Rút leányok?
Hát vannak a világon rút leányok?
Vagy, élesítsük még a kérdést: van a világon egyáltalában valami rút, a
mit a természet alkotott?
Az idomtalan viziló, a százfogú kajmán, a varangy, a pók, a barlangbuvó
szirén, fekete testével, vörös kopoltyúival csak a laikus szemében rút:
a természetbuvár előtt az mind tökéletes s a saját fajtája előtt
bizonyosan szép.
Azok a világ végén lakó népek, meg a kik az ismeretlen világrészek
közepén tenyésznek, koromfekete, mahagonibarna, pergamensárga, olajfakó,
rézvörös szinüek, bizonyosan a maguk arczszínét tartják a
legtökéletesebbnek, s a kik a leányaiknak az orrát felhasítják, az ajkát
csigahéjra feszítik, hogy szélesen kiforduljon, az arczukat piros és kék
sávokkal hosszában befestik, tűhegygyel telerajzolják: bizonyosan abban
a meggyőződésben élnek, hogy ők most azokat megszebbítették. S a
Nyanza-parti szerecsen kétségtelenül büszke arra a két hegyes szarvára,
melyet a felesége sodort össze a homlokán a hajából, mézgával és
viaszszal kikeményítve. Nekünk az rémület volna: azoknak dicsekedés.
Nincsenek rút állatok a világon.
Rút emberek pedig nem is lehetnek.
Az embernek az arczvonásokon, az idomokon kívül még van valami adva, a
mit a belső arcznak lehet nevezni.
Mikor egy olyan rútnak született arczot megvilágít a szívből derengő
fény, az idomtalan arczon átsugárzik az érzés: egy könycsepp ragyogása a
szemekben egyszerre hogy megváltoztatja az egész kifejezést.
Vagy hát nem a gyöngéd érzés, hanem ördögi vad szenvedély, mely épen
hozzá illik azokhoz a vonásokhoz: az kapja fel az alkalmat, hogy a
rútból ideált teremtsen, hogy azt, a mi ocsmány, csábítóvá varázsolja;
ez a megördögítése a rútnak valóságos igézet hatalmával bir.
Poppæa, Néro kegyencze, majompofájú volt, s Cleopatra arcza fekete.
Én magam is ismertem egy ilyen alakot. A mi nemzeti szinházunknak volt
(még a szabadságharcz előtti időkben) egy elsőrendű ballerinája. Ezt
valóságos halálfejjel ruházta fel a természet. Az ember megdöbbent, ha
az utczán találkozott vele. Hanem aztán mikor a színpadra lépett s
rákezdte azokat a démoni kapriólokat, hihetetlen vad mozdulatokkal,
szórta a szikrákat azokkal a halálfejből kivillogó tűzszemekkel, mikor
elkezdett csábosan nevetni azzal a fenyegető arczával, akkor oda volt
minden ember az elragadtatástól. Ez az apokrifok Lilithje, a ki Ádám
apánknak megmagyarázta, hogy mi az igazi lélekkárhozat. Szerzettek is a
számára egy külön balletet: «Az ördög leánya!» Arra a szerepre ő volt
teremtve tökéletesen. Isten őrzötte az embert, hogy Luczifert apósának
ne fogadja.
De hát mondjuk, hogy ez a színpad. Annak külön atmoszferája, lakóinak
aureolája van. Azonban a közéletben is ismertünk hirhedett nőket, a kik
egyaránt híresek voltak rút arczvonásaikról, törpe, formátlan
termetükről, s hódításaik sikeréről.
Nincsenek rút leányok. Nem igaz. Nem lehetnek.
Épen arról akarok regényt irni. Egészen igaz történeti adatok nyomán.
Hogy rút leányok nem léteznek. Még rendszeres kutatás nyomán, még
pályázat útján sem fedezhetők fel.
Meduza szép volt. Azt merte mondani, hogy az ő arcza tökéletesebb, mint
Minerváé. A boszúálló istennő azzal verte meg, hogy ijesztővé tegye az
arczát a kérkedőnek. De Meduza arról nem tudott semmit, a míg az istennő
egy tükröt nem küldött neki, hogy lássa meg benne, milyen rút az arcza:
s ettől Meduza ijedtében kővé dermedt.
Ezt az egyet nem hiszem el a mythologiának.
Nincs olyan nő a világon, a ki magát rútnak lássa, ha a tükörbe néz. Az
a csodálatos, isteni jótétemény, hogy senki sem hiszi magáról azt, hogy
rút. Mindenki talál az arczán valami szépet, a mihez ragaszkodva, fenn
tudja magában tartani az önszeretetet. S ez az érzés nem vénül meg, nem
múlik el soha. És ha akkor, a mikor már halva vagyunk, még bele
nézhetnénk a tükörbe, bizonyosan azt mondanók: «mégis csak szép halott
vagyok én!»
