– Tessék, tessék… ne arra a székre – kínálta az asszony – ne arra. Ott
az a párnás.
Az a párnás ott volt a sarokban. Azt előbb elő kellett volna hozni.
Hanem Mihály, a derék asztalosmester inkább fölvesz a vállára két
diófa-sublótot és kiviszi úgy a vásárállásra. Lehetetlen előbbre hozni
azt a széket.
– Miért nem ül közelebb, Mihály – szólt a leány.
Elpirult, levegő után kapdosott a mester.
– Ha nem haragszik meg érte Katalin kisasszony – felelte félénken. –
Akkor bátorkodom… igenis.
Bátorkodott. Egészen az asztal sarkához bátorkodott, ahonnan háttal volt
feléje a leány. Nem kell Mihály mestert lenézni. Mihály mesternek sok
esze van. Mihály mester innen hátulról minden háborgatás nélkül nézheti
a lányt, kicsi lábait, amint idegesen mozognak. Mihály mester az egyik
szemét odaadná, csakhogy láthassa Katalin fényes fekete haját, húsos,
idomos nyakát. Mindezt nem merné megtenni az asztalos, ha szemközt ülne.
– Közelebb, közelebb üljön, Mihály.
– Katalin kisasszony… bátorkodom, igenis.
Mihály közelebb bátorkodott. Nagy kezeit szépen letette a térdére és
hallgatott. Nem merte megzavarni olvasásában a leányt. Érezte amannak
erkölcsi fölényét, nem tudott soha szólni. Sajnálta, hogy inas korában
nem olvasott ő is könyveket. Most legalább szólhatna valamit, hogy
melyik szép, melyik szebb. De hát örökké dolgozni kellett ott a
gyárforma nagy műhelyben, ahol kitanult, ott a gőzzel főlő enyvek,
fényezőrongyok, gyaluforgácsok között. Olyan sokat kell dolgozni, míg az
ember viszi valamire, amíg egy műhelyt nyithat. Egy műhelyt, ahol négy
segéd dolgozik. Nem ér rá az ember olvasni.
És így Mihály hallgatott, a mamus bóbiskolt és álmában képzelődött, hogy
a kályhában ég a tűz. Néha fölriadva, odasütögette a kezeit az
oldalához. Katalin az ablaknál olvasott, a rossz füzeteket szedte elő
egymásután. Tudta, hogy ez az ember azért jön ide, hogy nézze.
Haragudott. Ő nem birka, hogy bámulják. De ha mérges lett is, nem Mihály
mesterre. Ez az asztalos, aki otthon nagy rendet tudott csinálni a négy
korhely legény között, itt olyan bárgyu, olyan gyermekes, hogy
lehetetlen rá haragudni.
Telt az istenadta vasárnap csöndes délutánja. Mihály nem tudta, hogy
hová tegye nagy, vörös kezeit, a fiskális már rég elköltözött hazulról.
A hóesés elállt, a téli nap hideg sugára futott végig az utczán, az
omlatag falak között.
Azután egyszerre nyikorgás és kardcsörgés hallatszott. A katonakórház
hátulsó ajtajából fiatal tiszt lépett elő, a széltől rózsáspirosra fújt
arczczal. A napsugár megragyogott a széles, csillogó kardon, a mente
aranyos zsinórjain.
A tiszt csizmás lábával belépett a hóba, fütyörészett és széttekintett
az utczán. Katalin odahajolt az ablakhoz és nézte azt a rózsás arczot. A
katona az ablakra tekintett, elmosolyodott és előbbre lépett a hóban. A
hegyes orrú huszárcsizma már majd térdig állt benne.
A lány összerezzent. Az arczába vér szökött és gyorsan lehajolt, hogy
olvasson tovább. De Bagó Márton betüi összefolytak és egyáltalán nem
tudta megérteni, hogy mit fog most csinálni Marinelli Marino a
tengerparton. Valami heves érzés lepte meg és hirtelen fölpillantott.
A tiszt még ott állt a hóban. Erős szél fújt és mozgatta a mente nagy
akasztózsinórját. A tiszt mosolygott. A lányt megharagította ez a
mosolygás. Ez a katona neveti. Hogy nem mer ránézni. Hogy fél tőle.
Azért is. Ismét az ablakra hajolt és merészen nézett a tisztre. Nézték
egymást, egymás fénylő, fekete szemét.
És folyt a játék. Azután csoszogtak a fal mellett, az ügyvéd köhögött
hazafelé, korábban mint máskor. Valami tarokkpárti kellemetlenségei
indíthatták hamarább útnak a kaszinóból. Az öreg elköhögött az ablak
mellett. Már homályos volt, a téli alkonyok gyorsan lecsapódó szürkés
félhomálya. De azért a lány nézett kifelé, Mihály fészkelődött bent a
széken. Még lehetett látni a tisztet, fényes szemeit, az aranyzsinórok
csillogását.
