bizonyit, se meg nem czáfol semmit. Csak a jól megindokolt véleménynek
lehet sulya. Az indokok alapján döntheti el a biróság is, a vád és a
védelem is, vajjon helyes uton járnak-e s nem tévedtek-e a szakértők.
Mert az indokokat összemérhetik a vizsgálat egyéb biztos adataival. Ha
ez adatokkal a szakértői vélemény egyik-másik indoka nem fér össze: a
vélemény elveszti minden nyomatékosságát, vagy hamis utra tereli a
biróságot.
Az országos Tanács véleményével egészben nem sokat törődtem. Nem
tartottam szükségesnek se a törvényes igazság, se a vádlottak érdekében
tovább vitatkozni a Tanácscsal. Elvégre a Tanács véleménye is
megengedte:
hogy a holttest eredhetett tizennégy éves leánytól;
hogy a leány halálát vizbefuladás okozhatta;
hogy a halálnak mikor történt bekövetkeztét meghatározni nem lehet;
hogy esetleg tizennégy napnál tovább is fekhetett a vizben s végre,
hogy a csonka-fűzesi szakértők állitását a jól ápolt körmökről, a
gyakori nemi élvezetről, az uras lábakról s a hajleborotválásról nem
bizonyitja kétségtelenül semmi.
A végczélra én ezt elegendőnek tartottam s igy vélekedett a biróság is.
A mit még az orvosi tudomány alapján szükségesnek véltem: ott lesz a
végtárgyalás. Ott az összes orvosokat, tanukat és szakértőket meg fogjuk
hallgatni s a még értékes fölvilágositásokat ott meg fogjuk nyerni.
Igy is történt.
Az orvosokat és szakértőket a végtárgyaláson julius 10-től kezdve öt
napon át hallgattuk ki. Nagy feltünést keltettek azok a részletes
kérdések, melyeket én különös gonddal a csonka-fűzesi szakértőkhöz
intéztem. Szakadozott, bágyadt s ingatag feleleteikből meggyőződött még
a vérvádhivő közönség is arról, hogy a csonkafűzesi szakértői véleményt
tudományosan alaposnak elfogadni nem lehet. Az egyetemi tudósok a
végtárgyaláson becses részletekkel egészitették ki irásbeli szakértői
véleményüket.
Én azonban egyénileg még tökéletesebb megnyugvásra is törekedtem. Az
igazságnak oly biztos ismeretéhez akartam eljutni, a minőt a tudomány
akkori állása lehetővé tett.
Világszerte ismert kiváló tudósok voltak akkor e szakban Hoffmann tudor
Bécsben, Virchow tanár Berlinben és Brouardel tanár Párisban. Magánuton
hozzájuk fordultam, nekik az összes vizsgálati s orvostani adatokat
megküldöttem s indokolt véleményüket kikértem. Brouardel gátolva volt
véleménye kidolgozásában, Hoffmann és Virchow megadták véleményüket.
Szép és becses munkálatok ezek. Meg kell jegyeznem: e munkálatok a
lényeges kérdésekben teljesen az egyetemi tudósoknak adnak igazat. De
munkálataiknak a nagy perben nem volt szerepük közvetlenül. Ezekből csak
én meritettem tudást és felvilágositást magánuton.
A nagy per orvosi része érdekes anyag az igazságszolgáltatásnak s a
szaktudománynak történetében is. De ez anyagot egészen feldolgozni s
adatait egészben közölni nem az én könyvem feladata s az én gyakorlati
tudásom határain túl is terjed.
Annyi bizonyos, hogy a csontok fejlődésének tudományos megfigyelése az
igazságszolgáltatás terén soha akkora szerephez még nem jutott, mint e
perben. A haj és szőrszálaknak rothadás folytán való kihullása,
lemállása s különösen letöredezése e perben merült föl először. Az
áztatott hulla némely sajátságait, a kormeghatározás czéljából a
csecsbimbó méreteit s udvarának szinesedését e perben tárgyalta először
a törvényszéki orvosi tudomány.
Akadhat a tudománynak lelkes barátja, ki a birtokomban levő nagy anyagot
sajtó alá rendezi s egyuttal feldolgozza. Műve érdekes és egyuttal
értékes lesz, mert szép és nagy tanulságokat nyujt.
