Édes Margit,
Tegnap, midőn elváltunk, az volt utolsó szava hozzám: „beszéljen a
mamával“, s lám, a helyett, hogy édes parancsának mindjárt
engedelmeskedném, egy hosszú, magam sem tudom még, hány oldalas levelet
irok önnek.
Üljön le szépen, Margit, s olvassa nyugodtan levelemet. Nem lesz benne
semmi különös. Csupán azt akarom, hogy egészen ismerjen. Mert ön, édes,
szép Margit, bár négy év óta ismer, nem tud többet az én életemből, csak
ennyit: „már huszonnyolcz éves korában egyetemi tanárrá lett, amit
harmincz éves korában azzal hálált meg a kormánynak, hogy fellépett
ellenzéki képviselőnek, sőt meg is választották.“
Ezenkivül mit tud rólam? Tudja, hogy a legujabb divat szerint
öltözködöm, feljárok a nemzeti kaszinóba, eljárok a lóversenyekre, ott
vagyok mindenütt, amint azt sürün olvashatja is az ujságokban: ott volt
Bándi Miklós…
A társaságokban érdemen fölül kitüntetnek. A lapok riporterei, a kik jól
tudják, hogy a princzipálisukkal jó pajtásságban élek, már nem egyszer
neveztek ki a „társaság lelkének“. Mindegyre fölvillanyozom a társaságot
szellemes élczeimmel, elmés ötleteimmel, miket a maguk helyén talán
szellemeseknek és elméseknek is találtak, én azonban egy pillanatig sem
áltatom magam ezzel. Rendesen üres csevegések, szószátyárkodások voltak
ezek. Tantusz, mit az elite-társaság csengő arany gyanánt fogadott.
Higyje meg, édes Margit, soha, egy pillanatig sem éreztem magamat jól e
társaságokban. A legélénkebb csevegés közepett éreztem, hogy hirtelen
elborul az arczom, s én önkéntelenül a fejemhez kaptam, mint a kinek
hirtelen fejgörcse támadt. Megesett nem egyszer, hogy észrevette a
figyelmes háziasszony s részvéttel kérdé: Bándi, mi lelte?
– Semmi, semmi, muló főfájás… már semmi bajom – s arczom egyszerre
földerült.
Oh, ha sejtette volna valaki, hogy egy kép, messze-messze földről,
villant meg ilyenkor lelkemben s ez vala, mitől arczom elborult!
Nem sejtette senki. Csodálatos, édes Margit, hogy mennyire szerencsés
valék én e pillanatig minden dolgaimban. Száz embert ismerek, a ki
megjelen a társaságban; előkelő a viselkedése, biztos a fellépése,
előkelő az állása is s mégis egyszerre csak elkezdik kérdezni a
társaságbeliek egymástól: de hát ki is tulajdonképpen ez az X? Hol a
hazája? A családja? Az atyafisága? Nyilván azt kell hinnem, hogy azok az
urak és hölgyek, a kik gyermekkoruk óta fátyolfinom légkörben éltek és
élnek, egy semmiségből: egy szóból, egy mozdulatból észreveszik, hogy ez
meg ez közénk keveredett, de nem közülünk, tehát nem közibünk való.
Lehet, édes Margit, – ámbár nem, nem hiszem, hogy úgy legyen! – lehet,
mondom hogy én nem vettem észre, de annak nagyon a hátam mögött kellett
történni, ha valaki azt kérdezte: de tulajdonképpen ki is ez a Bándi
Miklós?
Ön mosolyog, Margit, s tán idegesen toppant lábacskájával: Ki?! hát ki?
Egyetemi tanár: és képviselő!
De, édes Margit, a társaságban nem úgy vetik föl a kérdést, hogy erre
azzal lehessen válaszolni: én Bándi Miklós egyetemi tanár és képviselő
vagyok.
Sokat tünődtem már azon, hogy miért soha senki sem mutatott érdeklődést
az én családi viszonyaim iránt. Azt hiszem, csak egy elfogadható oka van
ennek: a nevem. Anélkül, hogy én akartam és kivántam volna, ez nyilván
tévedésbe ejtette a világot. Az én szűkebb hazámban, Erdélyben, édes
Margit, háromféle Bándi van. Az első a dzsentri Bándi, – de minden
vagyon nélkül. Földhöz ragadt, méltóságos koldusok, a kiknek létezéséről
tudnak idefönt, de a kik közül negyven év óta még egy eleven Bándi sem
fordult meg Budapesten. A második a kurta nemes Bándi. Ezeknek van egy
kevés földjük, ezt szántják-vetik, élnek máról-holnapra. A harmadik a
paraszt Bándi. Egyszerű földműves nép, negyvennyolcz előtt jobbágy, ma
szabad és szegényebb, mint valaha.
