Édes fiam, Miklós!
Könnyes szemekkel olvasók leveledet, melyben hírűl adád nekünk, szegény
szüleidnek, hogy Istennek bölcs rendelésiből hites társul veszed
méltóságos Szemerjai Gábor úr egyetlen leányát. Az égnek áldása legyen
ti rajtatok, lelkem gyermekeim. Mikor a leveled olvasók, sirtam én is,
sirt az édes anyád is, sirunk azóta mindig, de most a nagy szívbeli
örömtől. Ó, lelkem gyermekem, mennyit sanyarogtál, míg a jó Isten ide
segített. De megsegített, áldott legyen szent neve érette. Hát én
mennyit békétlenkedtem: minek is adtalak iskolába, mért nem hagytalak az
eke szarva mellett, hogy túrjad a földet, mint az apád, a nagyapád. Az
anyádat örökké attól féltettem, a sok sirásban elveszti a szeme világát.
Mennyit zsémbeltem rá: ne sirj, feleség, ha te elébb halsz meg, mint én,
mi lesz belőlem? Mert, édes fiam, jaj az öreg paraszt embernek, ha
magára marad a világon. Az asszony-ember, az ügyesebb, még ha öreg is.
Könnyebben elél; a férfi-ember gyámoltalan, nyüg mindenkinek.
Mi, édes fiam, nem megyünk el a te lakodalmadra. Nem valók vagyunk mink
gála úri népek közé. Lenéznének minket is, téged is. Itthon megbecsül
mindenki, mert a madárnak sem vétünk, senkinek az útjába nem kerülünk,
odafel a fényes urak és dámák között csak szégyenkeznénk s neked is csak
terhedre lennénk. Pedig az anyád de szeretne ott lenni, hogy senki se
lássa őt! Úgy én is szeretnék, mondom az anyádnak. Éjjelenként, mikor
szemeinkre nem jő álom, örökké arról diskurálunk: hogy lehetnénk ott
látatlanúl. A gőzösre nem igen merészkednénk ülni, mert hogy azon még
sohasem ültünk, csak egyszer láttuk elszaladni Brassóból jövet, a mikor
egy szekér buzácskát vittünk. Annak az ára éppen elég volna, – mondja az
édes anyád. De két szekér buza ára is felmenne, – mondom én. Mi már nem
ülünk gőzösre, édes fiam, nem is nekünk való ez. Csak az édes anyád nem
tud megbékülni, mindig azon sóhajtozik, hogy ő bizony hozzátok repülne,
ha szárnya volna. Hiszen akkor én is odarepülnék, tréfálkozom az öreg
asszonynyal.
Irod leveledben, édes fiam, hogy szegény házunkhoz is ellátogatsz
feleségeddel. Ó, fiam, gondold meg jól, mit cselekszel. Mi látni való
van mirajtunk, elöregedett, együgyü embereken! A mi házunk tiszta, de
nincs benne semmi úri czifraság. A mi van a házunkban, az mind a
házunktól is került ki. Finom úri ételekkel sem traktálhatjuk a
feleségedet, pedig a szívünket is neki adnók különben. No, hanem az édes
anyád nem olyan csüggedős, mint én. Azt mondja, csak írjam belé a
levélbe, hogy jőjjetek. Majd a menyemasszony eligazgat mindent gusztusa
szerint. A faluban van egy nőszemély, ki sok évekig szolgált úri
házaknál, ezzel már szóba is van az öreg asszony. Ez – úgy hirlik a
faluban – olyan úri ételeket főz, hogy még a királyné is megszopná az
ujját utána, tisztesség nem esik mondván.
Hát akkor, mondom az anyádnak, csak jőjjetek Isten hirével. A kicsi
szoba, azt magam is mondhatom, olyan mint egy kápolna. Az édes anyád, a
mi szép képet talált az ujságokban – ó fiam, minek küldöd, ha sok
pénzedbe kerül! – mind berámáztatta. A két ágyon kilencz-kilencz párna,
a nagyanyádtól való, de még egy sem volt használatban. Eleget mondom az
édes anyádnak, elég három-három párna is, az urak még ennyit sem
használnak. De az édes anyád azt mondja: ha megannyi volna, azt is mind
kirakná, mert tudja, hogy a drága menyeasszony el van kényeztetve. No,
ezt én is elhiszem, – mondom én. Az apja kamarás, a mi valami erősen
nagy hivatal, úgy-e fiam? az anyja pedig báróné. Ugyan bizony, hogy
meréd megkérni a kezét, édes fiam! Ez semmiletteképpen nem fér a mi
fejünkbe. Megkérdeztük a tisztelendő urat: ugyan mit szól, tisztelendő
ur? Legyen áldott minden szava, úgy megkönnyítette a lelkünket.
Megmagyarázta, hogy a ki igazán szeret, nem nézi a szíve választottjának
alacsony származását. Azt is mondta, édes fiam, hogy te valami nagyon
derék ember s előkelő úr volnál a kibe szerelmes lehet egy
grófkisasszony is. Hálát adtunk az istennek, az anyád is, én is.
Csakhogy így van s nem másképpen.
Reszket már a kezem, édes fiam, eddig is alig birám az írást. A szemem
mindegyre könyvedzik s nem látok, pedig az ókulárét feltettem. Azt
mondja az édes anyád, hogy az övét tettem fel, azért nem látok. Pedig én
azt hiszem, mindegy, mert egy fábrikában csinálták mindakettőt. Talán el
sem tudod olvasni az én gyenge irásomat. Ugy-e, jobb lett volna, ha a
tisztelendő úrral irattam volna. Hanem most mindenképpen úgy jött, hogy
én irjak. Az édes anyád is akart vetni rá egy pár betüt, de az már nem
fért belé. De úgy is azt irta volna, hogy: jere haza, édes Miklós fiam,
hozzad az én aranyhajú drága menyemasszonyt is, eszem azt a gyémántos
szívecskéjét. No hát ezt én ide irám.
A méltóságos apósodat, anyósodat igaz szívvel tiszteljük s mondd meg
alázatos üzenetünket, hogy drága leányukért, a mig nálunk lészen, ne
aggódjanak, hűséges szeretettel gondját viseljük. Téged fiam az egész
falu népe tisztel, nagy bandaszóval s felbokrétázott kapu előtt vár a
faluvégén. Mi már csak az udvarunkon várunk s
maradok a te édes apád
_Bándi János._