Magdolna kisasszony belső boldogsággal nézte, hogyan szövődik a fiatalok
közt a regény. Fiatalok alatt Mancikát értette, meg a bárót, aki
nagyszerű gyerek.
– Nagyon szeretem a fiatalokat – mondotta ő excellenciájának, – kivált
ha okosak.
Mert a báró okosnak bizonyult, szívósnak, kitartónak, ügyesnek. Nem
rohanta meg egyszerre a leányt, hanem lassan-lassan melléje csúszott.
Először az idegeibe vette be magát, aztán a hiúságába. Innen már meg
lehet építeni a hidat, mely az álmokhoz vezet. Ez a híd sóhajtásból
épül, egy elfeledkező nézésből, egy kibuggyanó szóból, egy
kézszorításból…
Mancika azonban zárkózott természetű volt. Az ilyen leány szívébe
bejutni a legnehezebb, az álmodók, a bolondok, az ábrándosak vannak
tőlünk a legmesszebbre. Azt hinnők, ők szédülnek el a legelső
vallomásnál és ők vetik magukat elsőnek karjainkba. Pedig nem ők azok,
akikkel a tavasz és szerelem kezdődik, hanem az egészségesek, a józanok,
akiknek mozgásba jön a vére, ha virágillat csapódik hozzájuk. Csak
ezeket lehet megrohanni, elszédíteni, körülölelni egy pillanat gyorsan
lobbanó mámorán keresztül. Ezek a sablonosak, az únottak, a
jóviseletűek, a kedvesek, a megdicsértek.
Az álmodó szívhez néz az út, nehéz megvívni a mesékkel és az
álomlovagokkal. Nehéz elhallgattatni az álommuzsikát, az eolhárfát, a
tízhúrú hegedűt.
A báró a legelső mérkőzésnél észrevette, mert amikor egy este, tánc
közben a megengedettnél forróbban ölelte magához Mancikát, a leány arca
hirtelen elkomolyodott.
– Mi bántja? – kérdezte a báró.
– Semmi, azt hittem hirtelenében, hogy a Grollal táncolok.
Ettől kezdve aztán óvatosabb lett.
– Nehéz, nagyon nehéz a kicsike – mondogatta Margarétának, aki
türelmetlenkedett. – Mert a kegyelmes úr kezdi unni magát és ilyenkor
kiszámíthatatlan. Még azt is megteszi, hogy elutazik és akkor hiábavaló
minden, amit itt hangszerelnek.
A báró értelmes fiú volt, a kemény szóból is megértette az egészet. És
ilyenkor egy kis irtózás fogta el, melyet alig tudott elfojtani.
– Csunya dolog – konstatálta, – nagyon csunya dolog.
– Úgy látszik, barátom – mondá egyszer a nagyúr, – magának nem sok
szerencséje lehet a szerelemben!
És ebben a pillanatban olyan volt, mint a keleti isten, amikor fehér
testű szűzekre éhezik. A báró megundorodott tőle és kissé élesen felelt:
– Ez talán azért van, mert a szerelemben sem korrigálom a szerencsét.
– Pedig ott szabad – mondotta a kegyelmes úr, – néha nagyon is
ajánlatos.
A vén ember teljesen Magdolna befolyása alatt állt, aki nem sajnált
semmit, hogy ingerlő új helyzeteket teremtsen neki.
– Higyje meg, kegyelmes úr, csak az ér valamit, amit nehezen és drágán
lehet kapni.
És elkezdett neki Mancikáról beszélni. Szakszerűen érdekesen, mert
Magdolna művész volt, senki sem tudott úgy az asszonyi szépséghez és az
öreg ember új gyönyörűséget várt, új izgalmat, hogy megszínesítse a
körülötte áramló ködöt, mely egyforma szürkeséggel nyeli el a gyorsan
iramló napokat. Neki ez a játék az volt, ami a régi embereknek az
óracsinálás: foglalkoztatta, fölélte maradék energiáját elalvó életének.
Neki a várakozás adott izgalmat, a játék, melyet másokon keresztül
játszott és ebből a játékból élt Magdolna kisasszony.