Tudom, tudom… látom innét, hogy már el is találta, melyik Bándi vagyok
én. Az, az, a _harmadik_. Egy szegény, törődött, öreg ember az én apám.
Egy meggörnyedt hátú öreg anyóka az én anyám.
Olvassa tovább, édes Margit. Ismerje meg őket s akkor megismert engem
is.
Emlékezem, nyolcz-kilencz éves fiú lehettem, mikor az édes apám, akkor
még daliás, szép, erős ember, azt mondta az édes anyámnak: feleség,
beszéltem a tisztelendő úrral. Azt tanácsolta, hogy Miklóst vigyem a
városi iskolába. Mi szegények vagyunk, kevéssel segíthetjük, de,
feleség, nem bánom, ha ez a kis földem, a mi van, rámegy is, urat
nevelek a fiamból. Eleget sanyarogtam én, ne sanyarogjon a fiam is.
Az édes anyám sirt.
– A mint kigyelmed akarja.
Szüleimnek rajtam kívül nem volt több gyermeke. De ez csak annyit
jelentett, hogy édes anyám, ha elemózsiát küldött a gimnáziumba, egy-két
forintot is csusztathatott az elemózsia közé. Urfiak szolgája voltam
nyolcz esztendőn át. Ezekre takarítottam, ezeknek kenyerén tengődtem.
Rendesen én csináltam meg a penzumukat s ezért időnkint egy pár hatost
is adtak.
Az egyetemi életemet meg sem próbálom leírni, édes Margit. Rettenetes
nélkülözés, rongyoskodás, éhezés, irodáról-irodára való kopogtatás. De
ez nem tartott igy végig. Társaimat a harmadik évben sorban elütöttem a
pályadíjaktól. Egy szép napon úgy jelentem meg az egyetem ódon falai
közt, mintha skatulyából húztak volna ki. Kollégáim először nagyot
néztek, később azonban megszokták, hogy mindig elegáns vagyok. Azt
hiszem, el is feledték, hogy valaha szegény, rongyos, kiéhezett arczú
diák voltam.
Csak az Isten a megmondhatója, hogy mennyit tünődött az édes apám,
mennyit sírt az édes anyám, kiknek sohasem panaszkodtam, de a kik
tudták, hogy nagy nyomorban élek. Annál többet panaszkodtak a szegény
öregek. Keservesen megbánták, hogy iskolába adtak. Ha otthon maradok,
nekik is van segítségük öreg napjaikban s én nem nyomorgok a messze
idegenben, abban a rengeteg nagy városban, a hol az emberek a
szomszédjukat sem ismerik.
A mint módomban volt, pénzt küldöttem nekik. Visszaírtak: ne küldj,
gyere inkább haza. Nem akarjuk, hogy éhezzél miattunk. Hiába írtam: van
elég, nem hitték. Minden levélben azt írta édes apám: ne küldj pénzt,
édes fiam, mert édes anyád folyton sir, éjjel-nappal. Azt hiszi, hogy
éhezel. Én is azt hiszem.
Hazamentem. Nem azért, hogy otthon maradjak, hanem, hogy a jó öregeket
megnyugtassam. Egy csomó ujságot vittem haza magammal. Azokból
bizonyítottam be, hogy van állásom. Hazavittem a könyveimet. Nézzék, itt
a nevem. Én írtam.
Istenem, hogy sirtak a szegény öregek! Az apám mondta: örömmel fekszem
koporsómba, édes fiam.
– Én is, – sirt az édes anyám – én is.
De a pénz, a mit hazaküldtem apródonkint, ott hevert érintetlenül a
tulipános láda fiában.
– Tedd el fiam, nekünk nincs rá szükségünk. Te nagy úr vagy, neked kell
a pénz.
Vissza kellett vennem.
De ön azt kérdi, édes Margit, mért hogy mindezt nem mondtam el eddig,
már régen? Ön, édes Margit, soha sem kérdezett az én családi
viszonyaimról, pedig én úgy szerettem volna beszélni az én édes jó
szüleimről. Ám ha én hozakodok elő vele, nem vette volna-e kérkedésnek?
Igen, kérkedésnek. Hogy nagyra vagyok szüleim szegénységével,
egyszerüségével, holott _kellemesebb_ volna az ellenkező, ha
beszélhetnék uradalmakról, nagy családi összeköttetésekről, hires
nagybácsikról, előkelő nagynénikről.
