Édes mamám,
Egy hete már, hogy kifejlettem ölelő karodból, egy hete, hogy asszony
vagyok én is, a legboldogabb asszony a világon. Felesége Bándi
Miklósnak, a szegény jobbágy fiának… Álom ez vagy valóság? Egy-egy
pillanatban azt hiszem, hogy álom s ijedten rezzenek föl: hátha álom,
szeszélyes álom… Nem úgy gondolom, édes mamám, hogy én, a cs. és kir.
kamarás leánya, hogyan lehetek egy szegény paraszt ember fiának a
felesége. Nem ez az, mit ma sem akarok elhinni. Ellenkezőleg: néha egy
különös gondolat száll meg… Vajjon nem egy szép mese volt-e mindaz, a
mit Miklós irt vala az ő szüleinek szegénységéről, gyermek- és
ifjúkorának szenvedéseiről, hogy jobban megejtse szívemet… Mert tudd
meg, mamám, most az tenne boldogtalanná, ha Miklósom nem az volna, a ki:
egy öreg, kérges tenyerű szegény embernek a fia…
Nem, nem, mindaz, a mit Miklós megirt nekem: nemes szívének vallomása
első szótól az utolsóig – igaz, édes valóság. Édes valóság, mondom én,
mert így szeretem én Miklóst. Képviselősége, egyetemi tanársága, a
nagyvilági életben való csodálatos otthonossága – mind mellékes előttem.
Én az igazi férfit imádom benne, a ki nem vezetett oltár elé, míg élete
nyitott könyvként nem állott előttem; és imádom benne a gyermeket, a ki
előkelő állásában, hiú fényesség, ragyogás közepett sem feledkezett meg
agg szüleiről, ezekről az egyszerű, szegény emberekről. Ezekről az
áldott jó öregekről, a kiket – ó ne vedd zokon, édes mamám s te se,
drága apuska, – „szint-édes-szinte“ (ezt a kifejezést itt tanúltam) úgy
szeretek, mint titeket!
Jaj mamám, de kedves szép öreg emberek a Miklós szülei! Azt én le sem
tudom irni. Az öreg Bándi, a ki fiatal korában még valamivel magasabb
lehetett Miklósnál, olyan szép öreg ember, a milyen még csak az én
Miklósomból lesz… Az arcza ennek a hetven esztendős öreg embernek piros,
mint a rózsa. De nem az egész arcza, csak egy piczi helyen, mintha egy
piczi rózsa oda festődött volna. Nekem ez feltünt. Azt mondja az öreg
ember: ez családi szín… Hát a Miklós arcza miért nem ilyen rózsás? –
kérdezém. – Ó, az más, menyemasszony. Az ő arcza is ilyen volt, a mig el
nem került közülünk. – A pesti levegő, menyemasszony, az törölte le a
rózsát, – magyarázza az öreg asszony.
Az öreg asszony! Ő róla még nem is irtam. Azaz, hogy az öreg emberről
sem irtam. Nem is tudom, hogy melyikkel kezdjem. Ez az asszony csupa
szív és ész, édes mamám. Csodálatos egy ilyen egyszerű asszonyban. Én
ezt álmodni sem mertem volna. Ó, sohasem feledem a pillanatot, mikor
megérkezénk. Persze hogy úgy volt, a mint az öreg irta esküvőnk előtt. A
falu kapujánál, mely fel volt virágozva, kendőzve, muzsikaszóval várt az
egész falú népe. A tisztelendő úr szép beszéddel fogadott.
Miklós hebegett valamit. A könnyek elfojtották a szavát. Az én szemem is
könnybe lábbadt. Nem láttam, csak éreztem, hogy asszonyok, leányok
odaszaladtak hozzám s csókolták a kezemet, a ruhámat. Pedig én semmi jót
nem tettem ezekkel a szegény népekkel. Hallottam, a mint mondták: az
öregek otthon várnak. Az udvaron…
Ott voltak, ott. Úgy, a mint elképzeltem. A galambdúczos kapu kitárva.
Ott állott levett kalappal, könnybe lábbadt szemekkel egy öreg ember,
ünneplő ruhában. Mellette egy jóságos arczú öreg asszony. Nem tudom,
hogyan szállottam le a kocsiról. Az öreg Bándi vett-e le vagy Miklós.
