I.

Hamar beállott a tél. Már november elején vastag hó boritotta a földet.

Még itt sem volt az igazi tél s a szegény emberek, akik olyan könnyen

élnek, mint a madár s minthogy kicsivel beérik, semmit sem gyüjtenek, –

már is lopkodták a nagy gazdák napraforgó kóróját tüzelőnek.

Turi Dani, a nyár óta megszokott szótlan, mogorva módján hajtott végig a

falun. Nem nézett jobbra-balra, csak a két ló közé a rud végire. A

vastagtalpu parasztszán keményen zötyögött a ridegre fagyott hótalan

uton. A lovak patkója csattogott a rögökön.

– Hát a csengő, Dani! – kiabált rá egy menyecske, aki nyakig

felgyürkőzve szaladt ki egy dézsa mosóvizzel, hogy kiöntse s a lázas,

gőzös munkától friss volt, jókedvü, – hol a pergő Dani? Szégyelli magát

a lovad!…

Dani nem felelt. A homloka egy árnyalattal komorabbra huzódott; ugy ült

a szekér elején az ócska fekete gubában, benyomott báránybőr süvegében,

mintha nem látna, se hallana; csak bámult mereven maga elejbe, a ló lába

elé szaladó rögökre, a szemetes, ganajos utra, amelyen minden olyan

keményre volt fagyva, mint az ő lelkében.

Nem látta két oldalt az utcasort, sem az embereket, akik pipavégről

diskuráltak egy-egy kapuban, sem az asszonyokat, akik még most is utána

néztek azért Turi Daninak.

– Há má mégis hát mi a fene baja van ennek? – kérdezte egy gazda

szószaporitó komáitól, akikkel jól begubázva szidták a hideget, a telet,

nyarat, kormányt, meg az istent.

– Ajjé, nagy annak a baja. Nem nyelheti le eccere a kiskarai tornyot. Az

a baja.

Dani a nyár óta valóban hihetetlen kapzsi lett gyüjtésben, munkában,

vagyona szaporitásában. Azzal a fáradhatatlan szenvedéllyel, amivel,

mint a tüz tudta mindig megemészteni, amibe belefogott, most tiz emberre

valót dolgozott. Nem törődött már sem a feleségével, sem a gyerekeivel,

sem az asszonynéppel, csak a pénzszerzéssel. A nyáron minden nap bent

volt az ügyvédnél, még se birta megkapni a meghalt bérlő örökét. A gróf

elutazott Afrikába, a grófné hallani sem akart többet a kiskarai

uradalomról; László gróf, a sógora meg nyiltan kijelentette, hogy ellene

van a parasztoknak. Mégsem történt semmi. Egyelőre nem is volt sürgős,

ujévre kellett meglenni a döntésnek.

Ahogy közeledett a falu végéhez, a kastélyhoz, Daninak is eszébe jutott

ujra a dolog.

Egyszerre csak önkéntelenül felpillantott s jobbra lenézett az utcára.

Bora állott egy kapuban. Be akart menni, de a Dani kedveért kilincsre

tett kézzel visszafordult. Dani szórakozottan jártatta a szemét a szép

lányon, akiről vastag szürke nagykendőjében is megérzett, hogy karcsu,

ideges teremtés. Csak épen egymásra néztek. Nem történt semmi. Nem

szóltak semmit. Még csak nem is köszöntek egymásnak a szemükkel sem.

Csupán csak megnézték egymást. Bora a maga ideges, érzékies, odameredő

nagy nézésével, Dani komoly, férfias, vizsga tekintetével. S Danival

elszaladt a szán; fejét sem forditotta vissza a lány után. Előre nézett

ujra, le a földre. Bora pedig benyitotta a deszka kisajtót s ropogós,

friss, halk neszü léptekkel ment el a tornác előtt be a házba.

Éles szél csapott a Dani szemébe; lejebb huzta a süveget a szemöldökéig,

lesütötte a fejét s gyorsabban hajtott neki a szélnek. A fákat vastag

zuz boritotta, fehér volt az egész világ s az akácok vastag fehér

lombjáról a szél hóport rázott le. A lovak gőzölögtek s dér fagyott a

szőrük szálahegyire; nagy fekete varjak tanyáztak itt-ott valami

hulladékon s lomhán reppentek föl a ló elől.

Dani felpillantott, végignézett a fasoron, amely közt siklott a szánja.

