A halhatatlanúl fiatal Szűz térdein a halott Krisztus fekszik, aludni
látszik. Az Olympos szigorúsága lebeg a tiszta istennő és a Kálvária
Istenének vonásai fölött. De kimondhatatlan melankólia egyesül vele és
áthatja e szép testeket. A szomorúság hatalmába kerítette Michelangelo
lelkét.
* * *
Nemcsak a nyomorúságok és bűnök látása vetett reá árnyékot. Zsarnoki erő
költözött beléje, hogy soha többé el ne hagyja. Áldozata lett a géniusz
ama dühének, amely haláláig nem engedte többé kifujnia magát. Anélkül,
hogy illuziói lettek volna a győzelemre nézve, megesküdött, hogy győzni
fog, a maga és övéi dicsőségére. Súlyos családjának egész terhe csak ő
reá nehezedett. Pénzkérésekkel ostromolta. Nem volt neki, de büszkeségét
helyezte abba, hogy sohase útasítsa vissza őket: eladta volna saját
magát, csakhogy elküldhesse övéinek a pénzt, amelyet tőle követeltek.
Egészsége már hanyatlott. A rossz táplálkozás, a hideg, a nedvesség, a
túlzott munka alá kezdte ásni. Fejfájásokban szenvedett és egyik oldala
megdagadt.[67] Atyja szemére vetette életmódját, nem volt annak
tudatával, hogy ő felelős érte.
„Minden fáradalmam, amit valaha elszenvedtem, nem kevésbbé volt
magukért, mint önmagamért“ – írja neki utóbb Michelangelo.[68]
„… Minden gondomat, valamennyit a maguk iránt való szeretetemnek
köszönhetem.“[69]
* * *
Az 1501. év tavaszán visszatért Firenzébe.
A székesegyház építési bizottsága _(Opera del Duomo)_ már negyven évvel
azelőtt egy óriási márványtömböt bízott Agostino di Duccióra, hogy egy
próféta szobrát faragja ki belőle. Az alig kinagyolt mű félbemaradt.
Senki sem merte újból megkezdeni. Michelangelo vállalkozott reá[70] és
ebből a márványszirtből az óriási _Dávid_-ot keltette életre.
Azt beszélik, hogy Pietro Soderini gonfaloniere elment Michelangelóhoz,
hogy megnézze a szobrot, amelyet nála megrendelt és nehány megjegyzést
tett reá, hogy ízléséről tanúságot tegyen: kifogásolta az orr
vastagságát. Michelangelo felment az állványra, vésőt és egy kis
márványport vitt magával, majd könnyedén mozgatva a vésőt, a port
apránkint aláhintette, de vigyázott, hogy ne éríntse az orrot és úgy
hagyta, amilyen volt. Azután a gonfalonieréhez fordult és így szólt:
„Nézze meg most.“
– „Most“ – „mondá Soderini“ – „sokkal jobb lett. Életet öntött belé.“
„Akkor Michelangelo leszállott és csöndesen nevetett.“[71]
Mintha kiolvashatnók ezt a csöndes megvetést a műből. Viharos erő
nyugalom állapotában. Megvetés és melankólia feszíti. Múzeum falai
között megfullad. Szabad levegőre van szüksége, „világosságra, térre“ –
ahogy Michelangelo mondta.[72]
1504 január 25.-én egy müvészbizottság, amely Filippino Lippiből,
Botticelliből, Peruginóból és Leonardo da Vinciből állott, tárgyalta a
_Dávid_ elhelyezésének kérdését. Michelangelo kivánságára úgy
határoztak, hogy a Signoria palotája előtt állítják fel.[73] A rengeteg
tömeg szállítását a székesegyház építészeire bízták. Május 14.-én este a
márványóriást kivitték a deszkabódéból, amelyben el volt helyezve és
amelynek falát az ajtó fölött lebontották. Éjjel csőcselék kövekkel
dobálta, hogy összetörje. Gondosan kellett őrizni. A szobor csak lassan
haladt előre, egyenesen felfüggesztve, hogy szabadon lóghasson, anélkül,
hogy a földet éríntse. Négy napra volt szükség, míg a székesegyháztól a
Palazzo Vecchio elé ért. 18.-án délben megérkezett a kijelölt helyre.
