társaságát ajánlá. – Örömmel
fogadtatott.
Élénk beszélgetés keletkezett; a báróné elmondá, hogy hanyatló egészsége
végett a következő évszakot Olaszországban töltendi, s jelenleg oda
utazik.
– És a bárónő? kérdé Ernő, az ifjabbikhoz fordulva, könnyen válik meg
hazájától?
– Anyámat, ki engem szeret, kisérem…
– De nem, ki egyedül szereti?
– Biztosítom, hogy egyetlen részvevő gondolat sem kisér.
Ernő lelkesülten kiáltá:
– Lehetlen! lehetlen!
A hölgy gyönyörű szemeit mosolyogva veté fel: mert Ernő hangkiejtésében
annyi bensőség, annyi érzés feküdt, hogy ámbár az hatásra számítva nem
volt, észrevétlenül nem hangzék el.
A pálmalugashoz értek. Abban fényesen terített asztalka állott, melyen
ezüst talapzatok és kristály edények ragyogtak.
– Szabad kérnem nagysádtokat, hogy némi hűsitővel szolgálhassak?
A hölgyek beléegyezének.
Csakhamar fagykávé, czukorsütemények, válogatott gyümölcs s jégbe hűtött
forrásviz lőnek felhordva.
Ernő boldog volt, reggelije izlett.
Nagy utazókocsi robogott a kert kapuja elé, a hölgyek búcsut vőnek: Ernő
kocsiba segité őket, s midőn az távozék, sokáig merenge utána.
– Mennyi kellem, müveltség, s angyalszép!
A kocsi porfellegben tünt el; Ernő mélyen sohajta s nehezült kebellel
tért szobáiba. Egyszerre szemébe ötlik Havasy nyilatkozványa, ekkor
felkaczagott, kaczajában éles gúny feküdt.
Minő bolondot akartam tenni! elmélkedék; – mennyi különbség közte és
Irma közt! Mit veszélyeztetek? hogy atyám elveszi e jószágot? nem
nyerem-e akkor vissza a nagyvilágot, hol annyi élv és öröm van még
számomra. Igen, igen én követni fogom. – Felhősynek következőt ira:
„Tisztelt úr!
„Az ide mellékelt nyilatkozat az ellenem támasztott rágalmak
megsemmisitésére, ugy vélem, elegendő. – Ön háza tiszteletben fog állni
előttem ezentúl is; de hol nekem egyszer oly rútul ajtó jelöltetett: ott
a küszöböt többé át nem lépem, s e szerint igen sajnálom, de atyám
kivánatát nem teljesíthetem. Isten Önnel! maradok tisztelője