Csuda kép ez, a dusan bezuzmarázott ut, fehér cukorfák ezernyi ezer

foka. Megfagyott tündérország, amely holtában uj gyönyörüség. Dani

hunyoritott, megpihentette szemét, aztán ujra a lovaira nézett s érezte

az arcába vágó szél szurdosásait.

Az árok hidjánál gyors fordulással kitért az országutról a mezőre, az

uttalan utra, ahol nyoma sem volt a dülőut csapásának a hó alatt.

Repült, farolt a szán a sima havon, amely keményre volt fagyva, hogy a

gyors lovak patája nem szakadt bele.

Nagy, nagy magánosság közepébe csöppentek. Csak a szél csendes suhogását

érezte a fülében, meg a szán csikaritó éles surlóhangját, a lovak

egyenletes taktusát, fuvását, de a nagy sik mezőn sehol semmi más nesz

nem kelt szárnyra. Kékesen villogott a hómező nyugatra, bántóan szurós,

sárga fénnyel keletre. A reggeli nap áttört a laza opálos égen, amely

köröskörül ép olyan egyforma, bágyadtan világitó volt, mint a hó.

Dani szórakozottan figyelt rá a nyul csapására; tapsifüles járt erre,

még a friss hóban, a mély hóban s hasig dagasztott benne.

A két jó ló repült előre, gondolomra, találomra. Itt-ott egy-egy

kukoricaszár állott ki s leszakadt szárnyakkal cipelte a rácsapzott

havat. Egy távoli tanyáról kutyaugatás hallatszott különösen, idegenül,

de mély csendüléssel.

Jó félóráig rohantak igy. A két ló, mintha ki akarta volna rugni az

istállói zsibbadtságot csülkeiből, nyargalt mint a szél. Daninak

kipirult az arcéle s egyre fogyott kedvetlen maznasága. Egyenesebbre ült

a deszkán s a guba alatt nyujtóztatva derekát, megropogtatta

gerinccsontjait. Magára érzett s szilajul rántotta össze a szemét. „Gyi

te ló!“ Porzik a hószine. Jól esik a szél. Feljebb tolja sipkáját, hogy

telibben érje a levegő s gyorsabbra ránditja a gyeplő szárát. „Gyi, gyi,

kutyaló!“ Mit törődni az élettel. Mit a bajjal. Ki mit árthat? Ki mit

ér? Kire mi gondja az embernek! Sima az ut, szalad a szán, álljon elébe

aki mer. Elébb-utóbb mindent elérünk, ha élünk. És mért ne élnénk, mikor

élni jó, élni szép, élni mégis érdemes! Ez az egy öröme van az embernek,

hogy él és tesz, és repül! „Gyi te ló! Kutyák igyák véreteket. Gyi te

hát! Gyi hé! Gyi hé! Gyi hé!“

Végre szemébe tünik a nagy körtefa s erről eszébe jut, hol jár, mit

akar. Meglepetve néz körül. Puszta a föld, az ő földje. Sehol nyoma

sincs a kórókazalnak; azért jött ki most, hogy hazahordja mig el nem

lopják s ime csak a moncsalékját, a maszatos, hóba taposott, hóba

fagyott helyét hagyták meg a gazdának.

Dani éktelen haragba tör ki s a magas egekig hasit a káromkodás,

amellyel a tolvajt körülteremti. De hiába, a kóró nincs meg.

Nyilvánvaló, hogy nem régen hordták el; most, mióta felfagyott a hó. Ma!

itt a friss csizmanyom; a szántalp gyürte hó olyan friss, mintha ebb a

percben járt volna itt a tolvaj.

Körülnéz s a távolban nagy sötét foltot, egy futó boglyát lát meg. Az ő.

A tolvaj.

Utána.

Előveszi az ostort s közé vág a lónak. A két tüzes állat idegesen kirug.

Még egyszer végigvág rajtuk. És még egyszer. Kitölti dühét; a véknyába,

a hasa alá ereszti az ostorhegyét, hogy a lovakat majd megeszi a fene.

Aztán megereszti a gyeplőt s repül a két állat, mint a fütyülő szél.

Dani bedugja az ostort a helyére a szánódalba s ereszti őket. Utána a

tolvajnak. Szakadékon röpülnek át, le a vájásba, fel belőle. Néha

olyanokat ugrik a szán, majd átpattan a lovak felett, néha olyat farol,

majd felboritja a kocsist. De csak előre. Semmit sem kerülnek ki.