Éjjel még ezután is őrizték. Minden elővigyázat ellenére egy este
kövekkel meghajigálták.[74]
Ilyen volt ez a firenzei nép, amelyet olykor mintának állítanak a miénk
elé.[75]
* * *
1504-ben Firenze Signoriája versenyben szembe állította egymással
Michelangelót és Leonardo da Vincit.
A két férfiú nem szerette egymást. Közös magányosságuk összehozhatta
volna őket. De ha távol érezték is magukat a többi embertől, még
messzebb voltak egymástól. Kettejök közül Leonardo volt az
elszigeteltebb. Ötvenkét éves volt, – húsz évvel idősebb
Michelangelónál. – Harmincéves kora óta elhagyta Firenzét, melynek
szenvedélyes zordsága tűrhetetlen volt gyengéd, kissé félénk
természetének és derült, kétkedő értelmének, amely minden előtt tárva
volt és mindent felfogott. Ez a nagy dilettáns, ez a teljesen szabad és
teljesen magányos férfiú annyira elszakadt családjától, a vallástól, az
egész világtól, hogy csak zsarnokok mellett érezte jól magát, akik époly
szabad szelleműek voltak, mint ő. Miután 1499-ben pártfogójának,
Lodovico il Morónak bukása arra kényszerítette, hogy Milanót elhagyja,
1502-ben Cesare Borgia szolgálatába lépett, de a herceg politikai
pályafutásának vége 1503-ban arra indította, hogy visszatérjen
Firenzébe. Itt ironikus mosolya szemben találta magával a sötét és lázas
Michelangelót, akit kihozott sodrából. Michelangelo, aki egészen
szenvedélyeinek és hitének élt, gyűlölte szenvedélyei és hite
ellenségeit, de még erősebben gyűlölte azokat, akiknek nem voltak
szenvedélyeik és nem volt semmiféle hitük. Minél nagyobb volt Leonardo,
annál nagyobb ellenszenvet érzett iránta Michelangelo és nem mulasztott
el egy alkalmat sem, hogy azt előtte kimutassa.
„Leonardo szép megjelenésű, arányos testalkatú, megnyerő fellépésű
férfiú volt. Rövid, térdig érő, rózsaszinű köntöst viselt, holott akkor
hosszú öltözetek voltak divatban. Szép szakálla melle közepéig ért,
göndör és gondosan ápolt vala. És a nevezett Leonardo elsétált egyszer
egy barátjával a Santa Trinità-negyedbe, ahol nehány jóravaló ember épen
Dante egy passzusa fölött vitatkozott. Odahivták Leonardót és
felszólították, hogy magyarázza meg nekik azt a passzust. Véletlenül
épen akkor ment arra Michelangelo és egyikük odahítta, Leonardo pedig
így felelt: „Majd Michelangelo fogja nektek megmagyarázni.“ Michelangelo
pedig, aki azt hitte, hogy csúfságból mondta, haragosan így válaszolt
neki: „Magyarázd meg magad, aki elkészítetted egy lovasszobor mintáját,
hogy bronzba öntsed és nem voltál képes megönteni és szégyenből
otthagytad“.[76] Ezekkel a szavakkal hátat fordított nekik és elment.
Leonardo ottmaradt és Michelangelo szavai miatt elpirult. És
Michelangelo, hogy Leonardót még erősebben megcsipkedje, ezt is mondta:
„És hogy azok a milanói kappanok bíztak benned!“[77]
Ilyen volt az a két férfiú, akiket Soderini gonfaloniere egy közös
munkában, a Signoria palotájában levő tanácsterem kifestésében egymással
szembeállitott. Különös párbaj volt ez a renaissance két legnagyobb
ereje között. Leonardo 1504 májusában kezdte el az _Anghiari csata_
kartonját.[78] Ugyanaz év augusztus hónapjában Michelangelónál rendelték
meg a _Cascinai csata_ kartonját.[79] Firenze két táborra szakadt, a
vetélytársak egyike vagy másika mellé. – Az idő mindent kiegyenlített.
Mindkét mű eltünt.[80]
* * *
Az 1505. év március hónapjában II. Julius pápa Rómába hítta
Michelangelót. Akkor kezdődött életének heroikus korszaka.
A két heves és nagyszabású ember, a pápa és a művész, arra volt
teremtve, hogy megértse egymást, ha hevükben egymásba nem ütköznek.
