kivált, mert Grünblath Erzsébet azt felelte a békéltetési kisérletekre:
„Nem kell Gothard János sem testemnek, sem lelkemnek. Vigyen el inkább
az ördög!“
– Úgy? szisszent fel a vérig sértett ifjú Gothard János. Az ördögnek
ugyan át nem adhatlak, hanem e helyett mégis átadlak valakinek.
És átadta az ügyet egy prókátornak.
Az ügyvédeknek jó dolguk volt ebben a világban. Nem kellet kiállniok a
tömérdek sok vizsgát és bemagolniok a sok könyvet; a ki valamely rendes
hatóságtól vagy egy-egy tekintélyesebb személyiségtől testimoniumot
kapott, hogy képes a pörtvitelre, hát az attól rögtön jogtudóssá vált.
(S csodálatos, még sem szaporodtak el a prókátorok úgy, mint most, mikor
irtják őket.)
Szakmáry Pál diák volt a Gothard ügyvéde, mire a szép Grünblath Erzsébet
is ügyvédet vallott, névszerint Miskolczi Pál diákot.
A két derék fiskális ezzel minden haragot magára vett. Három álló hétig
üzengettek egymásnak a cselédjeik által különféle gorombaságokat
válaszokban és viszonválaszokban (mert ez volt a per első stádiuma),
mikor aztán jól feldühösitették egymást, akkor adták be szokás szerint a
keresetet.
Hét környékbeli pap gyült össze biróságnak; a legöregebbet, tiszteletes
Fabriczy György uramat, a jolsvai lelkészt megválasztották elnöknek, a
legfiatalabbat, Szontágh Pál uramat, helybeli segédlelkészt nótáriusnak.
Olyan volt a hét pap a Luther-rokkjaikkal és a nyakukon lelógó fehér
vászon szelettel, mint hét orvosságos üveg.
Megtörve jelent meg a vőlegény a „tekintetes nemes becsületes szent
korona“ (így titulázta a biróságot a két prókátor, kiknek pörös beszédei
fenmaradtak) színe előtt; daczosan, kevélyen Grünblath Erzsébet.
Istenem, beh szép volt. Hófehér ruha simult délczeg termetéhez, – talán
éppen ez lett volna a menyasszonyi ruhája! A gesztenyeszín hajában három
rózsabimbó – engesztelhetlenség hirdetői – haragos vérpiros mind a
három. S a mit a bimbók el nem mondtak, a két égő csillag, a két sötét
szem lázas ragyogása hozzátoldta: „Nem békülök ki! Nem! Nem!“
A becsületes szent korona hiába szembesitette őket s hiába fogta külön
is rábeszélés alá Erzsébetet, mindenre tagadólag rázta a fejét.
– Elkárhozol, leányzó! – inté az elnök, Fabriczy György.
Erzsébet vállat vont fásultan.
– Katlanban fognak égetni a másvilágon! – rémitgette tiszteletes
Szontágh Pál.
S már látta is lelki szemeivel azt a pokoli katlant, a melyikben égetni
fogják a szép hajadont. Biz’ isten, sok érdekes dolgot biz rá a hit az
ördögökre is.
Hiába rémitgették, a leány állhatatosan megmaradt a szándékában, mire a
két ügyvéd elmondta vád- és védbeszédét hosszadalmasan.
Most aztán kiküldték a feleket az ambitusra, csak a prókátoroknak volt
joguk bent maradni, míg az itéletet meghozzák.
Fabriczy György szólalt fel legelőbb:
– Én azt indítványozom, tiszteletes szent korona, mondjuk ki, a leány
férjhez ne mehessen hét évig, s ez alatt semminemű vigasságban,
lakodalomban vagy dáridóban magát ne mutathassa.
– Szavazzunk, dörmögte Vietorisz János.
– „Igen“-nel és „nem“-mel, – formulázta az elnök. – A „nem“ a fölmentést
jelenti.
Szontágh Pál olvasta fel a neveket s jegyzé oda a papirra a „nemet“ vagy
„igent“.