Ma jól esik épen ez a harc, ez a futás. Dani a süveget a bubjára

taszitja s villogó szemmel kémli az üldözött szánat. Az nem sejt semmit.

Nyugodtan, egyenletesen poroszkál s a távolság rohamosan fogy köztük.

Dani reméli, hogy mig a fasorba, az országutra beérne a zsivány, rajtaüt

akkorra. De jaj keserves lesz. Ha az öregisten vón, se irgalmazna neki.

Hátranéz s megbirálja a vasvillát félszemmel. Lesz annak dolga. Mikor

csakugyan közelre éri, vissza is fordul s kezébe veszi a villát. Olyan

jólesően fogja a markába, hogy érzi minden inában a férfiui erőt.

Egészen más ember már, mint akinek elindult hazulról. Már nem fáradt és

kiállhatatlan, nem közömbös, mit se bánó. Felpezsdült benne a vér.

Szótlanul folyik a verseny. Nem is verseny, csak üldözés. Az első szán

nagy rakodásával nyugodtan halad, tudomást sem vesz arról, hogy nyomában

a gazda. Gondosan, csöndesen döcög a szántalp s óvatosan billen a

kóróboglya. Minden akadályt kikerül s a hófuvásra sem ereszkedik, hogy

be ne szakadjon. Danit szörnyen bosszantja, sérti ez a nyugalom. Nem is

kiált utána a zsiványnak, akiből mit sem lát, még a lovait sem, csak

tartogatja az indulatját. Mikor már beérte, megcsöndesiti a lovait s

melléje hajtja a kórótolvajnak, rákiált:

– Állj meg, hé!

Amaz visszafogja lovait, megáll. Dani leugrik a szánkájáról s

vasvillával kezében, odalép.

A következő pillanatban megszégyenülve hőköl vissza.

Az apja néz rá a szánról.

Egy ideig hallgattak s Dani elfelejtve minden haragját arra gondolt,

hogy megvénült az apja. Az arca elborult s mély ráncok verődtek rajta.

Kopott, lapos szemöldöke alól kék szeme élesen néz s az egész emberből

epés keserüség árad.

Dani, mint az apja előtt mindig, megjuházva néz félre, kikerülve szemét,

mintha bünösnek érezné magát előtte. Pedig egyetlen bűne az volt, hogy ő

gazdag lett s a szülei ma is még a régi nyomorban éltek. Kárára nem volt

a családjának, inkább sokkal segitette őket, régebben pénzzel is, vissza

nem kapható kölcsönökkel, ujabban, mióta gazdagabb s jobban megbecsüli a

pénzt, már csak amolyan erkölcsi támogatással. De mindig érzi, hogy

adósuk s ezért, hogy ne kelljen látni az inséget, elkerüli őket. Az öreg

Turinak szavajárása volt, hogy „képen váglak, ha a bajuszodat a füledre

tekered is!“ De bizony mégis kinőttek a keze alól a fiai, csak ő maradt

meg a régi kapás nyomoruságban, pedig isten tudja hol szedte, hanem

nagyon uri hajlamai voltak. Nem is szeretett dolgozni, inkább spekulált,

jött, ment s apró seftekre költötte, amit össze tudott keresni, vagy a

fiaitól ki tudott préselni.

Megérezte az öreg, hogy fölibe kerekedett a fiának s akarattal fokozott

keserüséggel ripakodott rá.

– Nem restelled magad a kutyától…

Dani gyorsan ráomlott közönyösséggel vont vállat.

– Szégyen, gyalázat. Az ember felneveli űket, de azért, ha mán kikerül a

házból, egy se nyit rá ajtót többet. Ott fagyhatunk rakásra. Bánod te?

Egy szeker napraforgót nem hoz: nesztek!… Az anyád dögösködik, tudsz

róla? Ej…

Közé vágott a lovaknak, azok örültek, hogy pihentek egy kicsit s

óvatosan tovább vitték a szánat, a tüzrevaló napraforgó-kóróval.

Dani ott maradt, utána nézett az apjának, egyet sóhajtott, felült a

szánba s egy kis révedezés után ujra visszaforditotta a lovakat a

mezőnek. Örült, hogy nem vesztette el teljesen a kedvét, inkább valami

csintalanság forgott az eszében, ami egészen felvillanyozta.

– Majd bolond vagyok, – gondolta magában, – hogy kóró nélkül megyek

haza. Csak kint van még valakié.

