A vonat tíz órakor délelőtt érkezett Füzesérre. Illésfalvy körülnézett a
szegényes vidéken. A vadszőlős, apró állomási épület kerítése mellett
zabos földek kezdődtek, amelyek között barázdákkal teli kocsiút
húzódott, magas fahiddal nyergelve át a patakot. Puskalövésnyire a
vasúttól állott a község, ékalakban terpeszkedve szét a rétek felé.
Távolról – felhőknek tetszve – kék hegyek látszottak.
Az állomás előtt pár fuvaros lézengett, sőt egy rozoga bricska is akadt.
Illésfalvy föl akarta fogadni a kocsist, de azután gondolt egyet, és nem
akarva esetleg föltünést kelteni, csupán a podgyászát vitette a
vendégfogadóba, maga gyalog vágott neki az útnak. Mikor elérte az első
házat, – egy magassüvegü csárdát, – megszólított egy suhancot, aki nagy
figyelemmel nézegette a porban kergetődző kuvaszokat.
– Merre kell az urasághoz menni?
A legény fölállott.
– A Polacsek urasághoz, – kérdezte leemelve katonasipkáját, – vagy a
Bogdány urasághoz?
– A Bogdány urasághoz.
A suhanc egy kis dombra mutatott, amely barnásszürkén emelkedett ki az
apró épületek hátteréből.
– Az ott, ni.
Dénes bement a szállóba átöltözködni, aztán folytatta útját a széles
piacon át.
Pár perc mulva elérte a kis dombon álló házat. Sárgára föstött, egyszerü
falusi porta volt, csak dupla fedele és a kapu mellett ácsorgó ódon
kő-griff árulták el, hogy úri lakról van szó. Rögtön a bejárónál széles,
orgonabokrok övezte, négyszegü udvar kezdődött, amelyben gyöngytyúkok
kaparásztak. A szögletben egy deres bajuszu napszámos fürészelt.
– A nagyságos asszony itthon van? – kérdezte Illésfalvy az öregtől.
– Igenis, kezét csókolom, – felelte a napszámos kintornaszerüen éneklő
hangon.
Dénes a lakóház felé tartott. Kis tornácon át egy kongó kövezetü
folyosóra ért, amelynek széles falán mélyen feküdtek a tölgyfaajtók.
A vendég találomra benyitott az egyik szobába.
A tágas, fehérfalu, tiszafa-butorzatu helyiségben senki sem volt. Mikor
a férfi tovább akart menni, a nyitva álló szomszéd ajtón át a másik
szobában egyszerre maga előtt látta Verát, amint a zongora előtt ül és a
hangjegyek közt lapozgat.
Az asszony ugyan e percben fölnézett és észrevette Illésfalvyt. Arca egy
vonalnyival sápadtabb lett, majd a következő másodpercben aggodalmas
vonás szaladt végig rajta. Mindez azonban csak pillanatig tartott,
azután Vera elfogulatlanul nyujtotta kezét a vendégnek.
Dénes zavart érzett.
– Azt hittem, – szólt, elvesztve rendes biztonságát, – hogy levélírás
helyett jobb, ha személyesen szolgálhatok azokkal a tanácsokkal, amelyek
tőlem telnek… Távolból az ilyesmit elintézni nehéz és a birtok értékéről
csak úgy tájékozódhatom, ha előzetesen mindent láttam és megvizsgáltam.
Vera ezt természetesnek találta.
– Nagyon köszönöm a jóságát, – felelte és tartózkodó vonásai kissé
átmelegedtek. – Magam sose foglalkoztam azelőtt gazdasággal és csak a
szükség vitt rá. A birtokra több vevő van és éppen most járt itt egy
ügynök, aki félóra előtt indult ki a földekre. Azonkívül a püspök is
ajánlatot tenne, ha az ár nem lesz magas. De… tulajdonképpen azt se
tudom, mit kérjünk a birtokért?
– Hogy hívják az ügynököt?