Agyuk óriási tervektől forrott. II. Julius a régi Rómához méltó
siremléket akart emeltetni magának. Michelangelo lángolt e császári
dölyftől sugalt gondolatért. Valóságos bábeli tervet gondolt ki,
hegymagasságú épületet több mint negyven óriási méretű szoborral. A
fellelkesült pápa Carrarába küldte, hogy a kőbányákban kifejtesse az
egész szükséges márványanyagot. Michelangelo nyolc hónapnál tovább
maradt a hegyek között. Emberfölötti túlcsigázottság rabja volt. „Midőn
egyszer azon a vidéken meglátott egy hegyet, amely a tenger fölé
kiemelkedett, kedve támadt egy óriást faragni, mely távolról feltünt
volna a hajósoknak… Bizonyára meg is csinálta volna, ha lett volna reá
ideje és ha a feladat, amelyért odament, megengedte volna.“[81]
1505 decemberében visszatért Rómába, ahova egymásután érkeztek meg a
tengeren át az általa kiválasztott márványtömbök. A Szent Péter terére
szállították őket, Santa Caterina mögé, ahol Michelangelo lakott. „Oly
nagy volt a kövek tömege, hogy az emberek álmélkodását és a pápa örömét
keltette fel.“ Michelangelo munkához látott. A pápa, türelmetlenségében
igen gyakran meglátogatta és „elbeszélgetett vele, olyan bizalmasan,
mintha testvére lett volna.“ Hogy kényelmesebben odamehessen, a Vatikán
folyosójáról Michelangelo házához függő hidat készíttetett, amely titkos
átjárót biztosított számára.
De a pápa kegye nem volt tartós. II. Julius jelleme nem volt kevésbbé
hevesvérű mint Michelangelóé. Egymásután a legkülönbözőbb tervekért
lelkesedett. Úgy találta, hogy egy másik terv inkább megörökítheti
dicsőségét: Újjá akarta építeni Szent Péter templomát. Michelangelo
ellenségei vezették ebbe az irányba. Számosak voltak ők és hatalmasak.
Élükön egy oly férfiú állott, akinek géniusza nem volt csekélyebb
Michelangelóénál és akinek akarata erősebb volt: az urbinói Bramante, a
pápa épitésze és Ráfael barátja. Nem lehetett rokonszenv a két nagy
umbriai mesterben uralkodó értelem és a firenzei művész vad géniusza
között. Az azonban, hogy elhatározták szembeszállni vele,[82]
kétségkívül azért történt, mert ő hivta ki őket. Michelangelo oktalanúl
bírálgatta Bramantét és azzal vádolta – okkal vagy ok nélkül – hogy
munkáiban nem tiszta kezű.[83] Bramante azonnal elhatározta, hogy
megbuktatja.
Elforditotta tőle a pápa kegyét. Felhasználta II. Julius babonás
természetét és eszébe juttatta azt a néphitet, mely szerint rossz
előjel, ha valaki életében épitteti meg síremlékét. Sikerült is elvonni
őt vetélytársának terveitől és a maga terveit tette helyükbe. 1506
januárjában II. Julius elhatározta, hogy újjáépíti Szent Péter
templomát. A síremlék abbamaradt és Michelangelót nemcsak megalázás
érte, hanem el is adósodott ama kiadások miatt, amelyeket a munkára
előlegezett.[84] Keserűen panaszkodott. A pápa elzáratta előtte ajtaját
és midőn visszatért, II. Julius egyik lovászával kergettette el.
Egy luccai püspök, aki látta a dolgot, így szólt a lovászhoz:
– „Hát nem ismeri?“
A lovász így szólt Michelangelóhoz:
– „Bocsásson meg, uram, de ezt a parancsot kaptam és teljesitenem kell.“
Michelangelo hazament és a következő levelet irta a pápának: „Szent
Atyám, ma reggel kikergettek a palotából Szentséged parancsára, miért is
tudomására hozom, hogy mától kezdve ha szüksége lesz reám, keressen
másutt, nem Rómában.“
Elküldte a levelet, magához hivatott egy asztalost és egy kőfaragót,
akik nála laktak és így szólt hozzájuk:
„Híjjatok egy zsidót, adjatok el mindent, ami ebben a házban van és
jöjjetek Firenzébe.“