– Salitius Péter?
– Igen.
– Urszinyi Sámuel?
– Nem.
– Vietorisz János?
– Nem.
E pillanatban nehány szót vetett egy papirszeletre Miskolczy Pál és
odacsúsztatta Szontágh Pálnak, de az meg sem nézte, hanem zavartalanul
olvasta tovább a névsort.
– Bisztriczki Pál?
– Igen.
– Revucsan Károly?
– Nem.
Két „igen“, három „nem“ volt. Most már csak a jegyző szavazata hiányzott
és az elnöké.
Miskolczy Pál kézzel-lábbal, szempislogatással váltig integetett
Szontágh Pálnak, hogy olvassa el már azt a czédulát, a mit a kezében
szorongat, de az azt észre nem vette s beadta a maga voksát is. Egy
szerencsétlen „igent“.
S így lett meghozva ama kemény itélet, melyet mai napig is emlegetnek a
krónikák.
Szontágh Pál csak most nézte meg a czédulát. Ez volt ráírva
szórul-szóra:
„Grünblath Erzsébet azért küldte vissza a gyűrűt Gothárd Jánosnak, _mert
a tiszteletes urat szereti_.“
Egyet fordult vele a világ, vére fölpezsgett, szemei kigyúltak. A
legszebb, a leggazdagabb leány a felföldön, őt szereti. Beh mindjárt más
lett a vétsége! Hogy is szavazhatott ellene „igen“-nel?
– Nosza, konczipiálja kegyelmed, Szontágh öcsém, a sententiát.
Remegő kézzel fogta meg a tollat, de nem volt képes egy szót sem
összehozni, végre is maga az elnök diktálta, ő csak a szavakat írta le
gépileg.
– Bejöhetnek a felek! – kiáltott ki Fabriczy György.
Belépett Erzsébet és Gothárd János s megálltak az ajtónál, elforditván a
szemeiket egymásról. A fiatal pap fuladozó hangon olvasta fel nekik, a
mint következik:
„_Hogy a szent házasságnak méltósága helyén maradjon s az botránykozás
eltávoztassék, ilyen büntetés alá kötelezzük a leányzót: hogy hét
esztendeig férjhöz ne mehessen, menyekzői lakodalmaktól, tánczoktól ez
hét esztendő alatt eltiltatik_.“[3]
Biz ez kegyetlenül volt kieszelve.
Huszonhárom tavaszt számlált Erzsébet, ha még hozzáadjuk a hetet, míg a
pártát le nem vehetik a szép kalászszín hajáról, harmincz évesre válik s
egész hervadóra. A tiszteletes szent korona lelkiismeretesen
kiszámitotta, hogy kóró legyen akkorra a virágból.
– Megnyugszom az itéletben! – jelenté ki Gothárd János.
A leány meghajtotta fejét s némán támolygott ki a teremből ügyvédjével.
Szontágh Pál utánok ment, hogy egy pár szóval megvigasztalja.
– Hiszen meg lehet még ezt felebbezni is.
– Mindjárt holnap felviszem az ügyet az országbiróhoz! – erősködék
Miskolczy.
– Okosan teszi kegyelmed! – biztatá a káplán.
– De legokosabban kegyelmed tette volna, ha „nem“-mel szavaz vala, –
vágott vissza ingerülten az advokatus – s ha most nem volna szükség az
én okos cselekedetemre.
– Hát ellenem szavazott? rebegte a leány elhalványodva.
Szontágh Pál fülig vörösödött.
– Igaz, úgy szavaztam, de esküszöm a papi hitemre, hogy mindent
elkövetek az itélet megváltoztatására. Kijárom én azt, ha térdig kopik
is a lábam.
S mindjárt másnap együtt ment Miskolczyval Kassára az országbiróhoz,
nagyságos Alaghy Lőrincz uramhoz: hátha meghajlithatnák a szivét.
– A papokkal és az ördögükkel nem kezdek ki! – mondá Alaghy.
