A tarka, cifrapiros lepedő szétlibben és ujra meg ujra kezdetét veszi a
Báb-szinház, odakint a Városliget nyári alkonyatában. Ma és mindennap
láthatók lesznek a következő számok:
1. A _Ravasz Urinő_, amint a _Buta Gavallért_ háromszor keresztülugratja
a saját fején, végén bunkóval agyonüti. Szinhely: Lipótváros, illatos
boudoir, zene Kolegerszkynél: – és ó! este a Stefánia-ut édes, előkelő
illatai. Ketten beszélgetnek: két szörnyü ravasz Társasági Baba, náluk
már igazán csak az iró ravaszabb, az iró, akinek ingerlő, recsegő
hangját néha meglepett nevetéssel ismerjük meg, alulról, a deszkák
mögül, ahonnan a drótokat igazgatja. A Gavallér bohókás fortélyokat
használ, de az Urinő sokkal, sokkal ravaszabb; ez Urinő mindig
ravaszabb: – és a harmadik előadásnál, mire az ember belejön, már előre
sejtjük, hogy megint az Urinő fog tuljárni a Gavallérnak az eszin.
Tessék vigyázni, aufpassz’n: aha, már megint fejbeverte a Buta
Gavallért. Itt, ezekben a vitákban, senkinek sincs igaza, mert minden
igazságnál van valami, ami még igazabb: az ellenkezője. Ó
Wilde-paradoxonokon táplált édes, okos, ravasz lipótvárosi asszony, ó
okos és ravasz nő és ó ravasz tárcák és ó ravasz iró: hogyan is vagytok
ti csak olyan ravaszok? Végig ugy megy ez, mint az egyszeri egyházi
tanulónál: én azt gondolom, hogy te azt gondolod, hogy én azt gondolom,
hogy te azt gondolod. Már megint vége a tárcának és az Asszony megint
eggyel tulgondolta a Gavallért és az iró eggyel tulgondolt engem:
egyszóval, erre mégse számitottam, erre a befejezésre. Én azt gondoltam,
hogy ő azt gondolta, hogy ők azt gondolják: – tyüh! az ember mégis
belezavarodik.
De libben már ujra a függöny: más.
Ketten beszélnek. Hely: Városliget, Josefstadt, hangulatos verkliszó a
kapu alól. Rándul a drót, két cselédleány perdül ki tarkán: faarcuk az
élet és valóság riasztóan, szinte bántóan sikerült karrikaturája. A
deszka mögül megint megszólal hozzá a hang: – de erre már ki kell törni
a nevetésnek – hiszen ez a drótkezelő „jassz“ ur egész boszorkányosan
hasbeszéli a cseléd-idiómát, eredeti hangon és hanglejtésben, eredeti
kifejezésekben. Igen, nini, a mi cselédeink! óriási! A Marika, meg a
Julika: aztán a katona meg a Marika: kemény szoknyák, garasos szivar,
verkli meg óriáskifli. Szinfal: esti hangulat, ringlispil – zavaros
hangok; nyekergő muzsika… aztán valami ábrándos, külvárosi „dall“
érzékenyke külvárosi sziveknek… A két cseléd, két szines, üde foltban
elperdül, az egyik sir… Hideg szél jön az Üllői-uton és egyszerre a
szemünkbe csap. – De felriadunk: – a függöny sebesen leszalad.
Más.
Ketten beszélnek. Két gyerek. A deszka mögül káprázatosan, hihetetlenül
hü hasbeszéd. „Hogy a Lujza szerelmes volt és tudod és levágták a haját
és hideg tél volt és a tizenkétéves Lujza egész meztelenül belefeküdt a
patakba és egy kicsit sirt a patakban és a kis kopasz feje kint feküdt a
parton, a hóban és akkor ugy meghalt…“ Furcsa nevetésünk egyszerre
zavartan és kicsit csodálkozva megakad, mi ez, hisz itt valami különös
dolog keveredik a játékba, hiszen ezen már nem lehet nevetni, hiszen ez
a nevetés a torkunkba és szemünkbe kezd már menni… De ugranak a bábok és
ropog a drót: ne tessék már odafigyelni, semmi az, játék. Most uj szám
jön: más.
Ketten beszélnek. Egy kocsis, meg egy gyürött, lump ur, aki a kocsiban
ül. Reggeli hangulat, Stefánia-ut. A kocsis elmondja, hogy neki háza
van, meg sok kocsija, meg pénze, meg mi, neki, a szegény embernek.