A MEGMÉRGEZETT LÉLEK.
I.
(A királyfi vall anyja ellen, a királyné ellen. – Hasonlít hozzá Sarf
Móricz. – A hetyke tanú. – Sarf Móricz lelke nem tört meg rögtön. –
Sokáig küzködött.)
Az élő állatot, a juhot, borjut, hizott ökröt megölik, megnyuzzák,
földarabolják, nyers hússzeleteket szabdalnak belőle. A nyers húst tűz
mellé teszik, megsütik, megfőzik, sóval, füszerszámmal meghintik s lesz
belőle izes pecsenye, kivánatos falat.
Vajjon az emberi lélekkel el lehet-e ugy bánni, mint az élő állattal s a
nyers hússal? Tűzzel, vizzel, hideggel, meleggel, füszerrel és
puhitással át lehet-e az emberi lelket alakitani, hogy megmaradjon
emberi léleknek, de azért más szine, más ize, más alakja legyen? Olyan
legyen, a hogyan legjobban izlik annak, a ki átalakitotta.
Gondoljatok csak a nagy forradalomra s abban a kis királyfi esetére.
Ott áll a kis királyfi a kemény, szigoru, komor biróság előtt. Tanunak
hivták oda. Tanuskodnia kell. Nagy pert tárgyal a komor biróság. A
királynét kell halálra itélni. A királyné a kis királyfi édes anyja. A
ki szülte, a ki emlőin nevelte, a ki mind végig szerette s a ki meghalt
miatta is. A kis királyfit tanuként használják anyja ellen.
Ott áll a kis királyfi a biróság előtt. Halvány, bágyadt, kevés vére,
semmi vidámsága, reszket. Félelem borong szemein, a mikor azok a komor
birákon s a sötét közönségen végig révedeznek. Anyját is észreveszi, a
királynét. Szemei rámerednek az édes anyjára. Nini – egy régi ismerős,
egy jó lélek, a ki egykor királyné volt, a ki egykor édes anyja volt. Ő
még kis gyermek. Lelkendezve oda kellene futnia édes anyjához. Zokogva
oda kellene borulnia édes anyja kebelére. S a gyermeki lélek egész
szerelmével és egész szomoruságával keserü panaszát el kellene mondania.
»Anyám, bántottak, kinoztak, éheztettek, aludni nem hagytak, elsorvadok,
meghalok, végy magadhoz, vigy el innen. Hiszen te hatalmas királyné vagy
s te vagy az én jó édes anyám.« Igy kellene a kis gyermeknek beszélni és
cselekedni.
Nem igy beszél, nem igy cselekszik.
Egy ember áll közelében, a ki oda vezette a biróság elé tanunak. Az
embert Simon varga néven ismeri a világtörténet. Ő a kaszab és a szakács
egy személyben, a ki megölte a juhot és pecsenyét készitett a nyers
húsból. A ki feldarabolta és átalakitotta a királyfi lelkét.
A királyfi vall anyja ellen. Irtóztató vallomásával terheli őt. Azt
állitja s részletesen elbeszéli, hogy édes anyja, a királyné,
fajtalankodott vele, saját édes fiával, hét esztendős gyönge
gyermekével.
A kegyetlen biróság a királynét minden áron meg akarta ölni. Meg is
ölte. Másnap a hóhér meg is mutatta a közönségnek a királyné levágott
véres fejét a vesztőhelyen. Megölték volna minden esetre, ha gyermeke
nem vall is ellene. A királyfi vallomására nem volt szükség. Ez a
vallomás csak borzalmas czifraság volt a tárgyaláshoz s a halálos
itélethez.
Hanem a királynét meg akarták gyalázni is. Ezért készitették el ellene
saját fiát. Ezért kellett eltorzitani a gyönge gyermek emberi lelkét.
Vajjon mily módon, mennyi idő alatt, minő eljárással, a napoknak és
éjszakáknak miként felhasználásával tudták eltorzitani?
Nem tudom. Vagy nem jegyezték föl, vagy én nem olvashattam a
följegyzéseket. Azt se tudom, hogy a gyermek éles és nyugodt elméjü
volt-e, vagy tompa elméjü és képzelődő. Az elmult idők ködén át csak azt
látom bizonyosnak, hogy a gyermek a fajtalanság módjára meg volt oktatva
s mikor a vallomást tette, régóta gyötrött lelke meg volt rémitve.