– Ha jól hallottam… valami Ösztövéri.
Illésfalvy helybenhagyólag bólintott a furcsa név hallatára.
– Ösmerem. Egy köpcös, őszbe csavarodó emberke, nemde? Nagyon
tisztességes ügynök, magam is már több megbízást adtam neki. Az egyik
fia egyetemi magántanár, a másik jónevü orvos, de ő még mindig
szorgalmasan utazik báránybőr-bekecsében és világért el nem mulasztana
akárcsak egy üzletet is.
Az ajtó kinyilt. Egy pirosképü, szöszke kis lány lépett be rajta, majd
megpillantva az idegent, sietve az anyja ölébe menekült.
Vera mosolyogva simította végig az apróság haját.
– Nos… mutasd be magadat, – szólt a kislányhoz. – Lássuk csak, ki vagy?
– Nem – felelte röviden a gyerek.
– Talán nincs is neved? – kérdezte Illésfalvy.
– Nem, – válaszolta újra makacsul a csöppség, azután hirtelen, mint az
evet, kibontakozott az anyja karjaiból és pillanat alatt eltünt a
szomszéd szobában.
– Úgy látszik, nem nagyon rokonszenvez velem, – jegyezte meg Illésfalvy.
– Sose lát idegent, nem csoda, ha kissé vad. Majd összebarátkoznak.
Tényleg, alig két perc mulva a gyerek újra előkerült. Óvatosan siklott
el a vendég mellett, édesanyja ölébe mászott és így szólt.
– Kocsikázni szeretnék… Hadd fogjon be János.
– Jó, – felelte Vera, – de előbb mondd meg a nevedet.
A gyerek egy pillanatig gondolkodott; nyilván azt hányta-vetette meg
magában, mi értékesebb: makacsnak lenni, vagy hintóban ülni. A
fontolgatás eredménye az volt, hogy a lány rászegezte haragos tekintetét
Illésfalvyra és így szólt:
– Bogdány Katicának hívnak.
– És hány éves vagy, csöppség? – kérdezte tovább Dénes.
A gyerek csodálkozva nézett anyjára, pillantása azt fejezte ki, hogy ez
a kérdőpont nem volt bent az előzetes szerződésben. Miután azonban anyja
nem sietett védelmére, a kislány összehuzta magát, és makacsul ismét
csak ennyit mondott.
– Nem.
– Ha nincs ellenére, – szólalt meg Vera, – mi is felülünk a kocsira és
talán megnézzük a majort. A gazdatiszt kint van.
Az asszony könnyü, szürke kabátot dobott magára, amelyben még
karcsubbnak tetszett. A fejére – találomra – egy leánykori kalapját
tette, egy sólyomtollas, szalagos portékát, amely megfiatalította
vonásait. Igy, hogy nem volt gyászban, egyáltalán sokkal üdébbnek és
életvidámabbnak látszott, s a mozdulatai is közvetlenebbek, élénkebbek
voltak.
A kocsi békésen haladt az ákácok közt. Illésfalvy a vetéseket nézegette,
itt-ott egy gazdasági kérdést intézett Verához és az adatokat
jegyzőkönyvébe írta. Az asszony mindenre pontosan megfelelt, látszott,
ha nem is ért magához a gazdasághoz, a számbeli tételekkel tisztában
van. Néha az asszony gyors, mintegy fürkésző tekintetet vetett a
férfira, aztán arca ismét nyugodt lett és keze végig simított a gyermek
haján. Illésfalvynak néha úgy rémlett, mintha ők ketten már egyszer az
életben így együtt ültek volna egy öreg hintóban, amely távol a
világtól, a gondoktól, lassan robog tova az ákácok illatában: – Istenem,
kinek az álmaiban ne fordult volna meg ez a kép, amint egy hallgatag,
csöndesen szomoru asszony mellett ül, mialatt a lovak lassan ügetnek a
homokban és az útszéli fákról fehér szirom-eső pereg alá?
