* * *
„Emésztő energiája“ – mondja Condivi – „majdnem teljesen kirekesztette
az egész emberi társadalomból.“
Egyedül volt. – Gyűlölt: gyűlölték. Szeretett: nem szerették. Csudálták
és féltek tőle. Végül vallásos tiszteletet gerjesztett. Uralkodik
százada fölött. Ekkor kissé megenyhül. Felülről látja az embereket, ezek
alulról látják őt. De sohasem tartozik közéjük. Számára soha sincs meg
az a nyugalom, mely a legszerényebb lénynek is jutalma: hogy életének
egy pillanatában embertársa szeretetében elszunnyadhasson. Nő
szerelmében nem volt része. E sivár égen Vittoria Colonna barátságának
hideg és tiszta csillaga csak maga ragyog egy ideig. Köröskörül az éj,
melyen átfutnak gondolatának égő meteorjai: vágyai és lázas álmai. Soha
Beethoven nem ismert ilyen éjt. Mert ez az éj magában Michelangelo
szivében volt. Beethoven a világ hibájából lett szomorúvá; természettől
vidám volt, örömre vágyott. Michelangelónak bensőjében gyökerezett a
szomorúság, amely félelmet kelt az emberben és amelytől mindenki
ösztönszerűen menekül. Ürességet idézett elő maga körül.
Ez még semmi sem volt. Nem az volt a legrosszabb, hogy egyedül volt. Az
volt a legrosszabb, hogy saját magával volt egyedül és hogy nem tudott
magával élni, hogy nem volt ura magának, hogy megtagadta, támadta,
elpusztította önmagát. Géniusza oly lélekkel párosult, amely elárulta. A
végzetről szokás beszélni, amely ellensége volt és megakadályozta abban,
hogy egyetlen nagy tervét is megvalósítsa. Szerencsétlenségének kulcsa,
amely életének egész tragédiáját megmagyarázza – és ezt legkevésbbé
vették észre vagy merték észrevenni – akaratának hiánya és jellemének
gyengesége.
Ingadozó volt a művészetben, a politikában, minden cselekedetében és
minden gondolatában. Nem volt képes magát elhatározni, hogy két munka,
két terv, két párt között válaszszon. Ezt bizonyítja II. Julius pápa
emlékének, a San Lorenzo-templom homlokzatának, a Mediciek sirjainak
története. Hozzáfogott ehhez is, ahhoz is és nem ért végére. Akart és
nem akart. Alig állapodott meg választásában, azonnal kétkedni kezdett
benne. Élete végén már mitsem fejezett be: mindent megutált. Azt szokás
mondani, hogy feladatait reáerőszakolták és uraira háritják a
felelősséget azért, hogy örökösen ingadozott a tervek között. Feledik,
hogy urainak nem voltak arra eszközeik, hogy a feladatokat
ráerőszakolják, ha elhatározta volna, hogy visszutasítja azokat. De nem
merte megtenni.
Gyenge volt. Mindenképen gyenge volt, erényből és félénkségből. Gyenge
lelkiismeretből. Ezer kétely gyötörte, amelyeket egy erélyesebb
természet elvetett volna. Kötelezettségének tartotta, felelősségének
túlzott felfogásával, hogy oly közepes feladatokra vállalkozzék,
amelyeket helyette bármely munkavezető jobban teljesített volna.[25] Nem
volt képes sem eleget tenni szerződéseinek, sem elfelejteni őket.[26]
Gyenge volt okosságból és félelemből. Ugyanaz az ember, akit II. Julius
„rettenetesnek“ _(terribile)_ nevezett. Vasari szerint „okos“ volt; és
az, „aki mindenkit megfélemlített, még a pápákat is“,[27] mindenkitől
félt. Gyenge volt a fejedelmekkel szemben. Pedig ki vetette meg jobban
azokat, akik gyengék voltak a fejedelmekkel szemben, – „a fejedelmek
hátas szamarait“, ahogy őket nevezte.[28] – Menekülni akart a pápák
elől, mégis maradt s engedelmeskedett.[29] Eltűrte urai sértő leveleit
és alázatosan válaszolt reájuk.[30] Olykor mégis fellázadt, büszkén
beszélt, – de mindig engedett. Egész haláláig védekezett, de nem volt
ereje küzdeni. VII. Kelemen, aki – az általános vélemény ellenére –
valamennyi pápa közül a legjobb indulattal volt iránta, ismerte
gyengeségét és szánta érte.[31]
A szerelemben minden méltóságát elvesztette. Megalázkodott olyan ripőkök
előtt, amilyen Febo di Poggio volt.[32] Tommaso de’ Cavalierivel, aki
szeretetreméltó, de középszerű ifjú volt, úgy bánt, mint valami
„hatalmas szellemmel“.[33]
A szerelem legalább meghatókká teszi az ilyen gyengeségeket. De ezek már
csak szomorúan fájdalmasak, – nem merjük azt mondani, hogy
szégyenletesek, – midőn félelemből erednek. Hirtelen páni rettegések
lepik meg. Akkor, félelemtől űzve, Itália egyik végéről másik végére
menekül. Firenzéből elmenekül 1494-ben, midőn egy látomás megrémítette.
1529-ben is elmenekül Firenzéből, midőn ostromolják a várost, amelynek
védelmét reá bízták. Egész Velencéig menekül és kevés híja, hogy
Franciaországba nem szökik. Utóbb szégyeli ezt a botlását: helyre is
hozza, visszatér az ostromolt városba és ott az ostrom végéig teljesíti
kötelességét. De mily gyenge és remegő Firenze bevétele után, mikor a
proskripciók uralkodnak ott! Még udvarol is Valorinak, a proskripció
intézőjének, aki éppen akkor okozta barátjának, a nemes Battista della
Pallának halálát. Sajnos, odáig megy, hogy megtagadja barátait, a
firenzei száműzötteket.[34]
Fél. Halálosan szégyelli félelmét. Megveti önmagát. A saját maga iránt
való undor beteggé teszi. Meg akar halni. Azt hiszik, hogy meg fog
halni.[35]
De nem tud meghalni. Őrült életerő van benne, mely naponkint újra
születik, hogy többet szenvedjen. Ha legalább kiszakíthatta volna magát,
hogy ne cselekedjék! De ezt nem szabad neki. Nem lehet el cselekvés
nélkül. Cselekszik. Kell, hogy cselekedjék. Cselekszik-e valóban? Inkább
áldozata a cselekvésnek, játékszere őrjöngő és ellenmondó szenvedélyei
forgószelének, akár Dante valamelyik elkárhozottja.
Mily nagyon szenvedhetett!
Ó jaj nekem! Mindegyre végigmérem
Mult napjaim sorát és nem lelek
Csak egyet is, mi lett volna enyém![36]
Kétségbeesetten fohászkodott Istenhez:
… Ó Isten! Istenem!
Én nem birok, vajjon ki bir velem?[37]
Vágyódott a halál után, mert benne látta ennek az őrjítő rabszolgaságnak
végét. Mily irígységgel beszél azokról, akik meghaltak!
– – – – – – – – –
Nem aggaszt többé élet változása, –
Szint’ írigyellek, míg ezt leirám…
Órák sora mitsem jelent tenéked,
Eset s szükség többé nem kényszerit…[38]
Meghalni! Nem élni többé! Nem lenni többé! Megszabadulni a dolgok
zsarnokságától! Megmenekülni a saját énjének hallucinációjától!