Nagyon megörült neki, hogy nemsokára napraforgó-csomók sátrait látta; s

még jobban földerült, mikor kiszámitotta, hogy a Takács Gyuri kóróját

fogja most ellopni. Vidáman neki állt s fölrakodott erősen, lekötötte

jól a terhet a rudalló kötéllel s gondtalanul indult hazafelé.

Már nem mulik el, nem már a vidámitó érzés, amely a pusztai szél

danájára lopózkodott be a szivébe. Valami ugy feszitette belülről, olyan

jólesően, ahogy már régen nem érezte magát. Nyujtózkodni szeretett volna

s egyre mosolygott, hogy ő most meglopta a Gyuri sógort. A nyár óta

titkos, egyre jobban feszülő vetélkedés volt köztük s nem botlott elő

olyan apróság, amivel ki ne igyekezett volna egymást forgatni a két

ember a béketürésből.

És eszébe jutott Daninak Bora, akiről tudta, hogy Takács Gyuri utána

vetette magát. Elmosolyodott, neki csak egyet kén szólani, csak a kis

ujját kén mozditani, csak egyet kacsintani s a lány rögtön esze nélkül

rohanna utána…

És eszébe jutott, hogy a felesége után is igy járt valaha Gyuri. S érte

ugrott kutba az Erzsi.

És eszébe jutott a csufneve, amit mégis a fülébe hozott a szél. Tudta,

hogy a sógora ragasztotta rá s annyi volt az elégtétele e percben, hogy

az a szó őneki mégis minden szerelmi sikerét s Gyurinak minden

irigységét kifejezi.

És más egyéb is jutott eszébe, mind csupa olyan dolog, s mind csupán

azért, hogy lenézhesse érte Gyurit, aki semmi ember, rongyember, sár:

egy Turi Dani mellett!

És mégis, az a hur, amit a felesége emlékének puszta felbukkanása

megpenditett benne, – tovább rezgett s fájdalmas, keserü és gyötrelmes

érzéseket ébresztett föl.

Mit ér, ha még százszor olyad nagyra lát is ő maga, Turi Dani létére;

mit ér, ha nincs hatalma az asszonyon. Az Erzsi, az asszony ott sorvad

el a szeme láttára, lefogy, mint a hold, leolvad a csontjáról a hus,

bőre alól a puhaság, már is olyan, mint a lábonjáró halott… Nincs mód,

hogy valaha visszatérjen a régi élet, a régi érzés. Csak lehetne

legalább gyorsabban végeznie az élettel. De igy, együtt élni egy

tetemmel, ez több, mint amit egy férfi el bir viselni. Daninak a hideg

fut végig a hátán, ahányszor a feleségére pillant s ha rágondol… Hát

meghal. Haljon meg. Ha nem akar élni, jobb is. De igy élni, hogy minden

percben meghal valami benne… Igy hogy magával viszi a sirba az eleven,

erős urának az erejét és kedvét, ez borzasztó. Ez a borzasztó. Ha

kétségbeesésében a nyáron elemészti magát, s kibuvik ebből a világból,

azóta elsiratták, elfelejtették volna. Rendben volna. A gyerekeknek uj

anyát keresne… S eszébe ötlik Bora, amint ott állott ma is a kis

kapuban, hogy nézett férfibámuló szerelmes nézéssel.

Nagyot sóhajtott.

A lovak csöndesen, taktusban vitték előre a szánat. Nemsokára itt volt a

fasor s bekanyarodtak az országutra. Megint ott szaladtak előre a pompás

fehér álomuton.

Dani konokul ránditotta meg a szemöldökét. Ej mit, még ma fölrakja a

csengőket a lovakra. Nem ér ez a gyászos élet semmit.

Magára erőltetett hetykeséggel nézett előre s egy-két szót dudolt valami

farsangi nótából.

Egy toprongyos alak ügetett előtte s félreállott már jómesszire a szán

utjából a hóra. Egy vén házaló zsidó volt.

Daninak ötlete támadt.

– Halt! – kiáltott a zsidóra.

Ez bámulva s kissé megszeppenve nézett álltából a parasztra, aki

megállitotta lovait s a nagy gubából fenyegetően pillantott felé.

– Hát mi van a batyuba Mojse? – rivallt rá Dani.

– Amit parancsol kérem alássan.

– No egy kettő, ki vele.

– Dehát…

– Szaporán, mert a nyakadba sózom ezt az ostort.