De hisz, úgy-e, feleségül vehettem volna önt, anélkül, hogy valaha lássa
szüleimet. Igen, ezt tehettem volna, de éppen ez, a mit tenni nem
akarok.
Oh, Margit, ha hallotta volna ezeket az elaggott öregeket, mikor
esténkint szóba került az én házasságom!
– Soha sem fogom látni az én menyemasszonyomat, – sóhajtozott az öreg
asszony.
– De még én sem, feleség. – S hozzátette az öreg, miközben rajtam pihent
becsületes tekintete: – Fiam, én tudom, hogy te nagyúri házból veszel
feleséget. Mi együgyü emberek vagyunk. Nem kivánom, hogy megmutasd
nekünk. Elég nekünk, ha híredet halljuk. Elég, ha tudjuk, hogy boldog
vagy. Ha tudná, ha látná a feleséged, hogy szegény paraszt fia vagy,
talán nem is lenne hozzád többé melegséggel. A féllábunk már úgy is a
koporsóban. Fiam, ne hozd haza.
– Ne, ne, én is azt mondom. Ó, pedig úgy szeretném látni, – epekedett az
öreg asszony. Csak egyszer megcsókolhatnám hófehér arczát, azt a kicsi
kezét a lelkemnek!
– De édes anyám, még nincs is feleségem. Aztán tudják meg, mondám, az én
feleségem nem lesz ám olyan finnyás, kevély úriasszony. Szeretni fogja,
látni kívánja férje szüleit.
– Ezt a csúnya vén embert, meg ezt a csúnya vén asszonyt, – mondta
kedves évődéssel az öreg ember. Hiszen – s itt már legénykedett – még
harmincz esztendővel ezelőtt megakadt ám rajtam az asszonynép szeme. Még
az úriasszonynépé is, úgy-e feleség? De az anyád is szép egy asszony
volt ám.
– Most is szépek maguk, édes jó öregeim.
S igazán, édes Margit, olyan szép öreg emberek az én szüleim. Ha látná
egyszer, csak egyszer őket. S a házukat, az udvarukat. A kis virágos
kertecskét. Reggeltől-estig kint tipegnek-tapognak az udvaron, a
kertben. Mindig rólam beszélnek és önről. Arról a szépséges szép
kisasszonyról, a kit Miklós feleségűl vesz. A kit ők sohasem láttak,
sohasem is látnak talán. A kiről nem tudják, hogy az apja cs. és kir.
kamarás, az anyja baronesse. De mintha ott lebegne előttük kibontott
aranyhajával. S az öregek rajtakapják magukat nem egyszer, hogy ennek az
aranyhajú leánynak az arczára hangos csókokat czuppantanak. Már t. i. a
levegőbe.
A hosszú téli éjjeleken le nem hunyják a szemüket.
– Alszol-e, feleség?
– Nem, uram, nem. Nem tudok aludni.
– Én sem. A fiadról gondolkozol úgy-e?
– Arról, uram, arról. S a menyemasszonyról. Kegyelmed is, úgy-e?
– Arról, feleség, arról.
Már pitymallatkor fent van az öreg asszony s átcsoszog a szomszéd
szobába. Ez a fiatalok szobája. Ide senki lélek be nem lép az öregeken
kivül. Az öregasszony esztendők óta bútorozza, szépítgeti,
csinosítgatja. A fakanapén, az asztalon, az ágyakon, a tulipános ládán
az ő keze fonta-szőtte, régi módi, de olyan szép, olyan ízléses takarók.
Az asztal közepén soha el nem hervad egy hosszu nyakú kancsóban a
bokréta. A két kis ablak is tele virággal: majoránna, verbéna, fukszia,
piros szegfű. Este, reggel öntözi. Az ágyak fölött is virágkoszorúk.
Mind az öregek fonják.
Aztán egy nap százszor is kilépnek a kapun s végignéznek az utczán.
Hátha egyszer csak itt teremnek. Levelet sem írnak, csak jőnek.
– Csak jőjjetek, csak jőjjetek, a királyasszony is ellakhatnék abban a
szobában.
Margit! Ezek az én szüleim. Ezeknek utolsó napjait akarom én
megaranyozni.
Szeretem önt, Margit, egy becsületes férfiú szerelmével. Ön egyetlen,
első és utolsó szerelmem. De ha választani kellene… Margit, édes Margit,
ne engedje befejeznem e mondatot.
Most, most feleljen: beszélhetek-e a mamájával? Csak egy szóban kérem a
feleletet: igen vagy nem.
Kezét csókolja:
_Bándi Miklós._