Ez a meglepő felfedezés romboló hatást gyakorolt Filibert gróf
kedélyére. Azt hitte, hogy őt megcsalták és meglopták. Ez a két ember, a
kiket legtöbb bizalmára méltatott, alattomban protestáns volt és zsidó.
S hogy el tudták azt titkolni!
A leánynak valóságos Madonna-arcza volt. Hogy mer egy hugonotta leány
Madonna-arczot viselni? Hát még ez a Degoud! ő rendezi a választási
gyülekezeteket templomi zászlók, papok, barátok segédkezése mellett;
tart fanatikus szónoklatokat, mint egy liguriánus, s a mellett a
zsebében hordja a tefillim-szíjat: azzal imádkozik. Filibert gróf nem
akarta bevenni, hogy képviselőválasztásnál ez mind megengedett műfogás:
olyankor lehet az ember tiszteletbeli ultramontán, a másik ember meg
tiszteletbeli zsidó «ad hoc», a hogy jön.
Nem soká áll a világ!
A Fernandenak tett adományt ugyan azért jogerőre emelte. Fájt ugyan a
lelkének, hogy az armignoli házat majd a hitetlen ivadék fogja
benépesíteni; de egy nemes ember, a mit egyszer odaajándékozott, azt
vissza nem veszi. Átiratta rá a házat. Csak épen a Trimeric-czímert
vétette le a kapuja fölül.
Hanem többet nem beszélt Fernandedal.
Bizalmának elvesztését azzal tünteté ki, hogy többé nem borotváltatta
meg az arczát s nem festette tovább a haját és körszakállát. Annálfogva
a haj és szakáll a mint tovább nőtt, tőben fehér volt, azontúl meg
lilaszínbe kezdett fakulni. Nem lehetett ránézni nevetés nélkül.
A mint Fernande férjhez ment, Filibert gróf kedélye még inkább elborult.
Bizalmatlansága egész embergyülöletté mérgedt, a miből üldözési mánia
fejlődött ki. Minden emberben gyilkost látott. A ki belépett hozzá, az
ajtóban meg kellett állnia, úgy beszélt vele: revolverrel a kezében.
Minden zsebében volt egy bulldogpisztoly. Jaques Pluharnak is
fölmondott. Ezt már helyes ösztöne vádolta be, hogy ő itt a gonosz
cselszövénynek a mestere. Ételt csak Marciole kezéből fogadott el, de
annak is elébb meg kellett izlelni, hogy nincs-e benne méreg? S ebben a
bolondságban volt is helyes logika. Marciole egyszerre Trimeric grófnévá
lesz, a mint Filibert gróf után becsapják a kripta-ajtót.
Egyetlen világosságot derengetett búskomor kedélyében még a kis leány
megjelenése.
Aïra, mióta a nevelőnőjét férjhez vitték, nem volt többé a penzumokkal
elfoglalva, többet időzhetett Filibert gróf szobájában. Ennek a bohó
fecsegése, naiv gyermekpajzánsága tartá fenn az öreg emberben az
életkedvet. Vele nem beszélt Filibert gorombán, oda ültette a térdére s
meséltetett magának regéket a Contes Bleuesből. Turkált a kezével a
leány sürű hajában. Odadörzsölte a borostás arczát annak az arczához.
Elhozatta vele a kézi tükröt s odaszorítva annak a fejét a magáéhoz, a
tükörbe nézette: «No lásd: épen olyan szép vagy, mint a keresztapád.»
(Ez volt a leány előtt a minősége.)
Akkor aztán nagyot nevetett, mikor a leány ezért megharagudott s
durczásan tiltakozott.
– Oh bizony én nem vagyok csunya! Nekem mondta azt már valaki, hogy szép
vagyok.
– Nagyon meg lehetett az éhezve.
Az aztán nagyon tetszett az öreg úrnak, hogy a kis leányt
megboszantotta. Még jobban, hogy kiengesztelhette. «Nekem szép vagy.»
– Nono! Aztán majd csak te is férjhez menj egyszer.
– Megyek is, csak vigyenek.
– Majd eljön értted valami zuáv. Onnan Algirból. A Beni-Nátesz törzsből.
Azok is franczia honpolgárok már. Még egy mohamedán hiányzik a
familiából!
Szegény Filibert gróf! Hiszen ha még egy mohamedán lett volna, ha egy
thúg lett volna, ha egy sátánimádó shamán lett volna: az még mind
tisztességes vő lett volna neki!
Ki volt hát az, a ki Aïrának azt mondta: «Te szép vagy»?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Elkövetkezett a nagy ünnepség, a melyen a püspöki vicariust armignoli
székhelyébe beiktassák.
A hivatalos fogadásnál a sous-maire szerepelt.
A maire ez ünnepélyek alatt betegnek jelentette be magát.
A kik be voltak avatva, tudták a betegségnek az okát. A tisztelt
polgártársnak a «cultus disparitas» lehetetlenné tette, hogy egy
szigorúan egyházi jellegű szertartásnál tényleges közreműködő lehessen.
De az igazi okát még sem tudta senki.
Ez ünnepélyre maga a választókerület képviselője is lejött.
Mikor De-Quimper Ellinor gróf örvendetes megérkezésének igéretét
falragaszokban közhirré tette Degoud úr: Fernande asszony zárt ajtók
mögött így szólt a férjéhez:
– Uram! Én most arra kérem önt, hogy De-Quimper Ellinor grófot semmi
szín alatt a mi házunkhoz meg ne híja. Mert én abban az órában, a
melyben De-Quimper Ellinor gróf ennek a háznak a küszöbén belép:
elhagyom ezt a házat és soha vissza nem térek ide többet.
