skarlát-posztó, apró szürke szemei kidülledtek és kékes lángokat
löveltek, mint a kigyóé.
– Távozzék! – hörgé fogait megcsikorgatva – mert mindjárt keresztül
megyek a lelkén! Egy garast sem kap. Takarodjék!
Egyszerre levált róla minden máz, a mit a nevelőben ráaggattak, a mit a
fényes kastély, a selyem kelmék kölcsönöztek neki. Egészen kihámozódék a
szappanos-leány.
Ökleit fölemelte s neki rohant sziszegve körmeivel Balics uramnak, ugy,
hogy az vad futásban keresett menedéket.
És e rettenetes furiában összeszakgatott magán minden ruhát, a földhöz
vagdalta a porczellánokat, a vaskályhához paskolta az üvegeket, végig
futott a folyosókon, fölrugott dézsát, virágcserepet, a mit előtalált,
beszaladgálta a cselédszobákat s ütötte-verte ádáz dühvel agyba-főbe a
szolgálókat.
Ekkor érkezett Gyuri. Vidáman fütyörészve lépegetett a gyaloguton a
kastély felé. A nap utolsó bágyadt fényét nevetve szórta le a halmokra
és völgyekre. Az égbolt olyan volt, mint a frissen szürt tej. Balról az
erdő zugott rejtélyesen, elálmositón.
– Csukjátok be a kapukat! – rikácsolá a bőszült asszony.
A megriadt cselédek összeugráltak, s az ősi nehéz vaspántos kapu, mely
már százötven esztendő óta nyitva áll éjjel-nappal (mióta a törökök
elmentek innen), dübörögve csapódott be Majornoky György előtt.
– Ej no, hát mi ez? – boszankodott Gyuri s zörgetni kezdett. – Nyissátok
ki!
Semmi nesz. Hallgatódzott s ugy rémlett előtte, mintha belül halkan
beszélgetnének. Egy-kettőt csapott öklével a kapura:
– Hej emberek! Én vagyok itt!
Fojtott, visszatartott kaczaj volt a felelet.
– No megálljatok, gazemberek.
Türelmetlenül járt föl s alá. Majd fölvett egy követ és azzal kezdte
döngetni a vaspántokat.
Egy ablak nyilt meg az emeleten. Hallani lehetett a nyikorgását.
– Miféle zaj ez? – kérdé egy százszor hallott hang, de még sem ismerős.
– Én vagyok, mama.
– Kicsoda?
– Hát rám nem ismersz? – kaczagott föl Gyuri. – Persze, a méreg
megváltoztatta hangomat. Képzeld, becsukták a kaput az orrom előtt.
– Én parancsoltam.
– Te? – kérdé Gyuri meghökkenve. – Te rendelted? Hogyan kell azt
magyaráznom?
(Most kezdte csak észre venni, hogy ez aligha puszta tréfa.)
– Ugy, hogy föl is ut, alá is ut. Itt nincsen többé kereseted.
– Anyám! – kiáltá remegő hangon. – Hát mi történt?
– Az történt, hogy az apáddal tartasz, megloptad a szeretetemet,
kijátszottad jóhiszemüségemet, pocsékoltad a vagyonomat. Neked nincs
jellemed, kitagadlak.
Ez volt az utolsó szó. Az emeleti ablak még egyszer zörrent, mikor
becsapódott. Vége volt mindennek.
Gyuri odatámasztotta zugó fejét a kapuoszlophoz s hosszan,
megüvegesedett szemekkel nézte a felhőtelen eget, a hol éppen most
gyuladozott egy virgoncz csillag. Nézte a csillagot, de az meg nem
szólitotta.
Azután kitörülte szemeiből a könyeket és elindult a gyaloguton. Most már
jobbról maradt el az erdő. És az meg is szólitotta: „Neked nincs
jellemed“ – zugta utána. – Fönt a dombon, a Pap István-féle majornál egy
mogyorófabokor szólt hozzá: „Vágj le rólam vándorbotot!“ Sokáig
keresgélt a hajtások közt, mig végre letörte a leghajlékonyabb ágat.
Hova ment, mi lett, nem hallottam, de majdnem bizonyos, hogy mindig a
rövidebbet huzta, mig a léha Pali nyilván csillogott a jólétben, mert
mindig a jóléthez huzódott.