* * *
Dél-Francziaországnak egy kies vidékén, a hol már olajfák és languedoc
tájszólással beszélő emberek vannak, áll egy renaissance-korbeli szép
kastély, pompás pagonytól körülvéve, mely csak elől az országút felé
enged nyílást, az épület homlokzatát engedve látni, mely a halastóban
visszatükröződik.
A kastély homlokzatán olvasható nagy fekete betükkel: «Asyl des filles
laides». (Rút leányok mentsháza.)
A vasrács-kerítésen minden járó-kelő betekinthet s láthat a
virág-rabattok között egyesével, ritkán párosával, egyformán szürkébe
öltözött nőalakokat pepecselni, a hogy kertészek szoktak. Mindegyiknek
az arczát olyan fátyol takarja, a minőt a muzulmán nők viselnek.
A látogatás a mentsházban már némi előzményekkel jár. A puszta
kiváncsiság nem ad rá jogot. Ha férfi akar bejutni, annak csak az az egy
módja van, hogy folyamodást intéz a mentsház védnöknőjéhez (ez egy
grófné) valami rokona vagy ismerőse fölvétele végett. Mellékel hozzá egy
fényképet az ajánlottól. Kapni a párizsi photographoknál olyan női
arczképeket is, melyek a szépség fogalmaitól lényegesen eltérnek.
Másnap aztán a folyamodó jelentkezhetik s a lefátyolozott arczú kapusnő
által bevezettetik a kastélyba, az intézet igazgatónőjéhez.
Annak nincs fátyol az arczán.
Tökéletes szépség. Arczvonások, arczszín, termet mind festői és
szobrászi mintának való. Nyájasan mosolyogni is tud, s e mosolynál
ragyogó fogsort tündököltet elő. Szép csengő, rokonszenves hangon
beszél.
Soror Fernandenak nevezik.
A látogatót aztán élő szóban megismerteti a mentsház alapszabályaival.
Az intézet negyven leány számára van berendezve. A fölvétetéshez nem
kell egyéb, mint a kvalifikáczió bemutatása.
A mely leány azt mondja: «én rút vagyok», s igazat mond, az fölvétetik.
Vannak rút leányok, a kik rossz erkölcsüek; de azok nem jönnek ide. Mit
keresnének itten? A rútak rendesen becsületesek. S itt hiányzik az
alkalom.
Itt azután tisztességes ellátást kapnak; ha akarják, holtig. A ki el
akarja hagyni az intézetet, csak annyit kell neki mondani: «én nem
vagyok rút» s akkor elbocsájtják. Hanem aztán többet be nem fogadják.
Ez az intézmény azonban csak ama szerencsétlen leányok számára lett
felállítva, a kikkel a természet bánt mostohán. Nehogy kétségbeesett
lények versenyezzenek az ide bejuthatásért, ki van zárva az az eset, ha
valaki nem a természettől, hanem mesterséges mód által lett rúttá:
különben præmium volna kitűzve olyan elzüllött teremtések számára, a kik
a szép arczukat vitriollal elrútítják, vagy a kik szándékosan keresnek
valami betegséget, mely szépségüket lerombolja. Ezek nem vétetnek föl.
Mikor aztán a látogató megismerkedett az intézet egész rendjével, akkor
bejegyzik a nevét a protokollumba, hozzá mellékelve a beajánlott leány
arczképét, s azzal bocsátják el, hogy most ugyan minden hely be van
töltve, de mihelyt egy meg fog ürülni, azonnal értesíteni fogják s akkor
elhozhatja a pártfogoltját.
S ha ekkor a látogató, tudásvágya kielégítésére azt a kérdést
szerencsélteti meg, hogy «mi módon ürülhet meg egy hely ebben a
mentsházban? szoktak innen férjhez vinni valakit? vagy szoktak a rút
leányok megszépülni?» akkor soror Fernande még egyszer leülteti őt
magával szemben s megadja neki a kivánt felvilágosítást.
– Igen, uram, a mi védenczeinknek fele elhagyja ezt a mentsházat egy év
alatt. S alig van öt, a ki az intézet megnyitása óta állandóul itt
maradt. A gályapad, a fegyház, az őrültek háza nem oly rettegtető, mint
a «rút leányok asyluma». A kényszerzubbonynál kínzóbb az a gondolat: «én
rút vagyok». Ezt nem állja ki sokáig. Nem hiszi el végkép. Nem nyugszik
meg benne soha.