Hanem azért egy irást mégis kieszközöltek tőle, melyben megbizza a
rozsnyói magisztratust, hogy az döntse el helyette az appellátát.
No hiszen megmozgattak fűt-fát senator uraiméknál az érdekelt felek, de
hasztalan, a magisztratus is helybenhagyta a papok itéletét.
És most rácsattant Grünblath Erzsébetre a koporsó fedele egészen.
Még ugyan járták egy darabig Szontágh Pál és Miskolczy uraimék
instáncziákkal a palatinus küszöbét, meg a királyét, de annak sem lett
foganatja.
Lemondtak végre minden reményről, mikor egy napon az történt, hogy a
jólészi utczán az öreg Szontágh Mártonnak a köszönését nem fogadta idősb
Gothard János, hanem elforditotta a fejét.
Az öreg Szontágh kevély ember hírében állott, sokat adott magára. Ő volt
a híres óra alkotója; nemességet is kapott a királytól érte (az „iglói“
előnévvel). Nagyon zokon vette a polgármester uram fejének
félrefordítását. Mikor hazaért, felírta fiának egy czédulára:
– Nincs neked valami galyibád a Gothardokkal, édes fiam?
Pali a fejével bólintott igent, hogy de bizony van, elbeszélvén az egész
tényálladékot, mint itélték el a szép Grünblath Erzsébetet s mint
gerjedt aztán iránta égető, olthatatlan szerelemre.
Az öreg a fejét csóválta:
– Hát mért nem szóltál? Hát mire való vagyok én? – írta fel nagy,
pók-alakú betűivel.
A káplán szomorúan mosolygott.
– A hol a mi ékesszólásunk sem használt, mit használhatna ott egy néma?
Az öreg csak csóválta, egyre csóválta az ősz fejét s haragosan
csapkodott a szerszámokkal, a mint roppant hévvel neki fogott a
munkának. Ugyanis éppen a toronyóra elromlott gépezetének javításában
serénykedék.
Husvét napja közelgett s akkorra igérte a magisztratusnak, hogy megint
járni fog.
Fölséges lesz, hogy azon a napon szólal meg újra a kakas a toronyban,
mikor az Úr föltámadott. Alig várták Rozsnyón ezt a napot.
Az öreg már napokkal előbb ott fent dolgozott a toronyban. Beillesztett,
eligazított mindent s husvét első napján délben, a nép nagy vivátjai
közt csakugyan megindult a világhirü rozsnyói óra.
Nagy volt az öröm, de csak kevés ideig. Az óra járt, de borzasztó
sietséggel. A kakas, mely minden tizenkét órában jőtt ki azelőtt, most
minden hatvanadik perczben megjelent s rettenetes hangon berregtette le:
„Lutheránusok vigyázzatok!“ Az óramutató tizenkét órát futott be hatvan
percz alatt s a perczmutató őrülten szaladgált a numerusokon.
– Ez valami nagy veszedelmet jelent! – kiáltozák a babonás népek,
megriadva.
A magisztrátus három legidősebb szenátora menten futott Szontágh Márton
uramhoz.
– Nagy baj van, mester, – mondák lihegve – az óra megbolondult!
Az öreg Szontágh Márton szerény fakó arczán gúnyos mosoly tűnt fel s
elővette a papirosát, a melyre írni szokta a válaszokat.
„Az óra jól jár. A törvény azt mondja, hogy az idő a rozsnyói óra
szerint vétessék.“
– Úgy van – bólingattak a szenátorok, kik belenéztek az írásba.
De az öreg tovább folytatta:
„Ti a fiam menyasszonyát elitéltétek hét évre.“
– Hüm! dünnyögé, furcsát sejtve, Késműves Imre uram.
„Hadd szaladjon le hát az az óra hét évet hét hónap alatt.“
– Hát nem csinálja meg kegyelmed?
