Bécsben Illésfalvy meggondolta magát és elhatározta, hogy egy napot a
császárvárosban tölt. A széles ívü körútak, a komoly vállu házak,
paloták az első könnyü havazás fehér prémét hordták magukon; a
táviródrótokon zuzmara feküdt. Illésfalvy a vasútról kihajtatott a
Práterbe, majd Schönbrunn felé robogott, a nélkül, hogy akár az egyik,
akár a másik kirándulásban sok öröme lett volna. Lelkében a nyugtalanság
halálos fáradtsággal, fásultsággal váltakozott, szemét bántotta a hó
éles szürkesége.
Az ebédidő künt érte Lainz körül, a kocsis már alig győzte a
holtrafáradt lovakat nógatni. Hogy a szegény páráknak pihenőt adjon,
Illésfalvy beült a Stelzerhez – a sötét, ódonszagu vadászszobába, ahol
egy időben, vidám társaságokban sok jó órát töltött el – és megebédelt,
mialatt a bőbeszédü vendéglős Bécs összes új pletykáit eléje hordta.
Mikor a fekete kávét eléje tették, Dénes egyszerre türelmetlen lett,
kiment a kocsishoz, levétette vele a zabos tarisznyákat és
visszahajtatott a városba.
Este Illésfalvy fölment a klubba és szokása ellenére kártyázott. Az
egyik emeleti kabinban meglehetős magasba ment a játék; két lengyel főur
csatázott két cseh gróffal. Dénest eleintén szórakoztatta a tarkajárásu
kártya, utóbb azonban elunta a dolgot és fölkelt, nem tudva, hogy most
már mihez kezdjen. Lelkében az a vágy égett, hogy jó volna minden fölött
napirendre térni, jó volna lefeküdni, elaludni és más világban, más
emberek, más érzések között fölébredni. Egyszerre azon vette észre
magát, hogy az utcán van és lassan halad végig a körúton. Jó darabot
ment így, álmodozva, teljesen fáradtan, mikor egy kószáló bérkocsival
találkozott. Beült, kihajtatott a Dunához, onnét vissza a városba, majd
meg el Hietzing felé. Közbe ő is, a kocsis is, el-elszundítgattak, s a
lovak lépésben baktattak a friss havon. A vámnál a sorompó le volt
eresztve; a két öreg ló itt megállott és csöndesen bámult maga elé.
Szürkülni kezdett, mikor Illésfalvy visszatért a szállóba. Átöltözött,
megfürdött, azután – pillanatra felélénkülve a friss víztől –
megreggelizett, elolvasta az ujságokat, majd kihajtatott az
expresszvonathoz. Amint a mozdony megkezdte hosszu útját, Dénes lefeküdt
a bársonypamlagra és mély, nyomasztó álomba merült, amelyből csak akkor
ébredt föl, mikor már túl voltak a határon.
… Velence könnyü ködköpenyegbe burkolózott. A Santa Maria della
Saluteból csak egy-két komoly pillért lehetett látni, az arzenál
oroszlánjai a homályos párában titokzatos, sötét rémalakoknak
tetszettek. A lagunákon halszag terjengett; az egyébként oly élénk
életre komor csend nehezedett. Más ember elmenekült volna e szomoru
környezetből, Illésfalvy azonban úgy érezte, mintha idegen világba,
idegen érzésekbe cseppent volna és a nyulósan terjengő köd ellepné a
tulajdon lelkét is, lassan elmosva a nyugtalan emlékeket.
Dénes órák hosszat gondolázott a Canale grandén, s csak késő este tért
be a szállóba ebédelni. Amint leült a sarokasztalhoz és egykedvüen
jártatta körül tekintetét a csillogó üvegtermen, a tulsó szögletben
ösmerős arcot fedezett föl. Egy ibolyaszínruhás, ragyogóan szép asszony
mellett Szentandrássy ült és éppen komoly ünnepélyességgel vágta föl a
keréknagyságu angol húst.
A következő percben a festő is észrevette barátját,
– Illésfalvy! – kiáltotta föl, nem törődve az ünnepélyes ebédlői
csenddel, és máris ott termett nála. – Dénes! Dénes! Hogy kerülsz te
ide?
Illésfalvy idegenek előtt nem szerette a lelkét mutogatni, s azért
mosolyogva, jókedvet színlelve szorított kezet a festővel.