A báró tisztán látta a dolgokat és néha megriadt. Sok volt még benne az
ifjúságból és az ifjúság megriad attól, ami tőle idegen. De azért
engedelmeskedett a kéznek, mely rángatta, nem tudott lesiklani az útról.
Mert megszokta a kényelmet, a jólétet, a pénzt, a levegőt, mely teli
volt a gazdagság minden illatával.
– Bolond volnék – csitítgatta magát, – bolond volnék…
És elkezdte Mancika ellen az ostromot. Óvatosan indult neki, lassan,
kiszámítottan. A kalandorok és hamiskártyások vére áramlott benne, a
játék kezdte hevíteni. Lassan, gyöngéden bánt a leánnyal, hetek multak
el, míg egyszer megszorította a kezét és Mancika ujjai szeliden engedtek
a szorításnak, kissé remegtek, aztán belesímultak szeliden, megadóan.
– Amióta magát ismerem – suttogta, – mindig maga jár az eszemben…
Mancika fehér arcán kigyúlt a bibor és szemei melegen nézték a fiút. Nem
felelt semmit és attól az estétől kezdve dalba fonódott minden érzése.
Azok a láthatatlan muzsikások, kik gyerekkora óta megtöltötték az álmok
melódiáival a sötét sarkokat, most lakodalmi himnuszt csaltak ki
hangszerükből. A primhegedű vékonyka hangja ujjongott, a fuvola fürgén
trillázott, a hárfa pengett és valahol mélyen a szekrény alatt
elhelyezkedett egy bőgő és belebrúgózott vidáman az ujjongó nótába, úgy,
hogy föl kellett kacagnia. Mert ez a bőgő lassú morajlással mintha így
zümmögött volna:
– Groll úr, Groll úr, Groll úr!
Eszébe jutott ugyanis Ica megjegyzése, aki kemény egyenesen ezt vágta
oda neki: az a Groll tízezerszer különb, mint a báró! Különb, mert
becsületesebb.
Icának ugyanis sehogy sem tetszett ez az ember. Valami ösztöne volt, ami
nem csalta meg soha és amikor észrevette, hogy Mancika kezd feléje
hajlani, közbevetette magát:
– Te, Manci, jó lesz, ha vigyázol magadra!
– Miért?
– Mert ez a báró nem rendes ember, akivel kezdeni érdemes!
Manci azonban már túl volt ezen. Egy este ugyanis, amikor pihentek a
párok és Rozetti meg Knill Erazmus egy régi bécsi dalt cincogtak
hangszerükön, a báró remegő hangon súgta oda a leánynak:
– Szeretem magát, Mancika. Maga nekem az élet és a boldogság. Maga
nélkül üres volna körülöttem minden és ha maga nem volna, én rossz ember
lennék nagyon…
Mancika nem felelt semmit, csak szeliden meghajtotta fejét és a szeme
sarkába belopódzott egy könnycsepp. Éppen csak annyi, hogy meg tudta
nedvesíteni a hosszú szempillákat. És ettől a perctől kezdve Mancika hol
víg volt, hol szomorú. Szomorú, hol sírt, hol nevetett. Sírt olyankor,
amikor arra gondolt, hogy mi lesz, ha a báró meg fogja tudni, hogy ő nem
királykisasszony, hanem csak egy asztalos leánya a Medve-utcából, kinek
apja most abból iszik, hogy részeg kocsisokat hajigál ki a korcsmaajtón.
Nevetni meg akkor nevetett, amikor a láthatatlan bőgő elkezdett: zúgni,
búgni:
– Groll úr, Groll úr…
A báró a vallomás óta mintha megszelidült és megsápadt volna. Karcsú,
elegáns alakja elvesztette minden feszességét, arcára ráült valami
álmodásféle. Mancika boldogan mosolygott föl, amikor megjelent és tánc
közben néha megfeledkezve magáról, egy rövid fél pillanatra a vállára
csuklatta bóbitás fejét, Erre aztán összenéztek a polgárleányok.