„Nem, – írta fel Szontágh Márton uram nagy betükkel – szándékosan
csináltam meg úgy.“
A szenátorok megrőkönyödve ballagtak vissza a városházára és egy óra
alatt, akarom mondani tizenkettő alatt, villámként futotta be a hir az
egész várost, mért jár olyan sebesen az óra? Hogy a Grünblath Erzsi
büntetésideje sebesen elfogyjon.
A magisztrátus elkezdett tanácskozni.
– Nagy szégyen lesz ez az óra a városra! – vélte Pagonyi János uram.
– Ahogy dicsőségünkre szolgált azelőtt, most csúfságunkra lészen, –
mondá Késműves Imre uram.
– Engedjünk! – indítványozza Soltész Miklós uram.
Keresztül is ment az inditványa, csak éppen maga ellenezte idősb Gothárd
János.
Legott egy deputáczió indult Szontágh Mártonhoz, hogy hát isten neki,
számittassék akkép a Grünblath Erzsébet büntetésideje, a hogy az óra
_most jár_, de járjon ezentúl úgy az óra, _a hogy azelőtt járt_.
És így lett Grünblath Erzsébetből még abban az évben szüretkor Szontágh
Pálné.
MÉG EGY MEGYEI TÖRTÉNET.
Ha elmondom, hogy fiatal koromban én is a megyénél szolgáltam, gyanus,
fürkésző szemmel fordulnak felém az emberek. Egy gunyoros kérdés látszik
tolakodni az ajkaikra, melyet erőszakosan tartanak vissza.
Nos uraim, ha éppen tudni akarják, hát igen, én is sikkasztottam.
Egy nap, a mint a hivatalszobámban pipázgatnék, belép Paróczy Márton, a
megye egyik legkülönösebb embere, a kit szigorúnak, erőszakosnak és
kegyetlennek tartanak. De azonfelűl még fösvény is. Majdnem rossz ember,
de nagy vagyona és széles nexusa van, tehát nagyon jó ember.
– Mit parancsol? kérdém, előzékenyen felugorva.
– Az egyik fiamat szeretném kitagadni – szólt közömbösen.
– A fiát? Melyiket?
– Az öregebbiket, a Károlyt.
– De hisz az sem nem kártyázik, sem nem iszik, sem adósságot nem csinál.
– Megházasodott a gazember.
– Megházasodott. Lehetetlen! Kit vett el?
Az öreg leült, kifújta magát előbb, aztán megrángatta két felől mérgesen
a bajuszát és megcsikorgatta a fogait.
– Hát azt a személyt, a kivel az a viszonya volt… Nem rettenetes ez?
– Én nem találom olyan rettenetesnek. Sőt egyrészt szép vonás Károlytól,
mert gyermek is van… egy fiú és már úgy hallom, négy esztendős.
– Egy új Paróczy, ha ha ha – kaczagott föl keserűen – megfojtom azt a
porontyot, ha valaha meglátom. Kétfelé szakítom, annyi bizonyos.
– Legjobb volna pedig belenyugodni.
– Belenyugodni? Én? Hát az ősök? Egy polgár leány legyen a családomban,
a ki előbbi évekig a szeretője volt férjének. Égre kiáltó dolog ez… S
még idehozta a városba, szégyen szemre.
– Ugyan, ugyan, nagyobb dolgok is történtek már s a világ mégis forog.
– Ilyen nem. Ilyen soha sem történt. Hiszen ha még volna valamije, de
staffirungot se hozott… Tudom egy jó szoknya sincs rajta. Ki hallott már
olyat valaha, hogy egy polgár leánynak ne legyen semmije s mégis nemes
emberhez menjen férjhez. Irtóztató ez. Szegény őseim, mit fogtok ehhez
mondani?
– Semmit. Higyje meg a tekintetes úr. Nekem is vannak őseim. Sok
bolondságot csináltam, de még eddig soha közbe nem szóltak. Egyébiránt
nem is tanácsolnám nekik.
Az öreg úr olyan vörös lett, mint a kakas, toporzékolt, vérbe borúlt
szemeit vadul forgatta. Hol a családi kevélység kerekedett benne felűl,
hol a fösvénység. E két hullámon billegett ide-oda.