– Eluntam a falut, – szólt könnyen, – világot akartam látni.
– És ezt most, késő ősszel, Velencében keresed?
– Valószínüleg mihamar délebbre megyek.
– Egyedül vagy?
– Igen.
– Akkor hozzánk kell ülnöd. Tudod, kivel vacsorázom?
– Kiváncsi vagyok.
– Metellával… Hiszen ösmered egy pár képemről… De nehogy rosszat gondolj
felőlem, véletlenül akadtam vele össze. Jó magam borús világításu
hatásokat szimatolok itt, ő pedig… de nem olvastad az ujságokban?
– Nem emlékszem rá.
– Nos, rövid leszek… Metellának egy orosz nagyherceg barátja volt, aki
Szt.-Pétervárról egyenesen Párisba jött, hogy öreg és kellemetlen
Feodorownáját elfelejtse Metellánál. De Feodorowna titokban utánajött,
megcsipte őket és nyílt utca során igen csúnya dolgokat mondott Metella
szemébe. Metella arcul ütötte a nagyhercegnőt, utóbb pedig helyesnek
tartotta, hogy pár hétre elmenjen Párisból és e célra Velencét szemelte
ki… De gyere, Metella már türelmetlen.
Metella a legtökéletesebb szépség volt, akit szabó vagy szobrász
elképzelhet. Arca mintája volt a kifogástalanságnak: homloka egyenes,
nyugalmas arcélbe szaladt, a szemek nemes hajlásu ivek mögött, mélyen
húzódtak meg, s mégis, mintha az egész arcot bevilágították volna. Álla
határozott, a mellett gyermekesen puha és könnyü volt; arcszíne
egészséges, de hamvas, a fiatalság zománcában ragyogó. Pompás fogsora,
gunyos, kissé fölvetett ajku szája volt, haja a megmerevedett gyönyörü
lángtenger. Legszebb azonban talán mégis könnyü csengésü, ritmikus és
emelkedő futamával a pacsirta szavára emlékeztető hangja volt. Az ember
azt hihette, hogy Metella örökkön versben beszél, a Musset bájos francia
nyelvén.
– Én ösmerem önt, – szólt az asszony, kezét könnyen Illésfalvy karjára
téve. – Ön egész délelőtt egy gondolán a házam körül bolyongott és a
canalebe bámult… helyes?
– Valóban, – felelte Dénes meglepve.
– Azt is tudom, – folytatta az asszony, – hogy önnek valami bánata van…
Délelőtt egész más volt az arca: megtört, kedvetlen, ideges, most a mi
kedvünkért udvarias képet öltött. Ez szép öntől, de mi sokkal
természetesebb emberek vagyunk – nemde Szentandrássy? – semhogy ilyen
áldozatot elfogadjunk. És nekünk néha meg lehet mondani az igazat is. Ha
únja a csevegést és inkább egyedül akar lenni, ne tartóztassa magát.
Mindezt nyugodtan mondta; csak a szavai végén csendült meg élénkebben a
hangja, ugyanekkor szeme mintha még erősebb fényt kapott volna és élesen
világította meg kristálytiszta arcát.
– Lám, ilyen Metella, – szólt nevetve Szentandrássy. – Mindent tud,
mindent lát és nemde… oly különösen fejezi ki magát?
Illésfalvy egy percig gondolkodott, azután így felelt az asszonynak.
– Mindez, amit elmondott, szórul-szóra igaz. Kellemetlenségek értek,
csalódások… felejteni szeretném egész eddigi életemet. Legalább is át
szeretnék aludni egypár hónapot… És igen ostobának érzem magamat ebben a
furcsa helyzetben.
Metella ránézett a festőre, mintha jóváhagyását várná.
– Mi szívesen állunk rendelkezésére, ha jól érzi magát körünkben. Talán
föl tudjuk kissé vidítani… De nem szabad rosszkedvünek lennie.
– Megkísérlem, hogy elfogadható ember legyek.
Az asszony a festőhöz fordult, aki nagy műértelemmel, klasszikus
nyugalommal étkezett.
– Mit lehetne az este csinálni, maestro? – kérdezte, és ő is hozzálátott
a pecsenyéhez. – A változatosság ilyenkor nem nagy Velencében.
Szentandrássy gondolkodott.