– Csunyán viselkedik az a leány – mondogatták, – de a szívük megtelt
vala irigységgel…
Magdolna kisasszony gyönyörködve nézte őket:
– Nincs szebb, mint amikor a fiatalok szeretik egymást, – mondotta
Popelkának, a bárónak pedig odasúgta:
– Bravó, bravó!
És elreferált a kegyelmes úrnak is, aki egy nézeten volt Magdolnával:
– Nincs szebb, mint amikor a fiatalok szeretik egymást, csak olyan
átkozott sokáig ne tartana!
Ő excellenciája ugyanis most már sűrűbben jelent meg a rács mögött a
titkos fülkében, ahonnan elgyönyörködött az ifjúságban. Alulról meleg
illattal kevert pára szállott föl hozzája és bebújt a faragott lécek
között. A kegyelmes úr úgy szívta magába az illatot, mintha rózsaszag
lett volna. Pedig az ibolyához állott közelebb, mert leányi hajból
kavargott elő.
– Nincsen szebb, mint az ifjúság – ismétlé meg magát és tágra nyílt
szemmel bámulta a bárót és Mancikát. Szemmel követte minden mozdulásuk,
magába szívta arcjátékukat. Úgy érezte, ő jár ott kar karba öltve azzal
a barna leánnyal, minden mozdulata, minden nézése, minden hevülése neki
szól. Érte, miatta, az ő akaratából történik minden, ő vette bérbe mások
ifjúságát, hogy esztendőről-esztendőre újra átélje azt, ami szép és ami
az életet teszi.
– Maga nagyon ügyes hölgy, Magdolna – vetette oda a vén leánynak, aki
boldog volt ettől az elismeréstől. És a kegyelmes úr hálás is volt
iránta. Nem tudott volna meglenni e nélkül az asszony nélkül, akivel
valamikor személyesen játszotta el azt a játékot, mely alattuk
himbálódzott. Mert akkor még fiatalok voltak mind a ketten. Magdolna
haja olyan volt, mint Mancikáé, és ő maga elegáns fiú volt s házasságot
igért Magdolnának, aki az övé lett nemsokára. Az övé lett sírás nélkül,
könny nélkül, jelenet nélkül és amikor megunta, önként félreállt, de
mint gondos asszony maga ügyelt arra, hogy a kegyelmes úr mellé ne
kerüljenek veszedelmes személyek. Magdolna értette a módját, hogy kell
újra meg újra megjátszani a szerelmi játékot, újra átélni a legelső
regényt. És ezért nagy becsben vala ő kegyelmességénél, ki minden
dologban reá hallgatott.
Most, hogy a kegyelmes úr gyönyörködve nézte végig Mancika csatáját,
melyet azon a fiún keresztül vívott vala, megjegyezte:
– Én nem mórikáltam magam ennyit kegyelmes úr!
Ő excellenciája helyeslően bólintott:
– Úgy van Magdolna, de én gyorsabb voltam, mint azon fiatalember!
Magdolna megvigasztalta:
– Még csak néhány nap az egész, akkor aztán jövünk mi.
Amikor a kegyelmes úrnak egy ilyen ügye támadott, mindig többes számban
beszélt, hogy észrevegye, hogy neki is része van a dologban, hogy ő is
hozzájárul ahhoz, amiért mindig hálásnak illik lenni.
A báró pedig folytatta az ostromot. Egyszerre csak ott állott a kapu
alatt, mely önként megnyilott előtte. Megnyilott és csendesen befogadta
a hódító lovagot, ki legelső volt közöttük. Most már nem beszélt
elfojtott, elszorított hangon, már nem akadozott a szava. Meleg, forró
mondatok buggyantak ki a száján, a hangja zümmögött, mint a megrezzenő
húr a hegedűn. És Mancika is bátrabb lett. Nem sütötte le a szemét,
hanem melegen, nyugodtan a fiú arcába nézett és csendes bizonykodással
felelte:
– Én is szeretem magát.
A báró mindennap virágot küldött. Vérszínű, selyemszirmu virágot,
melynek a Mancika a nevét sem tudta. A virágnak nem volt illata, de
lángolt és égett és megtöltötte tűzzel a szobát. Ica ebből mindent
megtudott.
