Igy persze nem lehet vitatkozni. Ha Dubedat müvész ur a maga igazát ugy
védelmezi szemben az orvos uramékkal, hogy kiviszi az egész társaságot
az utcára és felmutat a saját drámájának szinlapjára, mondván: tessék
megnézni, engem Shaw Bernát irt, az pedig nagy ember és vállalja
világfelfogásomért a felelősséget – arra igazán nem felelhet mást épeszü
ember: na ja, az más. Ez már aztán roppant egyszerü. Én mindjárt
megmagyarázom nektek, hogy miért igaz, amit mondok (magyaráz Shaw
Bernát), hát figyeljetek: azért igaz, mert én mondom. Én nagyon sulyos
ember vagyok; egyszer ráültem a tenyeremre és megmértem magam. Azóta igy
definálok: a dráma, az egy olyan dráma, ami akkor jó, ha én irom. Az
orvostudomány pedig egy olyan orvostudomány, ami nem jó, mert nem én
irtam. Mindezt pedig egy csólnakban gondolom most, amit belülről hajtok,
ugy, hogy egy spárgát kötök hátra az orrára és azt huzom előre.
Ilyetén megnyugtatás után nem aggodalmaskodhatunk tovább. Shaw Bernátnak
ezen az estén nem imponál a tudomány: Shaw Bernátnak ezen az estén a
müvészetnek tetszik imponálni; – megveregeti a vállát: jól van, fiatal
hektikás ember, majd teszünk valamit önért. Ön beül ide a székbe, mond
egy pár elmésséget attól a Shawtól (ez is elmésség, tudniillik én vagyok
a Shaw) a doktorok lesznek olyan ostobák, amilyeneknek ön akarja. Azt az
Ehrlich Antalt például beállitjuk egy olyan tréfás kis öregnek, tudja, a
szalonkabátja alatt egy 606-al teli szódásüveget szorongat és mindenkit
lespriccel, ez elég jó. Azt a Pasteurt egy másik öregnek, pofaszakállal,
ez mindig ugatni fog, esetleg négykézláb. Ön aztán betegségtől remegő
hangon, de mélységes fölénnyel, s igaz és nemes gunnyal elmondja a
müvészet hitvallását, mely alkalommal ön direkte a szinpadon tüdővész
következte gyanánt elhuny, mely alkalommal a közönség szive szorongatva
lesz: – de csak egy pillanatig. A következő percben megint egyedül
maradnak doktor urak és amint egymásra néznek, ez olyan, de olyan
ostoba, hogy mi mindnyájan nevetünk. Végeredményben azon vesszük észre
magunkat, hogy egész este hahotáztunk, ellenben odakünn a szinház előtt
csodálkozva jövünk rá, hogy tragédiát néztünk végig – két egymásbarohanó
világfelfogás katasztrófáját, ha ugy tetszik. De hiszen mindegy. A
szatir arcán egy izom se rándult, mialatt belőlünk harsogva tört ki a
kacagás, vagy torkunkba buggyant föl a szivünk. Nevettek, vagy sirtok
azon, amit én mondok, egészen mellékes. Egyik se volt célom: én csak meg
akartam mutatni nektek, mi az igazság, hogy okuljatok belőle. Nevettek,
vagy sirtok: attól függ, ujság-e nektek mindez, amit én már régen tudok.
Tulajdonképen nem is szeretem ezt az ideges nevetést; zavar a
gondolatmenetem felépitésében.
Ez a póz, amiben Shaw Bernát elénk áll, a fölény póza – Shaw Bernátnak
nincs humora és szatirája sincs – Shaw Bernátnak csak fölénye van.
Fölülkerekedni minden szuggeszciónak, ébren és ruganyosan: nem módszer
ez nála, hanem cél. Ne higyjetek neki, ha moralizál s ugy tetszik,
mintha tanulságot keresne – Csak Wilde Oscart akarja lefőzni, aki
bevallottan próbált léha lenni s „l’art pour l’art“ fölényeskedett. A
moral mindig ugyanaz: én Shaw Bernát tanitványa vagyok (igy Dubedat) és
Shaw Bernát a fölény. Őt nem lelki kényszerüség, látnoki ösztön viszi
előre az eszme lépcsőjén, hanem a jókedvü vérbeli sportember bátor
jókedvével előre lép s csak azután néz körül: milyen konzekvenciákkal
jár a forradalmi gondolat. Először jön a dogma, majd aztán csinálunk
hozzá elméletet. Fő az, hogy lépjünk: mozgatni a lábakat.
Ez a kitünő és virgonc sportember nem veszi észre, hogy a fölénynek ez a
kiméletlen hajszolása, ami legnagyobb ereje és legerősebb nagysága –
egyuttal egyetlen sebezhető pontja az ő szuverénitásának? Nagyon világos
a módszer: el lehet tanulni. Ha az egész ügy tisztán csak sport és arról
van szó, hogy gépiesen mászhatunk korhadt felfogások és tisztes irók
fejére, – nem látom, milyen kegyelet tart majd vissza bárkit egy
elkövetkező, virgonc és jókedvü angolt, nehogy Shaw Bernát elméleteinek
visszafeleseljen: tisztán azért, mert feleselni lehet. Ön Shaw Bernát
tanitványa? Hát én meg Karinthy Frigyes tanitványa vagyok és Ehrlich
Antalról direkte kedvező véleményt formáltam. És nekem az a festő ne
haljon meg a szinpadon s legalább ne emlékeztessen folyton a kitünő
Heinére, mert akkor én nem fogok hinni neki. Jó, jó, hiszen nem komolyan
mondom, egyelőre még én is Dubedat urat tüntetem ki szimpátiámmal. Csak
jelezni akarom, hogy e szimpátia nem kötelez – és gyöngédségem nem
gyöngeség. E fentartással uri fölényem vidáman szemlélheti tovább ama
játékos igazságokat, melyek fürgén ugranak fejükre mindenkor – kelj fel
Jancsi! – valahányszor talpra állitja őket a józan és mértékletes
megfontolás.