* * *
Szinte hallom, mint tör elő ez a tragikus kiáltás annak a fájdalmas
ábrázatnak szájából, amelynek nyugtalan szeme még ma is reánktekint a
Capitolium múzeumában.[40]
Középtermetű volt, szélesvállú, erős, izmos testalkatú. Testét
idomtalanná tette a munka; emelt fővel járt, homorú háttal, kidülledt
hassal. Igy mutatja be a képmás, amelyet Francisco d’Ollanda festett;
állva, oldalról, fekete ruhában; vállát római köpeny takarja, fején
posztósapka és fölötte nagy fekete nemezkalap, mélyen fejébe nyomva.[41]
Gömbölyű feje volt, négyszögletes homloka, szemei fölött kidudorodva,
ráncokkal felszántva. Haja fekete volt, ritka, borzas és göndör. Szemei
kicsinyek voltak,[42] szomorúak és erős nézésűek, változó szarúszínűek,
sárgás és kékes pettyekkel. Széles, egyenes orrát, mely közepén
kidudorodott, Torrigiani ökölcsapása betörte.[43] Orrcimpájától szája
szögletéig mély ráncok húzódtak le. Szája fínom metszésű volt; alsó ajka
kissé előre állott. Kiugró pofacsontú, sovány arcát oldalt gyér, alúl
pedig faunszerű, elágazó, ritka, négy-öt hüvelyk hosszú szakáll vette
körül.
Egész arcán a szomorúság, bizonytalanság kifejezése uralkodik. Tasso
korát jellemző aggodalmas, kételyektől megviselt ábrázat. Megindító
szemei szánalmat ébresztenek, kérnek.
* * *
Ne sajnáljuk tőle. Ajándékozzuk meg azzal a szeretettel, amelyre egész
életén át vágyódott és amelyben nem volt része. A legnagyobb
szerencsétlenségeket tapasztalta, melyek embert érhetnek. Szolgaságban
látta hazáját. Látta az évszázadokra barbároknak kiszolgáltatott
Itáliát. Látta, mint hal meg a szabadság. Látta, mint tűnnek el – egyik
a másik után – azok, akiket szeretett. Látta, mint alszik ki – egyik a
másik után – a művészet minden fényessége.
Egyedül maradt, utolsónak, a leszálló éjszakában. És midőn halála
küszöbén hátranézett, vigaszúl még azt sem mondhatta magának, hogy
mindent megtett, amit tennie kellett, amit tehetett volna. Elveszettnek
tekintette életét. Hiába volt ez örömtelen. Hiába áldozta fel a művészet
bálványának.[44]
Az emberfölötti munka, melyre saját magát ítélte, életének kilencven
évén át, egyetlen napi pihenés, egyetlen napi igazi élet nélkül, még
arra sem szolgált, hogy nagy terveinek egyikét is végrehajthassa. Nagy
munkái közül, azok közül, amelyek leginkább szívéhez nőttek, egyetlen
egy sem volt befejezve, egyetlen egy sem. A sors iróniája úgy akarta,
hogy ez a szobrász[45] csak festményeivel készülhessen el, amelyeket
akarata ellenére festett. Nagy munkái közül, amelyek váltakozva oly sok
büszke reményt és keserűséget keltettek fel benne, részben még életében
elpusztultak, így a _pisai csata_ kartonja és II. Julius bronzszobra,
mások – II. Julius síremléke, a Mediciek kápolnája – siralmasan
megfeneklettek: gondolatának torzképei.
Ghiberti, a szobrász, _Emlékirataiban_ elmondja egy szegény német ötvös
történetét, aki az anjoui herceg szolgálatában állott. „Egyenlő vala
Görögország antik szobrászaival“ és élete végén látta, mint pusztítják
el azt a művet, amelynek életét szentelte volt. – „Akkoron meglátta,
hogy minden fáradsága haszontalan volt és térdreborulva így kiáltott
fel: Ó Uram, ég és föld fejedelme, minden dolgok teremtője, engedd, hogy
ne tévelyegjek többé és ne kövessek másokat, mint téged; könyörülj
rajtam! És haladék nélkül mindenét odaadta a szegényeknek, remeteségbe
vonult és ott halt meg…“
Mint a szegény ötvös, Michelangelo is, élete végéhez érve, keserűen
tekintette át hiába élt életét, hasztalan erőlködéseit, bevégzetlen,
elpusztúlt, be nem fejezett műveit.
Ekkor lemondott. A renaissance gőgje, a mindenség fölött uralkodó szabad
lélek gőgje megtört benne.
S egy Szerelemhez fordul csak a lélek:
Mely a keresztről tárja karjait![46]
_Óda az Örömhöz:_ ez a termékeny kiáltás nem hangzott el ajkán. Utolsó
lehelletéig nem volt egyéb, mint Óda a fájdalomhoz, a szabadító
Halálhoz. Teljesen legyőzetett.
* * *
Ilyen volt e világ legyőzőinek egyike. Mi, akik géniuszának alkotásait
élvezzük, ugyanily módon élvezzük őseink hódításait: nem gondolunk többé
a kiontott vérre.
Non vi si pensa
Quanto sangue costa.[47]
Ezt a vért akartam én minden szem előtt feltárni és fejünk fölött
lobogtatni a hősök vörös lobogóját.