Verának másnap ebéd után kellett megérkeznie.
Illésfalvy már egy fél órával előbb künn volt a pályaudvarnál és
nyugtalanul várta a külvárosi vonatot. A hosszu kocsisor pontosan
beérkezett, de Verát Dénes hiába kereste az utasok tengerében.
– Valószínüleg elkésett, – próbálta a férfi magát megnyugtatni, és
megkérdezte a kapust, mikor jön a következő vonat. Miután a közelebbi
érkezésig körülbelül egy órányi ideje volt, Illésfalvy behajtatott a
A portásnál csakugyan volt távírat a részére, szállodájába, megnézni,
nem sürgönyzött-e neki Vera? még pedig a Zöld Faluból.
Illésfalvy bement a hallba és fölbontotta a borítékot. Hirtelen futotta
át a sorokat, s aztán arca elborult.
A sürgönyben ez állott:
„Gyönge és kétségbeesett vagyok, nem méltó egy nagy érzésre, nem méltó
magára az életre sem. Bocsássa meg, ha ön ellen vétettem volna, ezt nem
akartam és nagyon fáj, hogy önnek ily nagy szomorúságot okoztam. Nem
tudom elhagyni beteg férjemet, nem tudok elszakadni gyermekemtől,
érzésem talán csak káprázat volt, megtört az első súlyos akadálynál.
Bocsásson meg, bocsásson meg, – kérem.“
Illésfalvy háromszor is elolvasta a kuszán fogalmazott mondatokat,
azután leült egy karosszékbe és lehunyta szemét. Lelkére, tagjaira
egyszerre ólmos nyugalom ült, az ajka, a homloka jéghideg volt. Benseje
nem lázadt föl, nem tombolt: inkább az az érzése támadt, mintha nagy,
üres hósivatagon menne át és most ledőlne egy jégpadra, hogy kipihenje
magát, hogy elaludjon, bár tudja, érzi, hogy ebből az álomból nincsen
fölébredés… A sok akarás, a sok vágyakozás, a remények vad kergetése
után idegei kimerűltek, szíve föladta a küzdelmet, s a kegyelemdöfést
várta. Félig sejtve, félig az ablaktáblákon át beszűrődő őszi
szürkeségbe olvadva, már csak derengve állt előtte a tudat, hogy ismét
csalódott, hogy ismét hiába tárta föl lelke bensejét, hogy ismét egyedül
van, végtelen egyedül, és künt esteledik…
Egy óra hosszat ült így eltompulva, lealázva, összezúzva, aztán lassan
fölkelt, kiegyenesedett, és a portáshoz ment.
– Kérem, – szólt rekedten, nem ösmerve meg a tulajdon hangját, –
rendeljen nekem kocsit, amely kivisz a Zöld Faluba… Lehetséges ez?
– Parancsára.
– Meddig tart az út?
– Azt hiszem két óráig. Mindenesetre jó lovakat fogok rendelni.
Pár perc mulva előállott a fogat, amely sebes iramban vitte ki a sárguló
fasoron át a kopár domb felé. Gyorsan boruló őszi nap volt, mire a
második faluig értek, már lámpát kellett gyújtani, mikor pedig a
tajtékkal borított lovak fölértek a szanatóriumig, öreg este lett.
A gyógyintézet kapuja már zárva volt. A csöngetésre a portás óvatosan
nyitotta ki az oldalajtót.
– Beszélhetnék Bogdányné ő nagyságával? – kérdezte Dénes fásultan.
– Meg fogom kérdeni – felelte a kapus, majd az előcsarnokba, egy üveges
terraszfélébe bocsájtotta be a látogatót, és csöngetett a komornyiknak.
Illésfalvy leült egy szalmaszékbe és csüggedten várt. Tisztán érezte,
hogy kísérlete eredménytelen lesz, azt is tudta, hogy ezzel újabb
szomorúságot szerez Verának, de e percben minden közömbös, színtelen
volt előtte és csak a tulajdon érzéseit becsűlte még valamire e világon.
Ami körülötte volt, abból nem látott, nem hallott semmit, az
orvosság-szagu szanatórium, a nyugvópadokkal telerakott hűvös
előcsarnok, a falakon lógó menetrendek és térképek bizonytalan
szürkeségben álltak előtte.
Pár perc mulva könnyü cipőkopogás hallatszott és egy magasvállu, őszbe
csavarodó haju, élesvonásu hölgy állott előtte.
