Úgy látszott, mintha az is ráismerne s a kantárt eleresztve, engedné a
lovát a kocsi felé futni.
Az okos paripa fujtatva, prüszkölve jött a doktor kocsija felé s
odaérve, magától megállt. Megrázkódott, röhögött: csakhogy meg nem
szólalt.
A legény hátragörbült derékkal, égremeredő arczczal ült a nyeregben: két
keze nem fogta már a kapiczányt, csak a lábai szorították a ló derekát.
– Sándor te! Decsi Sándor! Kiálta rá a doktor.
Úgy látszott, hogy nem hallja a kiáltást, vagy hallja, de nem tud
szólni.
A doktor kiugrott a leptikájából: odament a lovashoz, átnyalábolta a
derekát s leemelte a nyeregből.
– Mi lelt téged? Sándor!
A legény nem felelt. Szája össze volt szorítva, nyaka hátra feszitve;
melle sebesen zihált; a dereka félivben hátrahajolva. A két szeme
rémségesen fölnyitva, valami őrületes tűzfényben ragyogott, a mi annál
ijesztőbb volt, mivel hogy a szem feketéi egészen ki voltak tágulva.
Az orvos lefekteté a legényt a gyepre s elkezdte vizsgálni.
– Az ütér verése hol sebes, hol félbe szakad, a pupillák ki vannak
tágulva; a szájat állkapcza-görcs tartja zárva; a derék hátra feszül.
Ezt a legényt megmérgezték. Még pedig növényi méreggel.
A hortobágyi csárda és a mátai telep közötti puszta rónán találta a
doktor a csikóst. Valószínü, hogy ez a telepre akart eljutni s utközben
érte el a méreg hatása. A míg eszméletét birta, addig sietett a tanyára
eljutni, de a mint a görcsök előfogták, a dühre fokozódó kin megzavarta
az agyát, nem volt ura mozdulatainak s karjainak rángatózásával a lovat
is megbolondította. Annak is szakadt a tajték a szájából.
A doktor fel akarta tenni a csikóst a kordéjába. Hanem a legény nagyon
nehéz volt, nem birta a saraglyán átemelni.
Itt hagyni a pusztán pedig nem lehetett; mert a míg visszatér érte a
segitséggel, az alatt a sasok megmarczangolják.
Az a paripa olyan okosan nézett rá, csakhogy nem beszélt! odahajolt a
fejével a gazdája fölé s rövid szaggatott röhögést hallatott.
– No hát segits te is! Mondá neki a doktor.
Hogyne értette volna meg? Egy pusztai mén! Hisz annak már
háromnegyedrész lelke van! A mint látta, hogy a doktor a gazdája
emelgetésével küzködik, megfogta ennek a mellényét a fogaival és ő is
emelt rajta. Így aztán közös erővel belökték a saroglyába.
A doktor a paripát kötőfékénél fogva odakötötte a saroglyához s aztán
vágtatott a telep felé.
Ott van kórház is, patika is. Hanem csak lovak és tulkok számára. A
doktor maga is csak baromorvos.
Hanem ilyen esetnél mindenkinek szabad segíteni, ha tud.
De épen az a kérdés, hogy tud-e?
Legelső volna azt kieszelni, hogy miféle méreg dolgozik itt?
Strychnin-e, vagy belladonna?
Fekete kávé nem fog ártani.
A mint a telepre megérkezett a doktor, előkiáltotta a famulusát, meg a
gazdasszonyát.
A kávé készen volt: csak emberi segítség kellett hozzá, hogy azt a
beteggel bevetessék. Az állkapczagörcs úgy összeszoritá a fogait, hogy
vésővel kellett annyit tágitani rajtuk, a mennyi elég a kávé
betöltésére.
– A fejére jeges borogatást, a gyomrára hólyaghuzó mustárt: rendelkezék
a doktor; s miután más nem volt, a ki a rendeléseit végrehajtsa, mint
saját maga: tehát azt is elvégezte. A famulusnak a közben utasításokat
adott s egyszersmind leveleket irt az asztalnál.
– Ide hallgass! Jól a füledbe vedd, a mit mondok. – A laptikával sietve
lekoczogsz a hortobágyi csárdához: ezt a levelet átadod a bérlőnek. Ha a
vendéglős maga otthonn nem volna, akkor élő szóval megmondod a
kocsisának, hogy én parancsolom, hogy azonnal fogjon be az uri csézába s
siessen minél előbb haladéktalanul a városba ezzel a pecsétes levéllel.