Egészen ugy, mint Sarf Móricz, a zsidó fiu, a nagyfalui éjszakán a
pandurok és a csendbiztos kezén s a börtönben, a mikor egy hónapi
fogsága után én beszéltem vele.
A megoktatott és agyonrémitett Sarf Móricz: ez az egyik tanu. Ez állott
a nyiregyházi törvényszék előtt, mikor vallomását hitelesitette 1882 évi
május 23-án. Ez állott előttem is ugyanez év junius 19-én, mikor őt a
börtönben fölkerestem. Ezt a tanut ismertettem e mű első kötetében.
De van egy másik Sarf Móricz is. A hetyke és fenhéjázó, a számitó és
zsidógyülölő tanu. Ez állott előttünk a nyilvános tárgyaláson egy
esztendő mulva, 1883-ik évi junius 19-én és a következő napokon. Ez a
tanu már nem fél, nem retteg senkitől. Ez már bátran, sőt büszkén
beszél. Ez már nemcsak azt mondja el, a mit fejébe vertek, hanem ez már
fontol, képzeleg, számit, okoskodik s találékony. Ez már felesel,
bizonykodik s diadalmaskodni akar, noha jól tudja, hogy egyetlen szava
se igaz.
Most elbeszélem annak történetét, miként lett a megrémitett lélekből
hetyke lélek s miként alakult át az első tanu a második tanuvá.
A fiut május 21-én tartóztatták le Eszláron s e nap estéjén vitték át
Nagyfaluba a csendbiztoshoz. Éjszaka történt vallatása. Május 22-én
estére bevitték Nyiregyházára, a törvényszék székhelyére. A következő
napon vallomását hitelesitette a törvényszék s azután nyomban
elhelyezték a fogházban. Itt a fogházőrök s különösen Kozák őrmester
felügyelete alatt volt. El volt zárva, kimennie nem volt szabad. Étele,
itala, fekvőhelye megvolt. A rendes foglyoknál több szabadságot
élvezett, de hogy zsidóval beszédbe eredjen, ezt kemény szigorral
megtiltották neki. Egy időben a kóbor zsidó asszony Roth Borbála is ott
volt a fogházban mint rab. Séta közben hozzáfért a gyerekhez s
fékezhetlen természeténél fogva minden tilalom ellenére is nyomban
beszélni akart vele. A gyerek azt felelte neki:
– Nem lehet nekem magával beszélni, mert én rossz kezekben vagyok.
Oly nagy volt eleintén félénksége s annyira fejébe verték, hogy senki
kérdésére se szabad felelnie, hogy még nekem is csak akkor mondta meg
életkorát – mint már elbeszéltem – a mikor erre neki az őrmester
engedélyt adott.
Voltak azonban pillanatok, kivált az első napokban, a mikor a félelem
zsibbasztó sulya alól kézzel-lábbal menekülni törekedett. Hiszen nem
volt ő buta, még tompa elméjü se. Nagyon sokszor eszébe jutott ő neki,
hogy a mit a nagyfalui éjszakán s később Eszláron s a törvényszéki
hitelesitéskor elbeszélt: mindaz nem igaz. Ott a fogházban lassankint
azt is megtudta, hogy ő tanu, de veszedelmes tanu s a zsidók számára
keserü sorsot idéz föl az ő tanuskodása. A sok fogházi beszélgetésből
lassanként megtudta, miféle szerkezetből áll a büntetőbiróság. Ki és mi
a vizsgálóbiró? Minő szerepe és hatalma van a királyi ügyésznek? Mit
kell tenni annak a tanunak, a ki hamis vallomást tett s a ki ki akarja
igazitani vallomását? Bizonyára akadt zsidó vagy másféle rab, a ki ez
iránt tanácsot is adott neki. Oda kéredzkedett tehát Bary
vizsgálóbiróhoz s Egressi Nagy László királyi ügyészhez is több izben,
hogy vallomását igazitsák ki, ő se nem látott, se nem hallott semmiféle
gyilkosságot. Solymosi Eszterről semmit se tud, eresszék őt haza szülői
házához.
