Humbug az egész Kráóról költött fiziologiai mese!
A Kráót nem fogták a birmáni szikomór-erdőkben a Laósz vad emberek
vidékén ázsiai utazók; az nem volt mustra-példánya egy ismeretlen
emberfajnak, mely a darwini kapcsot képezné a homo bipes és homo
quadrimanus között; nem is volt elátkozott záloga valami emberek és
majmok közötti megtévedt viszonynak: őseit nem számította se csimpánzok,
se utáncsok, se gorillák előkelő nemzetségéből, mert az valóságos leánya
(még pedig törvényes összeköttetésből származott leánya) volt az ős
Trimerik grófi család utolsó férfisarjának, Filibertnek, a ki egyenes
leszármazású elődei közé számítá a világhírű felfedező tengerészt
Kerguelent.
Igazi keresztneve volt a Kráónak «Aïra–Renée–Charlotte».
Szokatlan alkotású arczát is egyenesen a familiától örökölte. Az a
benyomott orr, az előre álló fogsorok, miket nem bir eltakarni a széles
száj, a lapos homlok, a ránczbafutó arczvonalak és a hegyes fülek,
megannyi ivadékról ivadékra szálló jellegei az ősi Trimerik családnak.
De különösen a szőrrel gazdagon ellátott arcz, mely a férfiaknál épen
csak a szemeknek engedett nyílást. A legtöbbnek még az orrán is volt
egynehány serteszál.
Ez nem volt baj. A renaissance, a directorium, az empire, meg a
restauratio alatt folyvást fentartotta magát a borotvált arczok divatja,
s e szerint szőrt nem viselt senki az arczán; hanem a negyvennyolczadiki
forradalom után általánossá lett a szakállviseléssel való tüntetés a
férfiasság mellett s ekkor aztán Filibert grófnak sem lehetett
eltitkolni a keresztes hadakban részt vett őseihez való hasonlatosságát.
A család hölgytagjainak is jutott ebből a túlságos bőkezűséggel osztott
ajándékából a természetnek. Fiatal korukban csak mint gyenge pihe jelent
az meg az arczon, vagy mint egy kis simulékony bajuszocska a felső
ajkon: némelyiknek az egész osztályrésze ki lett adva egy kunkora
tincsben, mely vagy az állon, vagy az arcz egyik oldalán ékeskedett; de
azt ők nem igyekeztek kiirtani, sőt családi eredetük hitelesítő czímere
gyanánt viselték büszkeséggel.
Filibert gróf huszonnégy esztendős volt, a mikor az atyja meghalt. Addig
a tengerészpályát futotta, dicső őse példáját követve, ki egy országos
területű szigetnek adta nevét, a melyen ugyan nem terem se egy szál fa,
se egy négylábú állat; de annálinkább tele van fókákkal és halpusztító
madarakkal.
Az apa halálával Filibert leszállt a tengerről, s megkisérlé a
vitorlázást a nagy világ oczeánján, a hol nagyhamar tapasztalá, hogy még
gonoszabb viharok dúlnak, mint a tengeren.
Egyszer aztán ő is kikötőbe jutott. A házasság kikötőjébe.
Ő is fedezett fel egy új szigetet marquise Delmont Camilla személyében.
Ez a sziget is épen olyan szép volt – a távolból. Hanem a mint a
felfedező birtokába vette, akkor tapasztalá, hogy nem lakik abban semmi
élet. Fókák, penguinok elúsznak, elrepülnek a birtokosuk elől. A
marquisnő nem szerette a férjét.
Még ez nem lett volna a legnagyobb baj. De egy rút napon arra jött rá
Filibert, hogy a felesége mást szeret.
S mikor e miatt szemrehányást tett az asszonyának, az egész hideg vérrel
azt felelé neki:
– Hát hiszen önt csak nem szerethetem ezzel a majompofával!
Filibert a tükör felé fordult, belenézett, – s aztán igazat adott a
feleségének.
Törvény elé vitte a baját, s aztán elválasztották őket – «a thoro et
mensa». Még akkor a franczia törvények szerint teljes elválásnak nem
volt helye. A Code Napoleon még az egyházi sakramentumnál is erősebben
fogja a házasságot. Az még a megsemmisítő «impedimentumokat» sem veszi
figyelembe. A kik a maire előtt aláírták a protokollumot, azokat csak
ásó-kapa választja el egymástól.
