Kedves Bándi,
Ön arra kér engem, hogy csak egy szót válaszoljak levelére: _igen_ vagy
_nem_. Hogy most mondjam, most, levelének olvasása után: „beszéljen a
mamával!“
Igen vagy nem… Hiszen, ha az volnék, a ki _tegnap_ valék, könnyű volna a
válaszom, habozás nélkül írnám le akár az igen-t, akár a nem-et. De
értse meg, Bándi Miklós, hogy Szemerjai Margit, a ki önnek tegnapelőtt
azt mondta: „beszéljen a mamával“ – volt és nincs többé. Nézem, hosszan
nézem arczomat a tükörben, de egy idegen leányt látok ottan. Más az
arcza, más a szeme, a szemének a csillogása – – ki ez a leány? –
önkéntelen kérdem.
Bándi Miklós, ön megírta nekem az élete történetét. Megírta, hogy az
egyetemi tanár és képviselő, az előkelő társaságok „lelke“, a ki előtt
nyitva állanak a szalonok: egy szegény, földhöz ragadt jobbágynak a fia.
Hogy az az előkelő megjelenésű fiatal ember, a ki a legujabb divat
szerint öltözködik, finom szivarokat szí, jár a kaszinóba, ott van a
turfon, ott van mindenütt – – – még nem olyan régen kiéhezett arczú diák
volt, a kit odahaza éjjel-nappal siratott egy öreg ember s egy öreg
asszony… De a kik most olyan boldogok s a kiknek ön szeretné
megaranyozni az utolsó napjait… Kivel? Velem.
Velem!
De, Bándi Miklós, tudod-e, ki vagyok én?
– Tudom, tudom – mondod te – egy cs. és kir. kamarás és egy bárónő
egyetlen leánya.
Nem tudsz semmit, Bándi Miklós. Az apám cs. és kir. kamarás. Ez igaz. –
Az anyám bárónő. Ez is igaz. De aztán többet te sem tudsz rólam.
Uram, vessen meg engem, de mikor azt mondtam önnek: szeretem én is,
beszéljen a mamával, – _hazudtam_, nem éreztem én ön iránt szerelmet.
Nem, egy szemernyit sem. Mint olyan leány, a kit _okosnak_ neveltek:
minden kelléket megtaláltam önben, a mi egy Szemerjai Margit férjévé
kvalifikálja. Előkelő állás (hozzá még fiatal korban), előkelőség a
viselkedésben, könnyed mozgás a társaságokban, szép termet és arcz,
melyen a szem megakad – s hogy mindehhez nem hiányzik a _családi_
föltétel is: erre nem is gondoltam. Olyan természetesnek találtam, hogy
ön jó erdélyi családból való, hogy sértésnek vettem volna a
kérdezősködést. Hisz ráérünk arra még az – _eljegyzés előtt is_. Ha
valaki nékem még egy hét előtt azt mondja, hogy a te kezedet megkéri egy
nemtársaságbeli ember: kinevetem. S mindenkire gondoltam volna családunk
ismerősei közűl, csak önre nem, egyedűl önre nem, Bándi Miklós! Jaj
nekem, ezerszer jaj, ha valaki más mondja, hogy ön paraszt szülők
gyermeke! De jaj, százszor jaj akkor is, ha ön nem őszinte s akkor
mondja meg, mikor már szavam, becsületem megtiltotta volna a
visszalépést nekem!
Szerelem nélkűl megyek önhöz, a mi világunk könnyü gondolkozásával: elég
a rokonszenv, minek a szerelem? Életem annyit változik, hogy ezentúl nem
a mamával járok, hanem az ön oldalán. Ön elvisz engem mindenüvé, a hová
vágyakozom: bálba, hangversenybe, a turfra, a Stefánia-utra, a kioszkba,
fürdőkbe. Kifogástalanúl elegáns és korrekt az életünk. Én szívesen
vagyok az ön oldalán, mert hisz ön szép ember, előkelő ember, szellemes
ember, udvarias is; s ön is szívesen lát engem az oldalán, hisz én nem
vagyok olyan csúnya, liba sem vagyok, tudok öltözködni, háziasszony
tisztjét szeretetreméltóan betölteni…
Hát ilyenformán képzeltem én a házaséletet. S mikor a pap áldást ad
reánk, ön kivisz a vasúthoz és Velencze helyett Brassóba vált jegyet:
jerünk, édesem, az én szüleimhez. Az én szegény szüleimhez. A kik
egyszerű, de becsületes, jó népek!
