Ősz lett.
Le volt már tarolva minden. A földműves reménye, a kalászos vetés, sok
más szép reményekkel együtt le volt aratva, száraz volt a fű és a szív.
A fák levele sárgult, hulladozott, a napok rövidültek.
Sok földet bejártam néhány hónap alatt, a nyarat az alföld sík pusztáin
töltém, őszre idevetődtem Felső-Magyarország hegyes vidékére, a tél hol
fog találni, a jó Isten tudja.
Nincsen maradásom. Vágyat érzek menni, menni, menni, elbujdosni.
Embertelen, lakatlan pusztákon végig barangolni messze, messze kéklő
hegycsoportok felé, sehol meg nem állni, nem pihenni, mint kinek az idő
drága, felkapaszkodni meredek hegyormok csúcsára s ismét lekúszni
hallgatag sötét völgyek sűrűjébe s ismét tova menni sietve, sietve! A
távol helységek tornyait kerülni, hátra-hátra nézve, mint tünnek el
egyenkint a láthatár alá, futni reggeltől estig s ha elnyom az álom,
repülni messze, hol az ég a láthatárra hajlik, honnan a felhők feljőnek,
hova a csilagok leszállnak és azokat is elhagyni és még sem érni el
titeket soha, én lelkemnek messze tünt vágyai!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Sokszor látok repülő madarat. Összegyűlnek seregestől az alkonyatos
égen, készülnek a hosszú tengerútra, soraikkal olyan különös betüket
alkotnak az égen, a mint elrepülnek fejem fölött, hivogató szókat
kiáltozva le rám… Miért nem vagyok én is az?
Sokszor találok futó csermelyt útamban, milyen régen szalad és még sem
fárad el, megy, megy, míg a tengerhez ér, onnan felszáll a felhőbe, a
déli szél visszahozza s azután megint újra kezdi futását, csermely
alakjában, tarka kavicsokon, zöldes tenger felé, fáradatlanul… Miért nem
vagyok én is az?
Sokszor végig megyek temetőkerteken, a halál kezével írt hosszú sorokon,
hol mindegyik betü egy lezárt sírhalom, a sárga fűvirág leng az esti
szélben, alattam itt annyian alszanak nyugodt, csendes álmot, egy öllel
közelebb a föld érző szivéhez s egy csillaggal közelebb az éghez… Miért
nem vagyok én is ott?