– A hugom nem jöhet, – szólt franciás kiejtéssel, – az orvosok föltétlen
pihenést ajánlottak neki. Vera idegei erősen meg vannak viselve – tette
hozzá, hirtelen kémlelő tekintetet vetve Dénesre.
Illésfalvy meghajlott.
– Ez a válasz… Verától jön? – kérdezte mintegy álomban.
– Igen. És miután, ha nem csalódom, Illésfalvy úrhoz van szerencsém, én
is azt a kérést intézem kegyedhez: legyen tekintettel nyomorúságunkra,
szegény öcsém súlyos bajára és magára Verára, aki súlyosan megfizette a
multat. Számíthatunk erre?
Dénes tétován nézett maga elé, azután megtörten így szólt:
– Számíthatnak méltóságos asszony… mindenre számíthatnak, ami tőlem
telik… De egyre feleljen, lelki üdvösségére, elhunyt szerettei emlékére:
megmondták… közölték Verával, hogy itt vagyok és beszélni kivánok vele?
Az asszony hideg vonásai kissé megenyhűltek, zöld szeme résztvevően
nézett Dénesre.
– Tudom, hogy fájdalmat szerzek önnek, – mondta halkan – de esküszöm
mindenre, ami előttem szent, hogy ez Vera akarata.
Illésfalvy meghajlott és kezet csókolt. Még akart valamit mondani, de
azután összeszorította ajkát, megfordult és kocsijába szállott.
Másfél óra mulva Dénes újra Berlinben volt. Az utolsó képek már csak
őszi árnyékként rajzolódtak összetört lelkére, benseje mintha egészen
elvesztette volna érzékenységét. Titokzatos lázálomban újra csak
sejtette, hogy valami nagy szerencsétlenség történt vele, hogy a
szerelemben, a lélekben való hite megrendűlt, pocsékká ázott, hogy a
Vera alakja ledőlt arról a nemes oszlopról, amelyet a férfi rajongása,
eszményi vágyakozása épített meg. A világ szertelen taposó malommá,
rettenetes hivatali szobává, műhellyé lett a szemében; az emberi
gépezetet az érdek, az okosság, a kötelességek acélkerekei hajtják.
Minden kérdésre megvan itt a felelet, minden igenre a nem, minden
alanyhoz az állítmány, s azok a dőrék, akik ezen túl még valamit
keresnek, megbotlanak az első gödörben és úgy elvágódnak, hogy soha
többet föl sem kelnek. A szerelem, amelynek világító napnak kellene
lennie, szomorúan húzódik meg a sarokban; az érzések, amelyeket viharnak
teremtett az Isten, engedelmes, hű rabszolgák, akik türelmesen kövezik
ki az elvek, meggyőződések és akaratok országútját. Minden rendes, okos,
higgadt e társadalomban, minden fényes és tökéletes, és mégis, minden
oly ijesztően üres, oly förtelmesen megalázkodó, hogy a lélekben megfagy
az érzés és a szív ijedten kezd dobogni.
Amint Illésfalvy a szállodába érkezett, csomagoltatott, s azután
kihajtatott a pályaudvarra. Gépiesen adta át a podgyászát, gépiesen járt
föl és alá a folyosón és csak akkor tért magához, amint a vasúti pénztár
előtt állt és jegyet kért.
– Hová kiván utazni? – kérdezte az apró ablaknál ülő hivatalnok.
Illésfalvy egy percig gondolkodott. Hová is menjen? Sámsonra, ahol még
nagyobb szürkeség vár reá? Sámsonra, ahol oly vigasztalanul ácsorognak
az ázott burgonyaföldek, a kopott ákácosok, a hosszu csűrök? Nem, nem…
ez lehetetlen!
– Hová óhajt utazni? – ismételte türelmetlenül a pénztáros.
Dénes egy pillanatig tétován nézett át az ablakon és egy olajnyomatot
pillantott meg a hivatali szoba falán. Verőfényes napsugárban fürödve,
látomásként mosolygott rajta a doge-palota mór-gót rajza, körülötte
Velence tömérdek építészeti csecsebecséje, színes ívei, aranyos háttere,
oldalt a laguna, amelyen fekete gondolák imbolyognak, amíg túlnan, egy
beethoveni szimfónia nyugalmával bontakozik ki a százados templom
márványalakja.
– Kérek egy jegyet Velencébe, – szólt Illésfalvy, elfeledkezve róla,
hogy késő ősz van, hogy a napsugár ködbe ful és az aranyos színeken már
az elmulás boruja lappang.