Groll úr (az ifjabb) kimaradt a Troszt kisasszonyoktól. Nem birta el
őket. Azok az esti kártyázások elviselhetetlenek voltak. Mintha az a sok
korom, melyet Troszt úr legényei kikapartak a kéményekből, ott keringett
volna a levegőben. A koromfelhő teli volt villámmal. Troszt mama ugyanis
szigorú szavakat ejtett el a gonosz nőszemélyekről, kik hálót vetnek a
tisztességes fiatalemberekre. Gonosz nőszemélyek alatt a Primusz
kisasszonyokat értette, kik bóbitás frizurába fésülték hajukat és többet
mutatnak gömbölyüségükből a férfiaknak, mint amennyit szabad. És
példálódzott, hogy vannak leányok, kiknek a lelkét kerekre
esztergályozta a jó nevelés, azok a leányok nem néznek soha más
férfiakra, mint akinek oltár előtt fogadnak örök hűséget.
Ilyenkor Klárika szemérmesen sütötte le vízszínű szemét és olyat
sóhajtott, hogy meglebbent a petróleumlámpa tűzpillangója. Groll úr
azonban nem látszott észrevenni ezt a sóhajtást és minden igyekezetével
azon volt, hogy megszabaduljon. A középső Primusz kisasszony csalogatta,
aki olyan kedvesen tudott kacagni, mint az iskolai csengetyű, mely
hazaszólítja a leányokat. Ha csak tehette, elszaladt az Ezüst
Csillag-ba, hogy egy percre, egy pillanatra lássa a második galambot.
Nem törődött azzal, hogy megmosolyogják erőlködését (mindig vérpirosra
melegedve rohant be), nem vette figyelembe Trosztné megjegyzéseit, hanem
elfogta Icát egy-egy másodpercre és bolondos vallomásba fonta szerelmét.
Mert szerelmes volt, egészen komolyan szerelmes, úgy, mintha még élt
volna benne Garai. Szerelmes volt egész tudatosan és amikor magára
maradt, mint jó üzletember felállította a mérleget.
– El fogom venni Icát, mondotta, elveszem, ha még úgy gorombáskodik is
az öreg…
Mert az öreg Groll, hiába, veszedelmes férfiú vala. Nem lehetett
tréfálni vele és nem voltak gyöngeségei. Olyan volt, mint egy főkönyv,
vagy mint valami frissen rajzolt terv, mely életet van hivatva adni egy
bérpalotának és ezzel a hideg, józan, fantáziátlan emberrel kellett
szembe kerülni a derék ifjúnak.
Százszor elgondolta, hogy mit mondjon majd neki, hogy hogyan kezdje, de
nem tudott kiokosodni semmit. Riadtan, megrémülve, leterrorizálva
húzódott vissza a kezdettől és az egészből nem maradt meg semmi, csak az
elhatározás:
– Feleségül fogom venni Icát. Ő lesz a feleségem…
Amikor egy-egy pillanatra magára maradt Icával (sok udvarlója volt,
hiszen másnak is volt szeme), erre célozgatott. Amikor egy-egy
kijelentést tett, sietett alátámasztani:
– Ezt nem mint Garai mondottam, Ica…
Trosztéknak mindez a fülébe jutott. Troszt mama először taktikával
dolgozott. Hosszúra nyujtotta a vacsorákat, meg a kártyát, de Grollon
nem lehetett kifogni. Későbben jött és előbb szaladt be egy-egy félórára
a tánchoz. Ica ilyenkor tréfásan megfenyegette:
– Siessen, Troszték már türelmetlenek.
Groll úr elpirult:
– Nem sokáig fogok odajárni…
Napokig, hetekig fogadkozott, gyűjtötte az elhatározást, de mire este
lett, elpárolgott belőle. Nem mert Fábián úrral kikezdeni.
Egyszer aztán mégis elmaradt. Történt, hogy Troszt mama megelégelte a
Primusz kisasszonyok garázdálkodását. Különösen azóta, hogy a
legnagyobbnak báró csapta a szelet. Amikor aztán egy este eljött Groll
úr, nyiltan megmondta neki:
– Groll, válasszon a két lány között. Vagy az enyémet, vagy pedig azt a
perszónát.