Az ákácos végén nyirfa-karu híd volt, azután az út jobbra fordult. Mikor
a szőlőkhöz értek, az egyik présház mellől egy fürge, apró emberke
kiáltott rájuk, aki a meleg tavaszi napsugár dacára prémes mikádókabátot
viselt.
– Nagyságos úr, nagyságos úr! Tessék egy percre megállani!
Ösztövéri volt, aki hegyes végü furkósbottal kezében, a földeket
vizsgálgatta.
Fölvették az öreget, aki nagy örömmel üdvözölte Illésfalvyt, majd
továbbmentek a majorig. A gazdatiszt, egy marconabajuszu,
sötéttekintetü, javakorabeli ember, köteles tisztelettel fogadta a
vendégeket, aztán bevezette őket az irodájába. A vizsgálódás láthatólag
nem volt kedvére s azért csak üzleti szárazsággal adta meg a kívánt
fölvilágosításokat.
Vera egy ideig elhallgatta Illésfalvy és Ösztövéri fogós kérdéseit,
utóbb gondolt egyet és kiment a konyhába az ebéd iránt intézkedni. A
gazdatisztné kellemesebb teremtés volt, mint a férje, nagy frisseséggel
és jókedvvel főzésnek látott, s mire az urak kijöttek a házból, már kész
is volt az ebéd.
Verőfényes, kora nyári nap volt. Vera az öreg tölgy alá teríttetett,
ahonnét – a szőlőkön át – nyugodt kilátás nyillott a térképszerü
színekben kibontakozó síkságra. A háttér jegeskék alapzatán határozott,
férfias vonásokkal domborodtak ki a jegenyék, ákácok és nyirfák rajzai.
A gyerek néha ösztönszerüleg fölsikoltott örömében és kacagva fordult a
napsugár felé. A fecskék csicseregve válaszoltak neki, némelyik szinte a
keze közé szaladt.
Ebéd után egy ideig még elültek a nagy fa alatt, mely arról volt híres,
hogy ide akasztották föl elpártolt cimborái Serte Jóskát, a híres
zsiványvezért. Ösztövéri és a gazdatiszt aztán mégegyszer elindultak a
répaföldek felé, a tiszt felesége pedig lassan leszedte az asztalt.
Ebben a pillanatban csöndes, panaszos, háromszavu fütyszó hallatszott,
mintha egy megsebesült ragadozó madár szállana arra. A következő percben
– komoly, méltóságos lépésekkel – a szőlők közül egy hosszuszakállu,
zsákvászonba öltözött aggastyán közeledett. Az öregnek nem volt süvege;
a haja és szakálla tele volt fonva buzaszálakkal, mezei virágokkal és
útszéli gazzal. A zsebéből virágok és ökörfarkkórók kandikáltak elő, a
kezében vékony, most vágott nyírfa reszketett.
A gyerek megszeppenve húzódott anyja ölébe.
Illésfalvy elmosolyodott a furcsa alak láttára.
– Nos… mit akar barátom? – fordult hozzá, apró pénz után kutatva
zsebében.
Az aggastyán megállott, elgondolkodva nézett maga elé, aztán egy kis idő
mulva lassan, megfontoltan így szólt.
– Mindnyájan meg fogtok halni.
Dénes tisztában volt a helyzettel. Vidéken sok helyen találkozik az
ember az úgynevezett virágbolonddal, aki csöndes elmebetegségben
reggeltől estig járkál a földeken, réteken, teleszedve kezét, zsebét,
pipaccsal, buzavirággal, gazzal. Illésfalvy egy forintot adott a szegény
ördögnek, aki azonban tiltakozólag emelte föl kezét és komolyan,
szomorúan újra így szólt.
– Mindnyájan meg fogtok halni.
Egy percig még ott állt, üres, kiégett szemét Verára függesztve, azután
elővette sípját, belefujt és kimért léptekkel tünt el a domboldalon.