– Beléhabarodott, – konstatálta, – egészen beléhabarodott…
És elhatározta, hogy szemmel tartja őket. A báró azonban nem állt meg a
sóhajtásnál. Egy este megkérdezte a leányt:
– Mancika, nem adna alkalmat, hogy beszélgessek magával?
– Mikor?
– Holnap délelőtt, várom magát a bástyán és akkor beszélhetünk.
Manci igent intett. A szívében ünnepi harangok kezdtek zúgni, egész
éjjel nem hunyta le a szemét. A valóság összekeveredett a vággyal és
álomfigurákkal rajzolta teli a sötétet. A mesebeli herceg eljött, de
olyan arca volt, mint a bárónak és ő felült a hatlovas hintóba, mely
hirtelen őrült iramodással megindult a sötétség felé. A báró még azon az
estén megmondta Magdolnának:
– Azt hiszem, egy-két nap mulva megcsináljuk.
– Maga derék fiú!
Mancika boldogságtól sugárzó arccal jelent meg a találkozón. Ősz volt és
a száraz levelek olyan hangot adtak, mint az elhagyott spinét, melynek
ereszkednek húrjai. Bánatos érzések úsztak a levegőben, a hegyekről
beszólt a városba a szél és magával hurcolta a haldokló füvek kesernyés
illatát.
– Vártam magát, – mondotta a fiú.
– Tudtam, hogy előbb lesz itt, mint én, pedig hamarabb jöttem, mint
ahogy megbeszéltük.
Egymáshoz símulva mentek. A báró mindenről beszélt, csak arról nem,
amiről kellett volna. Maga sem tudta miért, de elfogódott volt. A
leányról lesugárzó tisztaság elfojtotta szavát. Érezte, hogy Manci vár
valamit. Egy forró vallomást, egy remegő mondatot, mely a jövőről
beszélt. De nem tudta kierőszakolni, hanem lehajtott fejjel ment a leány
oldalán.
Mancika észrevette és megkérdezte:
– Mondja, mi bántja magát?
– Semmi, – felelte a báró, – ha magával vagyok, nem tudok beszélni.
Elpirult, amikor mondta, mert eszébe jutott az a vén ember, akiért
esténkint komédiáznia kellett. Most, hogy ez a játék a nappalba
húzódott, tisztábban látott mindent. Az éjszaka keze sötét, eltakar
mindent, de nappal hiányzik ez a takaró.
– Komisz munka, – gondolta nagy elkeseredéssel, – komisz dolog…
Aztán arra gondolt, hogy hiszen minden ettől függ. A jólét, a kényelem,
a pénz, a biztos élet. És mindent legyűrő akarattal elhatározásra
jutott:
– Meg fogom csinálni!
Mancika pedig ott lépkedett mellette, mint a fehér hótollu galamb, és
nem vette észre, hogy csapdát állítottak elé.
A bárónak lassan-lassan megjött a szava. Belemelegedett. Magáról beszélt
és a jövendőről. Addig erőszakolta magát, míg végre sikerült
belerögződnie ebbe a hangulatba.
– Nem tudok maga nélkül élni Mancika, – mondotta, – üres az életem maga
nélkül. Alig várom, hogy eljöjjön az este és láthassam, gyönyörködjem
magában.
Mancika bársonyos szeme hálásan nézett a fiúra.
– Én feleségül veszem magát, – folytatta a báró.
– Én feleségül megyek magához, – mondotta a leány.
Csak neki lehet ilyet mondani, villant keresztül a báró fején. Mert csak
az ilyen leányok hisznek és bíznak vakon. A naivakat, a hivőket, a vakon
rohanókat, az őszintéket, akik csak titkolódzni tudnak, de hazudni nem.
Manci már titkolódzni sem tudott, mert amikor séta után kipirult arccal
jött haza, lehetetlen volt észre nem venni rajta a boldogságot. Ica elő
is vette:
– Te Manci, te a báróval voltál. Vigyázz, ne csinálj valami ostobaságot!
– Ne félts te engem, te csak puhitsd a patikust!
– A patikustól nincs félni valóm, de az a fiatal úr erősen gyanús.
– Nem gyanús, – felelte büszkén Manci, – egy cseppet sem gyanús.