A mit én elmondtam, hajszálig igy történt, de azért, a mit Balics uram
fecsegett, jót nem állok. Hiszem ugyan, hogy az öreg Majornoky elkezelte
a vármegye pénzeit, de hogy föl is függesztették volna, az az egy
például nem valószinü.
EGY FIUNAK A FELE.
(Egy csevegésnek a fele és egy regénynek a fele.)
I. A BEVEZETÉS.
Mikor e nagytekintélyü kör[1] részéről azt a megtisztelő felszólitást
kaptam, hogy felolvasást irjak, már akkor mondtam a nálam járt uraknak:
– Én, megvallom, soha sem mulattam életemben valamely felolvasáson. Hát
nem is tudom elképzelni, hogy más valaki is mulathasson.
Az urak udvariassága nem engedte, hogy igazat adjanak, hanem én azért
mégis megappellálom mondásomat a plenum elé.
Csak egy jogosultságuk van a felolvasásoknak szerintem, hogy az unalmas
téli estét mégis csak agyonütik.
Ilyen agyonütésre vállalkozom most, de megvallom, nem minden rafinéria
nélkül. El is mondhatom, ha parancsolják – mióta Bismarck nyomán az
őszinteség a legélesebb fegyvere lett a ravaszságnak.
Hát én bizony helyrajzi tanulmányokat tettem előbb, hogy
megválaszthassam tárgyamat, hallgatóimhoz a legillőbbet.
Kikérdeztem: szoktak-e a körben ferblizni?
– Nem igen.
No azért, mert ha ferbliznének, akkor egy pikáns történetet mesélnék. A
ferblistáknak heves vérük van. Azoknak még szerelem kell.
– Hát tarokkozni szoktak-e?
– Nagyon ritkán – felelték a forrásaim.
No azért, mert ha tarokkoznának, akkor valami országgyülési
koulissatörténetet komponálnék ki. Mert a politika a tarokkisták játéka,
azaz hova beszélek, a tarokkot akarom mondani, hogy a politikusok
játéka.
– De hát mit szoktak mégis leginkább játszani a körben?
– A dominót!
Hohó a dominót? No már most tudom, mihez tartsam magamat. A domino
csendes családos emberek kultusza. Most már megvan az utbaigazitó, mit
kell ott elbeszélnem.
Mert, ne is nevessenek kérem, nagy taktika kell ahhoz.
Egy husvét napján az történt meg Deák Ferenczczel, hogy nagy beszédet
tartott a belvárosi választóknak, a mely roppant hatást tett. Deák
Ferenczczel sokszor megtörtént az ilyesmi.
Egy felvidéki képviselőnek (miért ne nevezzem meg, hiszen négyszem közt
vagyunk, Urbanovszky Ernő volt) annyira megtetszett a beszéd, hogy
betanulta szóról-szóra, váltott hozzá egy vasuti menetjegyet,
hazautazott a saját választóihoz és elmondta azon melegében eleitől
végig, magyarul is, tótul is.
A beszéd nem csinált semmi hatást.
Urbanovszky csodálkozva nézett szét a közömbös hallgatóságon és
boszankodva dörmögte:
– No, én czudarul megjártam a Deák eszével.
Ha most itt átvehetném a meseiró szerepét és az igazság magvát bele
akarnám göngyölgetni a mesémbe, rá kellene fognom az öreg Deákra, hogy ő
meg egyszer tréfából az Urbanovszky beszédjét mondta el a belvárosi
választók előtt, és a mint látta a roppant hatást, csodálkozva dörmögte:
– Soha sem hittem volna, hogy ilyen okos ember ez az Urbanovszky!
Mindebből csak azt akarom levonni, hogy a Deák hangjával az Urbanovszky
beszéde is hatott.
És most már bevallottam kiszámitott ravaszságomat, miért nem olvasom én
magam ezt a kis történetet,[2] melyet a dominójáték alapján békés
családos emberek számára hoztam. Mert ugy vagyok én azzal, hogy ha
valamit irni kell, hát rendesen felülök a képzeletbeli lovamra, lustul
már a szegény pára, valami nagyon messzire soha sem visz, de azért haza
a szülőföldemre csak mégis elérek vele, ott aztán előkeresem valamelyik
ismerősömet és elhozom.
Most kikerestem a legritkábbat közülök, egy jó mostoha anyát. Annak a
történetét mondom el.
Egy jó mostoha anya, – fogják ellenvetni, – ugyan, ugyan, hisz az
lehetetlenség!