Rándul a drót: az ur is beszélni kezd. Most a kávéházból jön, összesen
két koronája van, a lakásából kidobták, két krajcárét már vett
gyufaoldatot, de most előbb szeretne aludni, majd aztán. Majd ha fölkel
és reggelre vizes lesz megint a párnája – mert mi lumpok tizenkettőkor
szoktunk mosdani, sirva. Mi, akik meghallva dobogni a borbély szivét,
csak ugy, tüdővel, gyomorral és torokkal kisirjuk magunkat a borbély
keblén… Aztán a revolver… Egyre kevésbé fél tőle – még egy kis
gyakorlat, aztán megteszi, nagyságos kocsis ur. Maga ezt nem érti,
nagyságos kocsis ur, mert maga nem sirt még meztelenül az ágyban.
Gyakorolni kell, mig azt a kis gombot megnyomja az ember, ez lassan jön,
kérem. Aztán utoljára senki se hal meg szomoruan. Az öreg ember örül a
halálnak: a beteg elveszti az életkedvét. És aki a Dunába ugrik, mialatt
röpül lefelé a hidról, megöregszik. A természet csak ugy ereszti el az
embert a világból, ha az ember végleg beleegyezett – – – Nem tehetünk
magunkon erőszakot.
Mi ez, ohó, mi ez a hang? Valahol megcsuklott. Hiszen ön sir, hasbeszélő
ur, ott a deszka mögött! A köny végig is futott már bizonyosan, könnyü,
gunyos zizegéssel, mint valami aranyfejü, fürge kis gyik. Remegnek és
libegnek a drótok, összekuszálódik a háttér – gyorsan le a függönnyel! –
Ez már nem tartozik rátok.
*
Molnár Ferenc stilusa.
Az irodalmi parvenük korát éljük itt Magyarországon: egy uj, szellemi
directoire-t. Az ilyen korokban affektált „l’art pour l’art“
elméleteknek kedvez a levegő. Megcsodáljuk irásban a mesterséget és
technikát, és „csak müvészet“-et keresünk a szavak és mondatok ügyeskedő
elrendezésében. Ilyen korokban tömegesen lépnek fel a neológok: a
kritikusok meg usgye! vállvetve, superlativusokban (maguk is
belletrisztikusok) zengik dicsőségét annak, akinek néhány uj kifejezést
sikerült megfaragni. Fősikerük igy főleg az eredeti és uj technikák
megalkotóinak van. Egy pillanatra ugy látszik, szinte, mintha az egész
irodalom szép szavak és szép mondatok kérdése volna csak. Ez az a
müvészet, mely „nem közönségnek szól“ és sohasem volt divatosabb, mint
ma, az a felfogás, hogy az irók egymásnak irnak.
Nagyon értem Molnár Ferencnek az ő sajátságos irtózását minden
ugynevezett „csak irodalmi“ áramlatoktól, hogy például gyakran igy
fejezi ki magát: „ahogy az irók mondanák“. Nagyon értem, hogy modora van
és hogy humoros akar lenni, mindig és mindenáron humoros. A parvenük
ilyetén korában arisztokrata irók magukba kell, hogy zárkózzanak, kell,
hogy lirájukat elrejtve, valami modor bástyája mögé vonuljanak: ez a
modor nagyon gyakori esetben a humoros felfogás. Az arisztokratikus
parvenüktől odafordul az igazi arisztokrata a nép felé: – az iró a
közönségnek alkot, ó igen, képzeljétek ezt a borzalmat, a közönségnek
alkot. Vásári munka, borzasztó. Szent, vérbenső énségek,
kinemfájhatóságok prostituálása. De csak hagyjátok Mirabeut: inkább akar
ő első lenni a nép között, mint közöttetek a második.
Igen, Molnár Ferenc a közönségnek ir, a maga közönségének. És ez a
közönség, bár először gyanakvással fogadja az ő sajátságos modorát,
lassankint meg fogja érteni őt. Mert ime, mire egyedül marad az ő
közönségével: a modor nyers, furcsa szellemessége egyszerre halkulni,
melegedni kezd: még könnyedén fut, de már nem csip sehol. Egy váratlan
akkord jön, mely meglep és megindit, mint valami poéma, mely a sziv
belsejéből feccsent, keskeny, szökellő vérsugár gyanánt. Hiszen ez a
novella zenél. Hiszen ez nem modor és technika: az iró a szivéből adott
itt nekünk valamit. És merengve tesszük le a könyvet: minden
gyanakvásunk jóleső melegségbe olvad, meg vagyunk hatva.
És meg vagyok hatva, mig ezeket irom, mert ime, nem igy akartam
befejezni Molnár Ferencről, a sikerek hőséről szóló néhány szavamat. De
kétely és csüggedés fogott el: hátha mégsem a müvészet fogja megváltani
a világot? Egy pillanatra, vidáman földerülő szem és egy pillanatra,
görcsösen elszoruló sziv: talán nem is várhatunk tőle egyebet.