S a rút leányok versenygők, összeférhetlenek. Negyven szép leány között
nincs az a vetélkedés, irigykedés, féltékenység, mint negyven rút leány
között. Mindenik azt hiszi, hogy a másik mégis csak rútabb, mint ő;
kettő meg nem marad egymással egy szobában egy hétig.
A természet mostoha leányai, kiket leánytársaik kinevetnek, a legények
csúfságra tartanak, a kikkel húshagyó kedden tőkét huzatnak, a kiknek az
ajtajára szalmakoszorút akasztanak, a kiket a saját édes anyjuk is
üt-ver, a kiket rútságuk miatt senki szolgálatba nem fogad, a kik már
szokva vannak ahhoz, hogy őket mindenki így szólítsa: «te csúfság!» hogy
a hajukat megczibálja, a kinek keze ügyébe kerülnek s a kinek ostor van
a kezében, az végig húzzon rajtuk egyet: csak azért, mert ők olyan
példarútak; ugyanazok, mikor ide a mentsházba bejutnak, s meglátják,
hogy még náluknál rútabbak is vannak a földön, elkezdenek hivalkodók
lenni, s az eddig elszenvedett keserűségeket egymáson töltik ki.
Arról ugyan gondoskodva van, hogy fátyolt viseljenek az arczukon, de ez
rájuk nézve a legkínzóbb discziplina. A mint összeszólalkoznak, rögtön
föllebbentik a fátyolt s egymásra vigyorítják az arczaikat.
Csak a kastély úrnője képes őket egymással kibékíteni. Igen egyszerű
módon. Mikor a rútak összevesztek a fölött, hogy kié közöttük az
elsőbbség, visszájáról? akkor az úrnő fátyolát fölemeli, s megmutatja
nekik a saját arczát. Arra mind meghunyászkodnak. Ő a legrútabb
valamennyi között. Akkor dideregve dörmögik: «ez a Kráó!» s aztán egymás
nyakába borulnak: «Egy szót se többet! Itt a Kráó!»
Félnek tőle, pedig soha sem bántja őket.
Úgy bánik velük, mint testvéreivel, leányaival. Jólétben, kényelemben
élnek itten; tudják jól, hogy odakünn a világban nem vár rájuk semmi
szeretet. Ott egyik szögletből a másikba taszigálják őket, a gyerekek
utánuk szaladnak ingerkedve, az asszonyok becsapják előttük az
utczaajtót, még sem tudnak itt megmaradni.
Tükör nincs az egész háznál; de gyakran rajta kapják őket, hogy az
ablaküveg háta mögé fekete kendőt tesznek s abban nézegetik magukat. S
az a ragyaverte arczú, az a fintorodott buczkó-orrú, az a nyúlszájú női
gnóm azt suttogja magában: «én még sem vagyok olyan csúnya, mint ez a
másik!»
Aztán van egy fajtája a rút leányoknak, mely a legszánandóbb és a
legveszedelmesebb: a szelid, kedélyes ábrándozók. Ezek magukat
kedveseknek, szeretetreméltóknak hiszik, arról álmodnak, hogy alakjukat
tündérszépnek látják, aztán megalkotnak lángoló képzeletükben egy férfi
ideált, a kiért rajongnak, a kinek nevet adnak, a kiben hisznek és
szentül várják, hogy az el fog értük jönni és megváltja őket ez elbűvölt
állapotukból. Aztán ezeket az álmaikat elmesélik a társnőiknek s azoknak
az idegeibe is átviszik az inkubácziót. Az ábrándozás ragadós. S a rút
leány szívében is csak úgy ébren van az a teremtő, az a világfentartó
szenvedély, mely őket csak elemészti, soha nem boldogítja. Az arcz
rútsága nem vet tilalmat a szívre. Mikor a kigyók nászt tartanak, úgy
összefonódnak, hogy nem lehet őket semmi erővel szétválasztani, pedig a
kigyók vére hideg.
Egy ilyen ábrándozó leány valamennyit azzá teszi. Jókedvüek lesznek;
csintalan beszéddel egymást megnevettetik, szerelmes dalokat
hangicsálnak, s mikor nevetnek, pajzánkodnak, akkor csakugyan azt
hiszik, nem csak magukról, de még egymásról is, hogy szépek. Egymásnak
csókot adnak!
Aztán rövid időn megszöknek innen. Soha vissza nem kéredzkedik egy sem.
Némelyik elzüllik, másik öngyilkosul szabadul meg a rút alakjától; van
olyan szerencsés is, a ki magánál még rútabb hímnemű társra talál, a ki
őt üti, veri, kínozza, igavonó marhájának tartja: mégis ragaszkodik
hozzá; elérte, a miről ábrándozott.