Már pedig én mégis tudok egy jó mostoha anyát.
Hiába rázzák a fejüket, hogy nem hiszik. Hiszik majd, ha elbeszélem.
II. MAGA A TÖRTÉNET.
Hát az történt kérem, hogy egy vidékünkbeli komposszeszornak, névszerint
Gáthy Lőrincznek, meghalt a szép fiatal felesége gyermekágyban.
A meghalt asszonyt elsiratták, eltemették, hanem a kis bimbó, szép
egészséges fiucska, megmaradt.
Gáthy Lőrincznek volt egy öregebb nő rokona, a ki a temetés után
fölvette karjára a kisdedet és a mi könyje megmaradt a temetésről, azt
sirta el a bölcső felett.
– Szegény kis árvácskám, mi lesz te belőled! Elpusztulsz, elveszel anyai
kéz nélkül.
(Nyilván oda akart jönni a néni gazdasszonykodni – mert ma már senki sem
diskurál ok nélkül még egy három napos gyerekkel sem.)
– Hát az lesz belőle, fölnevelem becsületesen – mondá az apa, s fölkapta
a csecsemőt és megcsókolta a gyenge piros képét – ne félj semmit fiam, a
mama elment, de visszajön még. Nem hagylak én anya nélkül.
– Csakhogy az nem édes anya lesz, Lőrincz öcsém.
– Én az édeset adom neki vissza.
– Eredj hát, kapard ki a földből, ha olyan hatalmas vagy. Ott fekszik az
már örökkön-örökké. Az, a kit te hozol, mostoha lesz, Lőrincz, ha arany
pántlikával fonja is a haját.
A temetés után elutazott Gáthy Pestre, magával vitte a kis fiut és ott
hagyta. Hideg, zárkozott jellemü ember volt, se ő nem mondta, se nem
kérdezték, kinél hagyta, mi lett vele. Az emberek vállat vontak:
– Od’adta valakihez gondviselésbe.
Két hét mulva jött vissza és rá három hétre elvette az uradalmi
joszágigazgató hugát, Zehernyey Borbálát. Az volt akkoriban a
legcsinosabb özvegyasszony nálunk.
Az emberek erre is vállat vontak:
– Lám, eltette a porontyot az utból… Mégis csak rossz ember ez a Gáthy.
Nem nagyon sokára és nem is elég sokára (Nincs itt valahol egy
kalendárium?) az uj asszony szintén egy fiucskával ajándékozta meg
Lőrincz urat.
Még fel sem kelt Gáthyné a gyerekágyból, mikor az ura megint elutazott
Pestre és megint elvitte a gyereket, ugy hogy vissza se hozta többé. Az
emberek nagy szemeket meresztettek:
– Hát ez mi? Gólya hozta tegnap, apja viszi holnap.
Rejtélyes sugás-bugás támadt. Találgatták, mit csinál a gyerekeivel?
Kinél hagyja ott Pesten és miért? Vagy tán nem is Pestre viszi a kis
ártatlanokat, hanem Buda-Keszire. (T. i. ott laknak a mennyország udvari
szállitói.)
És mig a Gáthyék háta mögött egész legendák kerekedének, addig otthon is
nagy sirás-rivás verte fel a kis barátságos kastély ódon szobáit. A
fiatal anya kétségbe volt esve, törvényt, elválást emlegetett, követelte
a gyermekét; majd fenyegette, majd rimánkodott az urának, térden kuszott
előtte és átkozta a feszület előtt:
– Add elő a gyermekemet, hova tetted?
De a különcz ember hajthatatlan maradt.
– A gyermek jó helyen van, – mondá – megkapod majd egyszer. Ne firtasd,
mert hasztalan, ne rimánkodj, mert se meg nem mondom, sem elő nem adom.
Fogadásom van rá, első feleségem holttesténél tettem. Nem fogom
megszegni.
Igy mult el öt év, azalatt ezerszer csordult ki az anyai sziv kínja.
Minden utat bejárt, minden módot megkisérelt, de egyik sem vezette
sikerhez, a „kegyetlen apa“ olyan hideg, érzéketlen maradt, mint a kő.
Gyakran járt fel Pestre „a gyerekeket megnézni“, de az asszonynak alig
mondott egyebet róluk, mint hogy egészségesek.