Troszt mama ugyanis pszichológus volt és ismerte a fiatal úr minden
gyöngeségeit. Tudta, hogy azzal a kérdéssel meg lehet szorítani és le
tudja hengerelni. Ez a kérdés ugyanis felidézte Fábián urat, akivel
Groll úr nem mert szembefordulni. De Troszt mama csalódott. Mert Groll
úr fölemelkedett:
– Már régen választottam, mondotta, csak nem akartam magának megmondani.
Szólt és illedelmesen elbúcsúzott a tisztes familiától. Megindult az
Ezüst Csillag felé. Útközben kellemetlen gondolatok zümmögték körül,
mint a darazsak.
– Meg fognak verni, mondotta keserűen, meg fog verni az öreg…
Pedig ezúttal nem lett senki, akit felelőssé lehet tenni az ütlegekért,
hiszen Garai megsemmisült.
– Érte kapom, gondolta és megvigasztalódott. Úgy ment be a táncterembe,
mint valami mártir. Boldogan, büszkén, mint aki jogot szerzett a
boldogsághoz. Szinte látta, hogy görbül mosolyra Ica szája, aki csak
azért nem nyilatkozott, mert tudja, minden este Trosztéknál tudja őt.
Benn a teremben sercegtek a lángok és Rosetti úr kedvtelenül kalimpálta
a quadrillt. Knill Erasmus mintha beteg lett volna, úgy gunnyasztott a
pódiumon. Popelka mester pedig minden pillanatban a tobákos szelencéhez
nyúlt és nagyokat tüsszentett a táncmelódiába. Ő is betegnek,
meggyomrozottnak látszott és alig hallható hangon dirigálta a
kolonnokat.
Groll úr az első pillanatban észre sem vette a változást, de néhány perc
múlva tisztán látott mindent. A táncosok közül ugyanis hiányzottak a
Primusz kisasszonyok. És egyszerre üresnek tetszett a terem,
gyerekesnek, kómikusnak az egész kergetődzés.
– Hol lehetnek? – kérdezte meghökkenve magától. – Vajjon hol lehetnek?
Alig várta, hogy vége legyen az első figurának. Akkor aztán
odasettenkedett Popelka úrhoz:
– Hol vannak a Primusz kisasszonyok?
– Nem tudom, felelte idegesen a mester, én semmit sem tudok! Kérdezze
meg Magdolna kisasszonytól.
Groll úr körülnézett és megkereste szemével Magdolnát. A vénlány
sápadtnak, idegesnek látszott nagyon és három sohasem látott leánynak
magyarázott valamit. A lányok csinosak voltak és kihívóan öltöztek, mint
a szinésznők a korzón. Erősen igyekeztek a kislányt alakítani, miközben
Magdolna kisasszony szeme sűrűn tapogatódzott a mennyezeten. Ott, ahol
azok a rácsok voltak.
Groll nagynehezen elkapta Magdolnát. Tőle is ugyanazt kérdezte, amit
Popelkától:
– Hol vannak a Primusz kisasszonyok?
Magdolna kisasszony pofacsontján két vörös folt gyúladt:
– Ne is említse kérem azokat a személyeket…
Groll úr meghökkent:
– Mit? Mit tetszett mondani?
– Azt kérem, hogy közönséges személyek, hálátlanok! Tönkre tették az
iskolám hírnevét!
Groll úr most már forróságot érzett:
– Mi történt velük?
– Képzelje, a Manci elszökött a báróval. Ilyen skandalum! Ilyen szégyen!
Groll úr lelkéről rettentő nagy súly esett le. Sokkal rosszabbtól
tartott. Megkönnyebbülten sóhajtott föl és így szólt:
– Na és a másik kettő? Azok csak nem szöktek el?