– Ha az ősök nem szólnak, hát beszélek én (és kevélyen ütött a mellére),
majd megmutatom én annak a kölyöknek, ki vagyok. Itt van, elhoztam a
konczeptust.
Kihuzott a zsebéből egy ív papirt, és olvasta, hogy alúlirott
elkeseredett atya kitagadja úgy atyai szeretetéből, mint mindennemű
jussából Paróczy Károlyt, a kit senki többé az ő fiának ne tartson, a
kinek senki kölcsönt ne adjon, mert ő azt ki nem fizeti.
– Mennyibe kerül ennek a beigtatása a „Hivatalos Hirlelőbe“?
Kiszámítottam neki a taksát.
– Tizenegy forint 50 krajczár.
– Sok, sok – jegyzé meg sopánkodva. – Nem lehetne olcsóbban?
– Ez a hivatalosan kiszabott ár…
– Ugy? De tessék meggondolni, hogy ez nekem nem kedvezmény, mert ha jól
fölveszszük, én a gyermekemet vesztem el. És még rá is fizessek
tizenkettedfél forintot?
– Hja ez a szabályzat!
Egy hörgésszerű sóhajjal benyúlt a tárczájába, megnyálazva előbb a
mutatóujját, kiszedegette a forintosokat egyenkint; az első forintosnál
így szólt, mialatt morzsolgatta az ujjai közt.
– És mikor jelenik az meg?
– A legközelebbi számban.
Erre a biztositásra letette a forintost az asztalra.
A második forintnál a lelkemre kötötte:
– Nagy betükkel legyen, jó nagy kövér betükkel, hogy a pápaszemes
emberek is elolvashassák.
Majd idegesen csapott ki egy ötöst.
– Nyomdahiba ne legyen benne – kiáltá egy diktátor dölyfösségével…
Mennyi is már?… Hét. Ugy-e hét! Itt van még a többi. Istenem, istenem,
hát érdemes apának lenni?
Nyögve olvasta le a hiányzó részt, vette a kalapját, megszorongatta a
kezemet, az ajtónál még egyszer visszafordúlt és így szólt:
– Aztán ha valami akar lenni uramöcsém, itt vagy a miniszteriumban, csak
nekem szóljon.
Az egész vármegyét ezzel a mondattal dolgoztatta. Mert rengeteg
ügye-baja volt mindig: a pertárban, a telekkönyvnél, az árvaszéknél;
díjnoknak, írnoknak, apró tisztviselőnek mindig tudott adni valami
privát munkát. Minden héten bejött Paróczról kis vedlett csézáján és
beszaladgálta a kanczelláriakat, hogy ott megsürgesse a dolgait. Nagy
virtuóz volt a zaklatásban. Mindenki félt tőle s éppen azért
teljesítette, a mit kivánt, pedig tudták, hogy a fizetség mindig az: „Ha
valami akar lenni itt vagy a miniszteriumban, csak nekem szóljon“.
Én még nem ösmertem eléggé, nem tudtam, mit vettem a nyakamba a
tizenkettedfél forintjával.
Minden héten feljött tudakozódni, mikor jelenik már meg a kitagadás.
Hétközben is beküldte a béres asszonyt vagy a kasznárját s csak annyit
írt egy czédulára: „Mi lesz már?“ (Éppen az boszantott a legjobban.)
Hát az lesz – üzentem neki, – hogy még azóta nem jelent meg a Hivatalos
Hirlelő. Ez ugyanis nem volt időhöz kötött folyóirat, hanem csak akkor
jelentettük meg, mikor a vármegyében annyira felgyűlt a körözés alá eső
gazemberek, elveszett ökrök és talált lovak száma, hogy betöltötte a két
oldalt. A vicze ispán, a ki mindig attól félt, hogy egyszer majd
napilappá találjuk magunkat kinőni, kevély volt rá, ha a lap sokáig nem
jött. (Jó tisztviselő voltam: szerettem örömet okozni a
fölebbvalóimnak.)