Az ötödik évben aztán igy szólt Lőrincz egy héttel Borbála napja előtt:
– No asszony, süss, főzz az idén a névnapodra, mert holnapután elmegyek
Pestre és haza hozom a gyermekeket.
Az anya egy örömsikoltással borult ura nyakába. Ez az egy szó elfujt
mindent. Öt esztendőnek keserű gyötrelmét.
Pedig az az öt év lett volna a legédesebb méz a gyermekkel.
Nekem magamnak is van egy kis fiam, én tudom, mi az, ha szeretjük, ha
megosztozunk játékaiban. Öt év éppen az a korszak az első gügyögéstől az
első veres mellényig. Ilyenkor van a legtöbb öröm a gyerekből. Ott lenni
az eszmélkedésnél, megfigyelni, hogy ismeri fel a tárgyakat, hogy köti
össze a fogalmakat s hogy indul meg az a csodálatos gép, az ész; először
csak az egyik rugó mozdul, aztán az egyik kerék, ha végül valamennyi
jár, az már akkor csak zakatolás.
Az első ismerőse fiamnak egy állat volt. Egy macska. Őt szólitotta meg
kedves selypitő hangján a legelőbb: „csicsa, csicsa“! Micsoda esemény
volt az a háznál! (A czicza is kávét kapott az nap.)
Mikor aztán mosdatták a teknőben a szivacscsal, mert az is olyan szőrmés
volt, mint a macska, a szivacsra is azt mondta „csicsa“. Az első kanál
levesben, melyet belekényszeritettek, egy laska uszott, mint a hogy a
szivacs uszott a teknőbeli vizben, a parányi laskát is megösmerte, hogy
az „csicsa“.
Éppen tél elején volt ez. Az égbeli dunyha megrepedt egy napon s a finom
pelyhek ott szálldogáltak az ürben, éppen mint a laskák. „Csicsa!
Csicsa!“ – kiáltozta a hópelyhekre.
Minden csicsa volt előtte, de mégis bizonyos rendszer szerint.
Jött azután az érettebb kor, mikor azok a kedves ötletek születnek, a
minőket mi öreg emberek nem birunk kigondolni.
– Hogy hivnak? Kérdeztem egy napon.
– Csicsa Pálmán – felelte váratlanul.
(Van ugyanis valami rokonhangzás a Tisza Kálmán és az ő neve közt, hát a
jobbik nevet vette magának a gazember.)
Egyszer a ruháját piszkolta be és igy szólt: „Mama más ruhát!“ Mikor
leesett és megütötte a fülét, megint parancsolón kiáltott fel: „Mama más
fület!“ (Ezt a mondását három hónapig kolportálták a rokonságban,
levelekben megirtuk, élőszóval eldicsekedtük – sőt ime még a
felolvasásomba is bejutott.)
Ha mosolyog, nevet az egész szoba, ragyogó verőfény süt be az ablakon.
Hátha még kaczag! Muzsika szól, cseng-bong a levegő, talán ezer czigány
is huzza. Apró bárányok ugrándoznak a mezőkön, madarak csicseregnek a
falombokon…
Ez az én kis fiam – de valamennyinek van ilyen édes története, szinekben
gazdagon váltakozó. Ha okos a gyerek, akkor az okossága a gyönyörüség,
ha nem okos, akkor az ostobasága a gyönyörüség.
És éppen ezt az első öt évet vette el Gáthy a feleségétől és magától.
Hanem iszen mindent feledtetett az az óra, mikor Borbála napkor
berobogott a cséza az udvarra s két piros, élettől pezsgő gyereket
hámozott ki Gáthy egy farkasbundából.
Az asszony szivdobogva, örömrepesve rohant ki eléjök és kitárta a
karjait.
Szemének egy lángvillanata gyorsan átfutott vizsgálódón a fiuk alakján,
arczvonásain.
– Mamám! kiáltá az egyik és a nyakába ugrott.
– Mamám! – kiáltá a másik és megölelte.
Melyiknek a csókja volt édesebb? Gáthyné megdöbbent. Nem tudta
eltalálni.
A férj Laczinak szólitotta az egyik fiut, a másikat Palinak. Arczban is
hasonlók voltak, termetben is. Egyik sem látszott fejlettebbnek. Hiszen
csak hónapok voltak köztük.
Az asszony félrehitta Gáthyt s mohón kérdé:
– Melyik az én fiam, mondd meg.
Gáthy elnevette magát kedélyesen.