– Majd fognak, felelte mérgesen Magdolna. De ide többé nem teszik be a
lábukat! Megüzentem nekik! Megmondtam…
Alig hogy elpattogott ez a néhány szó, kinyílt a terem és – megjelent a
Primusz-lányok mindig mosolygó arca. Mancika boldog, büszke fejtartással
támaszkodott a báró karjára, a szeméből a boldogság sugárzott. Ica és
Stefi éppen úgy nevetgéltek, mint mindig. Mulattatta őket az elképpedés.
Knill Erasmus gixert sikoltott a hegedűn, a párok összegabalyodtak,
Popelka pedig zavarában összecserélte az egész figurát.
Magdolna arca tűzbe borult és vad indulattal mozdult meg, hogy feléjük
menjen. De Groll úr eléje állt:
– Mit akar velük?
– Ki fogom dobni őket! Kidobom!
Groll úr azonban megfogta a karját:
– Meg ne próbálja, mert velem gyűlik meg a baja!
Magdolna kisasszony meghökkent. Még sohasem látta Groll urat ilyen
erősnek, határozottnak.
– Tönkre tettek, – mondotta, – tönkre tettek…
Groll úr rámordult:
– Most már elég legyen!
Magdolna kisasszony megrokkant, összegörnyedt. Érezte, hogy minden
elveszett. Groll Fábián fiával nem lehet kikezdeni, különösen akkor nem,
amikor az övé az Ezüst Csillag. Bért esztendők óta nem fizetett, ezzel
aztán kiszolgáltatta magát Grolléknak kegyelemre. Tehetetlen dühében nem
tudott mit tenni. Egyideig fulladozott, aztán odament ahhoz a három
ujonnan beszerzett leányhoz és rájuk szólt:
– Elmehettek… Hordjátok el magatokat!
A három leány húzódozó mozdulatot tett. Magdolna kisasszony az ajtóra
mutatott és kemény, parancsoló szóval rájuk csattogott:
– Mars!
A három lány riadtan húzódott ki, Magdolna kisasszony pedig két karját
keresztbefonta a mellén és alázatosan, engesztelően, esdekelve arra a
három rácsos ablakra nézett. Mintha azt mondta volna:
– Bocsáss meg, uram!
Groll úr odagördült a Primusz kisasszonyokhoz. Melegen gratulált
Mancikának. Aztán Icához csatlakozott és odasúgta neki:
– Többé nem megyek a Trosztékhoz! Szakítottam velük!
– Nehéz volt?
– Nagyon, – felelte őszintén, – nagyon. A neheze csak most következik,
ha megtudja az apám.
Ica ártatlanul kérdezte:
– Akkor minek tette?!
– Maga miatt tettem, – felelte Groll úr, – hiszen tudja… Maga miatt,
mert magát szeretem és magát fogom feleségül venni…
Ica megint csak nevetett.
– Erről beszélünk még, Groll úr. Tudja, most Manci van műsoron. Nagyon
nehéz dolog, mert tudja, hogy az a báró így naplopó…
– Tudom, – felelte Groll úr, – de majd én csinálok valamit. Nekünk sok
mindenféle ember kell. Még olyan is, aki öltözködni tud. Ez a báró pedig
tud, hogy az ördög vigye el…
Ica hálásan szorította meg Groll úr kezét.
– Köszönöm, – mondotta, – én hálásabb leszek…
Groll úr arcán kivilágosodtak a szeplők, mint a hirtelen fölcsappantott
villamos-gömbök. A Rozetti belevágott a zongorába. Knill Erazmus
hegedűvonója alól ünnepiesen szállt a menüett. A párok lassan,
méltóságosan mozogtak, hajbókoltak, mint a pávamadarak. Popelka úr egy
pillanat alatt elfelejtette a kellemetlen intermezzót és fölragyogó
szemmel dirigálta a kisleányokat. A legszebb volt valamennyi között
Mancika, akit csodálkozva bámultak a többiek, kik érezték rajta a
regényt. Össze-összesúgtak és minden irigység nélkül mondogatták:
– Olyan, mint egy hercegkisasszony…
Pedig csak bárónénak készült.