Csak azt tudom, hogy hosszú ideig pihent a fejem annak az öreg
asszonynak a mellén, a kinek nem volt több szava: édes gyermekem! A
többi belefúlt omló könnyeibe. Mikor kifejlettem az édes ölelésből, az
öreg ember, kinek szemében még csillogtak a könnyek, szeliden megfogta a
kezemet a jobb kezével, balkezét gyöngéden a vállamra tette s csak
annyit mondott, miközben erősen rám szegeződött a tekintete: Most már
hiszem, hogy igaz szeretetből lett a Miklós felesége! Azután nem is
tudom, hogy is volt. Mi fogtuk-e közre az öregeket, az öregek-e minket:
beléptünk a pitvarba (itt eresznek hivják), onnét jobbra a mi szobánkba…
Abba a kis szobába, mely igazán olyan, a milyennek Miklós leirta. Abba a
kis szobába, mely évek óta zárva volt idegenek előtt. A hová mindennap
becsoszogott az öreg asszony, rendezgette, csinosítgatta, hogy, ha majd
megjön Miklós „az aranyhajú“ feleségével, a királyné se átaljon belépni…
Mamám, édes mamám, mily kedves, meleg fészek ez a kis szoba! Fehérre
meszelt falán itt egy kép, ott egy virág-, amott meg egy
buzakalász-koszorú, aztán ismét egy kép. Ujságból kivágott képek, de
mind hires emberek arczképei. Semmi fölösleges bútor, de semmi sem is
hiányzik. Van még diván is, az öreg asszony keze szőtte-fonta csíkos
gyapjú-szövettel bevonva. Még az ágyak takaróját is mind az öreg asszony
szőtte. Hát a vánkos-végeken a himzés, a varrás! Megannyi művész-munka.
S milyen tisztaság bent a szobában és kint az udvaron. S a virágos
kertben! Két ablak nyilik erre s behajlik a szobába az égő vörös mályva.
Egy ablak az udvarra nyilik s egy kicsike a veteményes kertbe. Ez a
tyúkleső ablak. Innét lesi anyámasszony, hogy a tyúkok nem gyomlálnak-e
az ő palántái közt. Képzeld csak, mamám, tegnap, a mint kinézek a
tyúklesőn, hát egy öreg kotlós ott gyomlál a káposzta-palántákban.
Eleget hessegettem: hess, hess, ne kapard ki az anyámasszony palántáját,
de rám sem hederített. Nosza szaladtam ki, az ereszben fölkaptam egy
nyirág-seprűt, ki a kertbe. Persze, hogy a másik pillanatban
tyúkasszonyság már túl volt árkon-bokron szörnyű kotkodácsolással. Épp a
hogy fordulok vissza, lép be anyámasszony. Összecsapta a kezét s
áradozva mondta: ó édes aranyszájú csirkém!
Jött mindjárt az öreg Bándi is, a kit én apámuramnak szólítok. (Úgy-e
kedves megszólítás?) Apámurammal Miklós.
Mondta apámuram enyelegve: no lám, adjuk is át a gazdaságot a
fiataloknak, feleség. Ők éppen jól eligazgatnák. Mi összetennők a
kezünket s élnénk a készből.
– Ó, mit beszél maga, pirongatja az öreg asszony.
– Hadd beszéljen, – biztatom én – nekem olyan jól esik.
És apámuram csakugyan egész napon tréfál, adomázik. Itt a faluban _vén_
_huszár_ a neve. Igy szólítja anyámasszony is. Mennyi sok érdekes dolgot
mesél abból az időből, a mikor ő huszár volt! Mert az volt ő is, az apja
is, a nagyapja is. A Miklós nagyapja „kint volt a francziára is“. Volt
Párisban.
– Az ám csak a nagy város, – mondja a vén huszár az apja után. Falú
ahhoz képest Pest. Bár megesméri, hogy azóta Pest is nagyot
nevelkedhetett.
Anyámasszony folyton csitítja: Ó az Isten áldja meg, ne beszéljen annyi
haszontalanságot. Hiszen azt a mesét már tizszer is elmondta a
menyemasszonynak!
S az öreg asszonynak igaza van. Apámuram mindennap elmeséli egy pár
kedvencz dolgát, de én olyan áhítattal, olyan komolyan hallgatom. S
roppant erősítem anyámasszonynyal szemben, hogy _ezt_ még nem hallottam.
Csak mondja apámuram, mondja!
S apámuram mondja és olyan hálás azért, hogy én hallgatom. A Miklós csak
mosolyog, szorongatja a kezemet, hosszan néz a szemembe… ő is olyan
hálás, hogy az öreg meséit hallgatom… És hidd el nekem, mamám, hogy
igazán élvezet hallgatni az öreget. Sokat tapasztalt s a mit nem is
hittem volna: sokat olvasott. Miklós mindig küldött neki könyvet,
ujságot s apámurammal mindenről lehet beszélni – a szinházon kivül. Azt
mondja, a mit erről irnak az ujságok, azt nem érti…
Este, mikor magunkra maradunk, Miklós mindig vallatóra vesz: édesem,
légy őszinte, – akarsz-e tovább menni? Melyik fürdőre vigyelek? Itt van
közel – Tusnád, Borszék…
– Nem kivánkozom sehová, – tiltakozom én. Itt szeretnék maradni egész
nyáron, itt, az öregeid között!