Jelentkezéseit, kérelmeit nem vették irásba. E helyett jól összeszidták
s közben-közben azt is megmagyarázták neki, hogy ugyis hiábavaló minden
törekvése, mert vallomását most már a törvényszék előtt is
megerősitette. Vallomása most már szent és megmásithatatlan.
A tanulatlan és tudatlan falusi zsidó gyerek ott a fogházban erre
természetesen nem tudott felelni. S gondoskodott bizonyára az őrmester s
gondoskodtak a fogházőrök is arról, hogy őt a vizsgálóbiró és királyi
ügyész igazságáról napról-napra meggyőzzék. A tárgyalás nyolczadik
napján 1883 junius 27-én erre nézve kértük a vizsgálóbiró és királyi
ügyész megidézését és kihallgatását, de a törvényszék ezt megtagadta.
Elkezdték már a fogházban a zsidó fiunak vallásos érzését is bolygatni s
megmételyezni.
Az akkori zsidógyülölet hullámai becsapkodtak a fogház belsejébe is, a
rabok és fogházőrök lelkébe. Ők se mások, mint a tömeg, ők is
együttéreznek és gondolkodnak a tömeggel. A zsidók ellen százféle
csufolódó szót ismer minden keresztyén társadalom. Vallásos villongás
idején senki se fukarkodik e szavakkal. A gyerek minden nap látta és
hallotta, hogy a zsidókat szóval, jellel, cselekedettel mindenki csak
lenézi, gyötri, szidalmazza. A fogházőrök megszokják a hatalmaskodást.
Gondolkozásuk szilajjá, érzésük nyerssé, beszédjük élessé válik a rabok
közt. Évődtek a fiuval is. Zsidóságát vaskos élczekkel gunyolták s
egy-egy csattanós ötlet vagy szójáték fölött nagyokat röhögtek. A fiu
mindennap tapasztalta ezt. A gyermeklélek könnyen idomul, könnyen enged
az értelmi és erkölcsi nyomásnak. Efféle durva pajzánkodásnak tanuja
volt egyszer egy Kulcsár nevü rab, az egyik eszlári vádlottnak, Lusztig
Adolfnak szobabeli társa. Igy beszéli el az esetet:
Egyik fogházőr oda szól a fiuhoz:
– Hát te kölyök, te mégis zsidó akarsz maradni?
A fiu ezt felelte:
– Egye meg a fene a zsidókat! Én nem akarok zsidó lenni. Nem kell nekem
se apám, se anyám; – most jó dolgom van, eszem, iszom.
Két gondolat van e szavakban. Az egyik: a zsidóságtól való elidegenedés,
fajának és vallásának s ezzel együtt a szülőknek megvetése. A másik
gondolat: a léha kényelem után való vágyakozás.
Vajjon önként fakadtak-e e gondolatok a gyermek éretlen lelkében? Vagy
talán rátukmálta ezeket valaki? Vagy csak szinlés, képmutatás volt a
fiutól ez a beszéd, talán jól érzett gyöngeségének ravaszsága, hogy ily
beszéddel a fogházőrök tetszését nyerhesse meg?
Bizonyos, hogy a fiu lelkének megromlása se nem könnyen, se nem gyorsan
következett be.
A fiu édes anyja néhány év előtt halt meg. Halálának évfordulója a
fogházban találta a fiut, s ez megemlékezett anyja haláláról. Valaki
bejelentette ezt nálam a nyilvános tárgyalás előtt s mikor a fiu a
junius 27-iki tárgyalási napon a zsidó vallást nyiltan gyalázta, e
szavakat intéztem hozzá:
– Te kölyök, mikor még a fogházban voltál, másként vélekedtél, másként
éreztél a zsidó vallás iránt, mint most. Eszedbe jutott édes anyád
halálának napja s könyörögtél őreidnek, engedjék meg, hogy a zsidók
törvénye szerint mécset gyujthass s annak világánál egyik napról a
másikra gyászolhasd édes anyád emlékezetét. Emlékezel-e erre?
– Emlékezem.
– Lásd, akkor elmondták ezt apádnak is, a ki sirva fakadt, hogy te még
most is jó gyerek vagy, a ki megemlékezik halottjáról, meggyászolja
anyja emlékezetét s hű vallásához, a melyben született és nevelkedett.
