Hogy lelkem, ez a néma zongora
Valami fájdalomról rezdül által
S mig hahotáz az öröm mámora
Felhangzik hurjain egy tompa gyászdal.
Végre és mindezekfölött és eltekintve már most minden belső
metafizikától: Kosztolányi Dezső kis kötete esemény a gyermekekkel
foglalkozó irodalom történetében – olyan esemény, mint Molnár Ferenc
rajzgyüjteménye volt, mely a városi gyerek külső képét formálta össze.
Kosztolányi Dezső a vidéki, jómódu középosztály gyermekének a lelkét
szólaltatja meg a saját lelkén keresztül – ezt a gyöngéd és bus, ámolygó
lelket, mely tompitott szobák, függönyök és porcellánok, apró kis
kegyeletek, nénik és rokonok és nagymamák, napos udvarok és
Andersen-mesék, az egész „sweet home“ levegőjéből tevődött össze – mely
végtelenül ismerős és végtelenül megható nekünk. Csodálkozva és
mélységes gyönyörrel emlékezünk régelfelejtett illatokra, fakult
szinekre – el tudtuk feledni? Hiszen _ez_ volt az igazi, szebb és jobb,
mint az, amit most élünk – szebb és vigasztalóbb, mint az, ami előttünk
áll még. Igen: – _ez_ volt nemes és hozzánkméltó: – igen, ezt akartuk mi
tudatlanul, fájó és durva csaták közt, az élet ostoba kakofóniája közt
zugó füllel és zavart idegekkel: – ezt a csöndet akartuk, mely
ünnepélyes megilletődéssel állitja most meg a szivünket. Egy percig
némaság van: – aztán távolról, áradozva növekszik valami régi-régi emlék
– egy szonáta, amit elfeledtünk. Növekszik, árad, hatalmasb s telibb
lesz, erőbe kap s ugy zendül fel a végén:
A trombiták kövér aranyló torkán
Egekbezengő beethoveni orkán.
Apró zajokon, zavaros és kicsinyes érzések szennyes vizein keresztül ime
a szegény kisgyermek hozza felénk az élet legteljesebb érzését és
legmagasabb állapotát: a fenséges és nagyszerü áhitozást.