A báró olyan volt, mint a játékos, aki mosolyogva titkolja veszteségét.
Amikor hazakísérte Mancikát, megigérte neki, hogy mire tavasz lesz,
feleségül veszi. Úgy érezte, soha nem mondott semmit nehezebben, mint
ezt a két mondatot. Amikor visszafordult, megbánta föllobbanását, de
érezte, hogy mást nem tehetett. Aztán lehajtott fejjel fölballagott a
palotába és sóhajtva nyomta meg a csengetyűgombot:
– Ki fognak dobni, – konstatálta, aztán szomorúan tette hozzá:
– Még csak ki sem használtam a vén szamarat.
Sejtelme nem csalta meg. Mert alig hogy levetette a kabátját, megjelent
a belső inas.
– Mikor tetszik elvitetni a holmiját? – kérdezte szemtelenül, mire a
báró nyugodtan felelt:
– Most mindjárt, mert két óra múlva utazom…
Összeszedett mindent és kocsit hozatott. Fölrakta a sárga táskákat és
elhajtatott.
– Ezt is megjátszottam, – mondotta nyugodtan, aztán arra gondolt, hogy
ezután mi lesz.
– Sehogy még sohasem volt, – állapította meg, aztán fütyörészni kezdett.
– Csak ne volna olyan átkozottul szép és szerelmes az a gyerek, –
mondotta, – talán lehetne valamit csinálni vele.
Mert a báró is férfi volt és bele volt oltva a férfiirigység, mely nem
engedi át másnak azt, akit a magáénak tudott. Ha nem lett volna férfi
más a világon, szó nélkül otthagyta volna Mancikát. Igy azonban nem mert
ellépni mellőle, mert félt. Félt attól, aki melléje fog tolakodni, aki
utána következik. És ekkor erős, nagy elhatározással maradt annál, amit
Mancikának mondott:
– El fogom venni…
Primuszéknál nagy lett a fölfordulás, amikor Mancika bejelentette a
dolgot. Icának szólt először. Büszkén, diadalmasan:
– A báró el fog venni. Megkérte a kezemet.
– Mire? – kérdezte Ica, de Manci nem felelt. Gőgösen, hűvösen végigmérte
hugát, aztán az anyjához fordult:
– Tavasszal asszony leszek! Báróné…
A derék asszonyságnak torkán akadt a szó. Erre igazán nem számított.
Meglepte, megrohanta a dolog. Akkora tisztelettel nézett Mancira, mint a
háziúrra, aki személyesen szokott jönni a házbértartozásért. Lelkében
egyszerre megjelentek a délibábok és elhozták neki a bő, zsirbafulladó
élet illatát. Szótlanul, megilletődve állt a kislány előtt, aztán
alázatosan szólt:
– Aztán, Mancika, ne felejtsd el, hogy anyád vagyok…
Ica, aki ott állott mellettük, hangosan fölkacagott. Nem volt semmi
érzéke a szép jelenetekhez…
Groll úr azon az estén gondolkozva ment haza. Mennél közelebb ért
házukhoz, annál lassabbra fogta lépését.
– Meg fognak verni, – gondolá szomorúan, – az öreg nagyon rabiátus
ember…
Lassan zárta ki a nehéz tölgyfakaput és lábujjhegyen osont végig a
folyosón. Magára zárta az ajtót, hogy valahogy kitolja az öreg haragját.
Arról ugyanis meg volt győződve, hogy Trosztné első útja ide vezetett.
Ismerte a stílust és szeretett volna túlesni a gorombaságon. Most
azonban nehezebbnek igérkezett:
– Nem fogok engedni, mert Ica tisztességes leány…
Budán ugyanis nem volt eset, hogy valakit megvertek volna tisztességes
leány miatt.
Groll úr meggyújtotta a lámpát és sokáig töprengett. Esti tíz óra volt,
ilyenkor szokott aludni menni az öreg. Hirtelen valami nagy, sohasem
érzett elszántság fogta meg. Úgy érezte, hogy rettentő nagy erő
szállotta meg. Fölállott, kinyújtotta tagjait és megindult az öreg úr
szobája felé.
