1. Izgatóan érdekes és uj szenzáció: Plutarchos, Shakespere, Mommsen
után a Shaw Bernát okos és szellemes, figyelmes szemével ujra meglátni
Caius Julius Caesart, a mükedvelő világhóditót, emberi történetünk
legkáprázóbb egyéniségét, legbonyolultabb problemáját.
Shaw nem tagadta meg magát: Amugy amerikaiasan fülön fogta a problemát,
minden különösebb teketória nélkül.
– Én Shaw Bernát vagyok, – igy mutatkozott be röviden a problemának, –
meg fogom rajzolni az ön alakját Caius Julius Caesar, mivel ön érdekel
engem és mivel ön van olyan szellemes ember, mint én. Plutarchos,
Shakespere és Mommsen urak, akik szintén foglalkoztak önnel, meg fognak
bocsátani nekem, ha ez a rajz némely vonásában nem egyezik majd meg
azzal, amit ők vázoltak. Nevezett urak gondolják meg, hogy mennyit
fejlődött azóta az irás és gondolkodás teknikája és egy csöppet se
szégyeljék magukat.
2. Akárhogy forgatjuk is, annyi bizonyos, hogy a maga szempontjából
igaza volt Shaw Bernátnak, amikor Caesar egyéniségét átértékelte nekünk
és minden póz nélkül állitotta be. Hiszen a dolog oly végtelenül
egyszerü ebből a szempontból: csak szellemesen, egyszerüen és őszintén
beszéljünk: értsük meg egymást. Vajjon mit is akart az a Shakespere? Azt
hitte, képes lesz azon a nyelven beszélni, amelyen az igazi Caesar
szólott korához? Én, Shaw Bernát, nem ringatom magam hiu illuziókban.
Tekintve, hogy egy ezredév előtt, nagy sajnálatomra, nem lehettem jelen
a helyszinén: bizony nem is tudhatom, milyen stilusban csevegett Caesar
ur az egyiptomiakkal. De minek is az nekem? Az ő tetteiből, egyes
szavaiból, „Gall háboru“ cimü müvéből, no meg Plutarchos kartárs ur
leirásából sikerült megismernem egyéniségét, ezt a tagadhatatlanul
érdekes egyéniséget: – hát majd beállitom őt igy, ahogy én látom és
miután már nem tanithat meg engem latinul és klasszikusul, hát majd én
megtanitom őt angolul és modernül.
3. És nem lehet tagadni, hogy Shaw Bernát Caesarja jól megtanult angolul
és modernül. Az igaz, egy kicsit megviselte őt a nagy filológiai
fejlődés: ki ismerne rá Shakespere pózos, félelmes héroszára? Szegény
Caesar az: még hagyján, hogy nagyszerü mondásaitól, jambusaitól
megfosztották: de ez a szentségtelen amerikánus a saját gondolatait
mondatja el vele. Szörnyen angol ez a Caesar: hideg és okos. És
szellemes, igazán, majdnem olyan szellemes, mint maga Shaw Bernát. De ez
még semmi: a nevezetes az, hogy akik körülveszik, azok is angolok. Avagy
nem a Wilde Oscar gőgös hedonizmusa bujt bele ebbe az Apollodoroszba?
Rufio nem tipusa az angol katonának? Nini, ez a Shaw Bernát milyen
ravaszul vezeti a dolgokat: „mindnyájan angolok vagyunk!“ mondja végre
egy könnyed kézmozdulattal: – és a harmadik felvonás végén pokoli
gunnyal tör ki belőle a hahota, mikor Caesar beugorván a vizbe,
megmenekül; és a parton remegő Britannus az öröm hevében egyszerre
megfeledkezik róla, hogy ő tulajdonképen Krisztus urunk születése előtt
48 évvel szerepel: „Hip, hip, hip, hurrah!“ csuszik ki a a száján, a
cambridgei football-matchek lelkes látogatójának jelszava.
4. De lássuk, mit nyujt cserébe Shaw Caesárnak, kárpótlásul, amiért
angollá és modernné kalapálta és lefosztotta róla a történelmi távlat
miszticizmusát. Elsősorban – és ez a legfontosabb – megállapitja róla,
hogy rendkivüli intelligenciáju, nagyeszü, széles látkörü, zseniális
ember, aki messze tulszárnyalja korát gondolkodásban és a dolgok
megértésében. Egy-egy gyönyörü mondást ad a szájába: „Ha akad az egész
világon most vagy bármikor egyetlen ember, aki megérti, hogy nincs
igazad (amikor ölsz), akkor ez az ember vagy meghóditja a világot, mint
én, vagy keresztre fesziti őt a nép.“
5. Nyugalmas, egész emberi lelket mutat be, mely vonzó és szimpatikus.
Valami végtelenül megkapó és szép van abban a mondásban, mikor a
világhóditó Caesar, sikereinek széditő magaslatáról, azt tudja mondani
Rufiónak „mérhetetlen büszkeséggel“ (az iró szavait idézve): „Aki
sohasem remélt, nem eshetik kétségbe soha. Caesar jó és balszerencsében
egyaránt szembenéz végzetének.“
6. Egészben véve, igen jó és becsületes dráma ez. Elsőrangu jellemzés
mindenütt, könnyed és természetes eszközökkel, Cleopatra tizenhat éves
alakja mesteri: a nagy müvész virtuozitásával megrajzolva, nehány merész
vonásban. Itt emlitem meg, hogy el tudom képzelni a darabot szinpadon:
nálunk talán meg is tudnák játszani.
7. Ugy látszik tehát, Shaw Bernát Caesarja igazabb és emberibb a
Shakespere Caesarjánál. Akiknek ez elég, akik meg tudnak ebben nyugodni,
azoknak nem sok bajuk lesz az összehasonlitással. De mi aggódunk. Uj
szavak, uj elméletek merülnek fel: az ember már kételkedni kezd saját
itélőképességében is. Talán nem is az igaz és emberi az, amire a
müvészetnek szüksége van.