– Hogy képzelsz te olyan bolondot. Hiszen éppen azért kellett a
gyerekeket homályban, idegenben nevelni, titokban keresztelni, hogy
egyformán szeresd mindakettőt, hogy meg ne tudd, melyik a te fiad
közülök.
– Ember, gondold meg, mit cselekszel!
– Meggondoltam. Légy türelemmel. Husz éves korukban, mikor anya nélkül
is megállnak, megmutatom a fiadat s átadom a bizonyitékokat.
Az asszonynak nem volt mit tennie, mint egyformán szeretni, gondozni a
fiukat, de az anyai érzés nem pihen sohasem, kutat, fürkész, követel és
fegyverkezik.
Nézte a gyerekeket ébren, alva, figyelte a természetüket, melyiknek a
szokásaiban találná meg jobban a rokonságot a magáéival, oda állitotta
hol az egyiket, hol a másikat a tükör elé, maga is oda állt és
összehasonlitásokat tett. Néha föl is csillant bennök egy-egy vonás, egy
tekintet, egy szó vagy egy mozdulat, annak mohón utána kapott: „Ez az
enyém“… Hanem hát az volt a baj, hogy egyszer a Lacziban találta meg,
máskor a Pali gyerekben.
Hát az anyai sziv, az a delejes érző hus, a melyről annyit zengtek a
poéták, nem sugta meg neki, melyik az ő fia?
Nem biz az! Csak a poéták csináltak abból vagy ezer esztendeig olyan
nagy bölcset. Lejárta az már magát!
A gyermekek ezalatt szépen nőttek és tanultak. Derék, kedves fiu volt
mind a kettő. Ők is tudták már, hogy egyiküknek mostoha anyja az édes
anyjuk, de mindenik azt gondolta, hogy a másiké.
Egészen jól megvoltak igy. Egyszer azonban beteg lett Gáthy, az asszony
föl akarta ezt használni, ha gyenge a test, gondolta, elgyengül tán a
lélek is. Macska hizelgéssel körülvette, a nyavalyájában a sok
rimánkodást vele megunatta.
– Mutasd meg a fiamat… légy jó, légy irgalmas, édes uram. Esküszöm az
élő istenre, a halott anyámra, hogy csak én fogom azt tudni, de a
mostoha fiam soha sem. Egyformán fogom én azokat szeretni.
– Jól van, asszony. Hiszem, ha megesküdtél.
(Éppen ebben a perczben lépett be a szobába Pali.)
– Ez a fiad – sugta.
Az anya oda szaladt hozzá, átkarolta, megcsókolta, fejét az ölébe vette,
selyem szőke haját gyöngéd szeretettel morzsolgatta, rendezgette.
Délben már a szebbik alma a Palié lett. Uzsonnára a kés beljebb szaladt
a kalácsba, mikor a Pali részét vágta.
Estefelé a kerti házban, a hol a fiuk labdával hajigálkoztak, egy
ablaktábla kitört, a fiuk azt mondták magától – de a mama rögtön
kitalálta, hogy az alkalmasint a Laczi dolga lesz, pedig a Palié volt.
És ez igy ment napról napra. Gáthy észrevette.
– Ej ej, asszony, asszony!
– Mit parancsolsz, Lőrincz?
– Nevetek rajtad, Borbála. Ilyenek vagytok mind. Csak egy rugót nyomtam
meg a szivedben s mindjárt kiszaladt belőle a mostoha anya. A próba nem
sikerült.
– Milyen próba?
– A gyerekekkel. Föltettem magamban, azt vallom tiednek, a melyik
legelőbb lép be az ajtón.
– Te szörnyeteg! kiáltá a nő vadul. – Megcsaltál.
– Meglehet. De hát te nem csaltál-e meg, hogy egyformán fogod őket
szeretni. Laczit hanyagolod azóta, Palinak tulságosan kedvezel. Gonosz
vagy.
Borbála tehetetlenül rogyott össze egy pamlagra. Meg volt semmisülve. És
azóta soha sem merte többé előhozni a férjének: melyik az ő édes fia.
Hasztalan is lenne az már.
Hanem iszen ott volt a biztató jövő – a huszadik esztendő. Akkor aztán
megtudja a bizonyosat.
S az az esztendő egyre közeledett. A hársak lehányták a leveleiket az
udvaron, a fiukat olyankor elvitték a városi iskolákba, és mikor a
hársfák nemcsak ujra neki lombosodtak, hanem a bokrétáikat is
kieresztették, akkor megint visszajöttek. Sok esztendeig ment az igy.