(Nehogy azzal kecsegtesse magát valami laikus ember, hogy a polgári
házasság szerint majd minden esztendőben újra házasodhatik! Nem, onnan
nincs kijárás!)
Filibert aztán visszament a tengerre. Vett magának egy derék gőzöst, a
melynek maga volt az első kapitánya.
A jószágigazgatójának kiadta utasításba, hogy az uradalma jövedelmének
felét küldje el a marquisnőnek, a másik felét helyezze el
állampapirokba. Maga nem vett abból semmit igénybe.
Kereskedéshez látott. Közvetítette az árúforgalmat az ó és új világ
között. Gőzösének a jövedelméből még fölösleget is takarított meg. Többé
nem vásárolt abból az árúczikkből, a mi a világon a legdrágább: az
asszonyi mosolyból. (A mi külömben akkor legdrágább, a mikor ingyen
adják.)
«Ezzel a majompofával!»
Soha sem hagyta el a hajóját.
Ha a délfranczia partokhoz ért, a beári fokot körülhajókázva, csak
messziről nézte, a kapitány emelvényéről a szép pyrenéi hegyeket, melyek
mögött pompás armingoli kastélya állt. Soha sem szállt ki, hogy csak
egyszer is meglátogassa.
Ha épen nagyon elővette a száraz föld utáni vágy, ellátogatott a
hajójával a Kerguelen földre, s ott kivette a dézsmáját a tengeri
oroszlánokból és jégmadarakból. Járhatott a saját uradalmában
naphosszant, a nélkül, hogy emberi arczczal találkozzék. A vadállatok
nem is futottak el előle. Bizonyosan azt hitték, hogy az ő familiájukhoz
tartozik. Egy olyan derék kinőtt tengeri oroszlánnak a pofája olyan igen
hasonlít Filibert gróf ábrázatjához.
Valami húsz esztendő telhetett el így. Egy visszatérés alkalmával a
havtei öbölbe, hivatalos levelet hoztak Filibertnek a hajójára, a
perpignani préfettől, melyben hivatalosan tudatták vele, hogy marquise
Delmont Camilla meghalt.
– Marquise Delmont Camilla? Hát mi az ördög bajom van én nekem egy
Delmont Camilla nevű markinővel?
Sehogy sem tudott rá visszaemlékezni.
Minthogy azonban a préfet levelében felszólítás is volt hozzá, hogy már
most rendelkezzék felőle, hogy a birtoka jövedelmének az a része, mely
eddig a marquisnőnek lett kiszolgáltatva, ezentúl hova fordíttassék:
mégis csak rá kellett szánnia magát, hogy holmi avult iratokat
előhuzogasson a hajós ládájából. Azok között csakugyan talált egy
hivatalos kimutatást a tiszttartójától a marquisnőnek, mint elvált
feleségének megküldött apanageról.
– Aha! Hisz ez a feleségem volt! No hát Isten nyugtassa meg!
S azzal félárboczra bocsáttatá le a hajószászlót, tengerész szokás
szerint, a gyásztisztesség jeléül.
Aztán válaszolt valamit a perpignani préfetnek, hogy csak fordítsák az
esedékes összegeket is oda, a hova a többit. A meghalt marquisnő
gyásztiszteletére pedig ágyúzzanak annyit, a mennyi őt rangjánál fogva
megilleti. Egyéb fajtájára a végtisztesség tételnek ő bizony már nem
emlékezett.
A mint az új árúterheket felszedte a hajójára, megint visszafordult a
nagy oceáni útra.
Azonban nem sokára tapasztalá, hogy nem csak az ilyen mellékes dolgokat
felejti el, mint egy elvált feleség, hanem a leglényegesebbeket is. Nem
jutnak eszébe a kikötők nevei, a miket útközben érintenie kell, nem
találja meg a matrózainak a nevét, sőt a másodkapitányának, a
kormányosának is olyan neveket ad, a mikért azok bámulva néznek a
szemébe, nem tud külömbséget tenni az árboczfák és vitorlarudak között,
mikor parancsot oszt.