Hanem aztán egyszer csak megjelent a „Hivatalos Hirlelő“ és nem volt
benne a Paróczy nyilatkozata. Elfeledkeztem róla.
Nosza ott termett nyomban a tekintetes úr rettentő lármával, az egész
megyeháza csattogott tőle.
– No szépen vagyunk! – kiabálta. Mi történt az én pénzemmel? Nem olyan
jó az én pénzem, mint a másoké? Hát már a tulajdon fiát sem tagadhatja
ki az ember ebben az országban? Botrány, gyalázat: Mindjárt szélsőbali
leszek, rögtön, ebben a a pillanatban.
Valahogy sikerűlt lecsillapítani; megmutattam neki a fiókban a pénzt az
aktával együtt, bocsánatot kértem feledékenységemért, megigérve szentül,
hogy még ma beadom a nyomdába.
De bizony csak megint eltemetődött az eszemben, pedig időközben kétszer
is találkoztam Károlylyal, ki közel a megyeházhoz bérelt egy szegényes
lakást.
Csak akkor ütöttem mérgesen a homlokomra, mikor úgy vagy nyolcz nap
mulva egy délután ismét begurult az öreg s elém állt, apró szúrós
szemeit rám meresztve:
– Nos?
– Leadtam már kérem alássan, – mondám ijedten (s egy kissé tán el is
pirultam e füllentésre) – azóta ki van nyomva.
– Helyes – szólt megelégedetten – nagyon helyes.
Megveregette a vállamat és eltávozott. Szilárd erős léptei kevélyen
kopogtak a kövezeten.
(Hanem most már – gondoltam magamban – csakugyan leviszem azt az
átkozott pénzt, beadom az iktatóba és kiszedetem legott a közleményt.)
De még előbb vagy egy félóráig piszmognom kellett valami aktával. Akkor
aztán igazán zsebre vágtam a tizenegy forintot az írással és éppen
megyek már lefelé a lépcsőkön, mikor szembe jön az öreg, lihegve,
kipirosodva, mint a bazsarózsa és egy kis szőke ficzkót czipel a karján,
ki makranczosan kalimpál a lábaival.
– Éppen önhöz jövök – szólt izgatottan.
– Hozzám? – dadogtam – hisz már ki van nyomva, kérem.
– Hm, hm… de menjünk be kérem a szobába. Uczu kis ember, most már
leteszlek, itt már nem romlik a mellecskéd.
A fiú kezében egy ostor volt s a mint ott tipegett az öreg mellett,
végig a hosszú ambituson, meg-megsuhintotta vele: „Gyü te Sármány, gyü!“
A „Sármány“ édesdeden morgott a nagy bozontos bajúsza alól: „Ejnye mákos
kutyka, hát a nagyapádat teszed lóvá.“ A napfény aranyos sávokban ömlött
be a folyosó ablakain. A hajdúk sarkantyúja vigan csengett, a kis ostor
csattogott.
– Hova megyünk? kérdezgette váltig útközben, kiváncsian forgatva
szanaszét a kis buksi fejét. – Istállóba megyünk?
– Nem fiam, ehhez a bácsikához megyünk.
Sehogy sem tudtam elgondolni, mit akarhat.
– Nagy baj van, kedves uramöcsém – kezdé odabent s hangja egyszerre
alázatos, szelid lett – hát csakugyan ki van már nyomatva az az izé?…
– Igen, már ki van nyomva.
Az öreg fejét vakarta kedvetlenűl.
– Ejnye, ejnye, hogy lehetne azon segíteni.
– Sehogy. Azon már nem lehet segíteni.
– Pedig annak nem szabad megjelenni.
– De hát mi történt?
– Az történt, kedves uramöcsém, hogy megtaláltam ezt a gyereket. Én
találtam meg. Azaz hogy ő talált meg. Azaz hogy egymásra akadtunk.