– Jól van. Betegnek fogom magamat jelenteni.
Degoud úr nem kérdezősködött Fernandetól e nehéz elhatározás okai felől.
Tudta ő azokat jól. Ellinornak minden titkába be volt avatva.
Egy olyan főpapi beiktatás egy római katholikus templomban megragadó
szertartás. A papok, szerzetes rendek, apáczák és zarándokok
felvonulása, a felavató egyházfejedelem megjelenése, ki aranyos
mennyezet alatt jő, melynek rúdjait a város előkelői tartják; a zárt
chorusban felzendülő ének, angyalokat utánzó melodiájával; a symbolikus
átöltöztetése a felavatottnak, elébb az ártatlanság fehér jelmezébe,
azután a főpapi méltóság pompájába; a mélységes csendben felhangzó
antifonák szózatai; az inclangorium felcsendülése, melyre minden térd
meghajol, s aztán az orgona lelkesítő hymnusa, a kétszáz novitius
felhangzó zsolozsmája, koronkint az a névtelen együttes felsohajtása
ezernyi ájtatos kebelnek, a szélzúgáshoz hasonlatos moraja a lenyomott
hangoknak: «Sed libera nos a malo!» minden fogékony kebelre mély
benyomást gyakorol. A művészet a leghívebb szolgája az istenségnek, s a
művészet minden géniusza veszi szárnyaira az eszmét.
E hosszú, minden pompában változatos cerimonia alatt minden hivő ott
marad elejétől végeig azon a helyen, melyet elfoglalt.
A Szent Eustach templom patronusai Szent Lajos király idejétől fogva
mindig a Trimeric grófok voltak. Pompás faragványú ülőhelyük, egy egész
pad, ott támaszkodik a falnak, átellenben a papi karszékekkel; előtte az
örökké égő lámpa, jobbról az oltár.
A beiktatási szertartás alatt Marciole és Aïra ebben a padban foglaltak
helyet.
Maga a perpignani préfet, monsieur Rochepilon vezette őket oda. Annak
tudnia kell, hogy kit minő hely illet meg?
Azonban még egy harmadik részvevő is akadt e kiváltságos hely számára.
Ellinor gróf.
Hát anyai ágon ő is a Trimeric család ivadéka.
S úgy hozta a véletlen, (talán nem is a véletlen?) hogy Ellinor a pad
tulsó oldalán lépve be, épen Aïra mellé került. A leány már akkor
feltünés nélkül nem cserélhetett helyet az anyjával.
Ha lehetett volna, sem tette volna. Meg volt igézve. Itt volt a
közelében az a mesebeli tündérherczeg, a kiről annyit álmodott. Érezte a
mámorító parfume-illatát. Hallotta forró suttogását.
– Én vagyok De-Quimper Ellinor.
Tudta azt Aïra jól.
– Én nem tudom, mi a nevem, rebegé a leány.
– Én tudom. Isten előtt rokonok vagyunk.
– Ön ez ünnepélyre jött le hozzánk?
– Én nem ez ünnepélyért jöttem, hanem hogy te veled találkozhassam.
– Boldogságos szent szűz!
Ott áll szemben, nagy bronzrámában, a Miasszonyunk képe.
– Hidd el nekem, a mit mondok. Az egész képviselőválasztási küzdelemnek
az volt a czélja, hogy hozzád közelíthessek. Maga ez a mostani ünnepély
csak annak az alkalomnak a megteremtéseért lett létrehozva, mely engem a
te oldaladra juttat.
– Hallgasson ön! hallgasson! A szentek mind mi ránk néznek.
– Hallják is meg, a mit mondok.
– Templomban vagyunk, uram.
– A hol csak igazat szabad mondani.
– De hát mért szól így hozzám?
– Azért, mert bámullak.
– Hiszen én rút vagyok.
– Az nem igaz. Az én szememben szép vagy. Akarsz-e az enyém lenni?
Feleségem?
– Ne játszszék ön a szentségekkel.
– Esküerővel bírnak a szavaim.
Marciole mind ebből a suttogásból nem értett semmit. A jó lélek úgy el
volt merülve a fényes szertartás bámulásába, hogy a mi a közvetlen
közelében történik, az nem létezett ránézve. Aztán a diaconusok is olyan
szépen énekeltek.
Csak midőn a fényes szertartásnak vége volt, s anya és leánya
gyülekezetoszlás után ismét a hintójukba ültek, mondá el a leány az
anyjának, hogy Ellinor az ő kezét megkérte.
Marciole nagyon okosan viselte magát. Rémséges nagyot kaczagott ezen a
tréfán.
– Jaj de nagy kópék ezek a párisi szélszaporítók! Hiszen minden leánynak
azt mondja az, hogy feleségül veszi, a ki mellé csak leül. No,
holnapután vasárnap lesz; ő is eljön bizonyosan megint a templomba. Majd
akkor úgy ejtem, hogy én kerüljek az úrfi mellé. Meglátod, hogy akkor
engem fog feleségül megkérni.
Ezzel a zuhanynyal úgy a hogy el lett oltva a tűzi veszedelem. De valami
mégis maradt meg belőle Aïrának az emlékében.