– Mi történik én velem? kérdezé egy alkalommal a hajó orvosától.
– Ön bizony, kapitány úr, egy kis agylágyulás felé vitorlázik.
– A mennykőbe. Azt nem szeretném megérni.
– Hát még most kikerülheti gyökeresen megváltoztatott életmóddal.
– Mit gondol ön?
– Azt, hogy önnek búcsút kell venni a tengertől, meg a pálinkától.
Valahol az Alpes maritimes egyik vízgyógyintézetében a szép havasok
között még helyrehozhatja ön az életszervezetét.
Filibert gróf megfogadta az orvosi tanácsot s búcsút vett a tengertől
is, meg a rumos palaczktól is.
Talált a délfranczia havasok között egy kedves zúgot, a hol az emberek
nem isznak egyebet, mint vizet.
Ott egy parasztorvos radikális kura alá vette. Mezitláb járatta és
fedetlen fővel, akár szél volt, akár zápor, vizes pokrócz közé
csavartatta, zuhanyoltatta, aztán kergette sziklákat mászni s itatta
vele a vizet pint számra. Utoljára valóságos vízrészeggé lett minősítve.
Filibert gróf kápolnát építtetett a kis fürdőhely számára tökéletes
felgyógyulásának az emlékére.
Azt mondta mindenkinek, hogy egész új embernek érzi magát.
Mielőtt azonban a fürdő vezére elbocsátotta volna, a lelkére kötötte,
hogy ezt a megszokott kurát ugyan abba ne hagyja ám soha egy napra se,
mert a mint ellenkező életmódba téved, a recidiva annál gyorsabban fog
bekövetkezni. A bort, pálinkát tekintse méregnek. És a mi fődolog:
akármi baja történik, doktort ne bocsásson közel a testéhez, mert az
mind a halál liferánsa. Csak vizes pokróczot, hideg zuhanyt, akármi baja
támad. Vigyen magával valakit innen a faluból, a ki már érti a
gyógykezelést.
Volt is ilyen valakije Filibert grófnak: egy parasztleány.
Marciolenak hítták.
Fekete szemű, fekete hajú, fekete bőrű picard leány.
Jószívű, szolgálatkész teremtés. A ki egészen rendes dolognak találta,
hogy egy férfit naponkint tetőtől-talpig vizes lepedőbe burkoljon,
kibontson, a vizes kádba beletaszítson, azt onnan megint kihúzza, végig
dörzsölje s e mellett maga is a lehető legkurtábban legyen feltürkőzve.
Megszokták azt ezen a vidéken.
Hanem a mellett egészen szigorú volt az erkölcseiben.
Az ápolgatott patiensnek semmi reciprocitás nem volt megengedve.
Pedig az ilyen vízkura nagy élesztő erővel bír.
Aztán meg az agylágyulás felé közeledő férfiaknak az a sajátságuk, hogy
a vágyaik elkezdenek az érzékeiken uralkodni. Az öreg úr kérkedve
beszéli, hogy milyen láng lobog még az ereiben! s felvillanyozódik, ha
egy szoknya suhogását hallja! Másodszor érzi magát fiatalnak. Ne áltassa
magát! Az agylágyulásnak a szimptomája az. A «fin du demi-siècle».
Filibert szervezetét is meglepte az az őszi másodvirágzás.
Mikor már közeledtek a napok, melyeken a fürdőt elhagyandó volt, azt
monda Marciolenak:
– Hallod-e kincsem, én elviszlek magammal armignoli kastélyomba.
– Vinnél ám, ha mennék. De én itt maradok.
– Hát mért akarsz itt maradni?
– Mert itt van nekem egy fakunyhóm, melyben otthon vagyok.
– Az én kastélyomban is otthon fogsz lenni. Minden cseléd, minden tiszt
a te szolgálatodra fog állni. A mit te parancsolsz, azt mindenki
teljesíti. Lesz hintód, paripád, minden ünnepre új ruhád, gyémántos
függőd, gyöngyös násfád, aztán annyi pénzed, hogy megveheted vele ezt az
egész falut.
