Hát hisz az a sunda lepke: a «férfihűség» is szép lesz egyszerre, a mint
a nap keresztül süt rajta. Neki is van talán ilyen napja?
Ellinor pedig az ünnepségek után is ott maradt Armignolban. Nem is
látogatott el a barátja Degoud Raoul lakóházához, csak a mairei
hivatalban találkozott vele. Fernande nyugodtan lehetett miatta: még
most nem ő végette jött ide Ellinor.
A következő vasárnapon ismét elment Marciole a leányával a templomba s
úgy ejté a dolgot, hogy a szintén odakerült Ellinor gróf ezúttal nem
Aïra, hanem az ő oldala mellé ülhetett.
Ez alkalommal csendes mise volt, keveset beszélhettek egymással. De
abban a kevés szóban sok volt.
Ezen találkozó óta Aïra kedélye egészen megváltozott. Ritkán látogatott
fel Filibert grófhoz s olyankor nem birta előtte eltitkolni
felindulását. Letérdelt eléje és a kezeit nedvesíté csókjaival. Aztán
sírva fakadt. Ha kérdezte a gróf, mi baja? elfutott.
Filibert gróf aztán gyóntatóba fogta Marciolet, mikor az behozta az
ételét.
– Asszony! Azzal a leánynyal valami történt. Máskor egyre bohóskodott
előttem, most pedig szünetszüntelen sír. Mi bántja?
– Magam is beszélni akartam már előtted jó uram. Hát tudod, a leány
nagyon hamar fejlődött. Az anyjára ütött: én is igen korán kinőttem a
gyermekczipőkből. Tizennégy esztendős koromban már hajadon voltam.
– Hát mi ezen a sirni való?
– Hát ezzel a korral együtt jár a szívdobogás.
– Az Aïra szive dobog? Hát miért dobog?
– Hát azt úgy híják közönséges nyelven, hogy szerelmes.
– Szerelmes? Az Aïra? Hát látott az már magához hasonló «hímet»?
– Van jegyese, a ki tőlem megkérte a kezét.
– Megkérte? Komolyan?
– Egész ünnepélyesen.
– S ki az a majom?
– Az nem más, mint De-Quimper Ellinor gróf.
Filibert gróf a két térdére csapott a tenyereivel s elkezdett őrült
módra kaczagni.
– Hahaha! Ellinor gróf! Az Aïra leányt! Hahaha. Rég nem kaczagtam ilyen
jó izüt! Hisz ez húshagyókeddi derendóczia! Ez túltesz a matrózok
farsangi maskarádéján.
Marciole komolyan ismétlé, hogy ez bevégzett tény. Az eljegyzés már ki
is van függesztve a maire tábláján!
Erre aztán egyszerre haragos indulatba csapott át az öreg.
– Akkor ez az ember megtudta, hogy Aïra az én törvényes szülöttem, s
azért akarja nőül venni, hogy így örökölje a Trimeric grófságot. Te
elmondtad ezt neki?
– Bizony nem mondtam el, uram.
– Vagy ő neki, vagy valakinek másnak, a kitől meghallhatta.
– Se ő neki, se a kerek világon senkinek nem mondtam el ezt soha.
– Hozd ide a feszületet: esküdjél meg rá.
Marciole odavitte az elefántcsontból faragott feszületet a grófhoz, s
arra esküdött meg, hogy nem szólt a titokról senkinek.
– Jól van. Hát már most mondd meg nekem, hol találhatott De Quimper
Ellinor alkalmat arra, hogy Aïra kezét megkérje?
– A templomban.
– A templomban? Meg vagy te bolondulva? Hát hol van a templomban olyan
hely, a hol valaki leánykérésre vetemedhetik?
– A Szent Eustache templomban a családi pad egészen alkalmas erre.
– A családi pad a Szent Eustache templomban! üvölte fel a gróf, mind a
két kezével a tarka üstökét borzolva égfelé. Hisz akkor te hamisan
esküdtél most itt a feszületre! Mert a mikor beültél a Trimeric család
templomi padjába, azzal annyit tettél, mintha trombitaszó mellett
hirdetted volna ki, hogy feleségem vagy s Aïra az én leányom!