Akkor igy volt. Ámde te most már nem vagy többé jó gyerek; te nem
emlékezel most már se apádra, se anyádra, se hitsorsosaidra, mióta a
várnagy kezére jutottál. Miért van ez?
E szavaimra megható jelenet fejlődött ki egy pillanatra.
Szavaimat csöndes hangon intéztem a fiuhoz. A gyermeki lélek sohase
lehet tökéletesen romlott. A legrosszabb ösztönökkel, a legvétkesebb
indulatokkal tömjék bár tele, annak a léleknek mindig lesz egy kis zuga,
a hol a szülők iránti szeretetnek egy sugára, az apai ház vallásos
áhitatának egy kis melege megmarad. Ezt a sugárt, ezt a meleget akartam
én erőre lobbantani, hogy a gyerek térjen vissza az igazsághoz s gonosz
meséjét taszitsa el magától.
Tervem csaknem sikerült.
A visszaemlékezés nagy erővel szoritotta össze a fiu szivét. Arcza piros
lett az agyra tóduló vértől, szemeibe könyek kezdtek gyülekezni s
elkezdett nyeldekelni, mint a kin a zokogás akar kitörni, de azt
visszafojtani törekszik. Egy legördülő könycsepp, egy zokogó hang, egy
pillanat s a fiunak önmagához visszatérő lelke egyszerre megvilágitja a
vérvád egész sötét cselszövényét.
Vártam ezt a pillanatot. Elfojtott lélekzettel várta a tárgyalóterem
nagyközönsége is. De az elnök nem tudta és nem akarta azt a pillanatot
kivárni. Erélyes hangon rászólt a gyerekre:
– Ne felelj! Nem vagy köteles ily zaklató kérdésre felelni!
A gyerek megrezzent s az elnökre nézett. A száján már-már kiröppenő szót
visszanyelte. Az elnök arczáról bizonyára azt olvasta, hogy neki nem jó
lesz a jól elkészitett tanu szerepéből kiesni.
Ez a jelenet nincs tökéletesen leirva a tárgyalási jegyzőkönyvben. Csak
az én szavaim vannak följegyezve, de az elnök beavatkozása nincs. Pedig
fölötte érdekes dolog volt s a napi sajtó élénken tárgyalta.
E jelenet közlésével csak azt akartam igazolni, hogy a fiu lelkét a
fogházban töltött három hónap teljesen megfertőzni még nem volt képes.
Hamis tanu szerepéről még tiszta tudata volt, azt a szerepet még nem
fogadta el véglegesnek, a zsidóság iránti gyülölet még csak időnként és
szeszélyesen s talán csak ravasz szinlésből lobbant ki nála s édes anyja
halálának emlékezete még helyre tudta állitani ingadozó lelkét.
Máskép lett az azután.
II.
(Sarf Móricz elhagyja a fogházat, de elfogja őt a várnagy. – Mi a
várnagy? – Erdődi gróf Pálffy János tartja pénzzel a gyerek-tanut. – Mi
a várnagy feladata? – A gyerek jelleme.)
Augusztus vége-felé Kozma Sándor királyi főügyész a fiut kikergette a
fogházból. A fogházban nem lehetett helye. Ott csak a foglyok és
elitéltek s az őrök tartózkodhatnak a szigoru törvények értelmében. Ott
tanunak, kiskorunak, gyámoltalannak ellátás nem adható. De a főügyész
egyébként is rendet akart. Tudta, hogy a fiu megfélemlitett hamis tanu.
Vissza akarta adni szabadságát, hogy térjen magához. Ki akarta
szabaditani a vizsgálóbiró, a királyi alügyész és Kozák őrmester
mindennapi befolyása alól.
Jóindulata kudarczot vallott. Még rosszabbá lett a helyzet.
A vármegyeház urait, a közigazgatás vezetőit ugyanaz az érzés hajtotta,
ugyanaz a gondolat vezette, a mely az elnököt, a vizsgálóbirót s az
alügyészt s az egész ottani társadalmat. Hittek a vérvádban, hirdették a
zsidók bűnösségét, szentnek tartották a zsidó gyerek tanuskodását,
féltek attól, hogy a gyerek idegen szemek elé s idegen befolyások alá
kerül s azért összebeszéltek és elhatározták, hogy a gyereket ki nem
eresztik körmeik közül.