Feleségül fog venni!
Büszkén ragyogott a szeme, amikor kimondta, kiegyenesedett, megnyult és
sajnálkozóan mérte végig a hugát. Ica azonban nem adott az effélékre
semmit. Nem volt semmi érzéke a gesztusokhoz.
– Szamárság, – mondotta határozottan, – jó lesz, ha kivered a fejedből!
Az a báró naplopó és kártyából él, de még így sem hiszem, hogy elvegyen
egy asztalosleányt. Aztán meg nem is báró és egy fillérje sincsen…
Manci kihívóan kérdezte:
– Ugyan honnan tudod?
– A Groll mesélte nekem, a Groll nem hazudik.
Manci mérges lett nagyon:
– A Groll! Az a szeplős majom úgy viselkedik, hogy nem birom ki! Mintha
vőlegényünk volna mind a hármunknak. Mindig a nyomunkban van, nem
fordíthatom sehova se a fejem, hogy ne lássam. Mintha el tudnám
felejteni, milyen pimasz volt. És te még ezek után szóba állsz vele!
– Szóba állok, igenis szóba állok, – felelte haragosan Ica, – mert ez a
Groll buta, de becsületes. Amit tett, butaságból tette. De ez a te báród
egy körmönfont csirkefogó és jó lesz, ha abbahagyod vele a komédiát.
Akkor leszel a felesége, amikor…
Nem tudta befejezni a mondatot, mert Manci közbedobbantott. Erősen,
határozottan és mély meggyőződéssel mondta:
– És mégis feleségül fog venni!
Ica vállat vont, mintha nem érdekelné a dolog, de azért magában
rettentően megijedt:
– Baj lesz, – állapította meg titokban, – valami baj lesz ezzel a
Mancival!
Manci gőgös fejtartással járt és kelt a Medve-utcán, figyelemre sem
méltatta többé a rajongókat. Úgy érezte, hogy föléjük nőtt, nagyobb lett
és messzire távolodott tőlük. Elkezdte gyülölni a sikátorutcákat,
amelyekben olyan pompásan el lehet bújni a valóság elől. Ezelőtt
szerette az eltakart zugokat, ahol nem tudja követni a szem, szerette az
ódon házakat, a nyitott ablakokat, melyekbe be lehetett lopni egy-egy
pillantást. Szerette a frizeket, a kapubálványokat, az ékítéseket az
ablakok hajlása fölött. Hiszen úgy el lehetett ábrándozni, amikor
lelibbent az este, mely ködkendőt csavart a gázlámpákra és
megnövesztette a falakat. Ilyenkor álomalakok suhantak el titokzatosan a
kapuk előtt és az ablakok alatt, amelyek megtöltötték igérettel az üres
leányéletet.
Most, hogy a báró szerelmes szívvel közelített hozzá, egyszerre
kicsinynek, utálatosnak, penészesnek tartott mindent, és felörült a
szíve, amikor arra gondolt, hogy nemsokára itt van a szabadulás.
– Báróné leszek, – gondolta felujjongó örömmel. Beleszédült a
boldogságba. Látta, hogy vadidegen, sohasem látott emberek fordulnak
nyomukba, amikor a báróval sétált és félig irigyen, félig csodálkozva
mondogatják:
– Milyen gyönyörű pár! Hogy egymáshoz illenek!
Ilyenkor boldogan vágott a báró felé és mosolygott.
– Hallotta?
A báró mély meggyőződéssel mondta:
– Talán nincsen igazuk?!
Mindennap találkoztak és pontosak voltak mind a ketten. Ezek a
találkozások elernyesztették a báró energiáját. Egyik napról a másikra
tolta a rohamot, amellyel ezt a leányt meg kell szerezni – másnak. És
minden alkalommal újra meg újra feltört belőle a tiltakozás:
– Gyalázatos história!
Néha már a száján volt a hívó mondat, de nem tudta kierőszakolni, mert a
leány olyan őszintén bizakodva, akkora rajongással nézett rá nagy
szemével, hogy nem mert előhozakodni vele. A találkozók után
lehangolódva kullogott el és magán érezte a leány meleg, rajongó
pillantását. Nem tudta lerázni magáról, égette, mintha láthatatlan
reflektor vetett volna rá forró sugárzást.