– De hát mindezekért a te kincseidért én nem adom oda ezt az én övemet.
A pikárd hajadonok egy széles, szironynyal himzett bőr-övet viselnek, a
mit csak akkor áldoznak fel, a mikor férjhez mentek.
Másnap megint előhozta ezt a tárgyat Filibert Marciolenak.
– Hát látod, én nem sokáig élek. Egyenes örökösöm nincsen. A pénztáram
tele van. Azt mind neked hagyom. És ha úgy hozná magával a szerencse,
hogy ebből a mi együttlétünkből valami élő lény származnék, hát akkor én
az egész vagyonomat arra hagyom, minden oldalrokonom kizárásával, a
kiket külömben sem szeretek.
– Hát édes uram, én csak azt mondom neked, felelt Marciole, hogy én
nekem is van becsületes nevem, az édes anyámnak is van, az öreganyámnak
is van, még a szépanyámnak is van, mind a hárman ott élnek együtt abban
a kunyhóban; már most hogy kerüljek én egyszer azoknak a szeme eleibe,
egy gyerekkel a karomon, a kiről, ha kérdik, hát ennek mi a neve? akkor
én azt feleljem: «ennek nincsen neve». Ha mindjárt végselyembe,
színaranyba van is bepólyálva.
Harmadnap azután azt mondá Filibert gróf az ápolóleánynak:
– Hallod-e Marciole! Engem vigyen el az ördög, ha egy körömfeketényit
törődöm is azzal, hogy mit beszél felőlem a világ? Nem bánom, elveszlek
a törvényes ceremoniák szerint feleségül. De nem magamért, hanem te
éretted, azt kivánom, hogy ezt a házasságot ne üssük dobra. Itt a
legközelebbi falu maireje előtt megkötjük a házasságot s aztán a
bizonyítványt hiteles alakban kiállíttatva, leteszszük a perpignani
prefektura levéltárába. Onnan előkérheted, ha egyszer én meghalok. De
addig ne szólj róla senkinek. Mert az én rokonaim olyan gonosz emberek,
hogy ha azok megtudják, hogy én téged törvényes feleségemmé tettelek,
tégedet elemésztenek, vagy azt teszik, hogy elcsábítanak, megszöktetnek
tőlem. Ha pedig úgy fogsz mellettem lenni, mintha gazdasszonyom volnál,
akkor nem csókolnak ugyan kezet neked, de békét hagynak.
Erre az ajánlatra hallgatott Marciole.
Azt a legényt, a kivel az ablakon át szokott beszélgetni, úgy is
elvitték katonának Algirba, a beduinok közé, azt soha sem fogja többet
látni. Az elkeseredés rávitte, hogy kezet adjon rá. Az anyja, nagyanyja,
szépanyja is beleegyezett, azok megkapták a moringot, két ezer frankot,
azzal egész úrrá lettek téve.
Filibert gróf azután karonfogta Marciolet, a szükséges négy tanú
kiséretében (mind becsületes kőfejtők voltak a nagy gránitvágásból)
átballagott gyalog a szomszédos Rougivalba; ott a maire előtt elvégezte
a törvényes szertartást, a násznagyoknak kifizette a napszámját, a
házassági bizonyítványt hiteles alakban kiadatta magának s azzal
visszatért a fürdőintézetbe.
A fürdőorvos előtt egy ilyen befejezését a fürdőkúrának természetesen
nem lehetett titokban tartani. A doktor azt mondta rá, hogy ez sűrűn
előforduló eset, hogy a hidegvízkúrán felépült urak az ápolóleányaikat
elveszik feleségül, ez a legcsalhatlanabb bizonyítéka a gyógyrendszer
tökéletességének, s alig van közöttük egy, a ki egy év leforgása alatt
örvendetes családi eseményről ne tudósítaná jóltevőjét, a fürdőorvost.
Azután ellátta őt makrobiotikai és kalobiotikai tanácsokkal: mihez
tartsa magát, az ünnepnapokat szigorúan megtartsa (Lafontaine
kalendáriuma szerint), el ne felejtse, hogy «aurora musis amica», a mi
nemcsak a muzsákra áll. Egyébiránt a Marciole mindezekről legjobban
fogja informálni, mert az már alaposan ismeri a vízkúrát.