Az öregnek piszkos, szürke szakálla mozgott, de szó nem jött ki a

száján. Nem ismerte még ezt a vidéket, nem tudta kivel van dolga, mire

lehet számitani. Igen apró kis ember volt, füles posztósapkájából ugy

pislogott ki vereslő szemü vércse arcával, mint a megfogott madár.

Horgas, piszkos, remegő ujjaival szaporán s mégis sikertelenül

bontogatta a kockás nagy vászonabroszt. Közben okosan leselkedett a

paraszt arcába, kémlelve, mifajta emberrel van dolga. Még ma is olyan

gyáva volt szegény öreg, mint mikor gyerekkorában szabták ki a nadrágját

a parasztok kutyái. De azért vakmerően vágott neki jó emelet batyujával

a világnak, hogy minden bokor zörrenésétől megijedjen, nem farkas és nem

rabló bukkan-é ki mögüle. Mindig külön hálát adott az istennek, ha

hazaért a családja közé s alig pihent meg otthon egy kicsit az uri fiai

és nagyuri menyei közt, megint csak nyakába vette az országot s tovább

házalt az üvegkalárisokkal, garasos zsebtükrökkel és olcsó

selyemkendőkkel.

– Siess mán atyus!

– No majd nem sietek? Épen neked nem sietek. Még majd táncolok is. Mi?

Dani nevetett s kikönyökölve a kóróhegy elől, amely felfogta a hátulról

jövő éles szelet, vidáman nézte, hogy huhukkolja az öreg a körmét, amely

kékre gémberedett, mig a batyu kötését tartotta vele. Különben ki volt

melegedve az öreg és sovány, vékonybőrü arcélén vörös foltok ütöttek ki.

A paraszt végig mutogattatta magának az egész raktárt s egy messzeviritó

selyemkendőn akadt meg a szeme.

Az öreg fölnézett, várva, hogy választ-e valamit a paraszt. Igen

rosszkedvü volt, nem tudta biztosan, nem csak komiszkodik-e.

– Valami selyemkendő kék nekem… – szólt Dani, mintha pénzért adná a

szót, – ojan jó nagy, nyakbavaló, jánynak való…

Az öreg megértette s mohón, remegő ujjakkal válogatta a holmiját. Egyet

kivett.

– Ez fájn lesz.

– Ez nem szép! – habozott Dani, aki még sohasem avatkozott effélébe.

– Ha én mondom akkor szép.

Dani nem mert ellene mondani az öreg, határozott, fölényes

kijelentésének. Forgatta, tapogatta, nézte a kezében a kendőt.

– Osztán mit kóstálna ez?

– Tizenöt forint.

– Ejha! Van lelke ennyit kimondani?

Az öreg végignézte és várt. Dani alkudni próbált. Leintette.

– Adja csak vissza barátom, magának nem szép kendő kell, magának olcsó

kendő kell.

Dani szinte elvörösödött.

– Nekem bizony szép kendő kell, de ez tiz pengőnél többet nem ér.

– Tessék menni üzletbe, kérni ilyet, tudni fogja mi az ára, ha olcsóbban

kapja, mint tizenkettő, köphet nékem szembe.

Odaadta tizenegyért. Daninál mindig volt pénz. Egy tizest, meg egy ötöst

adott oda. A vén ember apró pénzt adott vissza. Meggondolva számolgatta

a hatosokat, „tévedés kizárva.“

– Nyolc meg kettő, az husz…

– H

– Azaz tiz…

Dani nagyon dühös lett a csalási szándékért, azért mordult közbe. De

mikor megolvasta a visszakapott pénzt s látta, hogy semmi sem hiányzik

belőle, egy hatost odalökött az öregnek.

– Ezzel meg akartál csalni, nesze legyen a tied.

Az öreg megvetően rugta félre a pénzt a hóba.

– Nekem nem kell tüled az ajándék. Add apádnak, hogy éhen ne haljon.

Dani iszonyu dühbe gurult. Majd hozzávágta a vasvillát a vén zsidóhoz,

aki közönyösen csomagolta össze a butyrát. De csak lenyelte a haragját,

guba alá vette a selyemkendőt s a lovak közé csapott. A két ló már

dideregni kezdett s vigan ugrott ki, egy perc mulva messze elhagyták az

öreg zsidót, aki pontosan, rendesen rakosgatta csomóba sok dib-dáb

holmiját.

Fütyörészve, mosolyogva nézett maga elé Dani. Nem volt benne biztos, mit

csinál a selyemkendővel. Már feltünt a falu vége s a kastély havas

tornya kilátszott a fák lombja fölött.