Zörrent az ablak és leszólt a vén Náncsi.
– Ki az ott lent?
– Én… én, Nancsi. A tarokk… majd odafönt, csak nyissa ki!
– A jelszót.
Mielőtt az öreg szólhatott volna, harsány hangon kiáltotta el magát a
tiszt:
– Hat meg egy az tizenhét!
Szinte lehetetlennek látszott, hogy itt valaha még más valaki is
kiálthasson, mint az öreg úr. És ime. Az öreg rekedten hördült föl és
ijedten támaszkodott a falhoz, a Náncsiból fékvesztetten tört ki a
félelem vad sikoja:
– Segítség, rablók!
Leütött egy virágvázát, az kibukott az utczára és ott esett szét a várúr
lábán; a várúr igen nagyot ordított.
A tiszt a kiáltás pillanatában visszaugrott a kórház kapujához és csak a
fejét dugta ki. A leány látta, nézte azt a fejet. És amidőn elhangzott
az öreg kiáltása és Nancsiból kitört a segítségesdő sikoj, csengő
kaczagás verődött elő a zöldes ablaktábla mögül. A katona előbbre lépett
és látni lehetett a félhomályban is, hogy mint emeli fehérkeztyűs kezét
a sapka fényes pereméhez. Aztán becsapódott a kerítésajtó.
Mihály bátorkodott megjegyezni, hogy már sötét van, jó lesz hazamenni.
Fölbátorkodott venni a kabátját, kalapját és csöndes jóéjszakát
kívánván, mint közönségesen, el is ment.
Azután teltek a napok, nőttek az ábrándok. A tiszt naponkint megjelent a
kapuban és nézett át. Innen néztek vissza. Hosszan, sokáig.
– Azt a derekat Katalin… kérlek. Még ma eljönnek érte.
– Igen, mama.
Lehajolt a gépre és varrt gyorsan, hogy hamar kész legyen az a derék.
Azután lehet megint… óh az a másik nem un bele a várásba.
Történt azután a másik vasárnap, hogy amint Mihály mester elbátorkodott,
egész vakmerőséggel, amelyről nem tudatik, hogy hol szedte, odaállított
Katalin kisasszony elé. És előhúzott egy meghívót, amelyen igen szép
betűkkel hivattak meg Katalinék egy bálra. Mihály, a bátor Mihály még
tovább ment. Két jegyet húzott elő és bátorkodott azokkal megkínálni
Katalin anyját. És beszélt. Mihály beszélt, hogy mennyire örülne ő, ha
eljönnének.
A beteg öreg asszony mosolygott és jóakarólag nézett Mihályra.
– Ha Katalin… Mit gondolsz, édes?
– Még nem tudom, mama. Úgy is a jövő héten lesz. Majd megmondjuk. Addig
úgy is eljön még, ugy-e Mihály?
Mihály gyorsan kijelentette, hogy addig még bátorkodik eljönni, igenis.
És benne lévén a beszédbe, odavitte a két sárga jegyet a varróasztalhoz.
– Bátorkodok…
– Köszönöm, Mihály.
A lány fogta a jegyeket és hogy útba ne legyenek, odatette az ablakba.
Ugyanekkor lépett ki a kerítés ajtón a tiszt. De alig hogy kilépett,
megint visszaugrott és becsapta az ajtót. Ez fájt. Miért ment vissza?
Hanem azután itt csörgött a kard ezen az oldalon. A tiszt ott ment el az
ablak előtt és nem nézett a lányra, csak arra a két jegyre az
ablaksarokban. Végig ment az utczán, megkerülte a kórházat és rövid idő
mulva megint ott állt az ajtó előtt a hóban.
Nézett át, a lány olykor olvasott a könyvéből pár sort, azután odahajolt
az ablakra és visszanézett. Bent Mihály nyugodtan ült a széken és nem
tudta, hogy hová tegye a kezeit. A mamus bóbiskolt és álmában olykor
beszélt.
Azután megint megnyílt a kórházajtó. Egy közkatona lábalt a hóban a
tiszthez, szalutált és egy sárga jegyet adott át.
A tiszt kezébe vette és intett vele az ablak felé. Mintha mondaná:
– Nézd!
Azután eldugta a mentezsebbe.
Izgatott, reszkető hangon szólt Mihály mesterhez a lány.
– Elmegyünk, mindenesetre elmegyünk, Mihály. Majd jőjjön értünk.