– Ej, csak nem vagyok belé szerelmes? – kérdezte riadozva, aztán
hozzátette:
– Akkor igazán eszcájgot pucolok.
Már kezdett türhetetlen lenni neki ez az állapot. Mert Magdolna
szüntelenül körülötte settenkedett:
– A kegyelmes úr unja magát, – mondotta, – maga tudja, hogy ez mit
jelent.
A kegyelmes úr Magdolnán keresztül érintkezett a báróval. De csak ebben
a kérdésben. Hisz ilyenekkel ő nem foglalkozott, hiszen akkor Magdolna
fölöslegessé vált volna életében. Éppen ezért hajszolta a bárót és
egyszer meg is mondta neki:
– Kedvesem, maga nagyon könnyen veszi a dolgot.
A báró ezen felbőszült. Különben is megvetette ezt az asszonyt, aki
annak a vén embernek a gonosz szelleme volt. Mert az a vén ember nem
tudott akarni. A legnagyobb érzés, mely ki tudott fakadni belőle, a
bosszúság volt és egy este kitört belőle Magdolna előtt.
– Maga kezd lassú lenni, – mondotta, – úgy látszik öregszünk!
Magdolna halálra rémült és elővette a bárót.
– Na, most már itt lesz az ideje…
A báró elgondolkozott.
– Mikor akarják?
– Holnap délután…
– Az órát majd én mondom meg, – felelte, és azon az estén majd hogy
össze nem forrott Mancikával. Máskor udvariasságból egy-egy fordulóra
vitte Icát, de ma megfeledkezett róla. Még sohasem suttogott ilyen
szerelmesen, még soha nem szédítette ennyire Mancikát.
– Jöjjön el holnap délután háromkor, – mondotta, – szeretnék komolyan
beszélni magával. Úgy-e eljön?
– Eljövök, – mondotta a leány, – hiszen tudja…
Másnap délután lassu őszi eső hulldogált és pára ült a Viharhegy
tetejére. Mancika mégis elment a bástyára, ahol már várta a báró. A
leány észrevett valamit rajta.
– Maga nagyon sápadt, mi a baja?
– Keveset aludtam az éjjel. Magára gondoltam mindig…
És ebben igazat mondott. Azon az éjszakán nem tudott aludni, mert mindig
a fejében járt az a kis barna gyerek. Odatolakodott gondolatai közé,
végignyult bennük, nem tudott szabadulni tőle.
– Vajjon mit fog szólni, ha…
Százezer gondolat rohanta meg, de nem tudott feleletet adni. Hiába
erőlködött, hiába vívódott. Nem ment, nem bírt vele. Ha egy pillanatra
kiszorított valamit, a következő pillanatban új alakot öltött. Eleinte
ezzel vigasztalta magát:
– Ej, hát azt csinálja, amit a többi… Hallgat és megvigasztalódik…
Elvégre is az a vén ember gondoskodik róla.
De nem tudott megmaradni ennél. Új dolgok jöttek, ijesztőek, sötétek,
feketék. Előszállottak csipkés, halk denevérszárnyon és leguggoltak
melléje. Arról beszéltek, hogy az ilyenfajta leányokban óriás az
elkeseredettség. Ezek lépnek leghamarabb arra az útra, mely a semmibe
torkollik. Az álmodók, a bolondok, a szerelmesek végeznek magukkal
leghamarabb.
Erre aztán valami fájó érzés lepte meg. Nem tudott aludni. Maga előtt
látta Mancika sápadt, fehér, élettelen arcát. Hajnalfelé, amikor már
fakószínü szárnyon belebbent hozzá a reggel, elkezdett alkudozni
önmagával.
– Ej, – gondolta, – megesett máskor is, mással is, az élet nem
válogatós…
Délelőtt felment Magdolnához. A vénleány várakozóan nézett rá.