Ezzel aztán a legközelebbi postakocsival elpályázott Filibert gróf
Marciolejával együtt Perpignanba. Ott első dolga volt a préfethez
ellátogatni, s annak átadni hivatalos megőrzés végett a házasságáról
szóló bizonyítványt, megértetve vele a titokban tartásnak az indokait.
A préfet is legitimista volt, mint Filibert gróf: ősei mind
bourbonhívek. Összetartottak.
Az oldalág, mely esetleg Filibert gróf után örökölni remélt, az pedig
imperialista volt.
– Csak az kellene még, hogy ide Armingolba De Quimper Ellinor vicomte
telepedjék le! Az elkeseredett bonapartista! Megrontaná az egész
departement-t.
Filibert gróf meg lehetett felőle nyugodva, hogy monsieur Rochepilon (a
préfet) levéltárában igen jól meg lesz őrizve az ő házasságlevele s
adandó alkalommal kellőleg érvényesítve.
Ennek az adandó alkalomnak két fázisa volt. Az egyik mentül elébb, a
másik mentül később kivánatos.
Filibert gróf, ősi kastélyába megérkezve, egészen úgy rendezte be az
életmódját, a hogy azt a fürdőorvos elrendelé.
Reggel fél öt órakor vizes lepedő, pokróczczal, abban izzadni fél hat
óráig, akkor bele egy tizenkét fokú vízzel telt fürdőmedenczébe,
lubiczkolni három perczig, akkor durva vászonnal letörültetni, a
derekára négy singnyi felében nedves, jól kifacsart kendőt
körülcsavartatni, az öltönyt felkapni s aztán mezitláb futni a harmatos
fűben. Marciole segédkezett mindezeknél. Útközben meginni két pohár
forrásvizet, azaz, hogy két kürtre valót. A hegytetőn megfúni a kürtöt,
s aztán csendesen lejönni a lejtőn, leülni a reggelihez, mely áll egy
köcsög aludt tejből, tele aprítva fekete kenyérrel. Akkor egyet pihenni,
ujságot olvasni. Semmi szivar! Az is méreg. Délben két pohár víz, rá egy
nagy darab félig sült borjuhús kenyér nélkül, utána megint víz. Akkor
siesta tizenöt percz. Megujított vizes burkolat. Ismét szaladás a
szabadban. Ozsonnára irós vaj, aludt tej mézeskalácscsal. Csendes séta.
Estére hideg lábvíz, lépes méz, bodza-lekvár, pohár tej. Kilencz órakor
lefekvés. Semmi vánkos a fej alatt.
Elgondolható, hogy az ilyen földesúrnak vendége nem akad, a kinek az
asztalán nem fordul meg egyéb, mint aludt tej, rozskenyér, meg lépes
méz, rá hideg forrásvíz. Kevés ember bolondul az ilyen lakoma után.
A Marciole pedig hűségesen helyt állt mindezekben.
És volt is a kurának láttatja.
Filibert gróf egészen legénynyé lett a vízkúrától.
Minden délután felvágott egy méter gyertyánfát az udvaron. Ugy tudott
enni, mint egy farkas. Folyvást távgyalogló lépésben járt, száztíz
centiméternyi hágó-közökkel, egész vadászriadókat elfújt a Waldhornon.
Dicsekedve mondá el a tiszttartójának, a ki minden hónap elsején feljött
hozzá beszámolni, hány kilóval lett nehezebb a legutolsó találkozás óta.
De a Marcioleon is volt láttatja a vízkúrának. Az is folyvást nehezebb
lett hónapról hónapra. Egyszer aztán megint csak könnyebb lett.
Mi, a kik értesülve vagyunk a perpignani préfetnél letéteménybe
helyezett házassági levélről, ebben az eseményben semmi megbotránykozni
valót nem találunk. Másoknak a véleményéről pedig ne tudakozódjunk.
Filibert gróffal most már igazán nem lehetett gyalog beszélni.
Az újszülött tökéletesen hasonlított az atyjához. Csak épen a szemei
voltak olyan feketék, mint az anyjáé. Filibert gróf tengerkék szemeket
használt.