Megborzadok, egész valómban reszketek, ha meggondolom, hogy mily
rémülettel töltött volna el e váratlan fordulat. Hogy én, Szemerjai
Margit, egy jobbágy-családdal kerülök atyafiságba! Irtóztató! Irtóztató!
Sokkal üresebb volt a szívem, hogy amúgy is boldog, igazán boldog
lehetett volna a mi frigyünk, de hát éltünk volna azért szépen, sőt tán
másoktól irigyelten is. De a mi erre következik, az már nem is
boldogtalanság lett volna. Lábaim elé hordhatta volna a világ minden
kincsét, szerelme kiapadhatatlan forrása lehetett volna a gyöngédségnek,
figyelemnek: gyűlöltem volna önt, mert kelepczébe csalt! Ezt a vádat
szerelmének mélységes tengervizével sem mosta volna le.
De im, most itt áll ön előttem, s ah, megsemmisülve tördelem a szókat:
bocsásson meg, uram, bocsásson meg! Látom, mint nő alakja szédítő
sebességgel s mint zsugorodik össze a büszke, gőgös Szemerjai Margit.
Mily nagy ön s mily kicsiny én!
Miklós, Bándi Miklós! fogd meg a kezemet s emelj, emelj, mert
elsülyedek! Áraszd reám szívednek melegségét, hogy oly mélyen s igazán
tudjalak szeretni téged, mint te a – szüleidet. Azokat az öreg
embereket, a kik nap-nap után csinositgatják, virágozzák számunkra a kis
szobát; a kik mindegyre kitipegnek-tapognak az utczára, hogy nem
jönnek-e a fiatalok? A fiunk, a Miklós fiunk, a ki annyit nyomorgott s a
ki most oly nagy úr s a menyemasszony, az aranyhajú menyemasszony, a
kinek az öreg asszony szeretné megcsókolni hófehér arczát, kis kezét.
Ah, az én arczomat, az én kezemet! Én, én, én ha megcsókolhatnám már
azokat a kérges kezeket, melyek a porból téged fölemeltek, csak azért,
csak egyedűl azért, – mert érzem, hogy Istennek végetlen kegyelme van
velem – hogy most te meg fölemelj engem lelki nyomorúságomból!
Miklós! Hallgass ide. Üres szívem megtelt soha nem ismert érzelemmel.
Kezedben a sorsom, tied vagyok. Szemerjai Margit, a kinek te szerelmedet
megvallád – nincs többé. Egy új Szemerjai Margit áll előtted, a ki neked
vall szerelmet. Mit nekem a világ! Nem törődöm vele. Szeretnék fönt
lenni a legmagasabb hegynek az ormán és onnan kiáltani: Bándi Miklós
_engem_ szeret!
Te Miklós, te nem érted azt, hogy mit tesz az, mikor valaki egyszerre
csak megérzi, hogy _szíve_ van. Te nem érted, mert neked mindig volt
szíved. Nekem csak azóta van, mióta leveledet olvasám, olvasom és
olvasni fogom mindig, valahányszor szükségét érzem annak, hogy az
Istennel beszéljek.
Gyere, gyere, beszélj a mamával. Jöhetsz, repülhetsz. Apám, anyám tudnak
mindent. Apa olvasta a levelet. Mama hallgatta. Apának arcza – ah, mily
élesen figyeltem! – egy pillanatra elborult. A mama elsápadt. De… aztán
egyszerre csak – ó, ha láttad volna! – megeredt a könny az apa szeméből
szavai zokogásba fúltak – s a levélnek még végére sem ért, egymás
kebelén sírtunk mindahárman.
– Ó, Istenem, – zokogott édes apám – köszönöm neked, hogy fiú helyett
fiút adtál nekem!
S a komor arczon, mely Andor testvérem halála óta nem vídult fel soha –
im, mennyei öröm fénye ragyog.
Miklós! Te már megaranyoztad az én szüleim utolsó napjait. Most már
rajtad áll, hogy én is megaranyozzam a te szüleidét. Parancsolj velem!