Keresse fel a főorvost s várja meg és hozza ki ide a telepre. Én
veterinarius doktor vagyok: nekem lelkes állatot kurálnom hivatali esküm
tiltja. A baj sürgetős segitséget kiván. A doktor orvosságot is fog
magával hozni. A korcsmáros kisasszonyának pedig mondd meg, hogy a mi
pörkölt kávé csak van a háznál, azt mind adja oda neked; – addig is, a
míg a városi orvos megérkezik, kávét kell itatni a paczienssel. Azon
légy, hogy gyorsan előkerülj.
A famulus megértette a rábizott feladatot és sietett azt nyélbe sütni. A
fáradt szürke még ki sem fujhatta magát, ujra vissza kellett baktatnia a
csárdához.
A kisasszony épen kinn volt a folyosón, a muskátlikat öntözte, mikor a
famulus a csárda elé megérkezett a kordéval.
– Mit hoztál Pesta, olyan lóhalálában?
– Hát csak egy levelet a nemzetes urnak.
– Azzal most nehezen beszélsz, mert egy raj méhet kerget a kaptárral.
– Pedig a doktor urtól van benne parancsolat, hogy azonnal küldjön be a
városba hintót a főorvosért.
– Beteg van a háznál? Kit lel a hideg közületek?
– Nem mi közülünk való az, mert azt a doktor úr szedte fel a pusztán. A
csikósbojtár, a Decsi Sándor.
A leány nagyot sikoltott s kiejté a kezéből az öntözőt.
– A Sándor? Rosszul van?
– De olyan rosszul van, hogy a falra akar mászni s az ágyat is rágja
kinjában. Megétette valaki.
A leány az ajtófélhez támaszkodott mind a két tenyerével, hogy le ne
roskadjon.
– A mi doktorunk nem tudja igazán, hogy mi lőtte a csikóslegényt: azért
hivatja a városi doktort, hogy vizitálja meg.
A leány valamit hebegett; de nem lehetett hallani, hogy mit.
– Ereszszen hát be a kisasszony; ne támassza be az ajtót, hadd keressem
fel a nemzetes urat.
– Nem tudja mi lelte? hebegé a leány.
– Magának meg azt üzeni a doktor úr, hogy a mi pörkölt kávé van a
háznál, mind gyüjtse meg s adja ide; azzal kurálja addig is a Decsi
Sándort, a míg a doktor a mediczinával megjön, mert nem tudni miféle
mérget kapott szegény.
A famulus aztán sietett a csaplárt felkeresni.
– Nem tudni miféle mérget kapott? suttogá magában a leány. De én tudom!
– Ha az lett a veszedelme! – Én megmondhatnám a doktornak. Akkor
mingyárt tudná, hogy mit adjon be neki. (Az teszi meg, hogy «mingyárt».)
Azzal futott be a szobába: felnyitá a ládáját, felkereste a láda
fenekéről azt a boszorkányos gyökeret, a minek olyan emberformája van.
Azt a zsebébe dugta.
Átkozott legyen, a ki azt a rossz tanácsot adta! Átkozott legyen, a ki
azt megfogadta!
Azután neki állt a kávépörkölésnek; mire a famulus visszakerült a
kertből (annak elébb segiteni kellett a méhraj elfogásánál) akkorra meg
is tölté az őrölt kávéval a pléhdobozt.
– No hát adja ide azt a kávét kisasszony!
– Én is megyek veled.
A famulus eszes legény volt, átlátott a szitán.
– Ne jőjjön oda kisasszony, nem jó lesz magának most a Decsi Sándort
meglátni, ilyen állapotban. Biz a lelke is megfagy az embernek, a mikor
a kinlódását látja. A doktor úr magát oda sem fogja ereszteni hozzá.
– Én csak a doktor urral akarok beszélni.
– Hát a vendégeket ki látja addig a csárdában?
– Ott a szolgáló meg a csapos legény! Lássák el azok!
– De legalább kérezkedjék el a nemzetes urtól!
– Nem kérezkedem! – Nem eresztene el. – Ejh, eredj az utból!
Azzal félretaszítá a famulust s kirohant az udvarra; egy szökéssel
felugrott a kordé ülésébe, kezébe kapta a gyeplüt, ostort; rávagdalt a
szürkére; az aztán vitte a kordét, a hogy birta.
A lennhagyott famulus lelkendezve kiabált utána.
– Kisasszony! Klári kisasszony! Megálljon! Ne bomoljon! S futott a kordé
után lélekszakadva; de csak a hidnál birta azt elérni, a hol a fáradt ló
a kaptatónál lépést kezdett járni; ott azután ő is felkapott az ülésbe.
A szegény szürkének a háta soha sem hallott annyi ostorütést, mint
ezuttal a mátai telepig. A mint a homokhoz értek, ott már csak lépést
tudott baktatni.
A leány türelmetlen volt, leugrott a kordéról s a bádogszelenczét a
kezébe kapva, futvást rohant a lóherésen keresztül a doktor tanyájáig.