S ez nem affektálás, édes mamám, _te_ elhiheted nekem. Miért is
kivánkoznám én innét tovább? Akárhol járnánk, mindegy volna nekem, csak
Miklós velem legyen. De örülnének-e bárhol is úgy nekem, mint a hogy
örülnek ezek a jó öregek? A mig lehet, nem fosztom meg őket a fioktól.
Hisz úgy is megfosztottam már őket. Egy hét, két hét mulva elmegyünk s
ki tudja: látják e többé mindenüket, legdrágább kincsüket. Az ő napjaik
meg vannak számlálva, s kettejük közül egyiknek vajjon ki fogja be a
szemét, ha majd üt az utolsó óra? Mi örömük is van tulajdonképpen abban
ezeknek az egyszerű embereknek, hogy a fiok nagy urrá lett (a mint ők
mondják), ha nem láthatják napról-napra, ha nem lehetnek közelében?
Fölneveltek egy gyermeket… kinek nevelték? _Nekem, egyedül nekem!_ Nem
volna-e szívtelenség, ha sajnálnám tőlük ezt a pár hetet! Miért ne
aranyoznám meg utolsó napjaikat, mikor ezzel nemcsak nekik, nemcsak az
Istennek, de magamnak is tetsző dolgot cselekszem!?
Ó ha látnád, édes jó mamám, mily gyöngéd, aggódó szeretettel vesznek
körül engem ezek az egyszerű emberek! Nem dicsekesznek ők senkinek, nem
ütik dobra a boldogságukat. S mennyire vigyáznak, hogy valamiképpen
alkalmatlanok ne legyenek nekünk, bolond szerelmes fiataloknak. Mert
bizony mi, édes mamám, bolond módra szeretjük egymást…
Ki-kisétálunk a rétre, a rozsföldekre, a közel erdőbe, bejárjuk
mindazokat a helyeket, melyekhez Miklóst gyermekkori emlékek kötik. Én
mindig hívom az öregeket, jőjjenek ők is. Látom a szemükből, hogy
mennyire szeretnének jönni. Eltotyognának velünk a világ végére is. S
nem jőnek mégsem. A világ minden kincséért sem. Ki nem fogynak a
kifogásokból. Hogy ők már nem birják a gyaloglást. Hogy a sétálás nem is
való olyan egyszerű embereknek.
– Csak menjetek, édes gyermekeim, menjetek. Az öregeknek sutban a helye.
– Ott, ott.
De a kapuig elkisérnek. És a meddig csak látnak, le nem veszik rólunk a
szemüket. Mi vissza-vissza fordulunk, búcsut integetünk, ők is. S mintha
hallanám az öreg asszony szavát: – Ó édes, aranyos csirkém! (Ez én
vagyok.)
S az öreg ember motyogását: Derék pár ember, igazán derék egy pár ember.
Mikor befordulunk egy másik utczába, még azután is sokáig ott állnak s
néznek, néznek hosszasan a messzeségbe, hátha valahol fölbukkanunk s még
egyszer látnak.
Nem, nem irom tovább, édes mamám… Oly végtelenül boldog vagyok, hogy
meg-megreszketek, hátha ekkora boldogság nem is tarthat sokáig. Mindent
megtalálok én itt, csak ti hiányoztok. Tudod mit, édes jó mamám? Jertek
le! Lepjetek meg az apuskával! A vasútnál találtok fiakkert. Abba
üljetek bele. Mondjátok a kocsisnak: hajtson Baczonba. Mikor aztán a
falúba értek, akár ne is kérdezzetek senkit: hol lakik az öreg Bándi
János. Csak hajtson a kocsis egyenesen, az útból ki nem térve. Addig
hajtson, míg egy magas, galambduczos kapuhoz nem ér az út jobb oldalán.
– De lehet ám több galamb duczos kapú is, – mondod te. Van bizony. De az
apámuram kapujára ez van irva:
„_Isten segedelméből építették Bándi Huszár János és felesége Nagy
Borbála._
_Áldás a béjövőknek – béke a kimenőknek!_“
Ezen a kapun hajtsatok be bátran. Jertek, jertek!
Kezeteket csókolja:
_Margit._