– A perpignani préfet vezetett bennünket abba a padba, s mire
meggondoltam a dolgot, már akkor ott ültünk. A helyünket elhagyni még
rosszabb lett volna.
– A préfet tette! Oh, hogy ezeknek a bureaukratáknak sincs a
hivatalszobán kivül eszük! A mi a rubrikán kivül van, azt már nem értik.
Azt megtartja, hogy a házasságlevelemet megőrzi híven; hanem az
asszonyomat beülteti a templomi családi padba! Hisz ez megőrülni való
veszedelem.
– De hát, édes uram, engedj nekem is egy szívtől szakadt szót ejtenem
valahára előtted. Ugy-e, hogy hűséges szolgálód voltam tizenöt
esztendeig. Beértem a cselédfőkötővel, nem áhítottam a grófnéi gyöngyös
sapakot. Nem láttad a szememet soha kisírva; nem hallottad egy
sóhajtásomat. Most sem magamért szólok. De itt van már egy felnőtt
leányod. A ki még mindig csak az anyja nevét viseli. Ez rosszabb, mintha
rab volna, szomorúbb, mintha apácza volna. Ez minden társaságból ki van
zárva. Nem én értem, hanem ő érte kellene megtenned, hogy házasságunkat
tudasd a világgal.
– Hát fejjel akarsz a kútba ugrani? ostoba asszonyi állat! Hiszen ha én
azt közhirré teszem, hogy nekem van törvényes feleségem és leányom,
akkor engem megölnek! És téged is megölnek, meg a leányodat is. Éjszaka
ránk törnek a czinkosok s mind a hármunkat lemészárolnak! Dinamitbombát
dobnak a pinczébe s levegőbe vettetik az egész kastélyt. Elment neked az
eszed?
– Hát édes jó uram, ha te annyira félsz a gyilkosoktól, arról te nem
tehetsz; de hát én is félek valamitől, s arról meg én nem tehetek.
– Mitől félsz te?
– Attól, hogy Aïra megöli magát.
– Aïra?
– Igen. Az én leányom. Őrülten szerelmes abba az emberbe.
– Verd ki a fejéből. Az nagy bolondság. El fogom küldeni kolostorba.
Majd ha tizennyolcz esztendős lesz, kijöhet.
Marciole eddig folyvást térden állva beszélt Filiberttel, a hogy az
eskühöz letérdelt; most aztán felállt, s igazi hydropathai hidegvérrel
kezdett el gyógykezelni.
– Édes uram; ha kegyelmed az atyai jogát nyilvánvalóvá teszi: akkor az
ön szava dönt abban a kérdésben, hogy a leánya férhez menjen-e a
kérőjéhez, vagy sem? Ha azt nem teszi, akkor Aïra csupán az én leányom s
egyedül én, az anyja intézkedem a sorsa fölött.
– Te félkegyelmű némber! Gondold meg, hogy az a sátán csak azért akarja
a kezébe kapni a leányodat, hogy elpusztítsa, halálra kinozza.
– Akkor ne felejtse el, hogy az alpesi anyák még a sátánt is megölik, ha
a leányukkal rosszul bánik.
Filibert gróf úgy érezte magát, mint mikor Marciole tetőtől-talpig
bepólyázta vizes lepedőbe és pokróczba: mozdulatlanná volt téve.
– Tehát egybe fognak kelni az armignoli maire előtt! nyögé siránk
hangon. Az én leányomat a zsidó maire fogja összekötni a párjával!
– De abban egyeztünk meg, hogy a polgári házasságot követni fogja az
egyházi sakramentum is. Párisban fognak megesküdni a Saint Germaine
L’Auxerrói egyházban.
– Oh te fecsegő papagáj! Mit beszélsz már megint? Hát azt gondolod, hogy
a Saint Germaini apát úr beéri azzal, hogy az eléje kerülő pár megmondja
neki, hogy kettőjük közül melyik a férfi, melyik a leány? Hisz az elébb
a keresztelő leveleiket akarja látni! Hát megmutathatod te az apát úrnak
az Aïra keresztelő levelét? Hát el akarod vágatni a torkomat. Eredj
előlem! ostoba lúd! Küldd fel nekem az udvarról a lánczos ebet. Ezentúl
itt lesz az én szobámban a helye. Nem bízom már senkiben, csak a
kutyában.