A mikor a gyereket Kozák őrmester augusztus 23-án kivezette a fogház kis
ajtaján: a kis ajtó előtt ott várta a vármegye várnagya Henter Antal
személyében. A gyerek fogta batyuját, a várnagy fogta a gyereket s vitte
magával a vármegyeházba, a fogháztól alig száz lépésnyire s elzárta a
külső világtól tökéletesen.
Igy rendelte a kormányzó alispán.
Zoltán János volt a hatalmas alispán. A vármegye egyik előkelő, ősi
nemes és birtokos családjának ivadéka. Emberszerető, jóravaló, művelt
ember, de a ki a vérvádban határtalanul elfogult volt. Akkor nem
érintkeztem vele. Megtudtam, hogy védő hivatásom miatt nagy ellenszenvet
érez irántam. Később országgyülési képviselőnek választották. A
törvényhozásban egy pártra kerültünk. Megismerkedtünk s nagyon
megkedveltük egymást.
Ő rendelte tehát el, hogy a várnagy vegye át a fiut s zárja el a
világtól.
Volt-e ehhez joga?
Dehogy volt. Csak hatalma volt. Erőszak, a mit mivelt. Nyugodt időkben
cselekedete a büntetőtörvénybe is beleütközött volna, ha a gyerek szülői
panaszt emelnek. De akkor nem voltak nyugodt idők. A közönség, a
biróság, a vármegye tisztikara, a sajtó egyhangulag s izgatottan
követelte, hogy a tanuhoz zsidók ne férhessenek. A fiu apja s mostoha
anyja börtönben volt, öreganyja tehetetlen agg falusi zsidó asszony.
Ezek szavára ugysem hajtott volna senki. Én ugyan mint védő, tettem
kisérletet a belügyi kormánynál, hogy a nyilt törvényszegésnek szabjon
határt s a fiut a vármegye eressze szabadon. Sőt javasoltam, hogy ám a
fiuhoz ne eresszenek zsidókat, de legalább előkelő fővárosi
közintézetben helyezzék el, a hol hamis tanuságra mesterkélt ügyességgel
nem készitik elő. Az én kisérletemnek sem lett sikere. Előterjesztésemet
a kormány elutasitotta.
A várnagy kezére került a fiu. Ő vette családja körébe. Nála volt
lakása, élelmezése, ápolása. A várnagynak egy kisebb fia s egy nagyobb
lánya voltak játszótársai. A várnagy gondoskodott oktatásáról is.
Kezdetben László János, utóbb Orsóvszky Gyula katholikus tanitók voltak
oktatói. A magyar nyelvtanra, számtanra, a nemzet történetére s egyéb
elemi tantárgyakra gondosan tanitották. A fiu figyelemmel s kedvvel
tanult.
Mi a várnagy?
A várnagy rég idők maradványa. Latin neve a régi időkben castellanus.
Minden vármegyének volt központi székvárosa, minden székvárosnak volt
erőditett része. Ezt a részt várnak hivták. Rendesen a várban volt a
vármegye székháza. A székházban tartották a birósági üléseket s a
köztanácskozásokat, annak földszinti vagy földalatti helyiségeiben
voltak a börtönök is. Minden székháznak megvolt a maga katonai
személyzete. Tiszti huszárok, gyalog hajduk, sürgönyhordó huszárok,
börtönőrök.
Ostrom és háboru esetén mindezek hadi szolgálatot is végeztek. Ezek
tisztje volt a várnagy. Ő gondoskodott lakásukról, ellátásukról s a
rendről és fegyelemről. Háborus időben a várkapitány, béke idején az
alispán parancsa alatt állott. Szerepe és hatásköre kisebb volt, mint a
tiszté, de nagyobb volt, mint az altiszté. Régi czime ma is megvan, de
hatásköre csak a székház felügyeletére s gondozására s a kevés számu
tiszti huszár és hivatalszolga ellenőrzésére terjed ki. Inkább a
hagyomány, mint a közszükség tartja fenn a várnagyi intézményt.