A faluszéli kutyák unalmukban egyet-egyet vakkantottak, ásitva

vonitottak, Dani megcsendesitette a lovakat és lépésben haladt előre a

kerékvágásos utca zökögőjén.

Egyszerre csak látta, hogy Bora kilép azon a kapun, ahol bemenni látta

volt. Ez a lány ő rá várt, mert sietve jött le az udvaron. Biztosan az

ablakon leste őt s abban a percben jött ki, mikor épp a kapu elé ért a

szán. Megint olyan álmélkodva, ábrándosan bámult felé, ahogy meg szokta

tenni mindig, ha Danit meglátta; egész lelke mintha bele lett volna téve

ebbe a nézésbe.

Dani megállitotta a szánat.

– Bora!

– Mi.

– Gyere csak.

A lány készségesen odalibegett elébe.

Daninak megrémlett, milyen vakmerőséget akar. Nem fogja elfogadni a lány

a kendőt. Az egész falu szemeláttára! Már nézője is van a harmadik

szomszédból. Egy óra mulva az egész falu tudni fogja. Izgatottság gyült

fel benne s szinte ködös lett tőle a szeme. Egy percig belenézett a Bora

mély dióbarna szemébe, amely gyujtogató hőséggel volt ráfüggesztve,

aztán elszánta magát, egy szó nélkül kivette a selyemkendőt s a lány

kezébe adta.

– Nesze.

Bora elvette. Egy szóval sem tiltakozott ellene.

Dani nagyon meglepődött ezen s összevonva szemét fürkészve nézett a lány

arcába. Nem talált abban semmi különöset; sem csodálkozást, sem zavart,

meglepetést, tiltakozást. Bora, nyugodtan, természetesen vette az

ajándékot s ajándéknak vette. Csak ép nagy változás történt a

kifejezésében. Az ábrándosság tünt el az arcáról, a pokoli mélység

mintha összehuzódott volna a szemében s rövidmélyü tisztasággá vált

volna. Az izgató, titokzatos odaadás helyett rövid, egyszerü megértés

tünt fel rajta. Az alázatosság helyett fölényesség, a rabszolgaság

nyomában a parancsoló nő önérzete. De mind az egész csak egy árnyalat,

amit a hirtelen vérszerelembe bomlott férfi nem látott, nem is érzett

meg. Danit valami zavarta s ez önmagából eredt, a saját tettének s

helyzetének szokatlan voltából. Fonák volt neki a perc, amelyben

mindenki megbámulta. Fonák a tett, amely mintha kiforditotta volna

eddigi életrendjéből.

Megérezte, hogy nagy hibát követett el. Szinte meglepetve bámult a lány

arcába s ráemlékezett, hogy ezt még sohasem csipte, nem csókolta meg.

Ehez a lányhoz eddig egy ujjal sem ért, meg sem érintette. És a rövid

pillanat alatt, amit szemébe függesztett tekintettel, merev, félszájra

vonuló mosollyal átélt vele szemben, szinte megbénult öntudattal,

akarattal, biztosan tudta, hogy rosszat tőn magának, amikor nem pofonnal

kezdte a dolgot, – hanem ajándékkal.

Szeretett volna rákiáltani, de restelt. Ugy érezte, hogy a lány okos,

ravasz szeme, – milyen más ez most, mint az elébb, – átlát rajta.

Megrántotta a gyeplüszárat s a lovak megindultak.

És rettenetes izgatottság gyult ki benne, amint eltávolodott a lánytól;

vissza akart nézni, mit csinál az a cafra. Sorra mutogatja a kendőt? Tán

már a vállára is teritette… Az utca tulsó során gyalog jött szembe rá

Takács Gyuri. Hm. Ez is látni fogja egy perc mulva…

Megint mogorván bámult a rud végére, a ló lába elé odaguruló havas,

piszkos rögekre s a lelkében egész földindulás reszketett. Nagy akarások

és fölgerjedt érzések háborogtak benne; restellte magát s a szivét

szoritotta valami megalázottság; érezte férfiatlanságát s jóvá akarta

tenni. Dühödött volt, Borára dühöngött, utálta, leköpte, legyurni, sárba

taposni kivánta. S forrott mint a megbomlott föld mélye és tüzet vágyott

okádni.

A falubeliek, amint elnézték őt komoran ülve a nagy gubában, szemére

nyomott süvegben, nem is gondolták volna, hogy ez a Turi Dani egészen

más ember, mint az, aki reggel kihajtott a mezőre.