Néha valóságos ragálylyá válik közöttük ez a futásvágy. Ha egy elkezdi a
szökést, a többi mind utána fut. A kastély, a kert, a park üresen marad.
Olyankor aztán az úrnő egyedül bolyong szerteszélylyel az
úttekervényeken, melyeket felver a fű, befutnak a szederindák, betakar a
sepretlen virág, levélhulladék, míg új lakók kéredzkednek be. Ha
sokallja az úrnő a várakozást, bejárja a szomszéd helységeket,
meglátogatja a leányiskolákat, a templomokat, s ha talál leánykát a
szamárpadon ülve, a templomajtóhoz szorítva, a kit a társai nem tűrnek
meg maguk között, mert olyan rút, azt nyájasan megszólítja, megkínálja
ajándékkal; a megszólított kis leány, mintha álomlidércz nyomná, lihegi:
«Jaj a Kráó!» Aztán meghivja a kastély kertjébe, virágokat tépni,
szamóczát szedni, báránykát őrizni. Öröm az a kis leánynak. De ezt a
hideg rázza féltében. S ha meg találja fogni a kezét, a kis leány
felsikolt: «nem! nem akarok rút leány lenni!» Kiszakítja magát nemtője
kezéből, elfut, hazaszalad s inkább eltűri a mostohája virgácsát.
Lassankint aztán megint csak megtelik a mentsház, hogy egy év mulva
megint azon módon kiürüljön.
Az igazgatónő, ha komoly látogató kérdezi, szivesen ád neki ilyen
tájékozást.
S ha a látogató azt kérdezné, hogy mi az a «Kráó», annak igen röviden
elmondja az igazgatónő, hogy a «Kráó» egy világhírű természeti csoda:
egy emberi lény, a kit a láószi őserdőkben fogtak el, az orángutángok
társaságában, egy majomleány, a ki emberi módon beszél, énekel, ír,
rajzol, zongorázik, a lábai lábak, nem kezek; külömben egészen az
utáncsokhoz hasonló.
A látogató erre azt mondja: magam is láttam egyszer ezt a természet
csodáját a jardin des plantesban, két frank belépti díjért. Most már
emlékezem a nevére.
– No, hát ez az!
– De hát hogy lehet az?
– Hát ha nagyon bántja önt a tudnivágyás, fáradjon el a helybeli
mairiebe, aztán meg a departement prefekturájába, ott, ha vannak ajánló
levelei, el hagyják önnek olvasni az összes hivatalos aktákat, a mikből
megértheti, hogyan lett a Kráóból e kastély és a hozzátartozó uradalom
úrnője, grófkisasszony, Régi nemesi család nevének viselője? A ki most
is leány. Ugyanaz a majomleány, a kit ön látott két frank belépti
díjért. Mert ámbátor majomúrfiak vannak szép számmal a világon, de a
majomleány épen olyan büszke a maga rútságára, mint a majomlegények az ő
szépségükre.
A minervai tökéletességű szép arcz vonásai még ennél a keserű
szarkazmusnál sem mutatnak semmi indulatkifejezést.
S ha azután a látogató nem tud még megválni ettől a furcsa plánétától,
mely egy kastélykert szférájában egy más világnak más esztetikai
szabályok szerint teremtett alakjait gyűjti össze, a nélkül, hogy ezt a
kérdést ne intézné az istennői arczú hölgyhöz:
«Hát tégedet, márványszoborból életre imádkozott pygmalioni szépség,
minő tévedése a sorsnak hozott ide a rút leányok asylumába? mi tart
téged itten fogva? mi ad neked jogot arra, hogy idejőjj a rútak
királynéjának?»
Hát arra az eszményi szép hölgy azt mondja neki:
– Ön azt hiszi, hogy én szép vagyok? Ez csak álarcz! Ez az én igazi
arczom!
S azzal egy varázsmozdulattal egyszerre torzképpé alakítja át az arczát,
gúnyoros ránczok futnak össze az orra, a szemei körül; czimpái
kitágulnak, ajkai elferdülnek, homloka redőkbe vonul, szemöldei kigyókká
tekerülnek, s a szemei kancsalítanak.
És a hangja érdessé válik, reszelős lesz, a fogait összeszorítva beszél.
– Én vagyok a Meduza! Az elátkozott Meduza! A ki a rútságával kővé
mereszti a rátekintőt. A ki tudok rút lenni, ha akarok.
És akar rút lenni!
Akkor aztán fut a látogató halálra ijedten, hogy kővé ne váljon!
* * *
Ennek a két nőnek a történetéről fog szólni a regény, melynek ez a
czíme: «A Kráó».