– Rendben leszünk, – mondotta, – csak aztán valami baj ne legyen…
– Attól ne tartson, itt leszek én…
Magdolna volt ugyanis a vigasztalás. Aki megjelent a legnehezebb félóra
után és felszárította a könnyeket, mosollyá szelidítette a sírást.
Nagy gyakorlata volt ebben. Ismerte a fogásokat. Veronika kendőjét vitte
a retikülben és az a kendő teli volt itatva – parfümmel.
Most, hogy Mancika ott állott a báró előtt frissen, mosolyogva, egy
pillanatra megint előjöttek az aggódások, de a báró lebirta,
leszorította őket.
– Muszáj, – mondotta, – muszáj…
Az eső lassan szitált, csak egy-egy nagyobb esőcsepp dobbantotta meg az
esőernyő selymét.
– El kellene valahová menni, – mondotta a báró, – azután a palotáról
kezdett beszélni. A képekről, bronzokról, ódon butorcsodákról, nehéz
függönyökről.
A leány érdeklődve hallgatta, meg-meggyulladt benne a fantázia és el
tudott képzelni egy őszi alkonyodást, mely megrendült ott az ódon
bútorok között. Vén óra kezd tik-takolni és kinyitja fényes szemét a
sokágu csillár. A kandallóban meglobban a tűz és illatszer szóródik bele
a levegőbe. Jó lenne ott asszonynak lenni, gondolta, titokzatosan suhogó
selyemben végigmenni a termeken…
– Jöjjön el hozzám, mindent megmutatok, – mondá a báró fojtott hangon…
A leány felkapta a szép fejét. Pupillái kitágultak és kíváncsi, de
tiszta sugárzás hullámzott ki rajta.
– Igazán eljöjjek?
– Jöjjön, – mondotta a báró. A szíve kalapált, még a torkán is érezte
véres lüktetését. Lépésük összestimmelődött, az üres utcák felkapták
koppanásukat és megálltak egy nagy, kétszárnyu, sárgára eresztett
tölgykapu előtt.
– Itt vagyunk, – szólt a báró és megnyomta a csengőt, mely rövidet,
éleset berrent.
A leány összerezzent.
– Fél? – kérdezte a báró.
– Ugyan mitől? Hiszen maga velem van.
A kapu kinyilt. Piros szőnyeg futott a lábuk alá, mintha a hatalmas
kaputorok nyelve lett volna. A boltív közepén nehéz lámpa égett és
bágyadt sugárzással töltötte meg a levegőt. Az ajtók maguktól látszottak
kinyílni és Mancika szinte meghökkent, amikor észrevette az inasokat,
kiknek merev arca nem árult el semmit, de a szemükből furcsa nézés
sugárzott elő.
Egy nagy terembe mentek. A báró leültette a leányt. Szeliden, gyöngéden,
aztán felállott.
– Egy pillanat mulva jövök, Mancika, – mondotta. – Rögtön jövök…
Megfordult. A leány remegni kezdett. A levegő fojtott volt, mintha
ismeretlen rémségekkel lett volna teli. Maga sem tudta miért, de
reszketett. Félt. A sarkok mintha ismeretlen szörnyek torka lett volna.
Ő is felállt.
– Ne maradjon sokáig, – mondotta a fiúnak, – ne hagyjon itt…
A báró megállt, mintha tusakodott volna. A szomszéd szobában valaki
felköhögött. A leány összerezzent, a báró tudta, hogy ki az. A kegyelmes
úr. Valami láthatatlan kéz egyszerre meggyújtotta a lámpásokat. Száz meg
száz körte izzott fel egy másodperc alatt. Kék, zöld, piros, sárga,
violaszínű szemek bámulták Mancikát, aki szép volt, mint maga a tavasz.
Bibor ömlött végig az arcán, a szeméből szelid, könyörgő nézés szállt a
báró felé. És a romlott, cinikus, számító embert lenyügözte ez a tavasz.
Visszafordult az ajtóból és odament a leányhoz. Átkarolta és
erőszakosan, szinte durván kivitte a szobából.
– Jöjjön Mancika, nem jó magának itt lenni.
Az inasok csodálkozva néztek rájuk. A szobában pedig, melyből kiléptek,
haragosan, indulatosan köhögött valaki.