Az újszülöttet megkereszteltetni elvitték magukkal ugyanabba a Rougival
helységbe, a hol megesküdtek. Csak ott irathatták be a matrikulába az
apa és anya neveit. Armingolban minden el lett volna árulva vele.
A kis Aïra az első esztendejében csak olyan szép volt, mint a milyenek a
kis gyerekek szoktak lenni: apa, anya szemében szép, idegennek
rettenetes!
Másfél éves korában már olyan hosszú volt a haja, hogy a térdeig ért.
Dajkát soha sem tartottak mellette; az anyja maga szoptatta, gondozta,
járni tanította.
Ezen új hivatal csorbát ütött a régin: a gróf ápolásán, annálfogva
Marciole mellé még egy kisegítő ficzkót kellett fogadni, a ki a gépies
munkát teljesítse a vízgyógyrendnél, Marciole csak a felügyelést
vezette. Ennélfogva Filibert gróf nem is találta már ezt a kurát olyan
mulatságosnak, s nem tartotta meg olyan pontosan; ellenben annál
gyakrabban látogatta meg a gyermekszobát s részt vett abban az
örömteljes foglalkozásban, mikor egy nagy ember a kicsiny embernek
odanyujtja a két kezét: az a két markával belékapaszkodik a nagy ember
hüvelykujjaiba s aztán csinálja a két lábával azokat balletfigurákat, a
miket a groteszk tánczosnők nem tudnak utána csinálni. Az az egy éves
gyerek még a lábának a hüvelykujját a szájába tudja venni. Filibert gróf
járni tanította a gyereket, s néha addig guggolt előtte, a míg aztán ő
maga nem tudott felállni a lábára, s Marciolenak kellett az öreg urat
fölemelni és belevezetni a lépegetés tudományába elzsibbadt lábait.
Hanem azt nem engedte meg Marciole Filibert grófnak, hogy meg is fésülje
a gyermeket. Sok ideig egyedül ő maga rejtegette azt a titkot, hogy az a
fekete hosszú haj nem éri be azzal, hogy térdig alászáll, hanem
lassankint lenő a nyakcsigolyára; onnan áttengődik a hátra, úgy hogy
valóságos sörény válik belőle. Hát ez nem baj addig, a míg leeresztett
hajat kell viselni; de mi lesz belőle, ha egyszer azt kontyba kell majd
kötni?
Az a bizonyos finom szösz is kezdett jelentkezni a gyermek arczán és
végtagjain, a mi a családi tulajdonokhoz tartozik.
Hanem ezt mind elfelejtette neki az ember azért a pajkos jó kedvéért, a
mivel már kis gyerek korában mindenkit el tudott mulattatni. Nem
hallotta ezt soha senki nyafogni, pityeregni, mindig olyan eleven volt,
mint egy kis macska: hempergett, bukfenczezett, kaczagott, hizelkedett,
hamiskodott, körmölt, harapott, s aztán ha elfáradt a játszásban,
összekuporodott, a fejét a térdére fektette s aludt, mint egy macska.
Mikor pedig már beszélni is megtanult, akkor meg csupa gyönyörűség volt
vele enyelegni. Olyan furcsákat tudott mondani, hogy még a mogorva
komornyikot is megnevetteté vele. Aztán mindenféle nótát megtanult: a
kertészleányok tanították provencei népdalokra, egy népünnepélyen
meglátta a carmagnolt, azt rögtön elsajátította. És mikor egyszer azzal
lepte meg Filibert grófot, hogy a dzsiget eltánczolta előtte, a gróf az
ölébe vette és összecsókolta az arczát.
Egyszer aztán elkövetkezett az az idő, a mikor illendő volt a kis leányt
valami egyébre is tanítani, mint tánczokra és dalokra.
Ezt már az anyja nem volt neki képes megadni.
A derék Marciole nem tudott sem irni, sem olvasni. Az ő kunyhójuktól
messze esik az iskola, aztán nem is ért rá, már kis leány korában
dologba kellett állnia, később meg nem volt kedve hozzá. Az egész
ivadékában nem volt soha betűvető ember.