Nemsokára már csak halkan hallatszott háromszavu tilinkója, majd egészen
elnémult.
Fátyolosan ereszkedő, ibolyaszínü alkony szállt le a völgyre, mikor a
kocsin hazafelé indultak, ezúttal a répaföldek felé. Ösztövéri buzgón
magyarázgatta Illésfalvynak a vetések állásait, a gazdaság beosztását,
az észlelt hiányokat és a letagadhatatlan előnyöket: a férfi csöndesen
hallgatta az érveket és nem válaszolt semmit. A lovak patkója
egyenletesen dobogott a mezei úton. Bár hetek óta úgyszólván semmit se
csinált és tétlenül morzsolgatta óráit, Dénes mégis úgy érezte, mintha
hosszu ideje ez lenne az első nyugodt napja.
Mielőtt a kurián vacsorához ültek volna, Vera még zongorázni kezdett. Az
asszony igen jól játszott, átértette és átérezte a hangjegyeket, amelyek
sajátos, nyomasztó s mégis színes hangulattá olvadtak a billentyűkön.
Illésfalvy elgondolta, hogy évről-évre, napról-napra, az asszony mindig
itt ül a zongoránál és lelkéből szomoru álmok, önmagukat megadó,
születésüknél összetörő hangulatok szállanak el a bolthajtások alatt.
Hová lesznek ezek az érzések? Kinek teremnek ezek a meddőn szertefoszló,
panaszos kérdések, amelyek szürkék, mint a gyász madarai és mégis
csillogók, mint az opál szeme? Az asszonynak Mendelsohn volt a kedvenc
szerzője, ez a csöndes, a formákat betartó és lelkébe csak ritkán
belepillantani engedő szerző, aki aggódva néz körül a világon,
megértik-e az emberek, ha néha föltárja szíve benső szentélyét, ha
olykor leteszi az iskola bilincseit, a hétköznapi ruhát és szárnyakat
próbál ölteni? Illésfalvynak néha úgy rémlett, mintha a tartózkodó,
gyorsan hervadó hangok hullámokká tömörülnének, szinte alakot kapnának
és lassan titokzatos keretbe foglalnák Vera fejét.
Ösztövéri mindebből keveset értett, a sok szaladgálástól kifáradva, az
öreg elaludt a sarokban, vacsorára alig lehetett fölébreszteni. Ő nem
törődött zenével, művészettel, magasabb kérdésekkel, neki csak egy
szentsége létezett: a föld, amelyet mohón, makacsan szeretett, amely
tündérként vonzotta árkon, bokron át és nedves, forró leheletével még a
sirból is föltámasztotta volna. Mikor az asztal fölött újra a birtok
került szóba, az öreg álmossága hirtelen elszállt, pirosszélü szeme
kigyulladt, csúf arca megélénkült, s azontúl ő vitte a szót mindaddig,
míg az óra tizet ütött.
– De most már menjünk, nagyságos úr, – szólt alázatosan Illésfalvyhoz, –
hatkor talpon kell lennünk!
Egy fáklyás szolga kísérte őket a lucernáson át a fogadóba. A piros fény
elnyult, torz árnyakat vetett a némaságba takarózó földekre.
– Nagyságos úr, – szólalt meg a még mindig üzletein gondolkodó öreg, –
van nekem itt a közelben egy nagyszerü vadászterületem bérbeadó. A neve
Szent-Farkas. Szarvas, őz, vaddisznó, szép fácános csenderesek és
temérdek apróvad. Hozzá vadászlak is a patak partján, sőt, erről jut
eszembe, vizi mulatság is akad. Nézze meg a nagyságos úr, ha hazautazik,
igazi, uraságnak való területet fog látni.
Illésfalvynak úgy rémlett, mintha már régen keresne néhány lelövésre
való bikát.
– Meg fogom nézni, – felelte egy kis idő mulva és összeborzongott a
gyorsan lehűlő tavaszi éjszaka szellőjétől.