– Meg fogom mondani neki, – szólt keményen, – majd beszélek vele…
Bekopogtatott, de nem kapott választ. Benyitott, A szoba sötét volt,
csak a kályhából szóródott ki valami láng és arabeszkeket rajzolt az
ódivatú bútorok falára. Groll úr visszahökkent, amikor megnézte az
ágyat, mely puha és érintetlen volt. Ha Fábián úr nadrágszijjal csapott
volna az arcába, sem rendült volna meg ennyire. Mert az öreg harminc
esztendeje, hogy nem maradt el soha tíz óra után.
Groll úr lecsoszogott Gruberl nénihez. Fölverte az öregasszonyt:
– Mi van a papával? – kérdezte ijedten.
Gruberl néni fölült az ágyban és keresztet vetett:
– Én nem tudom, de ha így tart, itthagyom a házat!
– Miért, Gruberl néni?
– Mert az úr elvesztette az eszét. Festi a haját és napok óta éjfél után
jön haza. Én nem tudom elviselni ezeket a szemérmetlen dolgokat!
Groll úr gondolkozni kezdett. Ez csakugyan nagy dolog. Mert az nem
egyszer megtörtént, hogy Fábián úr elvesztett százezer forintot egy új
épületnél, de soha nem jött tíz óra után haza. Ennek nagy okának kell
lennie. Groll úrban fölébredt az erkölcs, mely benne szunnyadozott
ereiben.
– Majd én beszélek vele, – mondá és lefeküdt. Nyomban elaludt. Nem félt
a nadrágszíjtól. Csak annak van joga nadrágszíjhoz nyúlni, aki tíz óra
előtt fekszik.
Másnap reggel azonban elpárolgott bátorsága. Az öreg Grollnak ugyanis
rossz kedve volt. Maga elé rendelte a pallérokat és leszidta őket
kegyetlenül. Groll úr (az ifjabb) jónak találta elodázni a beszélgetést.
Mert az öregnek esetleg rossz a memóriája és elfelejtkezik, hogy tíz óra
után került haza. És nem lehet tudni, nem próbálja-e ki fiacskája
fejének ellentállóképességét.
Groll úr (az ifjabb) tehát elillant. Elment egy építkezéséhez, melyet
maga vezetett, hogy ki ne essék az üzleti fogásokból.
Alig, hogy kitette a lábát, megérkezett Trosztné. Az arca kikelt magából
és alig várta, hogy Fábián mester befejezze a pallérokat.
– Igy kell bánni ezekkel a disznókkal, – mondá Fábián mester nagy
önérzettel és az irodába tuszkolta leendő nászasszonyát.
– Mi jó hozta ide? – kérdezte barátságosan.
– Nem jó, – sápítozott Trosztné, – a fia tudniillik nem hagyott föl
azzal a perszónával!
Fábián mester csodálkozva nézett a vénasszonyra.
– Micsoda perszónát tetszik érteni?!
– Azt a puccosat! Azt a rafinirozottat! Most is oda jár hozzá és tegnap
megmondta, hogy elhagyja az én Klárikámat!
Fábián úr arca gömbölyödni kezdett:
– Biztos maga, hogy a fiam nem hagyta abba azzal a nőszeméllyel?
Trosztné hevesen billegett a fejével:
– Igaz és biztos vagyok! A magam szemével láttam őket!
Fábián úr erre elkacagta magát. Egészséges tüdeje kalapálva dohogott.
Trosztné sértődötten állt föl.
– No, ha magának olyan mulatságos, nekem nem az.
Szólt és megfordult. Magára hagyta a nevető embert.
– Még csúfot is űznek a tisztességes asszonyból, – mondotta elmenőben
Gruberl néninek, aki az égnek emelte a szemét:
– Szörnyű dolgok kezdenek lenni ebben a házban…
Trosztné teli haraggal ment el a Groll-házból. Odahaza szörnyű patáliát
csapott. Azért, hogy többé ki ne merjék ejteni előtte Grollék nevét.