Hanem egyszer aztán olyan év jött, hogy hiába nyiltak a hársak az
udvaron, a gyerekek vissza nem jöttek. Az iskolapadokból odamentek, a
hol a rózsák nyiltak… piros vérrózsák zöld fűre festve.
A professzoruk egy nap belépett az iskolába ugy mint máskor, de
szokatlanul ünnepélyes arczczal, a pedellus azonban, a ki a könyveket
czipelte máskor a nagytiszteletü ur után, most egy nagy nyaláb puskát
hozott, roppant szuszogva a teher alatt.
– Fiuk, – szólt a nagytiszteletü ur a kathedrába lépve, – tegyétek le
azokat a könyveket. Ostobaság van azokban. Nehéz napokat élünk. Lássuk
csak, melyitek birná el a puskát.
Nehéz napokban könnyü a puska. Mindnyájan megbirták.
Elment az egész osztály, köztük a Gáthy fiuk is. A professzor vezette
őket.
A háboruban elesett az egyik. Csak László tért haza az ősi kuriába.
Nem volt akkor abban semmi különös, hogy valaki elesett. Föl sem vették.
Az volt a csodálatos, ha valaki el nem esett. Szinte restelte az illető
és mentegetőzött.
Megörültek otthon a hazatért hősnek. Csakhogy legalább ő megvan. Isten
adta, isten vette el a másikat. Az anya is megnyugodott lassan. Hátha
éppen ez az ő fia… De jaj, hátha nem az!
Gáthy most sem árult el semmit. Pedig a huszadik esztendő volt ez már.
Végre egy nap belépett a neje szobájába, ünnepélyes arczczal:
– Borbála – mondá – ma nevezetes nap van.
– Miféle nap? – kérdé az közömbösen. Éppen valami szőnyeget himzett.
– Ma van a második fiunk huszadik évfordulója.
Gáthyné szive megdobbant. Arcza lángba borult, majd elhalaványodék.
– Mit akarsz? – kérdé tompa, fojtott hangon, mintegy megmerevedve.
Gáthy egy csomag okmányt vett ki zsebéből.
– Igéretemet akarom beváltani. Jogod van hozzá. Ime, tudd meg végre,
melyik a fiad.
Az asszony felugrott, mint a villám, odarohant hozzá s tenyerét ajkára
tapasztá.
– Csitt! kiáltá. Egy szót se! Nem akarom… soha sem akarom megtudni.
Kezével mélabusan simitá végig a homlokát…
– Igy legalább enyém a fiunak a fele.
Gáthy elgondolkozott.
– Igazad van… talán igazad van Borbála. De most már mit csináljak
ezekkel az okmányokkal?
– Dobd a tűzbe, kérlek!
Éppen égett a kandallóban. Gáthy bedobta a papirokat, a lángok
összesziszszentek és fölfalták.
A fellobbanó tüz megaranyozta az anya arczát, mintha a glória ömlene el
rajta.
– Most már irás többé el nem árulja – szólt halkan, bágyadtan egy
sohajjal – most már csak te tudod a titkot.
… Azaz, hogy én is tudom – de ha az asszony nem akarja, hát isten neki,
én sem mondom el önöknek.
SZONTÁGH PÁLNÉ.
E kis elbeszéléshez az adatokat Mikulik József a „Magyar kisvárosi élet“
czímű könyvéből vettem.
Ő emliti ott meg a 131. lapon a szép Grünblath Erzsébet dolgát, a ki egy
napon valami rosszat álmodott (de meglehet az is, hogy valami jót
álmodott) és visszaküldte ifjabb Gothard János uramnak a jegygyűrűjét.
Képzelhetni, mekkora gyorsasággal szivárgott szét Rozsnyón ez az eset és
milyen port verhetett fel! Hogy ne! Mikor még most, kétszázötven év
mulva is a nagy események közé írta be egy tudós ember.
Mert hát olyan persona-e ifjú Gothard János, a kivel paczkázni lehessen?
A gazdag idősb Gothard János főbiró uram fia nem akárki. Nagy mágnás
Rozsnyó városában. Igaz, hogy a lányt sem a szeméten találták. A
Grünblathok is erős nemzetség, sok ízben viseltek már főbirói
tisztségeket, sőt ha az öreg Grünblath élne, kérdés, kinek a kezében
lenne ma a főbirói pálcza. De mindegy. Ha olyan ember volna is ifjú
Gothard János, a kivel ki lehet kötni, olyan jószág-e a karikagyűrű, a
mivel bolondozni lehet?
