Segítsetek, magamhoz sohse térjek![39]

* * *

Szinte hallom, mint tör elő ez a tragikus kiáltás annak a fájdalmas

ábrázatnak szájából, amelynek nyugtalan szeme még ma is reánktekint a

Capitolium múzeumában.[40]

Középtermetű volt, szélesvállú, erős, izmos testalkatú. Testét

idomtalanná tette a munka; emelt fővel járt, homorú háttal, kidülledt

hassal. Igy mutatja be a képmás, amelyet Francisco d’Ollanda festett;

állva, oldalról, fekete ruhában; vállát római köpeny takarja, fején

posztósapka és fölötte nagy fekete nemezkalap, mélyen fejébe nyomva.[41]

Gömbölyű feje volt, négyszögletes homloka, szemei fölött kidudorodva,

ráncokkal felszántva. Haja fekete volt, ritka, borzas és göndör. Szemei

kicsinyek voltak,[42] szomorúak és erős nézésűek, változó szarúszínűek,

sárgás és kékes pettyekkel. Széles, egyenes orrát, mely közepén

kidudorodott, Torrigiani ökölcsapása betörte.[43] Orrcimpájától szája

szögletéig mély ráncok húzódtak le. Szája fínom metszésű volt; alsó ajka

kissé előre állott. Kiugró pofacsontú, sovány arcát oldalt gyér, alúl

pedig faunszerű, elágazó, ritka, négy-öt hüvelyk hosszú szakáll vette

körül.

Egész arcán a szomorúság, bizonytalanság kifejezése uralkodik. Tasso

korát jellemző aggodalmas, kételyektől megviselt ábrázat. Megindító

szemei szánalmat ébresztenek, kérnek.

* * *

Ne sajnáljuk tőle. Ajándékozzuk meg azzal a szeretettel, amelyre egész

életén át vágyódott és amelyben nem volt része. A legnagyobb

szerencsétlenségeket tapasztalta, melyek embert érhetnek. Szolgaságban

látta hazáját. Látta az évszázadokra barbároknak kiszolgáltatott

Itáliát. Látta, mint hal meg a szabadság. Látta, mint tűnnek el – egyik

a másik után – azok, akiket szeretett. Látta, mint alszik ki – egyik a

másik után – a művészet minden fényessége.

Egyedül maradt, utolsónak, a leszálló éjszakában. És midőn halála

küszöbén hátranézett, vigaszúl még azt sem mondhatta magának, hogy

mindent megtett, amit tennie kellett, amit tehetett volna. Elveszettnek

tekintette életét. Hiába volt ez örömtelen. Hiába áldozta fel a művészet

bálványának.[44]

Az emberfölötti munka, melyre saját magát ítélte, életének kilencven

évén át, egyetlen napi pihenés, egyetlen napi igazi élet nélkül, még

arra sem szolgált, hogy nagy terveinek egyikét is végrehajthassa. Nagy

munkái közül, azok közül, amelyek leginkább szívéhez nőttek, egyetlen

egy sem volt befejezve, egyetlen egy sem. A sors iróniája úgy akarta,

hogy ez a szobrász[45] csak festményeivel készülhessen el, amelyeket

akarata ellenére festett. Nagy munkái közül, amelyek váltakozva oly sok

büszke reményt és keserűséget keltettek fel benne, részben még életében

elpusztultak, így a _pisai csata_ kartonja és II. Julius bronzszobra,

mások – II. Julius síremléke, a Mediciek kápolnája – siralmasan

megfeneklettek: gondolatának torzképei.

Ghiberti, a szobrász, _Emlékirataiban_ elmondja egy szegény német ötvös

történetét, aki az anjoui herceg szolgálatában állott. „Egyenlő vala

Görögország antik szobrászaival“ és élete végén látta, mint pusztítják

el azt a művet, amelynek életét szentelte volt. – „Akkoron meglátta,

hogy minden fáradsága haszontalan volt és térdreborulva így kiáltott

fel: Ó Uram, ég és föld fejedelme, minden dolgok teremtője, engedd, hogy

ne tévelyegjek többé és ne kövessek másokat, mint téged; könyörülj

rajtam! És haladék nélkül mindenét odaadta a szegényeknek, remeteségbe

vonult és ott halt meg…“

Mint a szegény ötvös, Michelangelo is, élete végéhez érve, keserűen

tekintette át hiába élt életét, hasztalan erőlködéseit, bevégzetlen,

elpusztúlt, be nem fejezett műveit.

Ekkor lemondott. A renaissance gőgje, a mindenség fölött uralkodó szabad

lélek gőgje megtört benne.

S egy Szerelemhez fordul csak a lélek:

Mely a keresztről tárja karjait![46]

_Óda az Örömhöz:_ ez a termékeny kiáltás nem hangzott el ajkán. Utolsó

lehelletéig nem volt egyéb, mint Óda a fájdalomhoz, a szabadító

Halálhoz. Teljesen legyőzetett.

* * *

Ilyen volt e világ legyőzőinek egyike. Mi, akik géniuszának alkotásait

élvezzük, ugyanily módon élvezzük őseink hódításait: nem gondolunk többé

a kiontott vérre.

Non vi si pensa

Quanto sangue costa.[47]

Ezt a vért akartam én minden szem előtt feltárni és fejünk fölött

lobogtatni a hősök vörös lobogóját.

Michelangelo élete · 第 13 / 46 题