– Elzüllött emberek, – mondotta azzal a megvetéssel, mellyel a tisztes
polgárok a tisztességtelenektől elfordulnak és délután elballagott
Muttermayernéhoz. Muttermayerné asszony ujsággal szolgált. Hogy azoknak
a személyeknek kezdi fölvinni az Isten a dolgukat. A legidősebbet el
fogja venni egy báró.
– Csak az ilyenek csinálnak szerencsét, – mondá Trosztné és
elhallgatott. Ez a báró neki is imponált. Elmenőben beszólt a
fűszereshez, aki szintén a legnagyobb tisztelettel beszélt a
Primusz-kisasszonyokról. Amióta behurcolkodtak, nagyszerűen megy a
trafik. A gavallérok megveszik az egész raktárt és a bélyegeket.
– De a hölgyek hitelre vásárolnak, ugy-e? – kérdezte Trosztné.
– Nem, – mondá Warmpoltzter úr, – már mindent kifizettek.
Azt ugyanis nem merte elárulni, hogy Groll úr (az ifjabb) elintézett
mindent. Az ilyen üzleti titkot nem szokás kibeszélni. Trosztné, mint a
megvert vezér, szomorúan, letörve ballagott haza…
Amikor Groll úr (az ifjabb) találkozott az öreggel, az öreg úrból
elszállt a jókedv. Bosszúsan mordult a fiára:
– Mi bajod van a Trosztékkal megint!
– Semmi, – felelte Groll úr, – csak meguntam őket. Nem lehet elviselni
azt az öregasszonyt…
– Ebben igazad van, – mondá az öreg, – de azért nem kell velük
gorombának lenni…
Groll úr (az ifjabb) nagy csodálkozásában elfelejtette előhozni azt,
amit akart. De meg nem is volt ajánlatos. Rohammal nehéz elfoglalni a
várat, különösen az olyan nehéz építésűt, amilyen az öreg. Most megint
elkezdte a sétát a kedves utcán és elbeszélgetett az ablakban Icával. A
leány egyszer csak elunta és leszólt neki:
– Jöjjön be Groll úr, hideg van nagyon…
Muttermayerné, aki a szemközt való házból leste a fiatalokat, majd
leszédült az emeletről.
– Nem érdemes tisztességes leánynak lenni, – mondá szomorúan és
leeresztette ablakán a függönyöket. Félt, hogy esetleg be talál látni az
asztalosékhoz és ő nem tudja elviselni az erkölcstelen dolgokat. Mert az
a személy esetleg átöleli Groll úr vállát és az ilyesmi rossz hatással
van az idegekre…
Groll úr bement. A szobában ketten voltak, Ica meg Stefike. Stefike egy
alkalmas pillanatban kisurrant és magukra maradtak mind a ketten. Ica
arca csodálatosan fehér volt, szinte világított. Kék szeme sugárjátékot
vetett, mint amikor az akvamaringyűrűre kékernyős lámpán keresztül
illanik a fény.
Groll úr szíve úgy kopogott, mint a tótok csákányai az öreg házak falán.
A torka fulladozott, a keze remegett.
– Én szeretem magát, – szólt erőlködve, – én nagyon szeretem, Ica
kisasszony…
Ica hallgatott és csodálkozva nézett a szeplős fiúra.
– Jöjjön hozzám feleségül, – folytatta, – nálam jó dolga lesz…
Ica szeliden megfogta Groll úr kezét:
– Ne haragudjon rám Groll úr… Én szeretem magát, mint a barátomat. De
nem lehetek a felesége, mert már más megkérte a kezemet. Tudja a
Fazekas, a patikus, aki a maguk utcájában lakik… Ugy-e, nem haragszik?…
Groll úr lélekzete elfult. A könnyek keresztültörtek szempilláin.
– Én nem haragszom, – mondotta, – én nem tudok magára haragudni…
A könnyek végigperegtek arcán, a szél odakint felsuhogott. Groll úr úgy
érezte, hogy most szállt el a második galamb.