Nagy volt a megbotránkozás; a főpiaczon, a csetneki és a jólészi-utczán
valóságos csoportokba verődtek össze a népek megbeszélni: mi lesz ebből
vajjon? No ezt nem engedik el szárazon a Gothardok!
Babonás öreg asszonyok e hírhez titokzatos arczczal hozzákapcsolták azt
a másikat, mely hasonlókép hirtelen terjedt el a városban, hogy a
toronyóra ma reggel megállott, éppen abban az órában és perczben, mikor
a mátkagyűrűt lehúzta az ujjáról Grünblath Erzsébet. Az isten ujja
állitotta meg a mutatóját. És az addig meg sem indul, míg az igazságnak
eleget nem tesznek a Grünblath-Gothard ügyben.
Pedig erre az órára épp oly büszkék voltak a rozsnyóiak, mint hölgyeik
jó hirére. Most egyszerre oda van mindakettő. Lehettek is büszkék kivált
ez óraműre, mert egyetlen vala az akkoriban a világon, úgy hogy a hires
Albertus Turibius egyenesen azért jött a mult esztendőben Helvétiából
Rozsnyóra, hogy a szerkezetét tanulmányozza.
A városi magistratus meg sem engedte volna neki, ha Késműves Imre
senator uram fel nem szólal:
– Ne vegyük süketségre a kérését, hiszen úgy sem fér az a fejébe.
A minthogy nem is fért; nézegette egy álló hétig a belső részeit, a
hatalmas kalapácsokat és hengereket, a száz mindenféle srófot és mozgó
kerekecskét, szombaton is annyit tudott, a mennyivel hétfőn kezdte.
Csak egy ember tudta volna a rozsnyói óra szerkezetét megmagyarázni, az
öreg Szontágh Márton, a ki csinálta, de az néma volt. (Későbbi krónikák
mesélik, hogy a városi magistratus vágatta volna ki nyelvét, nehogy
árulója lehessen az önalkotta gépezetnek, de én ezt föl nem teszem ő
kegyelmeikről.)
Nem árulta volna ő azt el azért sem, mert hiszen éppen azért volt
világra szóló az óra, mert csak _egy_ volt. Az egykoru országos
okmányokban sok helyütt fordul elő, hogy olyan esetekben, a hol bizonyos
kisebb idő-részletek is fontossággal birnak, a _rozsnyói óra szerint
vétessék az idő_.
A zsebórák már ekkor (1631 esztendőket jegyeztek) meglehetősen kezdtek
terjedni a nagyobb nemes uraknál s ha valaki valamely vidékről Rozsnyóra
utazott, egy egész tarisznya órát biztak rá, hogy vigye el és igazitsa
hozzá a rozsnyóihoz.
Nevezetességét jócskán emelte az is, hogy minden délben és éjfélkor,
kétfelé nyilt a külső lapja és egy kakas jött ki belőle, a mikoron is a
kalapácsok, rugók és billentyűk odabent elkezdtek eszeveszetten ütni és
berregni, együttvéve a kukorékoláshoz hasonlatos hangzavart adva, mintha
csak azt kiáltaná szerte a csöndes házfödelek fölött a Pozsáló hegy
alján elterülő zúzdák, kohók és hámorok zakatolásába: „Lutheránusok
vigyázzatok“!
Most aztán egyszerre elnémult az idők hatalmas mérője, mintha mondaná:
„Nem megyek tovább egy tapodtat sem, miattam viradhat, esteledhet, én
itt maradok egy álló helyben, isten engem úgy segéljen. És a kakast sem
eresztem ki többé, hanem bezárom előletek örökre.“
Hát érdemes ezt egy fehér személy végett elszenvedni? Mert bizonyos az,
rozsnyóiak, hogy az óramegállás összefüggésben van annak a gonosz
leánynak az oktalan szeszélyével. Hiszen éppen úgy megállhatott volna
tegnap, vagy a leány is visszaküldhette volna a gyűrűt holnap. Mért
kellett ennek egyszerre történnie? Azért, mert van egy titokzatos
hatalom fölöttünk, mely néha kifejezi valamivel a haragját.