VII.

Egy percre megfogom, ami örök:

Lepkéket, álmot, rémest, édeset.

Lepkék és álmok… elvillanó érzések: poézis. Néha tétován hitetlenkedve

kérdezzük magunktól: hát lehet mindezzel komolyan, mélyen egy életet

igénylő apparátussal foglalkozni, belémerülni, nem törödni mással. Mig

hidakat s nehéz házakat épitenek igazi, kézzelfogható kövekből az izzadó

izmok – s összevont, komoly szemöldökök hajolnak mikroszkopok fölé, hogy

az érzékelhető élet tudományát keressék.

S egy mély és egyszerü érzés válaszol: lehet. Vagyunk, akik a poézist

egy elkövetkező tudomány alkimiájának tekintjük. S hisszük, hogy eljön a

kor, mikor eprovetták fenekén csapadék alakjában mutatják ki: ez a

szürkés folyadék itt a _bánat;_ ez a vörös pépszerü anyag a _szenvedély_

– ez a kékeszöld, lanyha viz a _vágy_, amit az ember agyából

elimináltunk.

Ez elkövetkező tudomány sejtelmes, babonás alkimistája a költő;

anyagának egyharmada csak a tudás, a másik a hit, a harmadik valami,

amit maga se ismer. De a homályos abrakadabrák zürzavarán keresztül

nyugalmasan alakul ki máris egy örök és biztató pozitivum; hogy test és

lélekből állunk s nincs okunk félni a haláltól.

„MÁGIA“

1.) Van néhány verse Kosztolányinak, amit elolvasván, éjszaka, vagy

másnap reggel jut eszünkbe az egész – két összezengő szóból öntudatlanul

rekonstruáljuk a verset, mint néha, mikor hangversenyekről hazatérve,

összefüggő melódiák jutnak eszünkbe és nem is felejtjük el többé soha.

Napok mulva elkezdi élni bennünk szerves életét a vers: hangulatunk

alkatrészévé lesz, valami, amihez odafordulunk fájdalmunk perceiben és

zsongitjuk vele a tudatba ékelődő éles és szögletes kinokat, mint a

zenével. Egy idő mulva ugy rémlik, évek óta bennünk voltak már és nagyon

régen ismerjük e sorokat.

És egyre csak kopognak és dobognak.

Ottan dobognak a szivünk alatt

És a szivünk velük ver hallgatag

– – – – – – – – – – – –

Regélői homályos bánatoknak.

– – – – – – – – – – – –

Néhány nap kell csak hozzá és egy egész sereg Kosztolányi-sor ugy él

bennünk, mint belső lényünk szükségképpeni része – ami nélkül már el se

tudjuk képzelni magunkat – mint gyermekkori emlékeink – és mint emléke

annak a képnek, ahogy legködösebb gyermeklelkünkben a költészet mézes és

fájdalmas ütemei zenéltek. Egy csendes tik-tak indul meg e sorok

ütemére, ütereink dobogásához hasonló. Egy végtelenül finom és szinte

terhelten zenei fül addig hangolt és formált néhány egyszerü, nemes

szót, mig e szavak _cis_ hangja összeesett szivünk verésének _cis_-jével

– s ezentul minden összehangolódik már a versben és bennünk s néhol

egészen összefolyik a muzsika.

2.) Honnan ez? Mi az analizise ennek a szintetikus hatásnak? Analógiát

keresek és nehány uj festőnkre kell gondolnom, akik a szinek sajátos,

nemes keverésével olyan _tónust_ tudnak adni a szinek összeségének, hogy

a kép, megszületésének első percétől kezdve már _patinát_ kapott –

zöldesszürke, vagy barna levegő érzik köztük s a vászonfelület közt,

melyben mintha ódon képtárak pora szitálna. A szinek összetevésének

megfoghatatlan müvészete ez. Máshoz alig tudom hasonlitani a szavak

választásának, összetevésének, jelzők alkalmazásának ezt a csodálatosan

megfinomult müvészetét, amit egész sereg fiatal költőnk próbált ellesni

Kosztolányitól, szánalmas és kómikus eredménnyel – ha csak, kritikushoz

nem méltó pongyolasággal, ki nem bökök egy nevet, egy hegedüvirtuózunk

nevét, ami véletlenül jutott eszembe, nem tudom, milyen belső

asszociáció révén: Kubelik Jan hegedümüvészetére gondolok, az ő

játékának teknikájában éreztem azt az egységes, meleg és barna _tónust_,

ezt az összefogó patinát, vagy bouquet-t, vagy szinezést, vagy nem

tudom, hogy nevezzem.

Én nagyon sokakat szerettem,

Én vágytam arra, vágytam erre,

De aki ugy szeretett engem:

Anyám az életet szerette.

3.) Ebben a teknikában nyilván nagy szerepet játszik az a nemes

archaizmus, amivel Kosztolányi a szavakat régi, nemesi származásuk egész

jelentésében tiszteli. Nála, mert igazi költő, a szó nem eszköz és

szerszám csak, amivel fogalmakat formálunk és kifejezünk: önmagában való

érték a szó, szine és zenéje és zamatja hosszu, biogenetikus fejlődés

eredménye s az erjedés adja meg értékét, mint az óbornak. Az a költői

iskola, amihez Kosztolányit erőszakkal hozzászámitják, szines és ragyogó

szótárát készen kapta, mint a gazdag gyerekek az épitőszekrénykét –

Kosztolányi drágakövei egyenkint, hosszan és fájdalmasan kristályosodtak

ki a kagyló belsejében. Egy-egy gyöngyszem mindegyik s a gyöngyszem

belsejében ott van lenyomata annak a piciny porszemnek, vagy rovarnak,

mely a gemmát maga köré izzasztotta. Régi költészetek lenyomata és

szállongó pora: felbontva a szót és hangulatát, néha régi fejek ködlenek

fel. Több kritikusa Vörösmartyról beszélt, még Berzsenyit is emlitette

valamelyik – bennem egy régi, ifju költőnk melódiája ébredt fel egyszer,

Kosztolányit olvasva: az ifjan elhunyt, ködös Dayka Gáboré, aki nehány

verset irt csak s egy egész hangulatot hagyott ránk.

