„Utolsó napjaim közül…
Legelső nap csendesb birodalomban.“[404]
Végre pihent. Elérte vágyainak célját: kiemelkedett az időből.
_Beata l’alma, ove non corre tempo!_[405]
* * *
Ilyen volt ez az élet, isteni bánattól eltelve.
Fuss’ io pur lui! e’ a tal fortuna nato,
Per l’aspro esilio suo con la virtute
Dare’ del mondo il piu felice stato.[406]
* * *
E tragikus történet végén kétség gyötör. Azt kérdem magamtól, hogy midőn
azoknak, akik szenvednek, a szenvedésben társakat akartam adni, hogy
támogassák őket, nem toldottam-e még meg ezek szenvedésével amazokét.
Talán úgy kellett volna cselekednem, mint oly sok másnak és a hősöknek
csak heroizmusát mutatnom be és fátyolt borítanom a bennök rejlő
szomorúság örvénye fölé?
– De nem! Az igazság! Nem igértem barátaimnak hazugság árán vett
boldogságot, – boldogságot minden ellenére, minden áron. Az igazságot
igértem nekik, még ha a boldogság árán is, a férfias igazságot, amely az
örök lelkeket kovácsolja. Kemény a lehellete, de tiszta: füröszszük meg
benne vérszegény sziveinket.
A nagy lelkek olyanok, mint a magas hegycsúcsok. Szél süvölt körülöttük,
a felhők beburkolják őket, de jobban és könnyebben lélekzünk ott mint
egyebütt. Az ottani levegő tisztasága lemossa a szív foltjait és ha
eloszlanak a fellegek, letekinthetünk az emberi nemre.
Ilyen volt ez az óriási hegy, amely a renaissance Itáliája fölé
emelkedett és amelynek szaggatott vonala a távolban összeolvad az éggel.
Nem állítom, hogy a köznapi emberek fenn élhetnének ezeken az ormokon.
De zarándokoljanak fel oda évenkint egyszer. Meg fogják ujítani tüdejük
lélekzetét és ereik vérét. Ott fenn közelebb fogják magukat érezni az
Örökkévalóhoz. Azután le fognak szállani az élet sikjára, a mindennapi
harcra edzett szívvel.
Romain Rolland.