Néhányszor azért mégis végigment a hideg a hátamon. Nem, nem, mondtuk
szégyenkezve és kicsit elszontyolodva: ezt talán még sem szabadna igy
csinálni, bohózatnak – és nehányszor – irodalom ide, irodalom oda és
szakszerü értékelés oda, szakszerü értékelés ide – és néhányszor
szégyenkezve és kicsit aggódva forditottunk egy lopott tekintetet a
mellettünk ülő urhölgy felé, aki nagy kalapban és parfümös szoknyában
képviselte feleségünk, szeretőnk, távoli reménységünk – s aki most nem
figyelt ránk, nyitott ajakkal és nedves, gőgös szemekkel szivta be a
szinpadról azt, amit régi, rossz időkben ugy hivtak: kedély és értemény
nemesbitése, kérdések megoldása, a rosszaság és butaság ellen hatékony
jellemrajz és a szépség, okosság és jóság jóváhagyása. Ne tessék engem
lemosolyogni, hogy aszongya, ki beszél itt morálról, hiszen ez bohózat,
abszolut müvészi (szóval nem erkölcsi) szempontok jöhetnek itt csak
számitásba s csak önmagában való exkluziv értékekről lehet beszélni,
melyek épen a morál szempontját exkludálják. Én ezt mind értem, jól van:
de egy régi vicc jut eszembe a kutyáról, amelyik ugat, s amelyiktől
_mégis_ óvatosan félreugrik a ravasz zsidó, mondván: én tudom, hogy
amely kutya ugat az nem harap, – de hátha a kutya nem tudja? Én azt is
tudom, hogy amely morál bohózatnak van feldolgozva, az nem harapja meg
az erkölcsi érzésem – de hátha az erkölcsi érzésem nem tudja? Az
erkölcsi érzésem elvontan, ösztönnek fogja fel a darab süritett
értelmét. A süritett értelem pedig ez: a nő hazudik és a hazugság öl – a
nő hazudik, a nő hazudik, a nő hazudik! És idők mulnak, elfelejtem a
bohózatot és elfelejtem Molnár Ferencet, de ami benne eszme és ösztön
volt, tovább él bennem, mint eszme és ösztön: nem bohózat és nem kómikum
többé, hanem tudat. „A nő hazudik“ ez a tétel, mely tegnap este, mint
egy nagyon finom csepp vitriol hullott a szivem érzékeny bőrére és ott
csiklandozó, kacagtató bizsergés érzéseit váltotta ki: nem párolog el,
hanem elkezdi enni a szövetet és belefuródik a szivembe. S azontul, ha a
jövő fájdalmas ködén át visszagondolok rá, ez a luk ugy áll már
szivemben, keményen és dacosan, mint a kés. És eljön majd egy perc,
mikor elsőtétült homlokkal, az őrület és nyomoruság halálos bánatával
agyamban nézek két tiszta és vidám szembe és eltorzult, béna szájam
legörbülve, borzongva dadogja még egyszer a rettenetes tragikumot: a nő
hazudik. Hol lesz már akkor a bohózat s a vidám paradoxonok és ingerlő
szójátékok, melyeknek távolából csak ez a tétel áll ki még, mint egy
szikla, komoran és fenyegetően? a nő hazudik –?
Akkor meg fogom érteni, hogy ez tragikum: hogy ugy magában, mint
megismerésből: ebből csak tragédiát lehet csinálni, olyat, amilyent
Strindberg csinált. Hiszen, ha igy bővülne a tétel: „A nő hazudik s az
ostoba és kicsiny emberek megérdemlik, hogy a nő hazudjék“ – ez lehet
vigjáték és az is kell, hogy legyen. Moliére is igy dolgozott: a fortély
és kijátszás husángjával szemünk előtt agyonvert mindenféle embereket,
akik sirtak és nyöszörögtek, de mi nevettünk rajtuk és ez az érzésünk
meg is maradt, mert ostoba és rossz emberek maradtak a szinpad
porondján. De Molnárral nevetünk és borzongani kell: rosz nevetés ez,
ennek nem jó vége lesz.
Nem szabadna ezen nevetni. Gonosz álom, le kell rázni ezt. Furcsa egy
igazságszolgáltatás megy itt végbe, uraim. Apró és gonosz dolgok, kis
hazugság-férgek, kiássák egy férfiember szivét (hiszen ez az asszony a
valóságos életben ostoba és rossz kis nő, aki csak érzékeinknél fogva
tartja markában az életünk) – a férfi arca rettenetesen eltorzul
kinjában és Molnár monoklival a szemében igy szól hozzá: milyen szép
kis, ostoba, hiu pofát tetszik vágni uraságának. Kell még egy pofon
uraságának? Egy hasbalépés nem kell még uraságának? Rettenetesebb,
perverzebb, komikusabb és borzongatóbb párbeszédet életemben nem
hallottam, mint „A testőr“ egyik jelenetében: azt, mikor a férfi és nő
együtt beszélik meg, hogy mit hazudjon a nő, amit elhihessen a férfi,
hogy ne kelljen elpusztulnia. Hiszen ez szivszorongató.
De megálljunk csak: igy nem alkuszunk. Ilyen egyszerüen mégsem intézzük
el a férfi és nő életviszonyának kérdését. Ez a nő, a Molnár novelláinak
ez a tipikus hőse, megint egyszer tuljárt a férfi eszén és a végin talán
még a szerzőt is megtévesztette – egy pillanatra legalább
keresztülvillant az agyamon, vajjon bizonyos-e benne maga Molnár Ferenc,
hogy a szinésznő nem ismerte meg férjét a második felvonásban? Ő, aki az
„Ördög“ második felvonásában egy helyen magát a cimszereplőt ingatagnak
mutatja egyszer a nőismeretben – ő bizonyosan nem merne határozott
választ adni erre a kérdésre. De mindegy. Abban a percben, mihelyt
felismertem, hogy a helyzet tragikus: – vége van ennek az okosságnak és
egészen máskép látom most a nő győzelmét. Akkor egészen komolyan és
megvetően azt mondom: könnyü győzni a mámorban és könnyü okosság az,
mellyel a nemi nyomoruság perceiben kerül fölénybe a nő. A tragikumban a
megölt és elpusztitott férfi győzött igazán, akit egy meghatott és
felrázott közönség lázongó fájdalma bosszul meg.
Ezt akartam mondani végeredményben: a mámor tragikumát Molnár nem érzi,
csak tikkasztó forróságát és azért tudta _ilyen_ szövegezésben
vigjátéknak látni meg ezt a tragédiát. Kiváló, öntudatosan elfogult,
erős akaratu, hatalmas szuggeráló erejü iró: igazán zseniális iró. Két
pont a drámában mégis azt mutatja, hogy érezte, nem szabad minden
felelősség és komolyság nélkül kacérkodnia az igazi tragikummal: az
egyik a férfinek az utolsó felvonásban való jellemzése, mikor a
legnagyobb fájdalom perceiben összevész feleségével, hogy ki a nagyobb
szinész. Itt mintegy azt látszik mondani, simogató és elsimitó kézzel:
nem kell őt sajnálni, lássátok, nem fáj neki olyan nagyon. Ennél a
pontnál melegen és igazán, felszabadulva nevettünk. A másik nyugalmas
pont a befejezés – egy méla és édesen fájó akkord, egy békés és
nyugalmas szomoruság egyszerü sóhaja, amelyet igy fejeznénk ki: – a
férfi jobban szereti a nőt, mint a nő a férfit.