„Homályos bánat dulja lelkemet…“

4.) Igy próbáljuk körülirni és meghatározni ezt az érzést. Zavaros, uj

versek és zavaros, uj esztétikák gomolygásában Kosztolányi uj versei

nekünk boldog és összhangos megnyugvást jelentenek egy régi s naiv

elméletünkben, a versről: hogy versnek azt nevezzük, amit sehogyan

másképpen elképzelni nem lehet s alkotni nem adatott, csak ugy, ahogy

verssé lett – mintha készen s az idők kezdetétől fogva szakadt volna ki

a költő kezdettől fogva terhes lirájából – egy távoli hang az

örökkévalóból, amit a halandó és sorra eltünő szivek átadnak egymásnak

és visszhangoznak az idők végezetéig.

„BOLONDOK“

Ugy rémlik, sőt talán bizonyos, hogy Kosztolányi a jobb részt

választotta. Egy század mult el s elmultak a görcsös erőlködések,

melyekkel drámán, költészeten s epikán keresztül az iró egyenesen agyába

szoritotta a tollat s annak puha anyagát feszegette s egyetlen dolog

érdekelte csak: mi történik s hogyan történik ott belül? A naturalizmus,

mely a valóság megismerésének nagy izgalmát kereste, nagy kerülő után

már visszatért volt az emberi agyhoz s már titáni és nagyszerü küzdelmek

kezdődtek: leirni, megrögziteni, megfogni a látszólag megfoghatatlant –

nagyszerü munka volt (ó Dosztojevszkij, s ti oroszok mind!) mind az

alkimia, mely vakon s kalauz nélkül tapogatta a dolgok összefüggéstelen

belsejét. De az alkimiából kémia lett s a pszikoanalitikus müvészetből

pszikoanalitikai tudomány. Aminthogy minden müvészetből tudomány lesz

végre, ha nagyon belemelegedik: s minden tudomány müvészet volt valaha.

Egy bizonyos: a huszadik század emberének agy és lélek, saját agya és

lelke, nem jelenthet többé különnemü s megközelithetetlen magánvalót,

mely csak belülről oldható meg. Kellemetlen dolgok derültek ki.

Költészet, hajlam, geniálitás: idegdiszpozició dolga mind s az ihlet

legszentebb termékei, könyvek és képek, orvosi laboratoriumok edénykéibe

kerültek, hol hasznos adalékot nyujthatnak az összegező tudománynak.

Tudós professzor Freud könyvet ir Lionardóról, részletekre boncolja föl

s ugyszólván szérumot kivonatol belőle, a neurozis ellen s majd ezzel

gyógyitja a rendelőszobában várakozó neurotikus buzakereskedőt, akinek

lényegében ugyanaz a betegsége, mint Lionardónak. Himlős bárány véréből

készül majd a gyógyszer, himlős embernek. Mert ime, egészen egyformák

vagyunk s mi neked fáj, nekem is fáj.

Mi maradjon hát a müvésznek? Befelé fordulni nem érdemes: lelkem

legbelső daganatait hovatovább orvos vágja ki belőle, mint a tyukszemet

s hovatovább el kell ismernem majd, hogy jobban is ért hozzá, mint én –

nem, mintha okosabb, vagy tehetségesebb volna nálam, de egyszerüen

azért, mert tapasztaltabb s ő ilyet már többet látott s mind ilyen volt.

Ó, igen, mind ilyen volt. Árkászok és furók dolgoznak már a mélyben, ás

és fur a fáradhatatlan tudomány, igy szól fáradtan a müvész – mi adtunk

utat neki, hagyjuk őt dolgozni s maradjunk itt a felszinen. S nézzünk

körül. Mily szép, boldog és megnyugtató. Nini, apró tárgyak, egy fürt,

egy virág, egy ruha. S mennyi szin, odalent semminek sincs szine. Ott

egy ember, távolabb egy ló. Formák, kedves vonalak. Semmise zavar többé

– minden szép és csodálatos. Az embernek emberfeje van – de nini,

képzeljük rá egy emberre a lónak a fejét. Ki akadályoz? Vagy a ló

nyakára emberfejet. Tehetem, idefönt minden szabad – semmise rángat a

mélyből. Hajrá, lobogjunk és repüljünk – semmise lehetetlen és minden

igaz. Cseréljük össze játékos kedvvel a vizet s a levegőt, a lehetőt és

a lehetetlent – vigye föl a kis léggömb a kis fiut s lássam meg a

tükörben egy más embernek az arcát. Mindez csak játék. Erre az arcra

mosolyt teszek s amarra könnyeket s aztán összetévesztem a kettőt. Hogy

volna, ha igy volna – ó mennyivel több, mennyivel szebb, mennyivel

igazabb, müvészhez méltóbb e kérdés, mint az a másik, a szürke és

gyötrelmes és lenyügöző: hogy is van hát igazán?

Kosztolányi müvészetében a felszinig jutott: s használjuk fel a

szerencsés hasonlatot s érveljünk igy: tehát emelkedett. Tudatosan s

meggyőződéssel keres formákat – a formák s a fikció birodalmában

arisztokrata és uri birtokát s királyságát visszakapja a müvész, ki

királynak és arisztokratának született s kit a plebejus valóság a

megismerés igájába akart hajtani.