Henter Antal, a várnagy, negyven éves életkoru férfiu. Kerek képü,
kipödrött bajszu, pandur alaku. Valóságos katona-természet. A kik
fölötte állanak: azok iránt engedelmes; a kik alatta állanak: azokkal
paczkáz. Sok természetes észszel, egy csomó pajkos ösztönnel. Leleményes
és szolgálatra kész. Inkább vidám természetü, mint komolykodó. Nem rossz
lélek. Magasabb iskolákat nem járt. Ugy látszik, csak az elemi
oktatásban részesült.
Neki kellett a fiuból végleges és egész tanut teremteni. Olyan tanut, a
kivel a vérvád pörét a nyilvánosság elé, a védők elé lehessen hozni.
Alkalmas férfiunak bizonyult. Nevelési módszere tökéletes volt.
Megismertetem ezt a módszert, csak a fiu ellátásának külső körülményeit
jegyzem föl először.
A fiunak nem volt vagyona. Szülőinek se volt. Szülői egyébként is
börtönben ültek. Közpénzből őt tartani nem lehetett, hiszen törvénytelen
volt fogságban tartása. A várnagytól nem lehetett várni, hogy csekély
hivatalos fizetéséből a fiut ingyen tartsa.
Szerencsére akadt gazdag magyar főur, Erdődi gróf Pálffy János
személyében, a ki gondoskodott eltartásáról. Havonként 80 koronát
küldött a fiu számára az alispán kezeihez. Az alispán 1883. évi
augusztus 6-án elküldte hozzám a pénzről számadását. Egyszerü számadás.
Havonként élelmezésre 30 korona, a tanitónak 20 korona. A többi pénz
ruhára, mosásra, tanszerekre, világitásra.
A várnagy ily külső körülmények közt vette munkába a fiu lelkének
átalakitását.
Hogy ez a lélek minő alkatu, minő természetü volt, mikor az ő kezére
került: azzal a várnagy elméletileg nem törődött. E fölött nem
elmélkedett. Ez irányban nem nyomozott. A macska minden elmélkedés,
minden különös tanulmányozás nélkül ösztöne szerint az első
szempillantásban tudja, hogy melyik állat az ő biztos zsákmánya s miként
lehet azt gyorsan megejteni. Igy van a józan és természetes eszü várnagy
a kezére bizott gyerekkel. Csak a czélt jelöljék ki neki határozottan.
Zsidóval, idegennel, ismeretlen urral vagy nem urral nem szabad a
gyereknek beszélni. Az alispánhoz elmentek könyörögni a gyermek mostoha
anyja, nagyanyja s rokonai, engedje meg, hogy a gyereket láthassák, vele
beszélhessenek, fejét megsimogathassák. Elutasitotta őket. Heumann
Ignácz, a védő, azon buzgólkodott, hogy a zsidó pap időnként oktathassa
a vallásban. Ezt se engedték meg. S a várnagy oly óvatos, oly pontos
volt abban, hogy a gyereket a zsidóktól elzárja, hogy tiz hónap alatt
még Goldstein János szabó se beszélhetett a fiuval, pedig a vármegyeház
földszintjén volt műhelye, boltja és raktára. Ugyanott, a hol a gyerek
lakott és játszadozott. Holott ezt a Goldsteint a vármegye urai egyenes
lelkü, bátor, nyilt embernek ismerték s nagyon kedvelték. De hát ő is
csak zsidó volt.
A fiura tehát nem lehetett hatása másnak, csak a várnagynak. Azt
tehetett vele, a mit akart és tudott. Tetszése és ügyessége szerint
idomithatta át lelkét. Ideje is volt hozzá elég. Senki által meg nem
zavart tiz egész hónap.
A mennyire lehetett, gondosan kipuhatoltam, minő volt a gyerek
természete.
Mostoha anyja félénknek, sőt gyávának tartotta. A tiz-tizenkét éves
gyereket gyakran sirásra fakasztotta, sőt megfutamitotta anyja szerint
hat-hét éves bátor parasztgyerek is. De a ki gyáva: az gyakran makacs
is. A gyerek, miként szülői elmondták, otthon makacs, konok s
visszafeleselő volt. Kiváltképen mostoha anyjával szemben. Néha hirtelen
fellobbanó s indulatos. Anyjához egyszer kést vágott, másszor baltát.
Sulyos sebet ejthetett volna rajta. Ez tizenegy-tizenkét éves korában
történt. A mikor a várnagy kezére került: épen betöltötte tizennegyedik
évét.