– Hát ez a kis fiú talán…
– Igen, ez az. Apró ficzkók játsztak egy kapu előtt, öten-hatan, a mint
itt a megyeháznál bekanyarodom. – Egyszer csak elémbe áll az egyik,
képzelje csak, szóról-szóra így szólít meg: „Emberbácsi, azt mondják
ezek a gyerekek, hogy te az én nagypapám vagy.“ Ránézek, megösmerem
rajta a Károly gyermekkori vonásait, de mindegy, ellököm. „Takarodj
utadra.“ Erre szembe áll velem, adta kölyke, s visszafelesel: „Ne
lökdösödj bácsi, mert visszalöklek.“ Kiesett szememből a köny…
Meglágyúltam, ember vagyok. Hát mondom neki: „No, és mit akarsz?“ Bátran
a szemembe néz: „Czukrot akarok tőled, ha a nagypapám vagy.“
A kis fiú éppen ebben a pillanatban döntötte fel a kalamárisomat,
felágaskodva az íróasztalig és élénken közbeszólt: „Nini lekvár!“
– Mordizom adta gyereke – kiáltott fel vidáman az öreg. (Megtetszett
neki a csiny.) No, no, nem tesz semmit… ne ijedj meg, nem bánt a bácsi.
Hát mondom, így történt, kedves uramöcsém. Nem állhattam tovább,
kibugygyant a köny a szememből, fölkaptam a gyereket, össze-vissza
csókoltam és azóta viszem, viszem, többé vissza sem eresztem. Mert ilyen
gyereket még anya nem szült. Nézze meg ezt a fiút, ezt a növést, azokat
a szemeket. Fordulj erre felé fiacskám!
– Kedves jószág; valóban…
– Ugy-e, ugy-e? – vágott közbe elérzékenyülten – annak a közleménynek
most már nem szabad megjelennie. Van-e erre valami mód? – nyöszörögte
félénken.
– Óh igen, van egy. Más lapot nyomatni.
Nyakamba ugrott örömében.
– És mibe fog kerülni? – kérdé izgatottan.
– Körülbelől negyven forintba. Majd elcsinálom én azt már.
– A mibe kerül, abba kerül – kiáltá, csak tessék azután megmondani és én
köszönettel kiegyenlítem. Hát bízhatom, hogy nem lát napvilágot?
– Olyan bizonyos, mint hogy most a nap süt.
– Isten önnel hát. Gyere no kis pajtáskám, fogd meg a kezemet, így ni…
Ajánlom magamat, kedves uramöcsém. És ha valami akar lenni, itt vagy a
miniszteriumnál, csak nekem szóljon.
– Köszönöm.
Sejtettem, hogy ezzel ki vagyok most már fizetve.
S valóban, az öreg soha azóta felém sem jön, az utczán kikerűl; a
társaságban megszökik előlem.
Azt hiszi a vén bolond, ő tartozik nekem negyven forinttal, pedig
voltaképen én tartozom neki tizenegy forint ötven krajczárral.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Ez elbeszélés eredetileg felolvasás volt egy fővárosi
körben.]
[Footnote 2: Az illető körben ugyanis nem a szerző olvasta fel művét,
hanem egy kedves hangu művésznőnk, a kinek ugy szólván az egyéniségéhez
van szabva a történet.]
[Footnote 3: Hiteles másolat az eredeti itéletből.]
TARTALOM.
Tavaszi rügyek 7
A becsületes Gyuri története 77
Egy fiúnak a fele 107
Szontágh Pálné 129
Még egy megyei történet 151
Hungaria könyvnyomda Budapesten V. tükör-utcza 5.
* * * * *
Transcriber's note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
2 |Ház. füzve |Ház, füzve
49 |rá időnk Elég |rá időnk. Elég
53 |Addig uyargalt |Addig nyargalt
53 |fiu… Belő-lőled |fiu… Belőled
79 |csak elhervadni..“ |csak elhervadni…“
85 |herczeg Mi történt |herczeg. Mi történt
118 |is bejutott) |is bejutott.)
146 |ezt a napot |ezt a napot.]