– Hallgassuk meg az opera-társulatot?
– Ez nagyon komoly mulatság.
– Menjünk egy halász-csapszékbe?
– Ez meg túlságosan vidám.
Végre is a fizetőpincérhez fordultak, aki figyelmükbe ajánlott egy éppen
ma megérkezett művésztársulatot, amely a Frari mögött, egy ócska
palotában működik. A tervet elfogadták és miután Szentandrássy
végigélvezte az étlap összes gyönyörüségeit, és szivarra gyujtott,
gondolát rendeltek.
A köd valamelyest elszállt, a bizantinus város most halvány fényben
csillogott. A festő, aki kicsit be volt csípve, halkan dúdolt, az
asszony pedig – a hajó előrészének támaszkodva – gyors lélekzettel
cigarettázott és merőn szegezte tekintetét Velence bűvös köveire, mintha
versenyre akarná őket hívni: kettőjük közül melyik szebb? Ahogy így,
könnyen vállára dobott köpenyben, frissen és öntudatosan állott az
éjben, alakja egész szépségében bontakozott ki. Az arc a félhomályban
épp oly tökéletes volt, mint bent a terem éles világításában, a
vonalaknak nem volt szükségük segítőeszközre, fény- vagy színhatásokra.
Az ódon palotában vidám olasz nép ült együtt, de nem valami nagy
figyelemmel kísérte a színészek, bűvészek, énekesnők alakításait. A
társulat gyönge volt, a művésznők öregek, a férfiak rekedtek. Egy ideig
a nézőtér megelégedett vele, hogy gúnyos megjegyzéseket tett a különböző
színészekre, utóbb azonban pisszegés hallatszott és romlott narancsok
kezdtek a színpad felé röpködni.
Szentandrássy, akinek igényei nem voltak nagyok, jól mulatott a tarka
képen, Metella szeme is csillogott. A hallgatóság azonban nem volt ily
jóindulatu, egyre türelmetlenebb lett és öklével verte az asztalt. Egy
hosszu suhanc végre felállt és nevetve mutatott a Metella páholyára.
– Inkább ennek a szép hölgynek kellene fellépnie és azoknak (intett a
színpadra) kellene a páholyban ülniök!
Falrengető brávó volt a felelet a megjegyzésre és most már az egész
közönség Metella felé fordult, aki nyugodtan mosolyogva fogadta a
hódolatot.
– Lássuk! Halljuk! – kiáltozták többen. – Lássuk a szép asszonyt!
Szentandrássy nevetett.
– Nem rossz… Ez legalább eredetibb dolog lenne, mindenesetre, újabb,
mint a prokuraciák, vagy a Rialtó. Nos, van kedve?
Metellának minden bolondsághoz volt kedve. Egy pillanatig még
gondolkozott, azután fölugrott és mielőtt Illésfalvy vagy a festő akár
egy szót is szólhattak volna, már a színpadon volt, amelyen dörgő
éljenzés fogadta. Olyan biztosan mozgott a rozoga deszkákon, oly
kedélyesen csevegett le a karmesterhez, valami spanyol táncot kérve
tőle, mintha egész életében cabaret-kban működött volna.
A zongorista eljátszott egy habanerat és Metella táncolt. Sajátságos
tánc volt, tele színnel, szabadsággal, lüktető, nyugtalan mozdulatokkal,
a melyek mégis biztos, egyenletes körvonalakban bontakoztak ki. A
szépségnek az apotézisa volt ez: Metella minden bájossága, ifju vonása,
fojtott szenvedélye csillogó formákban nyilatkozott meg, tüzbe borítva a
hallgatóságot, amely őrjöngve tombolt a mutatvány végén. Az olaszok
menydörgésszerü robajjal tapsoltak és Metellának újra meg újra el
kellett járnia a kacér táncot.
Éjfél jóval elmúlt, mikor elhagyták a termet. Még elmentek egy
kávéházba, megittak egy feketét, azután hazatértek. Amint a gondola
lassan végigsiklott a fekete vízen, a két férfi tágra nyílt szemmel
nézett az asszonyra. Nem beszéltek művészetről, nem beszéltek a lélek
föladatáról, az akarat és a szív titokzatos útairól, – e pillanatban
csak férfiak voltak, akiknek örömük telt a ragyogó, diadalmas nőstény
szemlélésében.