Lihegve, elfulladva érkezett meg.
A doktor észrevette az ablakon át a leány jöttét s eléje ment. A
pitvarban elállta az utját.
– No, no! Klárika! Hát maga hogy jön ide?
– Hogy van a Sándor? lihegé a leány.
– A Sándor rosszul van.
Hallhatta a zárt ajtón keresztül is a leány a beteg kinos nyavalygását.
– Mi történt vele?
– Azt magam sem tudom. Ráfogni nem akarom.
– De én tudom, hogy mi baja. Beadtak neki valamit. Egy rossz leány.
Tudom is, hogy ki volt? Azért, hogy magába szerettesse, valami szert
kavart a borába: attól lett nyavalyás. Tudom is, hogy ki volt, azt is,
hogy mi volt?
– Kisasszony! Ne árulkodjék! Ez nehéz vád. Ezt be kell bizonyítani.
– Itt a bizonyíték.
Azzal a leány elővette a zsebéből a méreggyökeret s oda tette az orvos
elé.
– Hüh! hüh! szörnyűködék a doktor. Ez «atropa mandragora». Hisz ez
halálos méreg!
A leány arczára tapasztá a két kezét.
– Hát tudtam én, hogy ez méreg!
– Klárika! Ne rémitsen meg, mert kiugrom az ablakon! Csak nem maga
mérgezte meg a Sándort?
A leány némán bólinta a fejével.
– Hát mi a ménküért tette?
– Olyan kegyetlen volt hozzám; aztán egy czigány asszony elhitette
velem, hogy ha ezt a borába áztatom, engedelmes lesz hozzám.
– Itt van ni! Canis tota mater leányai. Czigányasszonyokkal kell nektek
trafikálni, úgy-e? Iskolába nem jártok, a hol a rektor a mérges
növényeket megismerteti, hanem a czigányasszonytól tanultok. Már most
szép engedelmessé tetted a legényedet!
Mérgében tegezni kezdte a leányt.
– Meghal? kérdezé az rimánkodó tekintettel.
– Az kellene neked még, hogy meghaljon! Nem olyan fusermódra van annak a
testéhez férczelve a lelke.
– Hát megél? A leány a vigasztaló szóra oda térdelt a doktor lábához, s
megragadva annak a kezét, össze-vissza csókolá.
– Ne csókolgasd az én kezemet; csupa mustárkovász, feldagad tőle a szád.
Hát akkor aztán a lábait csókolta. S hogy a doktor azt sem engedte,
akkor meg a lába nyomát csókolta: azokat a sáros lábnyomokat a tégla
padlón csókolta azokkal a szép piros ajkaival.
– No hát álljon fel és beszéljen okosan. Elhozta a kávét? Meg van
pörkölve? Meg is őrölve már? Ez jól van. Addig is, a míg a doktor eljön,
ezt kell itatni a beteggel. Jó volt, hogy megmondta nekem, miféle
méreggel lett megetetve a legény. Mert most már tudom, hogy mi annak az
ellenszere. Hanem most már aztán azt mondom ám magának édes lelkem, hogy
vegye nyakába a világot izibe s úgy eltünjön erről a vidékről, hogy
nyomára se találjanak, mert a mit maga elkövetett, az kriminálitás: azt
a főorvos fel fogja jelenteni; biró elé, törvényszék elé kerül a dolog.
Hát csak fusson, a merre a világnak nincsen szája.
– Nem futok én! szólt a leány, letörülve a kötényével a könyeit. Hát itt
a nyakam, vágják el; többet nem tehetnek. Ha vétettem, büntessenek érte,
a hogy igazság. De én innen el nem megyek. Ez a nyögés, a mit az ajtón
keresztül hallok, jobban megköt engem, mintha kezem lábam békóba volna
verve. Engedje meg doktor úr, az Istenre kérem, hadd legyek mellette,
hadd ápoljam, hadd borogassam a fejét, hadd igazgassam a feje alját,
hadd törülgessem az izzadó arczát.
– Ugyan mit gondol? Hisz akkor engem egyenesen a bolondok házába
csuknak, ha én magára a méregkeverőre bizom az ápolását a
megmérgezettnek.
A leány arcza kimondhatatlan fájdalomra nyult meg e kegyetlen mondásnál.
– Hát doktor úr is azt hiszi, hogy rossz vagyok?
Azzal félretekintett, meglátta az ablakhidján azt a büntanu
méreggyökeret, hirtelen kezébe kapta s mielőtt a doktor
megakadályozhatta volna, a szájába dugta az emberfő forma végével.
– No no, Klárika! Ne bolonduljon azzal a nadragulyával! Meg ne rágja!