A legelső elemi ismeretek közlését magára vállalá a helybeli abbé. Egy
igen jószívű, kegyes férfiu.
Annak a tudományát azonban nagyhamar kitanulta a kis Aïra, s mikor aztán
észrevette, hogy már ő tud többet, mint a tanítója, akkor elkezdett vele
pajzán dévánkodásokat űzni.
Egyszer aztán komoly tanakodásba elegyedett Filibert Marcioleal.
– Hallod-e Marciole: a «mi Aïránk» már tíz esztendős. Itt az ideje, hogy
rangjához illő nevelést adjunk neki. – Tudod, hogy mi sors vár rá? – Ő
neki egykor reprezentálni kell. Ha én meghalok, te belőled ugyan grófné
lesz, de azért te házat nem fogsz vihetni, mert még igazán francziául
sem tudsz beszélni, csak azt a te otthoni patoádat – Aïrának kell majd
pótolni a te tudatlanságodat.
– Hát hogyan? Miképen?
– Nevelőnőt kell a házhoz fogadni, a ki a leányt magasabb tudományokra
oktassa: zongorázni, rajzolni, festeni tanítsa. S a többi! Mit tudom én,
hogy mi mindent kell tudni egy comtessenek. Aïra pedig egyszer azzá
lesz. Azért, hogy most senki sem híja annak.
– Jól van. Tehát majd keresünk a számára egy nevelőnőt.
Marciole aztán tanácsot tartott a derék jóvoltu abbéval. Megérteté vele,
hogy milyen az ő eszményképe egy nevelőnő dolgában. A főtisztelendő úr
aztán ki is keresett a számára egyet az ismerősei köréből s azt
elszerződteté az armingoli kastélyba.
A nevelőnőben minden tökéletesség megvolt, csak épen a szépség volt nála
annyira elrejtve, hogy azt közönséges emberi szem nem volt képes észre
venni. Szakálla nem volt, mert borotválkozott.
Ez fog legjobban hozzáilleni a növendékéhez.
Mikor Filibert grófnak bemutatá magát a nevelőnő, az ő kezéből véve át a
növendéket, azt mondá a gróf Marciolenak, a hogy egyedül maradt vele:
– Hallod-e kedvesem, ugyan jó, hogy ennek a hölgynek a mi kis Aïránkat
kell nevelni és nem engemet, mert én megszökném tőle egy hét alatt.
– Nem is magának fogadtam én azt, hanem a leányának.
Meghozatták a rengeteg sok tankönyvet, szép illustrált műveket, festő-
és rajzoló-szereket és egy drága Erard-féle zongorát s azonnal kezdetét
vette a felsőbb oktatás. A napnak minden órája úgy volt beosztva, hogy
azon valamit kellett tanulni a kis leánynak.
Nagy kínja volt vele a nevelőnőnek. A gyerek mindent megtanult, csak azt
nem, a mire tanították; a festékeit arra használta, hogy a históriás
könyvben a celebritások képeit kékre, zöldre, pirosra bemázolja vele, a
zongorát agyonverte czigánymódra játszott népdalokkal, s a mikor a
menuette figuráira tanították, egyszerre csak a carmagnolba ugrott át
belőle; mikor megfeddték, kaczagott, dalolt, s ha a sötét szobába zárták
büntetésül, gombostűhegygyel karrikaturákat rajzolt a festett falra, a
mik szörnyen hasonlítottak a nevelőnő külsejéhez.
Félesztendő mulva nem az Aïra szökött meg a madametól, hanem a madame az
Aïrától.
Odavágta a szerződését a gróf asztalához.
– Basta! Elég volt! Én leányt jöttem ide nevelni, – de nem vad hiúzt!
S azzal ott hagyta az armignoli kastélyt.
Ekkor aztán Filibert gróf azt mondá Marciolenak:
– No, már most, édes barátnőm, én hozatok az Aïránk számára nevelőnőt,
olyant, a milyen az én ideálom egy nevelőnőben.
S mert a párisi hölgyekhez nem volt bizodalma, Lyonból szerzett egyet.
Így került az armingoli kastélyba Fernande.
Még akkor nem volt «soror».