Vegye ki a szájából. Adja ide. Inkább megengedem, hogy odamenjen a
beteghez. De az nem magának való; előre megmondom. Az ilyen kinlódást
gyönge szivü ember el nem tudja nézni.
– Tudom jól. A famulus az uton elmondott mindent. Alig ismerni rá, úgy
elváltozott az arcza. A szép piros szine helyén szederjes foltok ütöttek
ki rajta; szép fehér homlokán halálszeplők vannak, az orczája fénylik
hideg veritéktől; két szeme karikára felnyitva olyan meredt, mintha
üvegből volna, ajkait összekummva tartja, s ha felnyitja tajtékzanak és
a mellett nyög, erőltet, csikorgatja a fogait s karjait fesziti, derekát
hátratöri, hogy azt látni, hallani gyötrelem. De hát legyen ez az én
büntetésem! Hadd legyenek az ő nyögései, nyavalygásai éles kések, a mik
a szivemen keresztül járnak. Ha nem látom a szememmel, ha nem hallom a
fülemmel, jobban látom, jobban hallom, mintha igazán ott volnék.
– No, jól van. Próbálja meg! Ha elég erős a szive hozzá. Magára bizom a
kávésmasinát: főzze benne a feketét egyremásra. De ha sirva fakad,
kilököm az ajtón.
Azzal kinyitá előtte az ajtót s bebocsátá.
A leány, a mint megpillantá az ágyon fekvő kedvesét, kék zöld lett a
világ a szemei előtt. Mivé lett a deli legény, a mióta tőle elvált: egy
mesemondás idő alatt! Kín volt látni. Kín volt a látást kiállni.
A doktor behívta a famulust is.
A leány a kávéfőzés mellett elfojtotta a zokogást s ha egyszer kitört a
hangja s a doktor szemrehányólag tekintett rá: ráfogta, hogy csuklott.
A két férfi mustárkovászt tapasztott a beteg lábikráira.
– No, most jőjjön azzal a kávéval. A szájába kell tölteni.
Nagy teketóriával járt az! A két férfinak teljes erejével kellett
szétfeszíteni a legény dermeteg karjait, hogy ne hánykolódjék.
– No Klárika; most nyissa fel neki a száját. Jajh, nem megy az úgy! Ezt
a vésőt kell a fogai közé dugni s azzal szétfesziteni. Ne féljen, nem
nyeli az le: úgy szorítja a vasat, mint a harapófogó.
Megtette azt is.
– No, most szép csöndesen töltse át a masina csövével a kávét a fogai
közt. No látja? Maga ügyes leány. Berekomendálom a mizeriekhez
betegápolónénak.
A leány arcza mosolygott; a szive meg akart szakadni.
– Csak ezekkel a szemekkel ne nézne így rám.
– Az fáj legjobban, úgy-e? az a két meredt szem? Magam is azt tartom.
Valami kevés enyhülés állt be a betegnél: tán az ellenszer hatásától. A
kinos nyögése alább hagyott, a tagjaiba állt görcs mulni kezdett. De a
homloka égett, olyan volt, mint a tüz.
A doktor utasítást adott a leánynak, hogy mint kell a hidegvizes kendőt
kifacsarni s a szenvedő fejére tenni; meddig rajtahagyni s ujjal
felváltani. Megfogadta: úgy tett.
– No látom, hogy erős szive van.
Meg is jött annak a jutalma.
Az az öröm, hogy egyszer csak a szenvedő lehunyta a két szeme pilláit,
megszünt olyan rémségesen nézni nagy fekete karika szemeivel.
Később az is megjött, hogy a száját felnyitotta: nem kellett már erővel
szétfeszíteni összeszorított fogsorait.
Talán a gyorsan alkalmazott ellenszer segitett? Talán nem is volt olyan
erős adag a méreg, melyet bevett? Mire a főorvos kijött a városból, már
sokat enyhült a baj. Az állatorvos, meg a főorvos diákul beszélt
egymással, a leány nem érthette, hogy mit, de az ösztöne rávezette, hogy
ő róla is beszélnek.
A főorvos aztán még rendelt egyetmást s egyuttal megirta a «visum
repertum»-ot s aztán haladéktalanul kocsira ült s visszatért a városba.
Jövet egy zsandárt hozott magával a bakon: a zsandár itt maradt.
Nyomban a főorvos eltávozta után gördült be az udvarra egy másik kocsi.
Azon a hortobágyi csárdás jött. Követelte a doktoron a leányát.
– Csak lassan lármázzunk nemzetes úr. A kisasszony vizsgálati fogságban
van. Látja ott a zsandárt?
– Mindig mondtam én, hogy bolondok a leányok; ha egyszer az eszük
elmegy. – Nekem «se ingem se gallérom».
Azzal szép flegmával visszakocsikázott.